Dávidházi Péter
Dávidházi Péter
Könyvtár, múzeum, szentély
A Folger Shakespeare Library szimbolikus jelentése
Animal symbolicum, szimbolizáló lény, állította Ernst Cassirer az
emberről; vagyis az bennünk a legsajátosabb, hogy jelképek által
vesszük birtokba a világot, szimbólumok alkotásával, átvitelével és
újrateremtésével alakítjuk ki a jelentések mindig továbbfejlő rendjét, mely
maga az emberi kultúra, méltó otthonunk. Hát persze, vonhatnánk meg
fölényeskedve a vállunkat, igaznak éppen igaz, sőt hogyan is lehetne másként,
de aligha reveláció; íme bizonyság, hogy nemhiába emlegetjük ma már oly ritkán
a szimbolikus formák egykor nagy hírű filozófusát, aki efféle ásatag
közhelyekkel traktálna bennünket! Pedig a kulturális antropológia egyik
megalapítójának e tételét csak addig hihetjük triviálisnak vagy terméketlennek,
ameddig a tiszta spekuláció merőben fogalmi tartományában latolgatjuk, nem
pedig tapasztalataink értelmezéséhez hívjuk segítségül. Megfigyeléseinkkel
szembesítve ugyanis a tétel valósággal megdicsőül; maga is többféle és mélyebb
értelemben bizonyul igaznak, mint önhitten tudni véltük, ráadásul többféle és
mélyebb értelmet segít fölfedezni olyan adatok tömkelegében, amelyek fölött
figyelmünk, szűken funkcionalista beidegződéstől vezérelve, bizonyára átsiklott
volna. Kutatóként például legföljebb használnánk egy olyan könyvtárat,
mint a Folger Shakespeare Library, s ha egyáltalán kíváncsiak lennénk rá, akkor
magától értetődően mint a tudás gyarapítására hivatott intézményt vizsgálnánk,
főként könyvállományát mérlegelve, s legföljebb ettől teljesen függetlenül
vetnénk pillantást magára a házra, már ha építészetileg, azaz tisztán
művészettörténeti szempontból egyáltalán megérdemli. Cassirer tétele azonban
kimondatlanul is azt sugallja, hogy egy könyvtár sem csupán a tudás gyarapítását
szolgálja, hanem az animal symbolicum teremtményeként hat világunkra.
Érdemes tehát szemügyre venni e különös washingtoni intézmény jelképeit;
elemzésükkel közelebb juthatunk egy európai irodalmi kultusz tengeren túli
meghonosításának, s az amerikai kultúra önmeghatározásának sajátos
problémáihoz, sőt talán egyúttal, ritka alkalom, általában a modern ember
áttételes lelki igényeiből is megérthetünk valamicskét.
Egy könyvtár jelentése tehát nyilvánvalóan több és más, mint a
benne összegyűjtött írásoké; ezért ahogy a Folgerben tárolt könyveket vagy
kéziratokat szokás, magát a könyvtárat is olvasnunk, azaz értelmeznünk kell. S
mint az igazi olvasásnál a jelentést módosító szövegkörnyezetre, egy intézmény
jelképeinek olvasásakor állandóan tekintettel kell lennünk arra a nagyobb
intézményi szerkezetre, amelybe vizgálatunk tárgya beilleszkedik. Annál is
inkább, mert ezúttal e szerkezet belső viszonyai is
jelentőségteljesek: az East Capitol Streeten emelt fehérmárvány épületben nem
egyszerűen egymás mellé rendelve kapott helyet egy kis Shakespeare-múzeum, egy
Shakespeare-színház, egy Shakespeare-könyvtár és egy tudományos
Shakespeare-intézet, hanem sokatmondóan hierarchikus elrendezésben, legalábbis,
ami hozzáférhetőségük egyre misztikusabb fokozatait illeti. Az épület széles
homlokzatának jobb szélén lévő kapu a kiállítóteremhez vezet, ezt még bárki
megtekintheti, mégpedig ingyen; a baloldali kapu a színház előcsarnokába
nyílik, s az Erzsébet-kori színpadok hasonmásán zajló előadásokra, sőt időnként
a próbákra, megintcsak akárki bejuthat, de ide már jegyet kell venni. (Mindkét
kapunál kis szuvenírbolt fogadja a belépőt, sajátos egyvelegben árusítva
kultusz és kultúra termékeit: Shakespeare-rel kapcsolatos emléktárgyak, a
Stratfordból ismerős profán relikviák mellett Shakespeare-művek fakszimile vagy
kritikai kiadását és idevágó tudományos műveket is lehet kapni.) Az utcáról
gyanútlanul betévedő látogatót építészetileg semmi sem figyelmezteti arra, hogy
a kívülről akár földszintesnek is vélhető épületben könyvtár is működik, vagy
ha tud róla, hitetlenkedve morfondírozhat azon, hogy: vajon hol rejtőzik? A
múzeumocska mögött húzódó olvasóterembe ugyanis az éjjel-nappal őrzött
portáspult mellett vezet egy keskeny folyosó, ide azonban már csak a
kiválasztott teheti be a lábát. Tudományos minősítéssel, ösztöndíj
birtokában vagy külön igazgatói engedéllyel léphetünk a szentélybe, a nagy
olvasóterembe, ahol szakrális jelképek egész sora győzi meg a látogatót arról,
hogy az áhítat helyére érkezett. Innen egy félreeső szögletben megbúvó, szinte
csak a beavatottnak látható (úgyszólván:) rejtekajtón juthatunk a
lépcsőhöz és lifthez, hogy alászállhassunk a földalatti szintek labirintusába,
a könyvek végeláthatatlan soraihoz. A könyvtár leginkább féltve őrzött
kincseit, a Shakespeare-őskiadásokat persze itt is hiába keresnénk; azokhoz
csak könyvtáros vezetheti el a szerencsést: titkos kódra nyíló irdatlan
páncélajtó mögött várják kiváltságos olvasójukat. (Mindez persze csak ma számít
kiváltságnak, s főként a bárkinek tárva-nyitva álló Kongresszusi Könyvtár
szomszédságában; alapításakor a könyvtár nagy lépést tett a tudás
demokratizálása felé, hiszen birtokba vételének társadalmi előfeltételeit
szakmai követelményekkel helyettesítette, s egymást követő igazgatói ezen az
úton haladtak tovább.1 A Shakespeare-intézet még ennél is
rejtélyesebb: tevékenysége, épületbeli helye, sőt puszta léte sokáig az
ösztöndíjas vendégkutató számára sem nyilvánvaló; hetek múlhatnak el, amíg
megtudja, hogy van egy (vagy két) felső emelet is, s valahol ott, a feje fölött
húzódik, talán csak néhány méternyire, ámde megközelíthetetlen magasban, a
tudomány ezoterikus fellegvára. Mi, földiek nemigen háborgathatjuk, egy szép
napon azonban felkérést kaphatunk, hogy tartsunk egy előadást, ám ezt a
megtiszteltetést nem kezdeményezhettük volna, legföljebb örömmel elfogadhatjuk:
sokan vannak az elhivatottak, kevesen a választottak.
A könyvtár, amely az intézmények együttélésének legrégibb és leghíresebb
tagjaiként, primus inter pares, az épület legnagyobb részét foglalja
el magának, szimbólumaival kultusz és kultúra (nemcsak etimológiailag) közös
eredetéről és mindmáig szétválaszthatatlan egységéről árulkodik, mint a múzeum,
a színház, az intézet, vagy akár a szuvenírbolt. Mint oly sokszor, már a név
eredete is felbontja az egyneműnek hitt identitást: hivatalos levélpapírján
manapság a Folger Shakespeare Library szerepel, teljes neve azonban
változatlanul az maradt, ami eredetileg volt: Folger Shakespeare Memorial
Library, azaz Folger Shakespeare Emlékkönyvtár. Különös Összetétel: az
„emlékmúzeum” vagy az „emlékhely” kifejezést megszoktuk, de egy könyvtártól nem
várnánk, hogy a neve is a kegyelet irányában lép túl az
ismeretterjesztésen. Az épület közelében található Lincoln Memórial és
Washington Memórial, e pantheonszerű oszlopcsarnokok, közepén a két államférfi
szobraival, emlékműként és profán zarándokhelyként akarva-akaratlanul
befolyásolják, hogy Washington lakói vagy látogatói miként értik a Folger
Shakespeare Memóriái Library nevét, s legföljebb azt hagyják nyitva, hogy az
egyszerre hazafias és szakrális emlékezésből mennyi jusson Shakespeare-nek s
mennyi Folgernek... Ahogy ugyanis a latin „colere” (gondoz, művel) igéből
származik mind a kultusz, mind a kultúra, e könyvtár ugyanúgy gondozza és
ápolja gyűjteményeivel, szimbólumaival és már nevével is mind Shakespeare, mind
az alapító, Henry Clay Folger emlékét. Az utóbbit élteti, hogy a könyvtár
vendégszeretetét élvező olvasók egymás közt csak „the Folger”-nek titulálják
Shakespeare-kutatásaik e színterét. Az „emlékkönyvtár” szókapcsolatban felsejlő
kettős (kultikus és kulturális) jelleg sajátos létrejöttére és további
alkotórészeinek finom viszonyhálózatára vet fényt, ha megvizsgáljuk
szimbólumainak három különböző típusú, de jelentésükben egymással összefüggő rendszerét,
kezdvén a legszembeötlőbbel, azaz térbeli, kőből, fából és egyéb kézzelfogható
anyagokból formált építészeti jelképeivel; folytatván az időbeli, főként
genealógiai jelképteremtéssel, vagyis a könyvtár keletkezéstörténetéből
kiolvasható eredetmondákkal; végül mindezt kiegészítvén a könyvtár
munkarendjében és életformájában fölfedezhető szimbolikus cselekvésekkel, tehát
sajátos rituáléjának közvetett üzenetével.
Térbeli jelképalkotás: az épület
A főváros méltóságteljesen fehérlő középületeinek rendjébe tökéletesen
beilleszkedik a fehérmárvány könyvtárépület György-korabeli homlokzata: kilenc
tisztavonalú, keskeny és magas ablak, messziről klasszikus oszlopsort idéző
közeikkel; alattuk John Gregory domborművei, Shakespeare-drámák egy-egy jelenetével;
az egész kétoldalt szimmetrikusan lezárva egy-egy lépcsős kapubejárattal.
Tónusát félreérthetetlenül komolynak, sőt fenségesnek szánták, amit a tőle
jobbra elhelyezett, ugyancsak fehérmárvány Puck-szobor csúfondáros gesztusa és
idézete („Lord, what fooles these mortals be!”) kedves ellenpontként
még jobban kiemel. Ha körülpillantunk az épület szomszédságában álló Legfelsőbb
Bíróságra, a Kongresszusi Könyvtárra vagy magára a Capitolra, csak
helyeselhetjük, hogy Paul Philippe Cret, az épület tervezője lebeszélte Henry
Clay Folgert arról, hogy könyvtárát kívül is XVI. századira alakíttassa. Ami
azonban itt kockán forgott, az korántsem csupán a városkép harmóniája volt, még
ha az építész nem gondolt is másra; a szimbolikus jelentés szempontjából
legalább olyan fontos, hogy Cret műveként az angol drámaíró nevét viselő épület
stílusa betagozódik az amerikai törvényhozás és államigazgatás klasszicizáló
székhelyei közé. Az irodalmi kultúra egy kiemelt és úgyszólván szakralizálódott
alapértéke nevében, de a politikai hatalmat közvetlenebbül megtestesítő
intézményekkel egyenrangú módon, mondhatni egyazon hadrendbe állítva igazolja,
törvényesíti, sőt szentesíti így a Folger Shakespeare Library épülete az
amerikai államberendezést. Washington és Lincoln emlékműveinek közelségét ebből
a szempontból már a még csak épülő könyvtár majdani első igazgatója, William A.
Slade fontos szimbólumnak tekintette, rámutatván földrajzi elhelyezésük
ideológiai jelentőségére. „Washington, Lincoln, Shakespeare (...) ez a három,
akit az amerikaiak egyetemesen tisztelnek” – idézte Folger temetésén, 1930-ban,
Ashley Thorndike szavait (mégpedig a „worship” igét használva, mely a vallási
tiszteletadás világából származik), majd így folytatta: ha a könyvtártól a
Capitolon át képzeletbeli vonalat húzunk, az majdnem érinteni fogja Washington
és Lincoln emlékműveit, sőt az érintéshez éppen csak annyira kell kitérnie
eredeti irányából amennyivel jelképezhetjük az anyaországtól való szakítás
nélküli eltérést, amelyre (a fél életét angol alattvalóként leélt) Washington,
illetve Lincoln neve a legszebb példa.2 E szimbolikus városrendezési
és építészeti szentesítés egyszerre brit és amerikai jellege mindmáig számos
nyelvi vagy rituális megerősítést kap: a könyvtárfennállásának ötvenedik
évfordulóján például, 1972. április 23-án, amelyet Washington akkori
polgármestere az egész Columbia körzetben hivatalos „Shakespeare Nappá”
nyilvánított, a brit nagy követ, Lord Cromer, ünnepi beszédében „az angol
nyelvű népek szentélyének” („a shrine of the English-speaking people”) nevezte
a Folgert.3
Belépvén a kapun, váratlan megerősítést kap mindez: a legitimációt olyan
szimbólumok folytatják, amelyek az amerikai nemzeti és kulturális identitás
méltóságát a két jól ismert módon sugallják: egyrészt a brit anyaország régi
kultúrájából eredeztetve, a folytonosság eszméjével, másrészt a sajátosan
amerikai különlényegre utalva, az ifjú kontinens kezdeményező erejének
példáival. A homlokzat mögött végighúzódó kiállítóterem, a látogatót elsőként
fogadó látvány máris többféle változatot kínál e jelképes kettősség
alaptémájára. A Shakespear-rel és műveivel kapcsolatos festményeket, szobrokat,
könyveket, okmányokat és színházi kellékeket egy Tudor-stílusú teremben
helyezték el, melynek faburkolatát azonban a Appalache-hegység tölgyeiből
faragták, mégpedig tudatos célzattal: Folger és hitvese ugyanis kedvét lelte a
gondolatban, hogy az óvilág formáit az újvilág anyagaiból teremtik újjá. A
könyvtárról szóló könyvnyi prospektus, Betty Ann Kane először 1976-ban kiadott
munkája, The Widening Circle (A táguló kör) címmel, még ma is felhívja
a figyelmet a kis múzeum és olvasótermek tölgyfaburkolatának jelentésére, sőt a
terem bejárata és kijárata fölötti szimbólumpáros hasonló kettős üzenetére. Azt
magunktól is észrevennénk, hogy az egyik ajtó fölött I. Erzsébet címere függ, a
másik fölött meg az Egyesült Államokat jelképező nagy sas, arra azonban nem
hasztalan figyelmeztetni bennünket, hogy az előbbit a terem keleti,
földrajzilag is Anglia felé eső, mondhatni az anyaországra visszanéző nyílása
fölött helyezték el, a másikat a nyugati, s éppen a Capitol felé tekintő
végében. Az állandó, illetve időszaki kiállítások anyaga akarva-akaratlan
követni szokta e kettősséget: megtekinthetjük az 1623-ban nyomtatott londoni
Első Fólió üveg szekrényben kitett példányát (a megilletődött látogató nem
sejti, hogy e szent ereklyéből a könyvtár hetvenkilencet őriz), de néhány
méterrel odébb egy másik tárló már az amerikai Shakespeare-színjátszás
emlékeivel adózik a halhatatlan brit szellemének. E kettős jelképrendszer
legitimáló erejének alighanem része van abban, hogy e termet gyakran választják
hivatalos fogadások színhelyéül.
Pedig mindez csak néhány tartózkodó utalás ahhoz képest, amivel az olvasóterem
fogad, ha a „reading privileges” előfeltételeinek szerencsés birtokosaként ide
is bejutunk: két részre osztott tere bővelkedik, szinte tobzódik a szentesítő
jelképekben. A gerendás mennyezetű régi olvasóterem, melyhez később csatoltak
(két nyitott, boltíves átjáróval) egy új szárnyat, az óhaza Erzsébet-kori
kollégiumainak nagytermét idézi. Hogy számítógépet, mégoly csendeset ide
behozni tilos (csak a neofita szárnyba lehet), azon meg sem lepődünk, ha
körülnézvén megsejtjük, mi minden akar lenni ez a hosszú, múltba révedő,
méltóságteljes helység. Keleti végében a faburkolatú fal közepéről Shakespeare
mellszobra néz le az olvasókra, pontos mása annak, amely a stratfordi
Szentháromság templomban, a költő sírja fölül tekint le az irodalmi zarándokok
egymást követő nemzedékeire. Mellette kétfelől, kissé lejjebb, Mr. és Mrs.
Folger nagy portréi függnek (Frank Salisbury művei), s az intézményt alapító
házaspár hamvai ugyane falban rejlenek, egy emléklap mögött, mindössze néhány
méternyire a jegyzetelő tudósok asztalaitól. Szemközt, a hosszú terem nyugati
végében hatalmas templomablak, melynek áttört gótikus kőcsipkézete ugyancsak az
Avon menti szentély nyugati ablakáét másolja, ám a festett üvegén látható
allegória, Nicola d’Ascenzo munkája, az ember hét életkorát jeleníti meg, ahogy
azokat Jacques jellemzi az Ahogy tetszikben. A mennyezet gerendázatán,
az alatta kétoldalt végigfutó galéria fakorlátján, s a falat borító
könyvespolcokon további vésett jelképekre bukkanhatunk, Shakespeare címerétől a
Tudor-rózsáig. Aki itt dolgozik, mindezen ikonografikus hatásoknak lélektani
középpontjában vagy (szinte azt mondhatnánk:) kereszttüzében, a legprózaibb
filológiai adatgyűjtés közben is azt érezheti, hogy az átszellemült csend, ami
itt honol, rendjén való, hiszen egy félreérthetetlen utalásrendszer
jóvoltából ez az olvasóterem egyúttal templom, szarkofág, zarándokhely, olvasói
pedig a brit anyakultúra szakrális áhítatú irodalmi kultuszát ápolják tovább az
Új Világ kellős közepén.
Időbeli jelképalkotás: a genealógia
A névadó családfája és életrajza a könyvtár keletkezéstörténete is, mely
egyszersmind kultusz és kultúra közös genealógiájáról tanúskodik. Ezt a
keletkezéstörténetet a könyvtár prospektusa is úgy beszéli el, a maga szűk
terjedelméhez mérten rövidre fogva, hogy az világi eredetmondának tűnik, sőt
mintha tudatosan annak szánták volna; még inkább azzá válik, ha kiegészítjük a
hozzá kapcsolódó, más forrásokból rendelkezésünkre álló adatokkal. Henry Clay
Folger (1857-1930) származása kielégíti a laicizált hagiográfia minden amerikai
előfeltételét: az ilyen legendás alapító atyának itt lehetőleg ősi családból,
ugyanakkor mélyről kell jönnie, mert az újvilági sikertörténetek innen
indulnak. „A Folger Könyvtár alapításának története csakis az Egyesült
Államokban játszódhatott le”, büszkélkedik a nyitófejezet első mondata. „Az amerikai
álom kel életre benne: a honpolgár, aki szerény sorból emelkedik a gazdagok
közé a tehetség arisztokráciájában, s megszerzett javait nemzete nevelésére és
kultúrálására fordítja.”4 Henry Clay Folger nyolc generációval
korábbi őse, Peter Folger, 1635-ben vándorolt be Angliából, s az ő leánya, Abia
szülte azt a fiúgyermeket, aki Benjamin Franklin néven vonult be hazája
történelmébe. Henry apja divatárú-nagykereskedő volt, de hamarosan tönkrement,
s a fiú csak két osztálytársának pénzügyi segítségével (íme a bajtársiasság
példázata) folytathatta tanulmányait a massachusettsi Amherst College-ban, majd
különmunka vállalásával, magát eltartva (a self-made-man elengedhetetlen
motímuva) szerezhetett jogi diplomát 1881-ben a New Yorki Columbia Egyetemen. Ekkor
kezdődött felívelő pályafutása a Charles Pratt és Társa cégnél, a ranglétra
legalsó fokától föl egészen az elnöki székig, sőt 1923-ban már a Standard
Olajtársaság igazgatótanácsának elnöke, óriási magánvagyon birtokában.
Ebben az amerikai sikertörténetben korán feltűnik a Shakespeare-szál, át -meg
átszőve a 19. századi amerikai kultúra egyik legjellegzetesebb írójának: Ralph
Waldo Emersonnak személyes és közvetett hatásától. A legenda úgy szól, hogy az
ifjú Henry 1879-ben az Amherst College-ben huszonöt centet fizetett egy jegyért
(mely máig megvan, s relikviaként őrzik), hogy meghallgathassa az odalátogató
idős Emersont, akit már lányának kellett föltámogatnia a színpadra, hogy
megtarthassa előadását. A nagy ember személyes jelenléte mély nyomokat hagyott
fogékony hallgatójában. A fiatalember nemsokára rábukkant arra az
emlékbeszédre, amelyet Emerson 1864-ben a bostoni Saturday Club ünnepi
vacsoráján készült felolvasni, Shakespeare születésének háromszázadik
évfordulója alkalmából. Ez az oráció, amelyet az akkorra már világméretű
Shakespeare-tisztelet egy kultikus eseménye hívott életre, Shakespeare
géniuszát mint „halandó létünk vigasztalóját” magasztalta, hírnevét erkölcsi és
szellemi világunk alapvető értékrendjéből eredeztette, ékesszólóan kitérvén a drámákból
kihallható tanításra, miszerint a kicsiny emberi szív „hatalmasabb, mélyebb és
gazdagabb”, mint a fizikai világegyetem. A beszéd szókincse minduntalan áttöri
a világi határokat: csodálja Shakespeare gondolatainak „transzcendens”
hatótávolságát, életművét mint minden alkalomra szólásmondásokat kínáló „utcai
bibliát”, s mindenki mást eltörpítő nagyságát annak, aki „Isten kegyelméből”
bárhol „az emberek királya” lenne.5 A vékonypénzű diák, így a
legenda, valahogy összekuporgatta egy Shakespeare-összkiadás árát, majd lázas
olvasásba merült, éjszakákon át, önfeledten. Az angol drámaíró iránti
szenvedély attól kezdve meghatározta életét. Mennyasszonyának, Emily Jordannek
az Első Fólió hasonmás kiadását ajándékozta 1885-ben, s aligha meglepő, hogy
házasságuk után tizenegy évvel az asszony Shakespeare műveinek
kiadástörténetéről írta Master of Art disszertációját, The True Text of
Shakespeare címmel. Közös gyűjtőszenvedélyük első nagy fogásaként 1889-ben
megvásárolják a Negyedik Fólió (1685) egy példányát. Egy levél tanúsága szerint
1892-ben már olyan ritkaságok birtokában voltak, amelyek segítségével Henry
Clay Folger finoman helyesbíthette Horace Howard Furness-nek, a nagyhírű Variorum-összkiadás
szerkesztőjének egyik jegyzetét A velencei kalmár forrásait illetően,
holott Furness maga is szenvedélyesen gyűjtötte a Shakespeare-rel kapcsolatos
könyveket.6 Amikor Folger a Standard Oil Company elnöke lesz,
dúsgazdagon, feleségével együtt Shakespeare-gyűjteményre költik szinte minden
pénzüket. Amikor elhatározzák, hogy a gyűjteményből tudományos könyvtárat
hoznak létre, számos színhely szóba kerül, köztük előkelő helyen
Stratford-upon-Avon, ahová mindig szívesen látogattak, s ahol a könyvek, mint
Henry Clay Folger kifejtette, a nagy ember csontjai közelében lehettek volna.
De bármilyen súllyal érveltek újra meg újra Stratford hívei, az alapító
amerikai patrióta érzülete végül a látványosan fejlődő kultúrájú főváros javára
döntött: saját hazáját akarta hozzásegíteni ahhoz, hogy az irodalmi stúdiumok
központjává fejlődjék. Figyelemre méltó, hogy maga a Kongresszus is segített: a
gyűjtő által kiszemelt telket ugyanis a Kongresszusi Könyvtár bővítési
területének szánták volna, de értesülvén Folger tervéről, egy 1928-ban hozott
rendelettel azonnal átengedték a Shakespeare-könyvtár céljára. Felismerték,
hogy a két terv egyazon célt szolgál, s mélyebb jelentésük is kiegészíti
egymást, ezért készek voltak alárendelni elképzeléseiket Folgerének, sőt
kinyilvánították, hogy ha a könyvtár már felépült volna, pusztán azért is megvennék
a környező területet, hogy méltóságteljes hátteret adjanak neki („to assure it
a dignified background”).7 Legfelsőbb politikai határozat
biztosította tehát az új Shakespeare-intézmény betagozódását a hatalom
szimbolikus legitimációjának fővárosi rendjébe. Az alapkő letétele után két
héttel, 1930 nyarán az alapító elhunyt. Már csak a felesége érhette meg, hogy a
Shakespeare születésnapjára időzített felavatáson, 1932. április 23-án, maga
Hoover elnök, számos nagykövet és a világ minden részéből idesereglett tudósok
jelenlétében felolvasták Emerson esszéjét. Még abban az évben háromszázezren
tekintették meg a kiállítótermet. A boldog keveseket, akik az olvasóterembe is
bejuthattak, a Tudor-stílusú kandalló fölött Emerson Shakespeare-versének
néhány bevésett sora fogadta, s egy gyűjtemény, mely már akkor 93 000 könyvet,
50 000 nyomatot és metszetet, valamint több ezer kéziratot számlált. Joseph
Quincy Adams, aki 1934-től ügyvezetője, 1936-tól 1946-ig kinevezett igazgatója
volt a könyvtárnak, még főként úgy képzelte a könyvtár szerepét, hogy a kutatók
levélben föltett (pozitivistán adatszerű) kérdéseire szakképzett könyvtárosok
fognak válaszolni, s csak később, Louis B. Wright igazgatósága alatt
(1948-1968) fejlődött ki a működés korszerű rendje, melynek alapformája már a
helyszínen végzett önálló kutatás lett.8 Kialakult a kutatók itteni
munkarendje és életmódja, mely az utóbbi évtizedekben már alig változott.
Rituális jelképalkotás: a házirend
A könyvtár mindennapi élete sajátos rituálét követ, mely ugyanazon
jelentésmozzanatokat egyesíti, amelyek építészeti jegyeiből és
keletkezéstörténetéből kitűntek. Ez a minden ízében stilizált életforma a
gyakorlati célszerűségre hivatkozik, de lehetetlen volna pusztán abból
kielégítően megmagyarázni: lélektani hatása olyan erős, sajátos és nyilvánvaló,
hogy kialakításában egyéb megfontolásoknak is közre kellett működniük. Már az
írásba foglalt házirend tanulmányozásából kiviláglik, de a személyesen átélt
összbenyomás még erősebben sugallja: vendégkutatói meghívás birtokában is előbb
át kell lényegülnünk, levetvén kinti, mindennapi, profán
énünket, mert csak így válhatunk méltóvá arra, hogy a Shakespeare-könyvtár
adományait magunkhoz vehessük. Csak látszólag jelentéktelen apróság, hogy
miután valaki elvileg bebocsáttatást nyert a könyvtár használóinak kiválasztott
közösségébe, az olvasóterem ajtaja előtt le kell adnia tollát, s csupán ceruzát
szabad bevinnie (ha nincs nála, az odakészített kölcsönceruzákból választhat
magának). Ezt önmagában még indokolja a könyvek védelme: nehogy paca essék
valamely értékes példány lapjára. Önmagában az sem különös, hogy az előtérben
mindenkinek be kell írnia nevét a jelenléti könyvbe, feltüntetvén, hogy
pontosan hány óra hány perckor lépett be az olvasóterembe, mikor hagyta el azt,
akárcsak rövid időre, s mikor tért vissza; ez azonban nap mint nap, minden új
belépéskor tudatosítja az emberben, hogy bent töltött ideje alatt milyen
felelősséggel tartozik a hely szellemének. (Ehhez kapcsolódó fontos szabály,
hogy alkalmi vendég csak könyvtári alkalmazott kíséretében fordulhat meg az
olvasóteremben.) Önmagában azon sem furcsálkoznánk, hogy az olvasótermi
asztalokon keskeny bársonypárnácskákat találunk, zizegő szárazbabbal töltve,
hogy a kinyitott könyvet ne kézzel kelljen tartanunk, hanem e nehézékekből
helyeznünk egyet-egyet a két lapszélre. Igen, talán kényelmünket is szolgálja,
de a körülöttünk buzgólkodó könyvtári személyzet készséggel és tapintatosan
elmagyarázza, hogy máskülönben kezünk bőrének párolgása (horribile dictu:
szennyeződése) károsítaná a kötetek vagy kéziratok papírját. Ami igaz lehet, de
a közvetlen fizikai érintkezés kiiktatása, egy olyan olvasóteremben, amelybe a
stratfordi Szentháromság templom ablakának hasonmásán át szűrődik be a fény, a
transzcendencia iránti áhítat lélektani hatását erősíti. Egy
művészetszociológiai elemzés kimutatta, a XIX. század utolsó harmadától fogva a
befogadói és felhasználói magatartásformák előírt stilizálása, vagyis a mennél
passzívabb viselkedés kötelezővé tétele összefüggött a művészet magas, illetve
népszerű regiszterekre bontásával s a magas művészet szakralizálódásával, mely
utóbbi státusváltozás Shakespeare műve esetében is megtörtént9 –
alighanem innen érthetjük meg a zizegő párnácskák üzenetét. A légkondicionáló
berendezésre nézve ugyanígy igaz, hogy a papírt védi a forró és nedves
washingtoni nyár klímájától, s hogy nélküle csakugyan nehéz lett volna áttérni
a levélbeni adatszolgáltatásról a szabad helyszíni kutatásra, ami társadalmi és
politikai szempontból valóban nagy különbség10; de ebben az eleve
sokféleképpen szakralizált környezetben e mesterségesen állandósított,
természeti változások által nem háborítható belső éghajlatnak valláslélektani
hatása is van, mely ugyanaz a földszinti olvasóteremben, mint a könyvtár
földalatti szintjein: az olvasót égi, templomi, nem evilági hűvösség veszi
körül.
A könyvtári élet alkalmi érdekességei (ebédidei előadások, szemináriumok,
koncertek) helyett a napirend egy látszólag triviális epizódját érdemes
közelebbről megfigyelni, mert rejtett szertartást ismerhetünk föl benne. „A
Folger hagyományos társasági eseménye a tea felszolgálása”,
olvashatjuk Karen L. Greene Folger Fellows’ Handbook (Folger-ösztöndíjasok
kézikönyve) című füzetkéjében, amelyből minden vendégkutató már érkezésekor kap
egy példányt. „A Könyvtár hétfőtől péntekig minden délután 3.00-tól 3.30-ig
szolgálja fel a teát. A tea, kávé és aprósütemények elfogyasztása szívélyes
beszélgetés közepette történik.”11 Ami a valóságban úgy történik,
hogy pontban háromkor az ember abbahagyja a munkát, s lemegy a Tudor-stílusú
alagsori társalgóba, az ún. Founders’ Roomba, amely nevét onnan kapta, hogy
eredetileg Folgerék magáncéljaira szánták. A kutatók sorban odatartják finom
porcelán csészéiket a habfehérre mosott és ropogósra vasalt ruhájú személyzet
elé, e kedvesen mosolygó asszonyságok kitöltik az óvilágbeli anyaországot idéző
tradicionális teát vagy a hosszú lére eresztett amerikai kávét, a csészealj
peremére ki-ki választhat magának a kirakott süteményekből, hogy azután a kis
rakományt valamelyik asztalhoz vigye, s letelepedjék egy fotelba, ama
szívélyes beszélgetéshez, amelyre a kézikönyv felhívta a figyelmét. Ha a
csöndes duruzsolásban ilyenkor körülnézünk, szemünkbe tűnik, hogy a könyvtár
olvasói túlnyomórészt milyen választékosan öltözködnek: a férfiakon nem ritka a
világos vászonöltöny, fehér ing, sőt csokornyakkendő, a nők ruhája is némi
keresett ünnepélyességet áraszt, úgyhogy szinte meglepődünk elvétve egy-egy
farmernadrág láttán. Mintha egy régi, konszolidált tudósvilág emelkedett miliőjébe
csöppentünk volna vissza. Stílszerű, hogy kevesen vagyunk, semmi zsúfoltság.
(Hogy is lehetne másként, hiszen a fönti olvasóterem két nagy szárnyában is
mindössze 30-30 ülőhely van, s három hónap alatt egyetlen esetre sem emlékszem,
amikor ne lett volna bőven üres szék.) „E teákra az ösztöndíjasok vendégeket
is meghívhatnak, korlátozott számban”, tudjuk meg a kézikönyvből, s ez már
csak azért is nagy szó, mert a vendégek itt vendéglátóik társaságában, azaz
külön könyvtárosi felügyelet nélkül tartózkodhatnak. Fél négykor megráznak egy
kis harangot, jelzendő a társalgás végét, s a kézikönyv külön felhívja a
figyelmet arra, hogy ennek haladéktalanul illik engedelmeskedni, mégpedig „a
házvezető személyzet iránti előzékenységből”. Hát igen, tudnunk kell,
mivel tartozunk a kevésbé kiváltságosaknak. A pontosság a királyok
udvariassága. Noblesse oblige. S még inkább: viselkedjünk úgy, mint
aki csakugyan méltó rá, hogy néhány perc múlva visszatérjen a szentélybe.
A Folger Shakespeare Emlékkönyvtárt megvizsgálva igazat kell adnunk Cassirer
általános tételének: a nyomok arra mutatnak, hogy az animal symbolicum járt
itt. Építészeti, keletkezéstörténeti és életmódbeli sajátosságaival ez a
könyvtár ellentmond a puszta funkcionalizmus szűkös elvének. Különféle
szimbólumok közös nevezője: kulturális, politikai és szakrális jelképeket
egyesít, szétválaszthatatlanul. Hatásukra a látogatónak, akár meg tudja
fogalmazni, akár nem, éreznie kell, hogyan illik itt viszonyulnia
Shakespeare-hez, Angliához és Amerikához, a tudományhoz és a kultúrához, szinte
az élet egészéhez. A könyvtár negyedévenkénti újságjának legújabb száma, 1993
tavaszán, nem véletlenül köszönti olvasóit egy nagy címlapfotóval, amelyen az
igazgató, Werner Gundersheimer épp az V Henrik egy példányát adja át
Bill Clintonnak, az Egyesült Államok új elnökének, aki a könyvtár évnyitó
ebédjének díszvendégeként elégedett mosollyal veszi kézbe a szép kötetet. Ez az
intézmény minden ízében egy világszemléletet igazol, s egy világszemlélet által
igazolódik, azaz kölcsönösen vállalják és támogatják egymást, ritkán látható
erővel és magabiztossággal hirdetvén közös értékrendjüket. Aki elfogad egy
vendégkutatói ösztöndíjat, ide belép s itt kutat, az írjon bár mégoly
felforgató célzatú tudományos művet, valahol önkéntelenül leteszi hálás és
igazoló obulusait e hagyomány alapzatára. S ez még akkor is rendjén való, ha
elmenőben a Puck-szobor játékos búcsúfintorából és gonoszkodó idézetéből
szörnyű sejtésünk támad arra nézve, hogy maga Shakespeare talán mit gondolna
minderről. „Lord, what fooles these mortals be!”
Kovács András Ferenc
W. Sh. eladja könyvtárát
Vegyétek! Bacon! Marlowe! Sidney! Chaucer!
Gesták! Lomok!... Csépelt auktorok...
Pletykálkodók, pazarlók mind – kis ószer
lőn Nagy Művük, melyben szavuk forog,
s akár a rossz pénz: pördül... Ó, Plutarchon
tudorkodó tragédiák, mesék
tündéri ércén elmosódik arcom
s mit bánjam én, hogy pár sor mint esék
kopott garasként latba?... Mintha olcsó
végszóra várna, bármi színt is ölt
a lét s az elme jelmezt egy utolsó
vad felvonásban: elkering a Föld...
Helyettem is... Majd olvasgat vagy ír más –
szavak petákja pördül: fej vagy írás?...
Jegyzetek
1. Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare.
London, New York, 1990. 72-73, 78-90.
2. Slade, William: The significance of the Folger Shakespeare
Memorial: an essay towards an interpretation. In: Henry Clay Folger. New Haven,
1931. 41-42. Vö. Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s
Shakespeare. London, New York, 1990. 76-77.
3. Betty Ann Kane: The Widening Circle: The Story of the Folger
Shakespeare Library and Its Collection. Washington, D. C.: The Folger
Shakespeare Library. 1976. p. 11.
4. Betty Ann Kane: The Widening Circle: The Story of the Folger
Shakespeare Library and Its Collection. Washington, D. C.: The Folger
Shakespeare Library. 1976. p. 4.
5. Megoszlanak a vélemények arra nézve, csakugyan felolvasta-e
Emerson ezt a beszédet. Vö. The Complete Works of Ralph Waldo Emerson. XI.
Miscellanies. Boston, New York. 1904. 445453, 633.
6. Henry Clay Folger levele Horace Howard Furnesshez, 1892.
szeptember 29. Idézi Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s
Shakespeare. London, New York, 1990. 218.
7. Henry Clay Folger levele Herbert Putnamhoz, 1928. január 19-én;
Putnam válasza Folgernek január 22-én. A Folger Shakespeare Memorial Library
birtokában lévő kiadatlan levelezésből. Idézi Bristol, Michael D.:
Shakespeare’s America, America’s Shakespeare, London, New York,
1990. 74-75. A válaszlevél keltezése Bristol jegyzete szerint (p. 218.) január
2., ez nyilván téves.
8. Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare.
London, New York, 1990. 78-90.
9. Levine, Lawrence W.: Highbrow/Lowbrow; The Emergence of Cultural
Hierarchy in America. Cambridge (Massachusetts), London, 1988. 11-81.
10. Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare.
London, New York, 1990. 84.
11. Greene, Karen L.: Folger Fellows Handbook. (Sokszorosított füzet.)
Washington, 1989. p. 20.