Géher István
Az árnyékvilág piaca: III. Richárd
(Shakespeare mindenkinek. Rádiószeminárium, 1987.)
„Míg tükröt veszek, süss ki, drága nap,
Menetközben hadd lássam árnyamat.”
Az imbolygó árnyék, a furcsa, formátlan fekete folt ott sötétlik előttünk. Shakespeare III. Richárdja. Olvasni próbálunk belőle, s közben magunkban olvasunk. Találgatjuk, hogy mit jelent. Mindenkinek mást, bizonyára. De valamit biztosan mindenkinek. Shakespeare művei ugyanis mirólunk szólnak; modern korunk mitológiáját tárják elénk: más-más ősképben mindig valamelyik időszerű magunkra ismerhetünk. Ezért érdemes Shakespeare-ről a rádió nyilvánossága előtt beszélni: mert köze van hozzá mindenkinek. S hogy mennyiben: kénytelenek vagyunk róla beszélni, mert ez tisztázásra vár. Mint ez a folt itt előttünk: hogy mi közünk hozzá.
Hol itt a folt? A rádióban az árnyék nem látszik; be kell hunynunk a szemünket, hogy lássuk. S amint megtesszük, amint magunkba nézünk, különös napfogyatkozásnak lehetünk tanúi. A világ elsötétül, csak a monológ árnyéka világít. Áttetsző fénye delejesen imbolyog, kínálja, kelleti magát. Kinek kell Shakespeare Richárdja? Vajon mindenkinek?
A szép nőnek kell a szörnyeteg. Hiába látja rajta, hiába tudja róla, hogy maga a förtelem, mégis enged neki; a meztelen kard és a csúszómászó nyelv erőszakot tesz értelmén és érzékein, odaadja magát a nyílt színen, a nyitott koporsó mellett. Úgy kell neki. És nekünk: hogy tetszik? Nekünk könnyú, nincs mitől félnünk, nincs veszteni vagy nyerni valónk; mi akár szó nélkül el is fordulhatunk. Nem esetünk a tömeggyilkos, a terrorista, a karrierista, nem szeretjük a diktátort, a politikai kalandort. Hogy ilyen ember egyáltalán létezhet, nem tetszik nekünk.
Igaz ez? Nem, mert igenis tetszik, különben nem tapsolnánk vörösre a tenyerünket minden színházban, minden előadáson, tetszik a meghökkentő merészsége, a szavakész, pimasz szellemessége, a fölényes magabiztossága, a férfiassága, igen, az ellenállhatatlan, hasonlíthatatlan egyénisége. Ha eltűrjük Hamlettől, ahogy Opheliával bánik, Richárd is számot tarthat legalább a figyelmünkre. Nézzük csak meg figyelmesebben azt az árnyképet: mihez hasonlít? Egy pillanatra mintha felrémlene a hamleti sziluett, az a furcsa clownárnyék, amit az a másik királyfi – jellemének és sorsának embertelen terhe alatt meggörnyedve – egy másik üres világra vet.
Az alakzat hasonló; a megvilágítás homlokegyenest ellenkező. Ugyanazt a problémát így is meg úgy is föl lehet vetni; vagy így sem meg úgy sem. Mindkét esetben adva van egy erkölcsileg értelmezhetetlen társadalmi helyzet, s benne (azaz vele szemben) egy függetlenül gondolkodó, értelmes, szabad ember. Ebből a szembeállításból Hamlet azt a következtetést vonja le, hogy semmit sem lehet tenni; Richárd pedig, hogy akármit megtehet, mert ahol semmi lehetőség, ott mindent szabad. Melyiküknek van igaza?
Ezúttal, átmenetileg tekintsünk el attól, hogy legjobb meggyőződésünk szerint mindannyian méltatlanul mellőzött és ártalmatlanul bűnhődő Hamletek vagyunk. Gondoljunk inkább arra, hogy vannak céljaink az életben, amelyeket bűn lenne nem elérnünk, és van pályabér, amelyre méltónak tartjuk magunkat. Ki ne akarna érvényesülni, sikert aratni? S aki erre számít, annak előbb-utóbb számot kell vetnie a shakespeare-i mitológiával. Mindannyian, akik arra törekszünk, hogy a világ színpadán így vagy úgy megvalósítsuk magunkat, önnön árnyékunkra láthatunk az Örök Színészben, a Magányos Törtetőben. Essünk túl a nehezén: valljuk be bátran, hogy lelkünk egyik mélyén mi vagyunk Richárd. Nincs mit szégyellnünk, rosszabbat is választhattunk volna: a darabban játszó személyek közül akárkit. Na ugye. Akkor hát – csak úgy játékból – nézzünk körül!
Hol élünk? A színiutasítás szerint a késő középkori Angliában, vagyis a feudális anarchia kellős közepén, több évtizedes vérontás után, egy elmocsarasodott békekorszak vége felé. A hajdani hőstettek és rémtettek elmerültek a rossz emlékű múltban: ki tudja már, hogy ki mikor állt York pártján, mikor Lancaster pártján; rég nem érdekel már senkit a legitimitás. Most mindenki fehér rózsát visel, barát és ellenség egyaránt yorkista. A konszolidációban pártok nincsenek, csak frakciók, értékcsoportok. Tájékozódjunk a csoportérdekek közt! Emitt a királyné emberei, a felkapaszkodott új elit, amott a megritkult régi gárda, a hatalmi harc veteránjai. Marakodás és porhintés, mohóság és féltékenység itt is, ott is. Mindnek igényei és elszámolnivalói vannak, mind bosszút liheg. Joggal, mert gyilkosok, esküszegők, többszörös árulók valamennyien. Ezekkel szövetkezzünk? Kivel, ki ellen? A túlkapások és ellen-túlkapások, megtorlások és viszont-megtorlások zűrzavarában abszurdummá lett a jogrend és a becsület, minden jelszó komolytalan, minden vállalkozás komédia. Nem maradt semmi támpont; azaz magunkra maradtunk: eldönteni, hogy vállaljuk-e ezt a magunkat ebben a világban.
Nézzünk tehát magunkba! Van rá okunk, hogy bosszút esküdjünk a világ ellen. Helyzetünk hátrányos. Mostohán bánt velünk a természet, megalázott és megnyomorított, gúny és nevetség tárgyává tett, kirekesztett a köznapi boldogság mások számára elérhető köréből. Ezért elégtételt követelünk, az elérhetetlent célba vennünk csak természetes. Persze, az önsajnálatot sem szabad túlságosan komolyan vennünk. Minden okos ember szenved, de boldogtalanságában mindenkor a szellem kielégülését lelheti. Az idomtalanság csak addig kirívó, míg észre nem vesszük a benne tükröződő szabályszerűséget, „az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Amilyen a kor, olyan a hőse. Miénk a világ, hiszen átlátunk rajta, úgy ismerjük, mint saját magunkat. A látszatokon túl – kívül és belül – felismerjük a lényeget. Ez pedig a mindenható önzés, az akarat öntörvénye, amit megvilágít és hatóerővé mozgósít az értelem. Őszintén: mi értelme van számunkra bárminek vagy bárkinek? Mi más, mint hogy hasznunkra fordíthatjuk, kisajátíthatjuk, magunkévá tehetjük. Amit akarunk, a miénk; mihelyst elvesszük. Mennyit vegyünk el? Akarhatunk sokat, még többet, eleget sohasem. S ha mindent akarunk? A határ ott van, ahol öntudatunk véget ér. Ha ezt tudjuk, behozhatatlan előnyre teszünk szert mindenki mással szemben.
Mások is a koncot lesik – és egymást. De ragadozás közben azzal áltatják magukat, hogy csak annyit akarnak a prédából, amennyi megilleti őket; hogy csak azt marják meg, aki a fogát feni rájuk. Gyanakvásuk ezért oly hiszékeny, haszon reményében ezért hagyják magukat fel- és kihasználni. Fel sem tételezik rólunk, hogy jóval többet is happolhatunk, mint ami protokollárisán jóváhagyható. Nem is kötjük az orrukra. Csak játszunk. Kijátszhatjuk őket egymás ellen, kényünk-kedvünkre játszhatunk velük, ha hajlandóak vagyunk eljátszani előttük azt, amit hinni szeretnének. Hogy azért mindennek van határa. Meghagyjuk őket ebben az illúzióban, egy kis ideig. Aztán, a legfrissebb információk birtokában, lépéseket foganatosítunk.
Lépéselőnyünk abból származik, hogy mi sose nézünk hátra. Ellentétben partnereinkkel, akik régebbi konvenciók szerint, kiszámíthatóan játszanak, s így egy időn túl fölöslegessé válnak számunkra. Amikor elvesztett tisztességünk romjai mellett egyszer csak lecövekelnek, hogy ami sok, az sok, eddig és ne tovább. Akkor buknak. Lord Hastings például: hogy lelkesedett, amikor politikai ellenfeleit, akiknek örök barátságot esküdött, koholt vádak alapján bárd alá küldte a hatalom csínytevése, de arra már nem vitte rá a lélek, hogy hűségesküjét szegve az államcsínyben is közreműködjön; s még ő csodálkozott a legjobban a koholt vádakon, amikor baráti jobbunkról egyenest a vér padra csöppent. Az emberek képtelenek logikusan gondolkodni. Lám, Buckingham herceg is nyakig benne volt minden gazságban, nyakát törte akárkivel, kivéve, ha az illető kiskorú, mert az ugye már nem fér össze az úri becsületével. Hát hol itt a ráció?
A tiszta ész arról ismerszik meg, hogy következetesen végére jár a dolgoknak. A szabályokról kideríti, hogy végelemzésben szavak, az elme művei, s mint ilyenek, bármikor tetszőlegesen értelmezhetők, ha tetszik, hatálytalaníthatók, semmibe vehetők. Itt kezdődik az igazi szabadság, ahol nincs más igazság, csak az akaraté. Ahol az értelem céltudatos röptét nem koloncolja, nem köti, nem korlátozza az égvilágon semmi. Szeretet, hála, félelem, szánalom: ha megszabadulunk az ilyen tehertételektől, álltóhelyünkben is szárnyalni fogunk, mert megszűnik számunkra a gravitáció. Világelvvé magasztalt anyagiasságunk csodát tesz: az anyag elveszti súlyát, egyetlen kozmikus lebegés lesz a lét, minden emberi történés árnyjáték csak a tudat (vagy a semmi) vásznán.
S ebben a világszínházban a miénk minden szerep. El is játsszuk mindet, a hősszerelmest, a jó testvért, a bölcs honatyát, a bohócot, a szentet, mikor mi van műsoron, mindig parádés előadásban, hálás publikum előtt. Színház az egész világ, és éltetője a siker. Ha sikerünk van, megvan az a misztikus pontunk, ahonnan kifordíthatjuk sarkából a földet; azaz mindent visszájára fordíthatunk. Akarunk valamit? Kérnünk sem kell, csak kéretnünk magunkat, hogy ami akaratunkból már megtörtént, szívességünkből majd úgy történjék, ahogy. Szívtelen, szemfényvesztő komédiás-árnyékunk rávetül a történetre és csúfot űz a tanulságból. Kinek kell?
Az árnyékvilágban csak az nem király, aki nem akar király lenni. S aki színleg nem akar, az akar csak igazán.
*
„Jól van-e, ha holnap megkoronázunk?
Bármikor – ha mind oly nagyon akarja.”

 
Alattomos a világ, s ez alapjainkban veszélyeztet, mióta a miénk. Rosszat sejtünk, gyanakszunk, gyűlölködünk. Kezdünk kimerülni, elnehezülni, öregszünk. Félünk, hogy elmerülünk. Támaszt keresnénk, vigaszt, megbékélést. Bárcsak megvásárolhatnánk! Birtokunkban a hatalom és a gazdagság, de nincs tőle nyugtunk, nincs benne örömünk. Púp a hátunkon. Meddig lehet ezt elviselni? Szeretnénk hinni, mint bárki más, hogy „hátravan sok jó napunk”; szeretnénk, ha szeretnének, ingyen, csak magunkért. Idáig jutottunk...
*
„Bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen.”
Hát igen. Aki a gengszter-történettől annak bizonyságát várja, hogy a bűn nem üzlet és nem boldogít, meg lehet elégedve Shakespeare III. Richárdjával. A sikerember láthatólag a hátán hordja sorsának visszáját, a kudarcot; látványosan megbukik, éspedig épp akkor, amikor célt ért; az lesz a veszte, amit megnyert. Mármost mit kezdjünk ezzel a kegyes-kegyetlen példázattal? Egyrészt túlontúl kézenfekvő, másrészt sikamlósan megfoghatatlan; erkölcsileg stimmel, gyakorlatilag sántít. Vagy megfordítva.
Például: beszélhetünk-e ott bűnről, ahol nem beszél magáért az erény. Vagyis: felmenthetjük-e azzal magunkat, hogy Richárdot elítéljük? Szívesen elhinnénk persze, hogy az a legfőbb jó, ha a rossz ember rosszul jár. Talán azért, mert szívünk szerint nem nagyon hiszünk az emberi jóságban.
Richárd úgy döntött, hogy gazember lesz, és úgy tetszett, igaza van. Tapsoltunk neki, mert igazolta sejtelmünket, hogy az ember mindenre képes, hogy az egyéniségnek, ha képes túltenni magát a világon, mindent szabad. Hová tesszük hát most egyszerre a tilalomfát? Logikusan csakis a világ végére tehetjük. Ami csak úgy lehet számunkra az erkölcsi világrend közepe, ha magunk is kilengünk. Ha a rádió mellől, biztos karosszékünkből gondolatban kimerészkedünk a tragikus önellentmondás kozmikus terébe. Mert van abban valami világméretű képtelenség, hogy a szörnyeteg, noha nem érdemelne semmi jót, mégis mindent megkap, hogy győzhet a rossz; illetve abban, hogy ha már egyszer a gonosztevő lett a hősünk, a győztes, hogyhogy nem nyer semmit? Itt megáll az ész. Kezdjünk hát gondolkodni!
Ha színház a világ, az univerzális színész miért nem tudja eljátszani benne a jutalomjátékot? Hiszen csak alakítania kellene a királyszerepet. Tehetné is, ha természetben már meg nem kapta volna jutalmát, ha nem lenne valóban király. A megtévesztés művészete megvalósította a lehetetlent: a színjáték valósággá lett. És ez a játszma vége. A valót nem lehet színlelni. A színész kiesik a szerepből, bele az életbe, ahol kénytelenségből színészkedni kezd, hamisan, durván, ügyetlenül. Kiderül róla, hogy ripacs.
Hiába lett király, Richárd nem való királynak. A radikális önzés juttatta trónra, s ugyanez akadályozza meg, hogy ott kényelmesen helyet foglalhasson. Az egyes szám első személy nem térhet át a fejedelmi többesre. Nem érdekli a királykodás, nem hisz benne. Mármint abban az eredendően kollektív természetű axiómában, hogy a hatalom – bármennyire elkülönülne is tőle – valójában elválaszthatatlan attól a közösségtől, amelyen uralkodik. Az abszolút individualistának, bár célja a hatalom, a főhatalomnal nincsenek céljai. Richárd ölt már királyt, így tudhatja, hogy a király is csak ember; s mivel sok embert tönkretett, nem tartja sokra az embert. Nem becsüli semmire sem a népét, sem a koronáját. A kötelességre fütyül, a világboldogítás nem foglalkoztatja, nem óhajt használni senkinek, semminek. Hisz mindig is csak a maga hasznát kereste. S most, hogy befutott, hogy mindent megkaparintott: elvesztett; nincs hová törtetnie, nincs, amit mástól elvehetne. Mert amit elvesz, azzal most már önmagát fogyasztja; azt pocsékolja, amiből élnie kellene. Visszaélnie ugyanis, ahogy eddig, többé nem lehet. Új helyzetben – ahogy Machiavelliből tudnia illene – nem követhető büntetlenül a régi taktika. A nagy egoista csak addig gazdálkodhat az emberi hitványsággal, a mások kicsinyes önzésével, hiúságával, élethazugságával, amíg élő emberek helyett csupán használati tárgyak kellenek neki, amíg semmibe veszi a társadalmat, azaz nem szorul rá senkire. Ebből meríti az erőt, hogy totális hatalomként társadalmasítsa magát, s miután sikerül, a maradéktalan önfelszabadítás végeredménye: hogy fogva maradt egy paradoxonban. Gyakorló királyként szüksége lenne arra, aminek létét elvből tagadja: az emberi jóravalóságra, a személyének szóló hűségre, az odaadásra, az önfeláldozásra, a szolgálatra.
Ha igaza van, és a világból csakugyan hiányzik a megbízhatóság: az ő baja, mert övé a világ, azaz belőle és neki hiányzik. Ahol csak fizetett szolgák vannak, reszkethet a hatalom, mert a biztonság megfizethetetlen. Ha viszont nincs igaza, és mégis van a világon bizalom, azt ő eljátszotta, elidegenítette magától, azt más számára tartogatják. Kik, a tulajdon alattvalói? Akkor árulók: likvidálni mindet! Kiket, a tulajdon alattvalóit? Akkor ki marad neki oltalmul, hogy kikapaszkodni segítsen a létbizonytalanság cseppfolyós eleméből?
Mi marad a kiontott vér után? A zsarnokész hiú reménye, hogy semmi. Mindig ott marad nyomában az ésszerűtlen érzés, a hiábavalóság fantomfájdalma, a gyász. Az élőket meg lehet ölni, el lehet üldözni, a halottak, a távollevők emlékét el lehet hallgattatni, meg lehet hamisítani. De mit lehet tenni azzal, ami úgy dacol minden erőszakkal, minden manipulációval, hogy nem akar semmit, egyszerűen csak van, megmásíthatatlanul. Ez a szenvedés. Nincs mit elvenni tőle, nincs mivel kordában tartani. S ahol átható mindenütt-jelenlétével beveszi magát a levegőbe, ott láthatatlanul bomlani kezdenek a frontok, az ellentétek felolvadnak a közérzetben, mely hovatovább szükségképp összesűrűsödik, valami véletlen-adta centrum körül. Richárd látóhatárán megjelenik egy árnyalak. A neve Richmond.
Ki az a Richmond? Egy jogcím nélküli kósza trónkövetelő, egy sehonnai taknyos, fantaszta, egy senki. Így igaz. Vele szemben Richárd törvényen és birtokon belül van. Megvan a pozíciója; de ki az, aki betölti? Kicsoda Richárd igazában? Ha szerepeitől és álarcaitól megfosztjuk, kit találunk a helyén? Van ott egyáltalán valaki? Az a néhai egyéniség, aki megszabadította magát a világtól, valahol az űrben kering önmaga körül. Hatalmi vákuum hívta létre, lételeme a koncentrált üresség, a fekete lyuk, amely magába nyeli, megsemmisíti végül őt is.
Ez a végzete kezdettől fogva: a következetlen következetesség, az eltagadott önellentmondás; szemellenzős, hamletietlen rámenősség. Mit lát Richárd a külvilágban? Az abszurd összevisszaságot, a rosszat, a semmit. És legjobb tudomása szerint mi van benne? A tiszta értelem és az abszolút akarat. De érdemes-e ott akarni, ahol nincs mit, nincs miért? Az akarat végelemzésben irracionális; a rációjától megfosztott hatalom pedig: értelmetlen absztrakció, azaz nyers állat ösztön, merő brutalitás. Richárd karrierje maximálisan meg van szervezve, uralma mégis szervetlen, mert hiányzik belőle az a misztikus aszszimiláció, ami az egyéniséget a világban, a világot az egyéniségben elfogadhatóvá, lehetővé teszi; az a metafizikai konkrétum, amit közönségesen erkölcsi érzéknek hívunk. És hogy hívjuk azt, akiben ez nincs meg? Jobb híján kinevezhetjük épp rendkívüli egyéniségnek is, ez sem jelent semmit, ha csak azt nem, hogy kifogytunk a szavakból. A törvényerőre emelt totális hazugság teljes jelentésfogyatkozással jár; Shakespeare jól ismeri ezt a jelenséget, melynek mitológiai neve: Richárd. Richárd erkölcsi fogyatékos. Abból él és abba pusztul bele, amije nincs: hogy morálisan nem létezik.
Szegény Richárd; árnyéka csak a moralista Hamletnek. Csak lenni tud (addig, ameddig), mert ahhoz, hogy a nemlétet emberi módon felfogja, nem létezik eléggé. Fél a haláltól. Mint mindannyian. Átlagember tehát, akinek a közhely a bölcsessége. Hogy az a mienk, amit megeszünk, hogy mindenki a piacról él. Van egy korszakalkotó felfedezése: hogy szabad a vásár, csak változó árak vannak, nincs állandó érték. Hogy lehet itt jól járni? Hamlet vásárra viszi a bőrét, hogy halálának minőségével megváltsa léte értelmét; vagy megfordítva. Az életrevaló Richárd máshogy forog a szabadpiacon: mentené a bőrét, minden áron. Addig üzletel az inflációval, míg az elszabadult árfolyam csődbe nem juttatja. A végkiárusításon ugyanis kiszámíthatatlanul billeg a cserearány: olcsó az ember, drága a jószág. Ám tessék meglovagolni a válságot, a konjunktúrát! A lóvásártéren csak az nem király, akinek nincs lova. Az kiesik a játékból. S akinek van (az esedékes Richmond), az idealizált hatalom magas lováról nézheti a világot.
Eladó egy eszmény: kinek kell? Eladó egy ország: mi az ára?
„Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!”