Jorge Luis Borges
Everything and Nothing
Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények tanúsága szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fantasztikus és túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, amiről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásénak gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa. Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte hivatását, amelyre szánva volt, a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is elhangzott, és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett többé Ferrex vagy Tamerlán, és újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus történeteket. Ily módon, miközben teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette, amit a test rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a jóslat intéseivel. Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Macbeth, aki a boszorkákkal beszélget a kietlen parton, aki egyben a Párkák is. Senki nem volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Próteuszhoz hasonlóan a Létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugában elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondja el Richárd, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy: Én nem az vagyok, aki vagyok.” Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely megírására ihlette.
Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel elfogta az undor és a borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál, elválik és dallamosan haldokol. Ugyane napon elhatározta, hogy eladja színházát. Egy hét se telt belé, hazalátogatott szülőfalujába, ahol viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama másikakkal, amelyeket múzsája magasztalt, s melyeket mitológiai utalások és latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba vonult impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött, és szenvedélyesen érdeklődik a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az állapotban diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül minden patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.
A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult, és azt mondta neki: „Én, aki annyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok.” Isten hangja így felelt neki egy szélvész közepéből: „Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet, William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki, mint én, mindenki vagy és mint én, senki sem.”
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása