Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. március, V. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Dávidházi Péter

Dávidházi Péter
Könyvtár, múzeum, szentély
A Folger Shakespeare Library szimbolikus jelentése
Animal symbolicum, szimbolizáló lény, állította Ernst Cassirer az emberről; vagyis az bennünk a legsajátosabb, hogy jelképek által vesszük birtokba a világot, szimbólumok alkotásával, átvitelével és újrateremtésével alakítjuk ki a jelentések mindig továbbfejlő rendjét, mely maga az emberi kultúra, méltó otthonunk. Hát persze, vonhatnánk meg fölényeskedve a vállunkat, igaznak éppen igaz, sőt hogyan is lehetne másként, de aligha reveláció; íme bizonyság, hogy nemhiába emlegetjük ma már oly ritkán a szimbolikus formák egykor nagy hírű filozófusát, aki efféle ásatag közhelyekkel traktálna bennünket! Pedig a kulturális antropológia egyik megalapítójának e tételét csak addig hihetjük triviálisnak vagy terméketlennek, ameddig a tiszta spekuláció merőben fogalmi tartományában latolgatjuk, nem pedig tapasztalataink értelmezéséhez hívjuk segítségül. Megfigyeléseinkkel szembesítve ugyanis a tétel valósággal megdicsőül; maga is többféle és mélyebb értelemben bizonyul igaznak, mint önhitten tudni véltük, ráadásul többféle és mélyebb értelmet segít fölfedezni olyan adatok tömkelegében, amelyek fölött figyelmünk, szűken funkcionalista beidegződéstől vezérelve, bizonyára átsiklott volna. Kutatóként például legföljebb használnánk egy olyan könyvtárat, mint a Folger Shakespeare Library, s ha egyáltalán kíváncsiak lennénk rá, akkor magától értetődően mint a tudás gyarapítására hivatott intézményt vizsgálnánk, főként könyvállományát mérlegelve, s legföljebb ettől teljesen függetlenül vetnénk pillantást magára a házra, már ha építészetileg, azaz tisztán művészettörténeti szempontból egyáltalán megérdemli. Cassirer tétele azonban kimondatlanul is azt sugallja, hogy egy könyvtár sem csupán a tudás gyarapítását szolgálja, hanem az animal symbolicum teremtményeként hat világunkra. Érdemes tehát szemügyre venni e különös washingtoni intézmény jelképeit; elemzésükkel közelebb juthatunk egy európai irodalmi kultusz tengeren túli meghonosításának, s az amerikai kultúra önmeghatározásának sajátos problémáihoz, sőt talán egyúttal, ritka alkalom, általában a modern ember áttételes lelki igényeiből is megérthetünk valamicskét.
Egy könyvtár jelentése tehát nyilvánvalóan több és más, mint a benne összegyűjtött írásoké; ezért ahogy a Folgerben tárolt könyveket vagy kéziratokat szokás, magát a könyvtárat is olvasnunk, azaz értelmeznünk kell. S mint az igazi olvasásnál a jelentést módosító szövegkörnyezetre, egy intézmény jelképeinek olvasásakor állandóan tekintettel kell lennünk arra a nagyobb intézményi szerkezetre, amelybe vizgálatunk tárgya beilleszkedik. Annál is inkább, mert ezúttal e szerkezet belső viszonyai is jelentőségteljesek: az East Capitol Streeten emelt fehérmárvány épületben nem egyszerűen egymás mellé rendelve kapott helyet egy kis Shakespeare-múzeum, egy Shakespeare-színház, egy Shakespeare-könyvtár és egy tudományos Shakespeare-intézet, hanem sokatmondóan hierarchikus elrendezésben, legalábbis, ami hozzáférhetőségük egyre misztikusabb fokozatait illeti. Az épület széles homlokzatának jobb szélén lévő kapu a kiállítóteremhez vezet, ezt még bárki megtekintheti, mégpedig ingyen; a baloldali kapu a színház előcsarnokába nyílik, s az Erzsébet-kori színpadok hasonmásán zajló előadásokra, sőt időnként a próbákra, megintcsak akárki bejuthat, de ide már jegyet kell venni. (Mindkét kapunál kis szuvenírbolt fogadja a belépőt, sajátos egyvelegben árusítva kultusz és kultúra termékeit: Shakespeare-rel kapcsolatos emléktárgyak, a Stratfordból ismerős profán relikviák mellett Shakespeare-művek fakszimile vagy kritikai kiadását és idevágó tudományos műveket is lehet kapni.) Az utcáról gyanútlanul betévedő látogatót építészetileg semmi sem figyelmezteti arra, hogy a kívülről akár földszintesnek is vélhető épületben könyvtár is működik, vagy ha tud róla, hitetlenkedve morfondírozhat azon, hogy: vajon hol rejtőzik? A múzeumocska mögött húzódó olvasóterembe ugyanis az éjjel-nappal őrzött portáspult mellett vezet egy keskeny folyosó, ide azonban már csak a kiválasztott teheti be a lábát. Tudományos minősítéssel, ösztöndíj birtokában vagy külön igazgatói engedéllyel léphetünk a szentélybe, a nagy olvasóterembe, ahol szakrális jelképek egész sora győzi meg a látogatót arról, hogy az áhítat helyére érkezett. Innen egy félreeső szögletben megbúvó, szinte csak a beavatottnak látható (úgyszólván:) rejtekajtón juthatunk a lépcsőhöz és lifthez, hogy alászállhassunk a földalatti szintek labirintusába, a könyvek végeláthatatlan soraihoz. A könyvtár leginkább féltve őrzött kincseit, a Shakespeare-őskiadásokat persze itt is hiába keresnénk; azokhoz csak könyvtáros vezetheti el a szerencsést: titkos kódra nyíló irdatlan páncélajtó mögött várják kiváltságos olvasójukat. (Mindez persze csak ma számít kiváltságnak, s főként a bárkinek tárva-nyitva álló Kongresszusi Könyvtár szomszédságában; alapításakor a könyvtár nagy lépést tett a tudás demokratizálása felé, hiszen birtokba vételének társadalmi előfeltételeit szakmai követelményekkel helyettesítette, s egymást követő igazgatói ezen az úton haladtak tovább.1 A Shakespeare-intézet még ennél is rejtélyesebb: tevékenysége, épületbeli helye, sőt puszta léte sokáig az ösztöndíjas vendégkutató számára sem nyilvánvaló; hetek múlhatnak el, amíg megtudja, hogy van egy (vagy két) felső emelet is, s valahol ott, a feje fölött húzódik, talán csak néhány méternyire, ámde megközelíthetetlen magasban, a tudomány ezoterikus fellegvára. Mi, földiek nemigen háborgathatjuk, egy szép napon azonban felkérést kaphatunk, hogy tartsunk egy előadást, ám ezt a megtiszteltetést nem kezdeményezhettük volna, legföljebb örömmel elfogadhatjuk: sokan vannak az elhivatottak, kevesen a választottak.
A könyvtár, amely az intézmények együttélésének legrégibb és leghíresebb tagjaiként, primus inter pares, az épület legnagyobb részét foglalja el magának, szimbólumaival kultusz és kultúra (nemcsak etimológiailag) közös eredetéről és mindmáig szétválaszthatatlan egységéről árulkodik, mint a múzeum, a színház, az intézet, vagy akár a szuvenírbolt. Mint oly sokszor, már a név eredete is felbontja az egyneműnek hitt identitást: hivatalos levélpapírján manapság a Folger Shakespeare Library szerepel, teljes neve azonban változatlanul az maradt, ami eredetileg volt: Folger Shakespeare Memorial Library, azaz Folger Shakespeare Emlékkönyvtár. Különös Összetétel: az „emlékmúzeum” vagy az „emlékhely” kifejezést megszoktuk, de egy könyvtártól nem várnánk, hogy a neve is a kegyelet irányában lép túl az ismeretterjesztésen. Az épület közelében található Lincoln Memórial és Washington Memórial, e pantheonszerű oszlopcsarnokok, közepén a két államférfi szobraival, emlékműként és profán zarándokhelyként akarva-akaratlanul befolyásolják, hogy Washington lakói vagy látogatói miként értik a Folger Shakespeare Memóriái Library nevét, s legföljebb azt hagyják nyitva, hogy az egyszerre hazafias és szakrális emlékezésből mennyi jusson Shakespeare-nek s mennyi Folgernek... Ahogy ugyanis a latin „colere” (gondoz, művel) igéből származik mind a kultusz, mind a kultúra, e könyvtár ugyanúgy gondozza és ápolja gyűjteményeivel, szimbólumaival és már nevével is mind Shakespeare, mind az alapító, Henry Clay Folger emlékét. Az utóbbit élteti, hogy a könyvtár vendégszeretetét élvező olvasók egymás közt csak „the Folger”-nek titulálják Shakespeare-kutatásaik e színterét. Az „emlékkönyvtár” szókapcsolatban felsejlő kettős (kultikus és kulturális) jelleg sajátos létrejöttére és további alkotórészeinek finom viszonyhálózatára vet fényt, ha megvizsgáljuk szimbólumainak három különböző típusú, de jelentésükben egymással összefüggő rendszerét, kezdvén a legszembeötlőbbel, azaz térbeli, kőből, fából és egyéb kézzelfogható anyagokból formált építészeti jelképeivel; folytatván az időbeli, főként genealógiai jelképteremtéssel, vagyis a könyvtár keletkezéstörténetéből kiolvasható eredetmondákkal; végül mindezt kiegészítvén a könyvtár munkarendjében és életformájában fölfedezhető szimbolikus cselekvésekkel, tehát sajátos rituáléjának közvetett üzenetével.
 
Térbeli jelképalkotás: az épület
A főváros méltóságteljesen fehérlő középületeinek rendjébe tökéletesen beilleszkedik a fehérmárvány könyvtárépület György-korabeli homlokzata: kilenc tisztavonalú, keskeny és magas ablak, messziről klasszikus oszlopsort idéző közeikkel; alattuk John Gregory domborművei, Shakespeare-drámák egy-egy jelenetével; az egész kétoldalt szimmetrikusan lezárva egy-egy lépcsős kapubejárattal. Tónusát félreérthetetlenül komolynak, sőt fenségesnek szánták, amit a tőle jobbra elhelyezett, ugyancsak fehérmárvány Puck-szobor csúfondáros gesztusa és idézete („Lord, what fooles these mortals be!”) kedves ellenpontként még jobban kiemel. Ha körülpillantunk az épület szomszédságában álló Legfelsőbb Bíróságra, a Kongresszusi Könyvtárra vagy magára a Capitolra, csak helyeselhetjük, hogy Paul Philippe Cret, az épület tervezője lebeszélte Henry Clay Folgert arról, hogy könyvtárát kívül is XVI. századira alakíttassa. Ami azonban itt kockán forgott, az korántsem csupán a városkép harmóniája volt, még ha az építész nem gondolt is másra; a szimbolikus jelentés szempontjából legalább olyan fontos, hogy Cret műveként az angol drámaíró nevét viselő épület stílusa betagozódik az amerikai törvényhozás és államigazgatás klasszicizáló székhelyei közé. Az irodalmi kultúra egy kiemelt és úgyszólván szakralizálódott alapértéke nevében, de a politikai hatalmat közvetlenebbül megtestesítő intézményekkel egyenrangú módon, mondhatni egyazon hadrendbe állítva igazolja, törvényesíti, sőt szentesíti így a Folger Shakespeare Library épülete az amerikai államberendezést. Washington és Lincoln emlékműveinek közelségét ebből a szempontból már a még csak épülő könyvtár majdani első igazgatója, William A. Slade fontos szimbólumnak tekintette, rámutatván földrajzi elhelyezésük ideológiai jelentőségére. „Washington, Lincoln, Shakespeare (...) ez a három, akit az amerikaiak egyetemesen tisztelnek” – idézte Folger temetésén, 1930-ban, Ashley Thorndike szavait (mégpedig a „worship” igét használva, mely a vallási tiszteletadás világából származik), majd így folytatta: ha a könyvtártól a Capitolon át képzeletbeli vonalat húzunk, az majdnem érinteni fogja Washington és Lincoln emlékműveit, sőt az érintéshez éppen csak annyira kell kitérnie eredeti irányából amennyivel jelképezhetjük az anyaországtól való szakítás nélküli eltérést, amelyre (a fél életét angol alattvalóként leélt) Washington, illetve Lincoln neve a legszebb példa.2 E szimbolikus városrendezési és építészeti szentesítés egyszerre brit és amerikai jellege mindmáig számos nyelvi vagy rituális megerősítést kap: a könyvtárfennállásának ötvenedik évfordulóján például, 1972. április 23-án, amelyet Washington akkori polgármestere az egész Columbia körzetben hivatalos „Shakespeare Nappá” nyilvánított, a brit nagy követ, Lord Cromer, ünnepi beszédében „az angol nyelvű népek szentélyének” („a shrine of the English-speaking people”) nevezte a Folgert.3
Belépvén a kapun, váratlan megerősítést kap mindez: a legitimációt olyan szimbólumok folytatják, amelyek az amerikai nemzeti és kulturális identitás méltóságát a két jól ismert módon sugallják: egyrészt a brit anyaország régi kultúrájából eredeztetve, a folytonosság eszméjével, másrészt a sajátosan amerikai különlényegre utalva, az ifjú kontinens kezdeményező erejének példáival. A homlokzat mögött végighúzódó kiállítóterem, a látogatót elsőként fogadó látvány máris többféle változatot kínál e jelképes kettősség alaptémájára. A Shakespear-rel és műveivel kapcsolatos festményeket, szobrokat, könyveket, okmányokat és színházi kellékeket egy Tudor-stílusú teremben helyezték el, melynek faburkolatát azonban a Appalache-hegység tölgyeiből faragták, mégpedig tudatos célzattal: Folger és hitvese ugyanis kedvét lelte a gondolatban, hogy az óvilág formáit az újvilág anyagaiból teremtik újjá. A könyvtárról szóló könyvnyi prospektus, Betty Ann Kane először 1976-ban kiadott munkája, The Widening Circle (A táguló kör) címmel, még ma is felhívja a figyelmet a kis múzeum és olvasótermek tölgyfaburkolatának jelentésére, sőt a terem bejárata és kijárata fölötti szimbólumpáros hasonló kettős üzenetére. Azt magunktól is észrevennénk, hogy az egyik ajtó fölött I. Erzsébet címere függ, a másik fölött meg az Egyesült Államokat jelképező nagy sas, arra azonban nem hasztalan figyelmeztetni bennünket, hogy az előbbit a terem keleti, földrajzilag is Anglia felé eső, mondhatni az anyaországra visszanéző nyílása fölött helyezték el, a másikat a nyugati, s éppen a Capitol felé tekintő végében. Az állandó, illetve időszaki kiállítások anyaga akarva-akaratlan követni szokta e kettősséget: megtekinthetjük az 1623-ban nyomtatott londoni Első Fólió üveg szekrényben kitett példányát (a megilletődött látogató nem sejti, hogy e szent ereklyéből a könyvtár hetvenkilencet őriz), de néhány méterrel odébb egy másik tárló már az amerikai Shakespeare-színjátszás emlékeivel adózik a halhatatlan brit szellemének. E kettős jelképrendszer legitimáló erejének alighanem része van abban, hogy e termet gyakran választják hivatalos fogadások színhelyéül.
Pedig mindez csak néhány tartózkodó utalás ahhoz képest, amivel az olvasóterem fogad, ha a „reading privileges” előfeltételeinek szerencsés birtokosaként ide is bejutunk: két részre osztott tere bővelkedik, szinte tobzódik a szentesítő jelképekben. A gerendás mennyezetű régi olvasóterem, melyhez később csatoltak (két nyitott, boltíves átjáróval) egy új szárnyat, az óhaza Erzsébet-kori kollégiumainak nagytermét idézi. Hogy számítógépet, mégoly csendeset ide behozni tilos (csak a neofita szárnyba lehet), azon meg sem lepődünk, ha körülnézvén megsejtjük, mi minden akar lenni ez a hosszú, múltba révedő, méltóságteljes helység. Keleti végében a faburkolatú fal közepéről Shakespeare mellszobra néz le az olvasókra, pontos mása annak, amely a stratfordi Szentháromság templomban, a költő sírja fölül tekint le az irodalmi zarándokok egymást követő nemzedékeire. Mellette kétfelől, kissé lejjebb, Mr. és Mrs. Folger nagy portréi függnek (Frank Salisbury művei), s az intézményt alapító házaspár hamvai ugyane falban rejlenek, egy emléklap mögött, mindössze néhány méternyire a jegyzetelő tudósok asztalaitól. Szemközt, a hosszú terem nyugati végében hatalmas templomablak, melynek áttört gótikus kőcsipkézete ugyancsak az Avon menti szentély nyugati ablakáét másolja, ám a festett üvegén látható allegória, Nicola d’Ascenzo munkája, az ember hét életkorát jeleníti meg, ahogy azokat Jacques jellemzi az Ahogy tetszikben. A mennyezet gerendázatán, az alatta kétoldalt végigfutó galéria fakorlátján, s a falat borító könyvespolcokon további vésett jelképekre bukkanhatunk, Shakespeare címerétől a Tudor-rózsáig. Aki itt dolgozik, mindezen ikonografikus hatásoknak lélektani középpontjában vagy (szinte azt mondhatnánk:) kereszttüzében, a legprózaibb filológiai adatgyűjtés közben is azt érezheti, hogy az átszellemült csend, ami itt honol, rendjén való, hiszen egy félreérthetetlen utalásrendszer jóvoltából ez az olvasóterem egyúttal templom, szarkofág, zarándokhely, olvasói pedig a brit anyakultúra szakrális áhítatú irodalmi kultuszát ápolják tovább az Új Világ kellős közepén.
Időbeli jelképalkotás: a genealógia
A névadó családfája és életrajza a könyvtár keletkezéstörténete is, mely egyszersmind kultusz és kultúra közös genealógiájáról tanúskodik. Ezt a keletkezéstörténetet a könyvtár prospektusa is úgy beszéli el, a maga szűk terjedelméhez mérten rövidre fogva, hogy az világi eredetmondának tűnik, sőt mintha tudatosan annak szánták volna; még inkább azzá válik, ha kiegészítjük a hozzá kapcsolódó, más forrásokból rendelkezésünkre álló adatokkal. Henry Clay Folger (1857-1930) származása kielégíti a laicizált hagiográfia minden amerikai előfeltételét: az ilyen legendás alapító atyának itt lehetőleg ősi családból, ugyanakkor mélyről kell jönnie, mert az újvilági sikertörténetek innen indulnak. „A Folger Könyvtár alapításának története csakis az Egyesült Államokban játszódhatott le”, büszkélkedik a nyitófejezet első mondata. „Az amerikai álom kel életre benne: a honpolgár, aki szerény sorból emelkedik a gazdagok közé a tehetség arisztokráciájában, s megszerzett javait nemzete nevelésére és kultúrálására fordítja.”4 Henry Clay Folger nyolc generációval korábbi őse, Peter Folger, 1635-ben vándorolt be Angliából, s az ő leánya, Abia szülte azt a fiúgyermeket, aki Benjamin Franklin néven vonult be hazája történelmébe. Henry apja divatárú-nagykereskedő volt, de hamarosan tönkrement, s a fiú csak két osztálytársának pénzügyi segítségével (íme a bajtársiasság példázata) folytathatta tanulmányait a massachusettsi Amherst College-ban, majd különmunka vállalásával, magát eltartva (a self-made-man elengedhetetlen motímuva) szerezhetett jogi diplomát 1881-ben a New Yorki Columbia Egyetemen. Ekkor kezdődött felívelő pályafutása a Charles Pratt és Társa cégnél, a ranglétra legalsó fokától föl egészen az elnöki székig, sőt 1923-ban már a Standard Olajtársaság igazgatótanácsának elnöke, óriási magánvagyon birtokában.
Ebben az amerikai sikertörténetben korán feltűnik a Shakespeare-szál, át -meg átszőve a 19. századi amerikai kultúra egyik legjellegzetesebb írójának: Ralph Waldo Emersonnak személyes és közvetett hatásától. A legenda úgy szól, hogy az ifjú Henry 1879-ben az Amherst College-ben huszonöt centet fizetett egy jegyért (mely máig megvan, s relikviaként őrzik), hogy meghallgathassa az odalátogató idős Emersont, akit már lányának kellett föltámogatnia a színpadra, hogy megtarthassa előadását. A nagy ember személyes jelenléte mély nyomokat hagyott fogékony hallgatójában. A fiatalember nemsokára rábukkant arra az emlékbeszédre, amelyet Emerson 1864-ben a bostoni Saturday Club ünnepi vacsoráján készült felolvasni, Shakespeare születésének háromszázadik évfordulója alkalmából. Ez az oráció, amelyet az akkorra már világméretű Shakespeare-tisztelet egy kultikus eseménye hívott életre, Shakespeare géniuszát mint „halandó létünk vigasztalóját” magasztalta, hírnevét erkölcsi és szellemi világunk alapvető értékrendjéből eredeztette, ékesszólóan kitérvén a drámákból kihallható tanításra, miszerint a kicsiny emberi szív „hatalmasabb, mélyebb és gazdagabb”, mint a fizikai világegyetem. A beszéd szókincse minduntalan áttöri a világi határokat: csodálja Shakespeare gondolatainak „transzcendens” hatótávolságát, életművét mint minden alkalomra szólásmondásokat kínáló „utcai bibliát”, s mindenki mást eltörpítő nagyságát annak, aki „Isten kegyelméből” bárhol „az emberek királya” lenne.5 A vékonypénzű diák, így a legenda, valahogy összekuporgatta egy Shakespeare-összkiadás árát, majd lázas olvasásba merült, éjszakákon át, önfeledten. Az angol drámaíró iránti szenvedély attól kezdve meghatározta életét. Mennyasszonyának, Emily Jordannek az Első Fólió hasonmás kiadását ajándékozta 1885-ben, s aligha meglepő, hogy házasságuk után tizenegy évvel az asszony Shakespeare műveinek kiadástörténetéről írta Master of Art disszertációját, The True Text of Shakespeare címmel. Közös gyűjtőszenvedélyük első nagy fogásaként 1889-ben megvásárolják a Negyedik Fólió (1685) egy példányát. Egy levél tanúsága szerint 1892-ben már olyan ritkaságok birtokában voltak, amelyek segítségével Henry Clay Folger finoman helyesbíthette Horace Howard Furness-nek, a nagyhírű Variorum-összkiadás szerkesztőjének egyik jegyzetét A velencei kalmár forrásait illetően, holott Furness maga is szenvedélyesen gyűjtötte a Shakespeare-rel kapcsolatos könyveket.6 Amikor Folger a Standard Oil Company elnöke lesz, dúsgazdagon, feleségével együtt Shakespeare-gyűjteményre költik szinte minden pénzüket. Amikor elhatározzák, hogy a gyűjteményből tudományos könyvtárat hoznak létre, számos színhely szóba kerül, köztük előkelő helyen Stratford-upon-Avon, ahová mindig szívesen látogattak, s ahol a könyvek, mint Henry Clay Folger kifejtette, a nagy ember csontjai közelében lehettek volna. De bármilyen súllyal érveltek újra meg újra Stratford hívei, az alapító amerikai patrióta érzülete végül a látványosan fejlődő kultúrájú főváros javára döntött: saját hazáját akarta hozzásegíteni ahhoz, hogy az irodalmi stúdiumok központjává fejlődjék. Figyelemre méltó, hogy maga a Kongresszus is segített: a gyűjtő által kiszemelt telket ugyanis a Kongresszusi Könyvtár bővítési területének szánták volna, de értesülvén Folger tervéről, egy 1928-ban hozott rendelettel azonnal átengedték a Shakespeare-könyvtár céljára. Felismerték, hogy a két terv egyazon célt szolgál, s mélyebb jelentésük is kiegészíti egymást, ezért készek voltak alárendelni elképzeléseiket Folgerének, sőt kinyilvánították, hogy ha a könyvtár már felépült volna, pusztán azért is megvennék a környező területet, hogy méltóságteljes hátteret adjanak neki („to assure it a dignified background”).7 Legfelsőbb politikai határozat biztosította tehát az új Shakespeare-intézmény betagozódását a hatalom szimbolikus legitimációjának fővárosi rendjébe. Az alapkő letétele után két héttel, 1930 nyarán az alapító elhunyt. Már csak a felesége érhette meg, hogy a Shakespeare születésnapjára időzített felavatáson, 1932. április 23-án, maga Hoover elnök, számos nagykövet és a világ minden részéből idesereglett tudósok jelenlétében felolvasták Emerson esszéjét. Még abban az évben háromszázezren tekintették meg a kiállítótermet. A boldog keveseket, akik az olvasóterembe is bejuthattak, a Tudor-stílusú kandalló fölött Emerson Shakespeare-versének néhány bevésett sora fogadta, s egy gyűjtemény, mely már akkor 93 000 könyvet, 50 000 nyomatot és metszetet, valamint több ezer kéziratot számlált. Joseph Quincy Adams, aki 1934-től ügyvezetője, 1936-tól 1946-ig kinevezett igazgatója volt a könyvtárnak, még főként úgy képzelte a könyvtár szerepét, hogy a kutatók levélben föltett (pozitivistán adatszerű) kérdéseire szakképzett könyvtárosok fognak válaszolni, s csak később, Louis B. Wright igazgatósága alatt (1948-1968) fejlődött ki a működés korszerű rendje, melynek alapformája már a helyszínen végzett önálló kutatás lett.8 Kialakult a kutatók itteni munkarendje és életmódja, mely az utóbbi évtizedekben már alig változott.
Rituális jelképalkotás: a házirend
A könyvtár mindennapi élete sajátos rituálét követ, mely ugyanazon jelentésmozzanatokat egyesíti, amelyek építészeti jegyeiből és keletkezéstörténetéből kitűntek. Ez a minden ízében stilizált életforma a gyakorlati célszerűségre hivatkozik, de lehetetlen volna pusztán abból kielégítően megmagyarázni: lélektani hatása olyan erős, sajátos és nyilvánvaló, hogy kialakításában egyéb megfontolásoknak is közre kellett működniük. Már az írásba foglalt házirend tanulmányozásából kiviláglik, de a személyesen átélt összbenyomás még erősebben sugallja: vendégkutatói meghívás birtokában is előbb át kell lényegülnünk, levetvén kinti, mindennapi, profán énünket, mert csak így válhatunk méltóvá arra, hogy a Shakespeare-könyvtár adományait magunkhoz vehessük. Csak látszólag jelentéktelen apróság, hogy miután valaki elvileg bebocsáttatást nyert a könyvtár használóinak kiválasztott közösségébe, az olvasóterem ajtaja előtt le kell adnia tollát, s csupán ceruzát szabad bevinnie (ha nincs nála, az odakészített kölcsönceruzákból választhat magának). Ezt önmagában még indokolja a könyvek védelme: nehogy paca essék valamely értékes példány lapjára. Önmagában az sem különös, hogy az előtérben mindenkinek be kell írnia nevét a jelenléti könyvbe, feltüntetvén, hogy pontosan hány óra hány perckor lépett be az olvasóterembe, mikor hagyta el azt, akárcsak rövid időre, s mikor tért vissza; ez azonban nap mint nap, minden új belépéskor tudatosítja az emberben, hogy bent töltött ideje alatt milyen felelősséggel tartozik a hely szellemének. (Ehhez kapcsolódó fontos szabály, hogy alkalmi vendég csak könyvtári alkalmazott kíséretében fordulhat meg az olvasóteremben.) Önmagában azon sem furcsálkoznánk, hogy az olvasótermi asztalokon keskeny bársonypárnácskákat találunk, zizegő szárazbabbal töltve, hogy a kinyitott könyvet ne kézzel kelljen tartanunk, hanem e nehézékekből helyeznünk egyet-egyet a két lapszélre. Igen, talán kényelmünket is szolgálja, de a körülöttünk buzgólkodó könyvtári személyzet készséggel és tapintatosan elmagyarázza, hogy máskülönben kezünk bőrének párolgása (horribile dictu: szennyeződése) károsítaná a kötetek vagy kéziratok papírját. Ami igaz lehet, de a közvetlen fizikai érintkezés kiiktatása, egy olyan olvasóteremben, amelybe a stratfordi Szentháromság templom ablakának hasonmásán át szűrődik be a fény, a transzcendencia iránti áhítat lélektani hatását erősíti. Egy művészetszociológiai elemzés kimutatta, a XIX. század utolsó harmadától fogva a befogadói és felhasználói magatartásformák előírt stilizálása, vagyis a mennél passzívabb viselkedés kötelezővé tétele összefüggött a művészet magas, illetve népszerű regiszterekre bontásával s a magas művészet szakralizálódásával, mely utóbbi státusváltozás Shakespeare műve esetében is megtörtént9 – alighanem innen érthetjük meg a zizegő párnácskák üzenetét. A légkondicionáló berendezésre nézve ugyanígy igaz, hogy a papírt védi a forró és nedves washingtoni nyár klímájától, s hogy nélküle csakugyan nehéz lett volna áttérni a levélbeni adatszolgáltatásról a szabad helyszíni kutatásra, ami társadalmi és politikai szempontból valóban nagy különbség10; de ebben az eleve sokféleképpen szakralizált környezetben e mesterségesen állandósított, természeti változások által nem háborítható belső éghajlatnak valláslélektani hatása is van, mely ugyanaz a földszinti olvasóteremben, mint a könyvtár földalatti szintjein: az olvasót égi, templomi, nem evilági hűvösség veszi körül.
A könyvtári élet alkalmi érdekességei (ebédidei előadások, szemináriumok, koncertek) helyett a napirend egy látszólag triviális epizódját érdemes közelebbről megfigyelni, mert rejtett szertartást ismerhetünk föl benne. „A Folger hagyományos társasági eseménye a tea felszolgálása”, olvashatjuk Karen L. Greene Folger Fellows’ Handbook (Folger-ösztöndíjasok kézikönyve) című füzetkéjében, amelyből minden vendégkutató már érkezésekor kap egy példányt. „A Könyvtár hétfőtől péntekig minden délután 3.00-tól 3.30-ig szolgálja fel a teát. A tea, kávé és aprósütemények elfogyasztása szívélyes beszélgetés közepette történik.”11 Ami a valóságban úgy történik, hogy pontban háromkor az ember abbahagyja a munkát, s lemegy a Tudor-stílusú alagsori társalgóba, az ún. Founders’ Roomba, amely nevét onnan kapta, hogy eredetileg Folgerék magáncéljaira szánták. A kutatók sorban odatartják finom porcelán csészéiket a habfehérre mosott és ropogósra vasalt ruhájú személyzet elé, e kedvesen mosolygó asszonyságok kitöltik az óvilágbeli anyaországot idéző tradicionális teát vagy a hosszú lére eresztett amerikai kávét, a csészealj peremére ki-ki választhat magának a kirakott süteményekből, hogy azután a kis rakományt valamelyik asztalhoz vigye, s letelepedjék egy fotelba, ama szívélyes beszélgetéshez, amelyre a kézikönyv felhívta a figyelmét. Ha a csöndes duruzsolásban ilyenkor körülnézünk, szemünkbe tűnik, hogy a könyvtár olvasói túlnyomórészt milyen választékosan öltözködnek: a férfiakon nem ritka a világos vászonöltöny, fehér ing, sőt csokornyakkendő, a nők ruhája is némi keresett ünnepélyességet áraszt, úgyhogy szinte meglepődünk elvétve egy-egy farmernadrág láttán. Mintha egy régi, konszolidált tudósvilág emelkedett miliőjébe csöppentünk volna vissza. Stílszerű, hogy kevesen vagyunk, semmi zsúfoltság. (Hogy is lehetne másként, hiszen a fönti olvasóterem két nagy szárnyában is mindössze 30-30 ülőhely van, s három hónap alatt egyetlen esetre sem emlékszem, amikor ne lett volna bőven üres szék.) „E teákra az ösztöndíjasok vendégeket is meghívhatnak, korlátozott számban”, tudjuk meg a kézikönyvből, s ez már csak azért is nagy szó, mert a vendégek itt vendéglátóik társaságában, azaz külön könyvtárosi felügyelet nélkül tartózkodhatnak. Fél négykor megráznak egy kis harangot, jelzendő a társalgás végét, s a kézikönyv külön felhívja a figyelmet arra, hogy ennek haladéktalanul illik engedelmeskedni, mégpedig „a házvezető személyzet iránti előzékenységből”. Hát igen, tudnunk kell, mivel tartozunk a kevésbé kiváltságosaknak. A pontosság a királyok udvariassága. Noblesse oblige. S még inkább: viselkedjünk úgy, mint aki csakugyan méltó rá, hogy néhány perc múlva visszatérjen a szentélybe.
A Folger Shakespeare Emlékkönyvtárt megvizsgálva igazat kell adnunk Cassirer általános tételének: a nyomok arra mutatnak, hogy az animal symbolicum járt itt. Építészeti, keletkezéstörténeti és életmódbeli sajátosságaival ez a könyvtár ellentmond a puszta funkcionalizmus szűkös elvének. Különféle szimbólumok közös nevezője: kulturális, politikai és szakrális jelképeket egyesít, szétválaszthatatlanul. Hatásukra a látogatónak, akár meg tudja fogalmazni, akár nem, éreznie kell, hogyan illik itt viszonyulnia Shakespeare-hez, Angliához és Amerikához, a tudományhoz és a kultúrához, szinte az élet egészéhez. A könyvtár negyedévenkénti újságjának legújabb száma, 1993 tavaszán, nem véletlenül köszönti olvasóit egy nagy címlapfotóval, amelyen az igazgató, Werner Gundersheimer épp az V Henrik egy példányát adja át Bill Clintonnak, az Egyesült Államok új elnökének, aki a könyvtár évnyitó ebédjének díszvendégeként elégedett mosollyal veszi kézbe a szép kötetet. Ez az intézmény minden ízében egy világszemléletet igazol, s egy világszemlélet által igazolódik, azaz kölcsönösen vállalják és támogatják egymást, ritkán látható erővel és magabiztossággal hirdetvén közös értékrendjüket. Aki elfogad egy vendégkutatói ösztöndíjat, ide belép s itt kutat, az írjon bár mégoly felforgató célzatú tudományos művet, valahol önkéntelenül leteszi hálás és igazoló obulusait e hagyomány alapzatára. S ez még akkor is rendjén való, ha elmenőben a Puck-szobor játékos búcsúfintorából és gonoszkodó idézetéből szörnyű sejtésünk támad arra nézve, hogy maga Shakespeare talán mit gondolna minderről. „Lord, what fooles these mortals be!”
 
Kovács András Ferenc
W. Sh. eladja könyvtárát
Vegyétek! Bacon! Marlowe! Sidney! Chaucer!
Gesták! Lomok!... Csépelt auktorok...
Pletykálkodók, pazarlók mind – kis ószer
lőn Nagy Művük, melyben szavuk forog,
s akár a rossz pénz: pördül... Ó, Plutarchon
tudorkodó tragédiák, mesék
tündéri ércén elmosódik arcom
s mit bánjam én, hogy pár sor mint esék
kopott garasként latba?... Mintha olcsó
végszóra várna, bármi színt is ölt
a lét s az elme jelmezt egy utolsó
vad felvonásban: elkering a Föld...

Helyettem is... Majd olvasgat vagy ír más –
szavak petákja pördül: fej vagy írás?...
 
Jegyzetek
1.  Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare. London, New York, 1990. 72-73, 78-90.
2.  Slade, William: The significance of the Folger Shakespeare Memorial: an essay towards an interpretation. In: Henry Clay Folger. New Haven, 1931. 41-42. Vö. Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare. London, New York, 1990. 76-77.
3.  Betty Ann Kane: The Widening Circle: The Story of the Folger Shakespeare Library and Its Collection. Washington, D. C.: The Folger Shakespeare Library. 1976. p. 11.
4.  Betty Ann Kane: The Widening Circle: The Story of the Folger Shakespeare Library and Its Collection. Washington, D. C.: The Folger Shakespeare Library. 1976. p. 4.
5.  Megoszlanak a vélemények arra nézve, csakugyan felolvasta-e Emerson ezt a beszédet. Vö. The Complete Works of Ralph Waldo Emerson. XI. Miscellanies. Boston, New York. 1904. 445453, 633.
6.  Henry Clay Folger levele Horace Howard Furnesshez, 1892. szeptember 29. Idézi Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare. London, New York, 1990. 218.
7.  Henry Clay Folger levele Herbert Putnamhoz, 1928. január 19-én; Putnam válasza Folgernek január 22-én. A Folger Shakespeare Memorial Library birtokában lévő kiadatlan levelezésből. Idézi Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare, London, New York, 1990. 74-75. A válaszlevél keltezése Bristol jegyzete szerint (p. 218.) január 2., ez nyilván téves.
8.  Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare. London, New York, 1990. 78-90.
9.  Levine, Lawrence W.: Highbrow/Lowbrow; The Emergence of Cultural Hierarchy in America. Cambridge (Massachusetts), London, 1988. 11-81.
10. Bristol, Michael D.: Shakespeare’s America, America’s Shakespeare. London, New York, 1990. 84.
11. Greene, Karen L.: Folger Fellows Handbook. (Sokszorosított füzet.) Washington, 1989. p. 20.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék