Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. április, V. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szabó Gyula

Szabó Gyula
KEGYETLEN KEGYELET
Részlet
 
Nagypéntek hirtelen „anyák napjává” lett nekem.
Nagypéntekre rá vagyok hangolódva, mióta az eszemet tudom. Gyermekkorom templomi „passiói”, a hittanórák Golgota-leckéi „eleitől fogva” a legtorokszorítóbb élmények voltak. Fokozott figyelemmel hallgattam most is, amikor a rádióban nagypénteken nagypéntekről beszéltek. Most is „lecke”, most is tanulok belőle. Gyermeteg füllel függök a szón, amint mesélik Jézus utolsó napjának történetét. Titkokat tudok meg ismét. Megtudom, hogy Jézus, amikor a keresztre feszítettség szenvedései között az anyjához szólt, utolsó szavaival a legszeretettebb tanítványára bízta az anyját, azután pedig a legutolsó szavaival mondani kezdte azt az „esti imát”, amit még gyermekkorában tanult az anyjától. Meglúdbőrözik bennem a lélek... Éppen a minap írtam egy rövidke írást („Száz sor magányt”), azzal az esti imával kezdve, amit anyámtól tanultam gyermekkoromban: „Már a szép nap lenyugodott”... A miénk így kezdődött, a Jézuséké pedig úgy – magyarázza a rádióban a papi ember –, hogy: „Elvégeztetett”... A mesélő papi ember tudta az egész imaszöveget, el is mondta, s magyarázta hozzá, hogy ebből – amiből Krisztus „utolsó szava” lett – az evangéliumban csak a kezdő ige maradt fenn.
Vettem is elő a zsebkönyvnyi Új Testamentumot, mely éppen az evangéliumi oldalakon viseli a leghasználtabban a tüzetesebb forgatások nyomait, s „vallatom” sorra a vonatkozó részeket Máté, Márk és Lukács egy szóval sem emlékezik erről a jelenetről. János evangéliuma azonban írja: „A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány. Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel, és izsopra tévén azt, oda vivék az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.”
Maga János volt az a tanítvány, „a kit szeret vala” Jézus, és akire úgy bízta az anyját, mint fiára, s így János volt az, aki mindezt leírta a könyvében. A többi apostol társa, aki után evangélium maradt, nem „írta le”.
A rádióbeli papi ember részletezte azt is, hogy Jézus legnagyobb testi szenvedése a keresztfán a szomjúság volt, s előttem megjelent ismét anyám alélt kórházi arca, a megviselt arc, ahogy utoljára láttam „élőben”, csaknem harmincegy évvel ezelőtt, 1962. június 2-án. Beszélgetni akart velünk, de nyelve nem forgott, élettelen húsdarabbá szikkadt a szájában, úgy tologatta ide-oda, hogy egy-egy szót mondhasson félszeg-száraz selypítéssel. Próbáltuk enyhíteni gyötrő szomját, leginkább citromos vízzel, limonádéval, szirupos vízzel. Ecettel nem próbálkoztunk, de a kockacukor szintén előkerült a rácsavart citromlével. A szívszorító jelenet tizenegy évvel az eset után, 1973. június 2-án a „családi emlékkönyvünk” (Gólya szállta csűrre) írása közben a nap szerinti évforduló révén külön sebfájásként elevenedett meg az emlékező szöveg szavaiban: „Ma tizenegy éve, Udvarhelyen a kórházban, citromot csavartunk a kockacukorra, annyit, hogy már szinte mállott szét, betettem a szájába, szunyókált és szopogatta a cukrot vagy egy félóráig, s akkor egyszer csak egy bágyadt mozdulattal a szájához nyúlt, kivette a kockacukrot, s a tenyerembe tette: kőkemény volt, mintha szikkasztó, életnedveket is kiszívó nap tűzte volna félóráig... A végén már csak a vizet – «ne színes vizet, fehér vizet!» – kívánta úgy, mintha az hiányzott volna legjobban életében.”
Anyámnak ez a Szahara-gyötrelmes szomja, amelyben nem volt fehér vizű „oázis”, szüntelenül kísértett. Soha nem láttam olyan égő-emésztő szomjúságot, s nem éreztem olyan tehetetlenséget szomjúság oltásában. Legnyomasztóbb emlékeim között sötétlik az, hogy amikor a cukor után ismét limonádéhoz folyamodtam, szinte utálkozó fintorral szorította össze a szemét, mint amit látni sem akart többet az életben, s mondta, ahogy forgathatta a nyelvét: „Ne színes vizet, fehér vizet!” Pár évvel a halála után egy kórházi világtól igen távol „eső” elbeszélést írtam állomással, vonattal, szerelemmel, de egyszer csak ott is ott volt az a „víz”: „Leszálltam vizet inni, sétáltam vissza a vagon felé, kezemben a termosszal. Az egyik ablakból egy anyám formájú öregasszony nézett, nem is engem, hanem a termoszt. Ott volt az arcán, hogy nagyon szomjas, szeretne vizet kérni, de restellj. Arra sétáltam, hogy legyen alkalma megszólítani. Nem szólított meg, elhaladtam, tettem hat-hét lépést, és akkor utánam szólt. «Lenne olyan szíves...» Szólt? Füllel azt nem lehetett hallani, olyan halk volt, ha volt. Én is csak az idegeimmel hallottam, úgy, ahogy anyám elhalt hangját a kórházi ágyból: «Adjatok vizet... ne színes vizet, fehér vizet!» Szemtől szemben a halállal valódi vizet kívánt, fehér, homokízű vizet, elege volt a szirupból, limonádéból, pancsból. Azóta vagyok ilyen érzékeny arra, ha valaki vizet kér: meghallom még akkor is, ha nem kérik. De ilyen hallhatatlan hangra mégsem lehet megfordulni. És különben is, akinek a halál még nem vette el a hangját, annak legyen hangja hozzá, ha vízre szomjas: hangosan, erélyesen, akár parancsolóan, a kérelem lágy zöngéje nélkül!... Már ment a vonat, amikor átbotorkáltam abba a vagonba, megálltam a fülke előtt, s bámultam ki az ablakon, kezemben a termosszal. Nemsokára kijött az öregasszony, vizet kén, adtam, vissza kellett fognom a mozdulataimat, ne legyenek túl készségesek...”
Ezek a régi betűk mind előkerültek a nagypénteki Krisztus-történet rádióbeli „meséje” után, az anyám vizére való emlékezésként. S az egyik visszafogatlan mozdulat ebben az előlapozásban az volt, hogy eszembe jutott ismét a nyomdahiba, amely miatt a Gólya szállt a csűrre címen megírt „szülőföldkönyvem” egyik helyén immár egy híján húsz esztendeje tévesen áll anyám szomjgyötört szava, ami számomra „szentírás”. A könyv 140. oldalán még hibátlan a szó, de a 143. oldalon egy életüket „summázó” mondatban már nagyot vétett a nyomda anyám szavának szentsége ellen: „Tiszta forrásból eredt életük folyása, s úgy folyt, legvégső szomjukig, a levelekben is: «Ne színes vizet, fehér vizet.»” Így áll a vétés ott tizenkilenc éve: egy v „szívessé” hamisította a „színest”. S ez annál szarvasabb ördöge a nyomdának, mivel a mondat előtt egy zárójelben éppen azt „méltattam”, hogy apám levélszövegeiben alig van „egy-egy vétek”, úgyhogy az ő levélszövegezését-írását „némely filológiát végzett is megirigyelhetné, s szedhetné a nyomdász úgy, ahogy van”.
Eszembe jutott nagypénteken s az utána következő napokban sok minden, ami az idő jó negyvenéves partja között tovafolyt a sorsunkban, és nekifogtam, hogy a nem régi „karácsonyi változások” ösztönző hátszelével „toldalékot” írjak a régi „családi emlékkönyvünkhöz”, nem utolsósorban azért, hogy a „véglegesebben” elvégezhető számvetések mellett a nyilvánosság előtt szerét ejtsem a „szíves”-„színes” hibaigazításnak is, ha már olyan „érzékeny vagyok” arra, hogy ki mikor milyen vizet kér, és hogyan kéri. Pár nap múlva megvolt már a címe is a toldalékozásnak, s írni is kezdtem az első sorokat e cím alatt: Betűhiba, morálvedlés. Ez, hogy „morálvedlés”, ugyancsak egy betűmódosítással jött létre, mert eredetileg az erkölcsi silányságok kifejezésére azt írtam, hogy „morálvesztés”.
Nem volt sok kedvem az íráshoz, semmihez sem volt különösebb kedvem. Legszívesebben a kertbe mentem volna, hogy kezdjem karózni-kötözni a szőlőt – csináljak valamit, ami hasznos is, és kedvem is van hozzá –, de napokon, heteken keresztül mind csak borús időt lehetett látni, esett, havazott, fagyott, sár és locspocs volt örökké március eleje óta. Egyszer már arra fakadtam, hogy mondtam a feleségemnek s a fiamnak: ha láttok valahol napsütést, kék eget, mutassátok meg nekem is. Heteken keresztül még a körmöm sem nőtt semmit a két kezem két középső ujján. Levágtam unalmamban valamikor március első felében a körmeimet, s hetek múlva is csak néztem, hogy tökéletes szimmetriában áll a két középső ujjam a két kezemen a tekintetben, hogy semmit nem nő rajtuk a köröm. Mutattam a családomnak s Misinek, a majdnem családtag házi orvosunknak: a leghosszabb ujjaimon nem nő a köröm, nyilván azért, mert oda, az egy centinyivel hosszabb ujjvégekre már nem jut elég táperő. Próbáltunk derülni a tudományos megfejtésen, de az idő nem derült velünk, holott én magamban leginkább abban voltam tudományosan biztos, hogy ha mehetnék dolgozni a kertbe úgy, mint más tavaszokon, amikor jobb idő járt, a kezem fizikai használatától biztos megindulna a körmöm növekedése is.
Menés helyett azonban mind csak házi rostokolás folyt továbbra is. Kerti füzeteim legújabb darabjával odáig fejlődött a „kerti irodalom”, hogy amikor tavaly márciusban betelt az előző füzet, az újnak a fedőlapjára – a címkeretbe – már egy olyan címet is odaírtam, hogy Kerti Kurír. Nem volt ez összefüggésben a sajtó burjánzásának légkörével, egészen ötletszerűen jött a nyelvemre s ujjamra a cím, de hovatovább mind találóbbnak éreztem, hiszen végül is az elmúlt húsz esztendő alatt, mióta a kert felé fordult az orrunk, futárkodás is volt elég hazafelé a kertből, amikor vagy valami felhőszakadást ígérő idő közelgett, vagy éppenséggel szívrohamok kergettek a kórházi sürgősség felé, de volt hírnökösködés is sok, ahányszor jöttek tavasztól kezdve őszig a mindenféle hírnökei a kerti természet fáinak, mindenféle növényeinek, virágainak, gyümölcseinek, betegségeinek. Ezekből legtöbbször én hírnökösködtem haza az első márciusi hóvirágtól kezdve sok mindent, néha még a pincébe tárolt őszi szőlőgerezdet is, úgy, hogy márciusban az első hóvirággal együtt az utolsó fürtöket is vittem, miután hetek óta azt „híreszteltem” otthon, hogy az az „utolsó” szőlő. Tavaly tavasszal egészen április első feléig elhúzódott a szőlős hazudozás, rekord mércét ütött meg az októberi szőlő csemegézése a házunkban, amikor az utolsó szemek „Gyula napi” ünnepként adták a zamatot.
Tavaly azonban minden kerti „menet” normális volt az idénihez képest. Akkor már március utolsó napján megkezdtem a szőlőkötözést, pedig az időjárás akkor sem volt híres. Az éppen akkor „indított” Kerti Kurír második oldalán mai szemnek is láthatóan ott van a híradás: „31. Tegnapelőtt lett volt végül némi eső, havaseső, hó (Feleki-tetőn, Kányafőn), hideg és éjjeli fagy is lett... délután meleg napsütésben, hideg szélben kötözés; és evőszőlő haza.” S tovább a másik oldalra és hónapra fordulva: „Április 1. Délelőtt szőlőkötözés: a budiig megvan... szőlőt is viszek, mert úgy van, hogy Irma megy Udvarhelyre s Szentgyörgyre”... S pár nappal odább: „5. Vasárnap délután (4-kor), borús, de déli meleg levegő; kötözés, szőlőből pár gerezd (mikor rég kinyílt az ibolya, s bomlik az aranyeső!) 9. Délben: pillant az idő, s vele együtt én is ide a kertbe; tegnapelőtt megvolt az első idei égi dörgedelem, jó záporokkal, jól megázott a föld, s az idő lehűlt (de nem fagy)... utolsó szóló (10 gerezd, viszem a jégszekrénybe, Gyula napján «köszönthetem» magam szőlővel – addig a tavaszi szőlőkötözést is befejezem, ha az idő engedi)... 11. Délben 12-kor (miután «jelentek» Bartha Laciék Zsófival); süt a nap, de nincs meleg (az éjjel fagyott); szőlőkötözés stb. 12. Virágvasárnap délután, hűvös, de szép idő... szőlőkötözés (marad még 11 tőke s a lugasok), virágszemle (nagyon sok indult baracfákon, rágott almafákon, diókon stb.) – ibolyával is teli a föld.”
Tavaly tavasszal az volt a legrosszabb kerti hír, hogy a már évek óta nem védkötözött, jól megvastagodott almafáknak a kérgét mind megrágták a télen a nyulak, amit jobb hírként némiképp ellensúlyozott, hogy a rágások fehér virításai ellenére virultak az ágakon a kibomlott virágok. Április 16-án már túl voltam a szőlőkötözés munkáján, s a gyümölcsfák virágzásának teljében kezdhettem az ásást:.....barackfákon ma van a «fogamzás» napja, a dongó- és méhjárás után ítélve; közben kezd vadulni a szél; a kezem szintén ma «fogamzik» először ásót (folytatom az Irma pászmáját Lajos felől), s mit ad Isten, a szulák is éppen most «indul» a zöld hajtásaival! 17. Nagypéntekre virradva lett egy jó eső... Irmával (a rossz derekával) jöttünk dióért-borért, s palántázni. 22. Délben – húsvét után, amely elmúlt egy jó égi locsolással (3/4-íg telt a hordó), széllel is, hóval is (mutatóban), s ma reggelre mínusz-gyanús hideggel”...
Hol álltam az idén a tavalyi tavaszhoz képest? Tavaly márciusban 17-szer voltam a kertben dolgozni, az idén 7-szer. Tavaly április 17-éig – ami éppen nagypéntek volt – már 16-szor „égett a munka” a kezem alatt a kertben, idén pedig 20-áig összesen 6-szor láthattuk egymást a kerttel. Kerti kínomban olykor már facsartam a szót: „olyan téli fagy «egyfagytában», hogy éjjelenként -10 alatt jár a fagymérő”, írja a Kurír március 7én. „Délelőtt, jó napsütésben: kezdem a metszést, indulok «pontosan» a tavasszal, csak az a baj, hogy azzal együtt máris el vagyunk késve”, szól a hír 20-án, a csillagászati tavasz napján. „Dél felé, jó hűvös és sár – több mint egy hete «visszalátogatott» a télies idő, sok eső, hó, újabban még éjjeli fagy is; szemben az oldalakon még sok a fehérség (nem is szólva a havasokról)”, ez jött április 1-jén a többi hitványság után, amikor „dél felé” kilátogattam a kertbe. „Húsvét szombatja, délelőtt hideg borúban (a hideg beleüt a kezembe) petrezselyemért, borért... (múlt vasárnap óta hideg, csapadékos idő egy-«folytában», egy lépést sem lehetett haladni a kertben, «áll» a természet is – egyre nagyobb a késés). Egy csokor ibolya is gyűl névnapra”, írtam gémberedett kézzel a füzetbe, erőltetve a „névnapot” egy csokor ibolyával. S mindez április 10-én, a nagypénteki Krisztus-szomj és Krisztus-imászó rádióbeli hallgatásának másnapján, amikor – nem járhatván a kertbe – már „beleindultam” anyám szomjgyötrelmének betűhibáját „igazítani”.
S akkor hirtelen jött valami jobb a rossz tavaszba. Éppen nagypéntek után egy héttel jött: szólt a telefon, s mivel én voltam egyedül itthon, én siettem „szorgos dolgomból” a készülékhez, hogy négy vagy öt csengetés után végre felvegyem a kagylót, és fülemhez téve azt halljam, hogy „Itt Sanyi”. Sanyi, a bátyám, a hangja is „mondta”, nemcsak a szava, hogy ő az, de amikor mondta tovább azt is, hogy itt van Kolozsváron, innen beszél, benn van az unitárius püspökségen, engem olyan hitetlenkedő öröm öntött el, hogy szinte kiabáló hangon kértem az erősítést: „Sanyi? Az én testvérbátyám?” Nem szoktunk ilyen szentimentálisan örvendezni egymásnak, de most így alakult, ő is örvendező hangon erősítette, hogy igen-igen, az én testvérbátyám, itt van a püspökségen, most érkeztek tizenvalahányan egy mikrobusszal Szentkeresztbányáról, mert megalakult Bányán az unitárius egyházközség, s jöttek megbeszélni a megalakulás hivatalos-egyházi eljárásait-formaságait, és ő részben Manyi helyett ült be a buszba, aki tagja a „kebli tanácsnak”, de a leánya helyett ő jött, leginkább azért, hogy találkozzunk. Az egészben ez volt a legfőbb számunkra. Tavaly ősz óta nem láttuk egymást, és most is csak úgy találkozhatunk, ha bemegyek a püspökségre, mert ott most kezdődik egy megbeszélés, és még azt sem tudják, hogy mára itt maradnak-e, úgyhogy lehet, nem is tud kijönni hozzánk. Indultam hát a külnegyedünkből „be a városba”, s amikor az unitárius templom mellett a mellékutcából kiértem a főútra (nekünk mindig csak Kossuth utca), már láttam, hogy ott posztol Sanyi a Brassai Líceum főbejárati kapujánál a lépcsőn. Borús, nyirkos idő volt aznap is, és míg mentem befelé, végre örömmel tudtam gondolni a hitvány időre, mert az jutott eszembe, hogy jó idő esetén engem a Sanyi telefonja nem kapott volna otthon, mert már reggel a kertben lettem volna, sőt akkor valószínűleg ő sem „kirándult” volna Kolozsvárra, mert bizonyára inkább Almás felé ment volna ő is, a kert és a mező tavaszi tennivalói közé. A sok rossz idő jóvoltából végül ez a jó kerekedett ki, hogy lett egy testvéri találkozás április 16-án a Brassai kapujában, egy örömteli viszontlátás fél év után. „Ülhettek” a kertek ott, ahol voltak, mi Sanyival beültünk a püspökség irodájába, bányai unitárius társai benn a teremben tanácskoztak, mi pedig ketten két „várakozó” székre telepedve és bennfentesen nekivetkezve, megeredt nyelvvel mondtuk a magunkét. A gyűlés befejezése után rövid egyezkedés, a végén azzal a közös „határozattal”, hogy délután 4-kor indulnak haza, mindenki legyen ott pontosan a mikrobusznál. Ez dél felé volt, úgyhogy mi Sanyival igyekeztünk minél előbb kijutni hozzánk, hogy vagy három órányi időre magunkban lehessünk együtt.
Irma is éppen hazatérőben volt a szokott napi létfenntartási „körözéséből” Őt a városba indulásom előtt „utolértem” telefonon a beszerzőtárs barátnőjénél a Sanyi érkezésének hírével, s hazafelé olyan jól jött ki a lépés, hogy a tömbházunktól pár lépésre, a garázs melletti kanyar előtt összebotlottunk, s attól kezdve aztán hármasban töltöttük a három órányi „látogatási” időt nálunk. Előbb a konyhában ültünk, míg melegedett az ebéd, koccintottunk, ittunk „a találkozás örömére”, de a szó sokkal inkább folyt, mint a bor, úgyhogy egyszer a beszélgetésünket félbeszakítva rászóltam Sanyira, figyeljen oda jobban a borra, amit iszik, mert ilyen boromat eddig még nem itta: újonnan telepített, fiatal szőlőtőkék fekete terméséből készített vörös bor volt, tavaly – mint többülő negyedik „terméshozamból” – már szűk tíz liternyi szép és jó italt sikerült belőle előállítani, Mátyás különösen kedveli, ő is illogatta meg a télen a többit, de a vége még megvan, s így most ő is kóstolhatja. Ízlett is Sanyinak, jóízűen hajtotta fel, mintha egyben szomjoltó nedű is lett volna, s ebéd után még egyegy pohárral – a régi, jól ismert fehér fajtából – leöntöttük az ételt, s azzal a közös megegyezéssel befejeztük az ivászatot. Meg volt szabva a mérték mindkettőnknek, én már csaknem két évtizede – épp mióta a kertünk van – kezdtem el „számolgatni” az infarktusokat, ő pedig „kezdőbb” érbetegként ugyancsak gyógyszerrel-étrenddel „gyakorolgatja” a lábabeli érszűkület karbantartását, úgyhogy könnyen s hamar el tudjuk venni a poharat a szájunktól. Annál kevésbé hiányzik nekünk az ital, mivel a ritka együttléti alkalmak általában annyi szóval foglalják el a szánkat, hogy még evés és ivás közben is több a szó, mint a falat vagy korty. A bőbeszédűségnek ez a jelensége még a régebbinél is jobban kimutatja magát tavaly május óta, amióta az akkori udvarhelyi-bányai járásunk nyomán nekiültem, hogy apánk két világháborús „emlékét” leírjam, különösképpen annak a hadinaplónak az alapján és ürügyén, amit apánk a „Székely határőrség” második világháborús útjáról, sorsáról – „pályafutásáról” – egy tábori notesz lapjain „ránk hagyott”. Tavaly május óta sok szó folyt közöttünk ebben a tárgyban, élőszóban is, levélben is. Sanyi valóságos társszerzőként „szállította” a maga hiteles emlékeit – ő már tizennyolc éves legény volt 1944-ben –, más almásiaknál is „oknyomozott”, ha egy-egy eseményre-valamire nem egyformán emlékeztünk, vagy kiegészítésre „szorultunk”, s bár az őszi hazalátogatásunk után mindjárt készen is volt a kézirat, mi annyira belejöttünk elmúlt életünk, szüleink, nagyszüleink, családunk, falunk „hagyatéki tárgyalásába”, hogy a poharat a jónak mondható borral könnyen le tudtuk tenni, de ezt a „beszédtémát” csak kezdtük s végeztük. Ebben az „összefogásban” még külön lökött a közelebb történt változásoknak az a „történelmi könyöke”, hogy a szocializmus – s azon belül a kollektivizálás – nagy bukása révén egyszerre csak apánk-anyánk földjének testvéri örököseivé váltunk, almási birtokosokká, amiből leginkább az volt az öröm és haszon, hogy „győzött” az apánk „igazsága”, de a többi inkább gond volt és haszon nélkül heverő föld.
A szónak a szála ezen a helyen egyet szakadt, mert május 8-án a déli órák előtt elindultunk ketten Irmával – Mátyás „vezetését” vizsgakényszerűségből nélkülözve – a Székelyföld felé, és tegnap, 16-án a déli órákban érkeztünk vissza. Így most már – a dátumot tekintve – éppen egy hónap választ el április 16-ától, amikor Sanyival beültünk a szobába – a tévés „kultúrházunkba” – folytatni a szót, amit tulajdonképpen a püspökségről való telefonálásával kezdtünk el. Próbálom folytatni most, május 17-én a beszélgetésünket, felvéve s bogozva a megszakadt szálat.
Nekem a Sanyival töltött órák általában nagyon sűrített időt jelentettek – olyasmit, mint a mesében a „három nap egy esztendő” –, s ebbe beletartozott az is, hogy amikor ketten „beszédbe ereszkedtünk”, ott mindig sokan „jelen voltak” mások is, úgyhogy fel sem tudnám idézni, az utolsó együttlétünk három órányi ideje alatt hány téma és személy fordult meg a szájunkon. Sanyi általában mindig beszédesebb volt, élvezetes is volt a szava, az „előadásmódja”, eleven, életes, mindegyre játékra, humorra forduló, s az arány a beszélgetésünkben az utóbbi időben annál inkább „eltolódott”, mivel én legtöbbször csak a kérdezősködő fél voltam, ő pedig a kérdéseim alapos megválaszolója. De beszélt egyébről is, sok mindenről. Telelésükről, telelésük nehézségeiről. Ebben volt panaszosabb hang is, de mindjárt fordította a szót „jobbra”, s a „szép kirándulásaikat” mesélte: azt, hogy tavaly év végén a Birki Sanyiék jóvoltából – illetve a vejük-leányuk jóvoltából, akik a Dunántúlon laknak – egy-egy huzamosabb időt töltöttek Móron, külön Margit és külön ő, vitték s hozták őket oda-vissza, Pécsen is jártak, látta a török mecsetet s egyebeket, és ígérték Birkiék, hogy a nyáron ismét elviszik. Beszámolt róla, hogy Almáson találkozott az úton az iskolaigazgatóval s a pappal, Dénessel, és az igazgató – gyermek- és ifjúkorunk szabójának, Pálfi Zsigának a fia – mondta neki, hogy elkészítette a fényképeket a templombeli „hősök táblájáról”, s ha nekem sürgős a könyvhöz, odaadja neki, hogy juttathassa el hozzám, de abban maradtak, hogy májusban a keresztúri iskolaünnepély alkalmából én is hazamegyek, s akkor megkapom; ha tudta volna – mondta Sanyi nekem – hogy közben neki útja lesz Kolozsvárra, elvette s hozta volna. Kicsit bánkódott emiatt, hogy „milyen jól elhozhatta volna, de legyintettem, hogy ráér akkor, amikor hazamegyünk.
Ebből is nyomban kikerekedett egy külön téma. Elmondta, hogy sok hősi halottja lehetett Almáson az első világháborúnak, mert azon a lefényképeztetett emléktáblán csak unitáriusok hetvenheten vannak, de a faluban több száz katolikus és görög katolikus is élt, és a nem unitárius elesettek nincsenek rajta a templomunkban lévő emléktáblán...
Azután a „gazdasági élet” került sorra. Elmondta a „kirándulását” a hajdani – s most ismét birtokba kapott – kaszálóinkra, Őzeresztőbe, Kajmácába – jó távoli helyek, nyolc-tíz kilométernyire a falutól a Vargyas völgyében –, mindenütt lenne jó fű, a kajmácabeli csupa juhganyé az egész hely, mert a kollektív gazdaság juhszajvánt épített s tartott ott, de nem kell senkinek, ő sem tudja megkaszálni, mert az az egy út is olyan nehéz volt hazáig, hogy megfogadta: többet soha nem megy „hátra” Vargyasba, ha gyalogolni is kell az úton. Általában panaszolta, hogy kezdi észrevenni a vénséget, meggyengült, a múltkor az ekét úgy egyből fel akarta kapni s „felhajítani” a szekérre, mint utoljára vagy harminc esztendővel ezelőtt, de nem sikerült, előbb csak a rúdját támasztotta fel, s azután emelte külön az ekét a szekérbe. Elmesélte a határjárásait a szántóföldjeinken is, Nagymezőben, Mészpatakban – minden határnév annyi közös emlék, hogy attól külön „kitér” a szó mindegyre, akár a legészakibb Őzeresztő, akár a legdélibb Nagymező a kaszáló- vagy szántóhely –, és itt azt panaszolja, hogy nem akar sehogy menni ez az új magángazdálkodás: van olyan föld, amit már kétszer is megszántottak, de még egyszer sem vetettek a kétszeri szántásba semmit, ő most Mészpatakba törökbúzát akar tenni, ha az idő annyira javul... Én közben „biztató derűvel” bele-beleszóltam a panaszába, hogy az jó, ha kezdi észrevenni, hogy itt is, ott is ő „a legvénebb” a társaságban – mint a mostani bányai küldöttségben is –, mert az azt jelenti, hogy nyúlik hálistennek hosszúra az élete. Biztató szavamat éppen „igazolta” Bóka Gábor is, mert miután Sanyinak az egyik „újságoló” szokása – mint általában a szüleinknek, az otthoniaknak mind – az volt, hogy utoljára ki halt meg a faluban, ő most éppen Bóka Gábort újságolta, hogy utoljára őt temették egy héttel azelőtt. Gábor két évvel fiatalabb volt nála, hatvanöt évesen halt meg. A gyászhír közelebbi halálesetként érintett, mivel Bóka Gábor egyike volt annak a négy almási mesternek, akik a Szabók utcájában az új házunkat 1959 márciusában-áprilisában – leányunk születése idején, kerek harmincnégy esztendővel ezelőtt – építeni kezdték, s aztán elkészítették úgy, hogy a „hozzáragasztott” sütőben még kemencét is raktak anyámnak, jóllehet 1959-ben már kezdett Almáson is „kollektív” kérdőjel lenni, hogy sütnek-e sokáig a kemencékben házi kenyeret.
A sok szó között sorra kerültek még a mészégető katlanok is, amelyekkel annak idején úgy rakták körül az almásiak a falu széleit – s még kaszáló helyeiket is –, amilyen jól hordták haza a távoli utakról a meszes szekerek a faluba a gabonát, a búzát, a kenyeret, a megélhetést. Sanyi nem tartozott a „nagy meszezők” közé, de amikor apám gazdaságából „kinőve” lovasgazda lett, voltak neki is más „meszes” társakkal hosszú – és olykor kalandos – útjai. Épp az utóbbi „emlékező időkben” mesélt sokat ezekről is, de most a mészről is úgy beszélt, mint az általános „romlás” egyik jeléről. Elmondta, hogy a közös gazdálkodás ideje alatt majdnem egészen kiveszett a mészégető szakma, kihaltak a jó katlanrakók, alig maradt kettő-három. Nevetgélve adta elő nekünk, hogy éppen nemrégiben az egyik „mészszakértő” nekiállt berakni egy katlant, társai fentről adogatták alá neki a különböző alakú és méretű mészköveket, de a katlanrakás sehogy sem ment, mert a rakó szakértő állandóan válogatott, adta fel a rendeléseit, hogy milyen kőre van szüksége, kisebb, nagyobb, kerekebb, szögletesebb, ha nem jóval szolgáltak, adta vissza, zsörtölődött, veszekedett, aztán odakerült egy másik rakó, beállt a katlanba, s felszólt a kőadogatóknak: nem kell válogatni, adhatják, ahogy jön. S anélkül, hogy rendelkezett volna, mekkora s milyen formájú követ adjanak, mindegyiket pontosan odatette, ahol „megvolt” neki a helye, s egy-kettőre készen volt a katlanrakás, mert nem a mester „járt” a kövek után, hanem a kövek jártak a mester tudománya szerint.
Ez már félig-meddig „példabeszéd” volt. De a Margit eséséből is majdnem az kerekedett ki, amint elmesélte Sanyi, hogy a tél elején benn járt Margit Udvarhelyen egy hirtelen alkalmi úttal, a sietésben még arra sem jutott idő, hogy Sanyikáékat meglátogassa, s mikor egy ismerőssel összebotlott az utcán, még kérte is, nehogy elszólja magát Sanyikáék előtt, hogy őt Udvarhelyen látta, utána visszaérkezett Bányára, de még haza sem én, csak nekiindult utcájuk hágójának, amikor a jeges-síkos járdán megcsúszott, hanyatt esett, elájult, mentő vitte be agyrázkódással az udvarhelyi kórházba, ahol Sanyika az igazgató (a mi családi nyelvünkön apró gyermekkorától „Sanyika” maradt az igazgató, megkülönböztetésül, mivel két Sanyi volt a háznál), és így alig másfél-két óra múltán „volt ideje” Margitnak „felkeresni” Udvarhelyen Sanyikáékat, annyira, hogy egy kevés ideig még ott is kellett maradnia az agyrázkódásával a kórházban. Sanyi még azzal a „morállal” is kiegészítette a történetet, hogy ha Margit meggondolta volna, hogy ne az utca árnyékos-fagyott oldalán induljon neki a meredeknek, hanem a másik járdán, ahol sütött a nap s elolvadt a jég, az egész balesetet elkerülhette volna. Margitnál maradva még azt is elmondta, hogy az idei téli évszak a szerencsétlen esések időszaka volt nála, mert egy másik alkalommal a karját törte el – ezeket a baleseteket egyébként mind tudtuk, részben a Sanyi téli leveléből, részben a márciusi udvarhelyi járásunkkor hallott elbeszélésekből –, de Sanyi most az élő szó közvetlenségével és bővebb részletezéssel adta elő az eseteket, kiegészítve azzal is, ami az esések folyományaként az ő téli „férfi sorsa” lett: mivel Margit a törés miatt a karját nem tudja a vállán felül emelni, minden reggel ráhárult a feladat, hogy a hosszú hajat megfésülje, ami általában nem ment olyan jól, mintha Margit maga fésülte volna magát, s emiatt elég sok kritikában volt része. Mindez a „panasz” olyan volt, amilyen a Sanyi egész lénye: derű is, nevetgélés is olvasztotta az egyik szélen a jeget, ha a másik szélen a bajok jegéről esett szó. Így emlegettük elő a Margit mostohaapjának a „szállóigévé” lett tréfás szólását is, amelynek szintén „két széle” volt, amikor az örökké vicces kedvű kis köpcös ember fejtegette, hogy ő még csak 66 éves, de fél, nehogy az Isten fennről 99-nek nézze a számot, és magához szólítsa. Arról most nem szóltunk, hogy végül is Gábor bácsi „nézte” fordítva „fennről” az életkorának a számát, amikor olyan baleset vetett véget az életének, hogy részegen hazamenve éjjel, inni akart a kútjának vedréből, de hajoltában beleesett a kútba, ott kapták meg, miután a kétségbeesett keresgélés végén meglátták a kalapját a víz színén.
A maga állapotáról még azt is említette mindezek közben Sanyi, hogy mostanában nem alszik jól, hiányzik neki a jó alvás, a jó éjjeli nyugvás. Mi korholgattuk Irmával, hogy miért nem szed időnként diazepámot, s emlékeztettük, hogy egyszer, mikor náluk háltunk Bányán, már „adtunk be” nekik is abból, egészen jól „elaltattuk” volt őket, a hagytunk is ott egy adagot, hogy ők is „rászokjanak”. Sanyi egyetértően bólogatott, hogy valóban „bévált” volt az, ha hazamegy, ismét venni fog belőle... A családi körön belüli általános egészségügy „számbavétele” során természetesen elmondtuk mi is az Irma édesanyjának, „Varga nagymamának” a hogylétét Rugonfalván, és az Irma nővérének embertelen szenvedéseit Sepsiszentgyörgyön, akinek „megváltás” lenne a halál, mert már egy jó éve megkezdődtek rákbetegségének gyötrelmei, de különösen az utóbbi hónapok, s még inkább a legutóbbi hetek kínjaival testileg-lelkileg utolsó állapotra jutott. Sanyi a maga érzékenységével szomorgott – amilyen „lelkiből” tudott örvendeni minden jónak, éppen olyan könnyben forgó érzékenységgel búsult, ha valami rosszat hallott –, s külön átérezte azt is, mekkora bánat lehet egy anyának, amikor „maga előtt” el kell temetnie a leányát...
Mind így hozta egyik szó a másikat. Apai nagyanyánk, László Kriska is szóba került, a „bábaasszony” nagyanyánk, az „okleveles szülésznő”, aki vagy egy évtizedig az újszülötteket hozó „gólya” volt Almáson. Sanyi hozta szóba, így, hogy „okleveles szülésznő”, némi büszkeséggel – rám is büszke volt mindig, hogy tanult tagja vagyok a családnak –, s kérdezősködött, hogy nálam van-e a bábaasszonyi oklevél, s tudom-e, hogy Szebenben végezte a bábaképző iskolát nagyanyánk. Még azt is „újságolta” a Bóka Gábor halála mellett, hogy Gothárd Gyula épp a múltkoriban mondta neki: őt is a nagyanyánk „fogta” 1916-ban. Mondtam én is részemről, amit tudtam: az oklevél nincs nálam – ezek szerint elkallódott? –, azt a nagy méretű fényképet viszont a családi kegytárgyak között őrzöm, amelyen a fehérköpenyes szülésznők között László Kriska is ott van Szebenben. Sanyi találgatni kezd, hogy az melyik évben lehetett: 1903-ban halt meg Szabó Mózes nagyapánk, 1905-ben született László András, az özvegyen maradt nagyanyánk törvénytelen fia, apánk féltestvére, és utána – 1906-ban, 1907-ben? – lehetett a szebeni bábaképző iskola. Én ellenvetésként megjegyzem, hogy András 1906-ban született, s bizonyságul apánkat hozom fel, akivel a halála előtti napon, 1969 áprilisában egy családfavázlatot készítettünk volt, és én annak alapján írtam a „gólyás” családtörténetünkben 1906-os évszámot. Hozom is a könyvet – anyám szavának nyomdai hibája s általában a több évtizedes történelmi „hiba” miatt újabban gyakran előforgatott könyv lett nekem a saját könyvem –, és felnyitva a „Függeléknél”, mutatom sorban az apám „családfája” nyomán írt évszámokat: András született 1906-ban, meghalt 1923-ban, apánk nénje, Rebi pedig született 1897-ben, s meghalt 1919-ben, amikor Brassóban szolgáló leányként meglátogatta a Kőhalomban asztalosinaskodó Andrást a háború végén, s megkapva a „spanyoljárványt”, ugyanott meg is halt. Sanyi is így tud mindent – nem is kifogásolt semmi tárgyi adatot a közel húsz év óta, amióta a könyv megjelent –, de Rebi nénénk halálának évszámánál ismét némi kétkedéssel dőjti félre a fejét, mert ő azt is egy évvel korábbinak tudta, akárcsak András születési évét: az ő tudomása szerint 1918-ban halt meg nénénk spanyoljárványban. Mindamellett apánk tanúságának hitelét nem vonja kétségbe, én viszont szinte megingok a „vitában”, mert Sanyi emlékező tudásai mindig a legmegbízhatóbbaknak bizonyultak.
Apánkkal együtt aztán „terítékre kerül” a kisasztalon az új könyv témája, dokumentációs anyaga: ismét „térülök-fordulok” a szobámba, hozom apám – a „székely határőr” – háborús noteszeit, forgatjuk, nézzük együtt. Mutatom a hadinapló csonkaságát a legutolsó lapon, a darabocska papírszakítást, ahol megmaradt végszóként az olvasható, hogy „pályafutása végetért” (a székely határőrség kilenc hónapos hadi útja 1944 nyarától 1945 tavaszáig), alatta pedig alig ábécén túli iskolás írással az a név áll, hogy „manyika”: annak a személynek a „kézjegye”, aki helyett az apa éppen ma beült a bányai unitárius egyházi küldöttség mikrobuszába, hogy velünk találkozhassak Kolozsváron. A naplót lapozgatva ebben a „találkozásban”, mind több szóval idézzük „magunk közé” apánkat is. 1945 áprilisától éppen negyvennyolc esztendő telt el mostanig, és így épp annyi idő óta tudom én is, hogy apánk a dunántúli hadi élet hónapjaiban folyton kelésekkel bajlódott, és haza is furunkulusos „sebesüléssel” érkezett 1945. április 22-én „reggel 7 órakor”, amint az imént is olvastuk, s amint Sanyi külön is felelevenítette azt a kora reggeli pillanatot az előbb, mivel neki az valóságosan megélt esemény volt az almási faluszéli házunknál, míg én csak levélsorokból értesültem pár nappal később Keresztúron egy meszesszekér „postája” révén a nagy családi örömünkrőt. Most azonban kiderül, hogy akármennyit tudunk mi beszélgetni a negyvennyolc esztendő alatt apánk „hadi életéről”, azt csak ma hallom meg a Sanyi szájából, hogy apánkat a dunántúli hadi tanyázásokon „keléses embernek” hívták még a civilek is, mintha az len volna ott neki a ragadványneve. Ennek kapcsán azt már mind a ketten egyformán tudjuk, hogy itthon az egyik keléséből rák lett a halántékán apánknak, végül Segesvárra kellett elmennnie, hogy eltávolítsák a „hadi emléket”.
S ha már „hadi emlék”, Sanyi újságolja azt az almási újdonságot is, hogy a templom előtt a téren a polgármester, Józsa Berci felállíttatott egy kősziklát a tetején turulmadárral az almási hősi halottak emlékére, s még az is fel van írva a sziklára, hogy „Pro Patria”...
Még sok volt a szó, de közben már kezdtük nézegetni az órát, mert Sanyi nem akart úgy járni, mint reggel az indulásnál, amikor utolsónak érkezett, s aztán a heccelődő társak köszörülték a nyelvüket rajta, hogy látszik, ő a legöregebb, mert elkésik, várat magára. „Riadóztattuk” magunkat, visszamentünk a konyhába, Irma készítette az útravaló falatot Sanyinak, s ezúttal én kezdtem a köszörülést, hogy pár óra múlva otthon vannak, mién kell arra a rövid időre útravaló, de Irma csak vágta a kenyeret, az otthonról hozott két héjatlan tojást is visszacsomagolta a visszaútra eredeti rendeltetése szerint – „jó útitárs” – én meg a kamrában keresgéltem műanyag fiaskó után, hogy töltsem meg borral, nem az útra, hanem otthonra. Ők közben visszatelepedtek a még hátralévő percekre a „kultúrba”, én sorra próbálgattam a csavaros kupakokat a másfél literes hűsítős flaskón, amíg a harmadikra találtam egy olyant, amelyik felfordítva sem eresztett. A Sanyi zipzáros kézitáskája az előszobában állt „útra készen”, próbáltam jó helyet fészkesíteni a bornak, s amint kezemmel megéreztem a főtt tojásokat, kezdtem köszörülő éllel hangoskodni ismét, hogy az ott nincsen jól, a bor megnyomja, szétmegy, különben is Irma tett elég ennivalót, én pedig milyen nagyon szeretem a főtt tojást... Irma is toldta benn az étkezési szállóigénkkel, hogy „Gyulának istene a főtt tojás” (még szegény Szabó Lajos színész barátunktól „örököltük” ezt a mondást, amikor egy húsvéti locsolódás estéjén hazakísértem tőlünk a jól elázott öntöző barátot, és ő otthon tört-zúzott a feleségénél, hogy adjon nekem piros tojásokat, mert „Gyulának istene a tojás”). A túlzott „tojásozás” végül visszafelé sült el, mert Sanyi egy erélyes „rendelkezéssel” véget vetett a sok célozgatásnak: „Már látom, mindenképpen meg akarod enni, hát csak hagyd ott, megeszem én csak azért is!” Örömmel otthagytam, mert megvolt a jó hangulat a „küszöbön álló” elváláshoz. Elrendeztem mindent a lisztes zsákok közé, behúztam a zipzárt, s azzal végképp készen volt az útra a táska.
A lisztes zsákoknak külön történetük volt ebben a csomagolásban, s a történet ott kezdődött, hogy az ősszel, amikor utoljára otthon jártunk Almáson, kihasználva a jármű-alkalmat, egy zsák törökbúzával felautóztunk felszegbe, az elég messze lévő Kurta Jóskához, hogy őrlessünk puliszkának való lisztet. Sanyi akkor nem volt otthon Almáson, Margittal intéztük az őrletési „akciót”, Mátyással ketten voltunk a malomba menők – ő akkorra már egészen „elbitorolta” tőlem a kormányt –, s várakozás közben, míg sor került a garatnál a miénkre, jól elbeszélgettünk Kurta Jóska bácsival, még poharazgattunk is a borából, ami a csupa lisztlepedék házi lugasának a szőlőjéből készült. Politizáltunk is – éppen a nagy országos választások után voltunk –, s közben én érdeklődtem, hogy búzát őröl-e a malom, s Jóska bácsi mondta, hogy ha ki van tisztítva a búza, és nem kell külön finomlisztet kivenni, búzalisztet is jó minőségűt őröl. Meg is egyeztünk, hogy ha legközelebb ismét Almásra megyünk, búzát is viszünk hozzá őrletni. Búzánk nekünk is volt Sanyiéknál a padláson néhány véka, a szocializmus és azon belül a szocialista mezőgazdaság bukásával felbomlott közös gazdaságból kaptuk a búzabeli jutalékot a visszajuttatott földekkel együtt, miután mi Sanyival úgy osztozkodtunk a bukott szocializmus almási „prédáján”, hogy én voltam az apám örököse, ő meg a saját magáé, aszerint, ahogy 1962-ben külön-külön gazdaként – de már társult gazdaságként – „bevitték” a földjeiket a kollektívbe. A földeket – különösen én a részemet – egyelőre inkább csak papíron vettük birtokba, de az öt-hat véka búza már kézzel fogható „történelmi kárpótlás” volt, amit Sanyi a változás után örömmel adott számba nekünk a padláson a ládában, s amit mi azzal a síró-nevető szemmel „vettünk számba”, hogy rég eltemetett-porladt szüleim „után” három évtized múltán egy kis kenyérbúzát, lisztadományt kapunk a konyhánkra. A közelebbi cél így a liszt lett, az őrletési művelet, hogy a „szülői búzából” lisztet őröljön nekünk Kurta Jóska – ő is Szabó egyébként, csak a mellékneve Kurta, mint nekünk, Kurta Mózesnek és Kurta Sanyinak (reám a „kitanulásom” folytán csak félig-meddig „ragadt” a név), ez a két, szegvégről rokon Szabó család viselte a faluban a Kurta nevet, olyan viseléssel, hogy amellett a Szabó már-már „holt név” lett –, és „Kurta Sanyival” ugyancsak megegyeztünk még az ősszel, hogy mire még egyszer megyünk, kitisztítják a búzát. Utána azonban nem sikerült annyi időre arrafelé vidékelni, hogy Almásig eljuthassunk – Mátyás lévén az engem „kikímélő” vezetőnk az útjainkon, az ő egyetemi és egyéb programja mellett elég szorosra kellett szabni a „hazaruccanásokat” –, s mivel legutóbb, márciusban Keresztúron kaptunk egy ismerős asszonykától búzalisztet kölcsön, most az elég bonyolultan alakult őrletési tervben az is benne volt, hogy mivel legközelebb – május 8-án – aránylag hosszabb időre lesz utunk hazafelé, a keresztúri iskolajubileumi ünnepi hét jóvoltából végre eljuthatunk Kurta Jóskáig is, hogy megőrlessünk a kitisztított búzából egy vékányit (Sanyi „élőszóban” is örömmel újságolta, hogy „szép tiszta búza” lett). Ha megvalósul a terv, a tartozást is megadhatjuk, nekünk is marad liszt „házi keksznek”, s bár a hosszabb „eltávozási” idő miatt az utolsó egyetemi év vizsgahajrájában lévő Mátyás nem segíthet ki ezúttal a vezetésben, majd az én régi „sofőr” kezemmel a régi kormányon sietség nélkül lebonyolíthatjuk az útjainkat mindenfelé: a keresztúri iskolához, Rugonfalvára nagymamához, Udvarhelyre Ágihoz s az unokákhoz, és Almásra Sanyiékhoz meg a malomhoz.
Ez volt a „nagy feneke” annak a két zsáknak, amit Irma a tervnek megfelelően „mellékelt” a Sanyi útravalójához, miután az őrletési história a Sanyi indulása előtti percekben még külön meghosszabbodott attól a kezdett s végzett latolgatástól, hogy maradjon-e akkorra a malomba menés, amikor mi eljutunk Almásra, vagy esetleg Sanyi addigra megőrleti a búzát. Ezzel az ajánlkozással Sanyi állt elő, olyan meggondolásból, hogy akármikor közbe jöhet valami akadály, amihez még azt is hozzáötlötte, hogy Manyi is készül az iskola véndiákjaként Keresztúrra Gyuszival, s legjobb lesz, ha a liszt készen ott lesz náluk, s ha mi valami okból nem jutnánk el Bányáig-Almásig, ők viszik magukkal Keresztúrra, mikor mennek. Ez a vége a latolgatásnak, hogy „legjobb, ha készen lesz”, a Sanyi segítő szándékú erősködése volt, már-már „nem tágító” ragaszkodása ahhoz, hogy ő őrlesse meg a búzánkat, és amilyen szokása volt egy szilárd elhatározásnál jó erős basszusra hangolni a szavát, úgy szólt rá Irmára hogy adja a két zsákolt, egy kisebbet a korpának, egy nagyobbat a lisztnek. Így rendeztem el én végül a zsákokkal együtt a táskát, ráhúztam a zipzárt, néztük az órát, hogy tíz perc múlva fél négy, és ők indultak is Irmával a találkahelyre be a városba.
Én nem mehettem velük, mert délutánra „jelentette be” magát a postás a nyugdíjammal, és addig még nem érkezett volt meg, de különösebben nem is bánkódtam a maradásom miatt, mert beszélgetni is jól elbeszélgettünk a néhány óra alatt (Irma szinte némaságra volt ítélve mellettünk), s megvolt „készen” a viszontlátás terve is: már egy hónapja kézhez kaptam a sokszorosított terv néhány példányát – Sanyinak is mutattam –, mely szerint a fennállásának 200-ik évét jubiláló székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium „ünnepi hetének” programja kezdődik „1993. május 9. 10 óra”-kor, végződik „május 18”-én a szintén 10 órakor megnyitandó „ünnepi gyűléssel”, úgyhogy mi ehhez a „programhoz” igazodva nekiindulunk május 8-án az útnak, visszajövünk valószínűleg 16-án, s ünnepi műsorokkal váltogatva a rokonsági együttléteket, majd ott vidékelünk a hazai környéken, melynek során a május 11., 12. és 13. napok valamelyikén vagy valamelyikein mindenképpen Almáson leszünk. Ennyire „kész” tervvel – napok szerint és „zsákokig menően” részletezve – régóta nem készültünk a „székely útra”, s ennélfogva szinte búcsúzkodás nélkül váltunk el, a „Viszontlátásra” csak úgy megfordul a szájunkon könnyű kézzelfoghatóságként, mint amikor egy beakasztatlan kis léckaput a becsukás után már lendít is nyílásra a szél – a püspökségen is úgy fogtunk kezet a Sanyi jelenlétében a püspök úrral, hogy május 9-én „viszontlátjuk” egymást a keresztúri unitárius templomban –, s hogy mégis egymástól távolabb élő testvérek elválása történik, arra csak annyi mutatott, hogy a konyhaablak negyedik emeleti magasságából néztem le az udvarra utánuk, amint mennek tova tömbházunk aszfaltútján Irmával, elkanyarodva a garázs sarkánál ki a főút felé... Álltam ott, hogy ha vissza talál pillantani Sanyi, intsek neki, de bele voltak merülve Irmával a beszélgetésbe, mint akik addig jóformán szóba sem tudtak elegyedni egymással azóta, hogy ugyanott, a garázs melletti kanyarban összetalálkoztak, és én a tekintetemmel kísérve őket néztem, hogy csak a fejük mozgása emelkedik felül „hullámzóan” a garázstető „horizontján”, amint lendületes igyekvéssel tovatűnnek.
Nem késtek el, mondta Irma, mikor elég későre hazakerült, ők értek oda elsőnek a mikrobuszhoz, még a piacon is „megfordulták magukat”, míg a többiek gyűltek, s visszatérve is várakozniuk kellett, de jól elbeszélgettek egy esernyő alatt egy bányai asszonykával együtt, aki mondta, hogy a püspökségen velem is éppen hármasban diskurálgattunk a délkor, s mikor végül elindultak, Sanyinak olyan nagy volt a „becse”, hogy odaültették az első székre, a sofőr mellé.
Ezzel el volt telve a váratlan „ajándékként” befutott „Sanyi-napunk”, amelyen csak Mátyásnak éreztük a hiányát amiatt, hogy nem találkozhatott a bátyjával, akivel különösképpen kedvelték és sok tréfálkozással „értették” egymást, szinte mintha sem nemzedéki, sem foglalkozásbeli különbség nem lett volna köztük. Sajnálta is Mátyás másnap, hogy nem volt itthon, de éppen aznap a barátnőjét Medgyesre kísérte, ami egyébként Sanyinak jó újság volt, mert miután a püspökségről hozzánk indulva mindjárt az elején érdeklődön, hogy mit csinál Mátyás, van-e barátnője stb., én dióhéjban beszámoltam neki, s abban a dióhéjban az is benne volt, hogy éppen legújabban – egy hónapjánál alig több – van egy kis barátnője; „komoly”, „Szirb Irma”, „unitárius”, rendre felelgettem neki, ahogy tette fel a kérdéseit, és ő minden „adatot” elégedetten nyugtázott, utánam mondta a barátnő nevét is, „megtanulta”, mint egy „új rokonét”, meg is toldta, hogy „még egy Irma”. Azt, hogy „ráadásul” még unitárius is, szinte olyan örömmel könyvelte el, mintha egy új unitárius egyházközség alakult volna, mint az addig „egyedülvalóan katolikus” Szentkeresztbányán, ahol ő – koros volta miatt nem vállalva a kántorságot – már kezdte beletanítani az énekvezérségbe Vencit, a leánya korú almási fiatalt, akinek az anyjáról egyébként Sanyi egészen kicsi gyermekkorunkból tudta, hogy ő, Sándor Juli nekem az óvodában a „szeretőm” volt (nem „barátnőm”) – amikor őneki Bencző Ilus volt a „szeretője” a Kerekpástról az iskola negyedik osztályában–, s tudta „szerelmünknek” azt az egyik hevesebb megnyilvánulását is, hogy Juli egyszer feltaszított engem az óvoda udvarán, a míg ő diadallal futott haza a szemben lévő házukba, én szégyenkezve vonultam végig egész alszeg hosszán a mindkét könyökömig sáros fehér szvetteremben.
Eltelt egy nap örömmel a sok örömtelen nap között, s a „testvérek találkozása” után készültünk a májusi „ünnepi hét” még több örömmel ígéretes napjaira, amikor sorra találkozhatunk negyven-ötven éve ismert tanárokkal és véndiákokkal, volt osztály- és szobatársakkal, nagymamával és unokákkal, viszontláthatjuk a leányunkat és Sanyit is újból az ő minden „tartozékával” Almáson, Bányán, Udvarhelyen, járhatunk egyet régi szokásunk szerint Sanyival a temetőben, keresve tovább – mert még eddig nem kaptuk meg, bár ő szinte „behunyt szemmel” tudta a helyet – a nagyszüleinknek, a „vén Kurtáknak” a sírkövét, és enni „ünnepi” puliszkákat meg olyan házi kenyeret, amivel rég eltemetett szüleink „kedveskednek” nekünk újabban, a „feltámadás” némi vigasztalatát nyújtva.
A „boldog programban” azonban aggállyal töltött el a rossz időjárás és a miatta igen elmaradt kerti munka. Sok tennivaló gyűlt ott fel, amit május első hetének végéig – a hazamenésünkig – el kellett volna végezni. A kert még akkor is elég munkát adott volna ebben az időszakban, ha nem vagyunk jelentős lemaradásban, de az idő még ekkor sem biztatott semmi jó kilátással: április 10-e, húsvét szombatja óta eltelt egy hét, és én még mindig csak a konyhaablakból nézegethettem, hogy egyetlen pillanatra sem lehet látni valami derűsebb világosságot a kerti domboldal felett, holott elmúlt nyarak egész sora ahhoz a mostanival ellentétes bosszúsághoz „szoktatott”, hogy amikor vártuk volna a „megváltó” záport a meredeken napos oldalunk aszályára, és sokszor már zuhogott is körül mindenfelé – benn a városban, túlfelől Monostoron, szemben, a Bükkben, odább Fenesen, s akár karnyújtásnyira a kertünk felett csúcsosodó Kányafőtől –, a kert felett akkor is folyton virított egy világos folt, s mikor kimentünk, csak néztük lehangoltan, hogy fonnyad a növény s reped a föld tovább. Most meg, amikor várnók, hogy a szokást tartva legalább a kertünk felett derüljön a fény, az általános egyenlőség esős borúja takarja Kányafőt és környékét is.
Eltelt tíz nap – még a Sanyi járása után is eltelt újabb négy nap –, amikor a Kerti Kurírba bekerült az újabb dátum az újabb jegyzéssel: „20. Ilyen «tavaszt» még nem pipáltam: április derekán tíz napig nemhogy semmit nem mozdítottam a kertben, de még «nézni» sem jöttem, pedig egészségem lett volna; kezdte s végezte az esős idő, a hőmérséklet is mindennap az átlag alatt volt idáig áprilisban (a pesti meteorológusok szerint); most éppen egy hideg északi szél felszaggatta a felhőket... karóhegyezés.” Végül legalább ennyi munkát bejegyezhettem: „karóhegyezés”. Hátravolt – az következett volna soron sürgős tennivalóként –, hogy a kétszázvalahány tőke körül „megvallassam” a karókat, ha a lógatásra-tekergetésre megroppan a tövük, kihúzzam, újrahegyezzem, s a tőke „legújabb állása” – tavalyi fejlődése – szerint elvégezzem az újrakarózásokat, egy vagy két karóval „megtervezve” a tőkék idei kötözését. Voltak már „ellenőrzött” karók, amelyeket járkálásaim közben még az ősztől kezdve gyűjtögettem hegyezésre a tűzhely mellé, s most, amikor még nem lehetett a nagy sár miatt a földre lépni, a füves lugas szélén legalább a korhadt hegyeket le lehetett csapni a karók végéről, s újrahegyezve osztályozni mérték szerint, hogy könnyebb legyen majd a válogatás.
Utána kiderült, hogy ez volt a „fordulat” napja: április nevének megfelelően ez „nyitotta meg” végre a napi járóutat a kert felé, ettől kezdve mondhattuk el, hogy „kiszabadultunk” a kertbe. Otthon Almáson azt mondtuk ilyenkor, amikor az esős idő jóra változott, hogy „felállt az idő”, s én a következő nap a koros ember fanyar kétértelműséggel szóló „meteorológiáját” is beletettem a füzetbe az eltelt hetek sok rossz időjárással „búsító” hangulata után: „21. Az idő legalább felállt végre: ragyog az ég, süt a nap (már hetek óta kíváncsi voltam, milyen lehet az ilyen), s délelőtt 10-kor már itt süt engem is «rohamra» készen... karókampány. Délután 3 után folytatás (karózás); 5 l színbon hazaviszek...” Itt a „délután” is ott volt már, aláhúzva, jeléül, hogy egy nap kétszer is mentem, dupláztam a műszakot. Másnap, 22-én már úgy volt duplázás, hogy ketten mentünk Irmával, kettőzött erővel estünk neki a kertnek 22-én, s ami ritkább eset, ketten is firkantottuk be az elvégzetteket a füzetbe, mint akik a „tollforgatásban” is együtt buzgólkodnak, annyira belejöttek a közös munkába: „22. Délután ketten, jó melegben”, kezdtem én a kiérkezésünkkor, s hazainduláskor Irma táviratos sietséggel hozzávetette: „karózás befejezése törökbúza-, fuszulyka-, ugorka-, tök-ültetés”.
Legalább két hét késésben voltunk, tőlünk telhető iramban igyekeztünk behozni a lemaradást: „23. Délután, dögmeleg, ketten; szőlőkötözés kezdése... Irma a kapával ügyködik, főleg a szőlőn felül; kissé bolydul az idő, s lehűl. 24. Délelőtt egyedül, de jó meleg társaságban; kötözés. 25. Vasárnap, ketten, felhőtlen nyári nap; kötözés, ill. kapálás; ebéd után (fléken) komabor lehúzása az 50-esből... kanadai nagy szemű borsó ültetése. 26. Délelőtt, ketten, párásabb melegben; szőlőkötözés; Irma befejezi a tegnapi ásást a ház előtti teraszon, s ültet belé fuszulykát-törökbúzát; fenn a szőlő közötti agyasban felszalagozza a kikelt borsót, mert a jómadarak (varjak) felét már kiszedték.”
Mindezek közben – főleg kinn a kertben, s ott is inkább az úton felfelé, amíg a nagy kanyarokkal-szusszanókkal felballagtunk a hágón – gyakran emlegettük Sanyit: friss járása nyomot hagyott bennünk, mint lábunk a földön, ahol dolgoztunk, fel-felidéztük „tárgyalásunk” témáit, s megelégedéssel ismételgettük – mintha egy egészségügyi „nagyviziten” lett volna nálunk –, hogy panaszai ellenére milyen jó eleven testileg is, szellemileg is, s kedélye is töretlenül a régi jó kedély. S nem tudom, összefüggött-e a Sanyi látogatásával, de ugyanezekben az iramos kerti napokban egyik éjjel ismét láttam álmomban anyámat. Nem láttam volt már rég, s már csak ezért is „újság” volt, de főleg azért meséltem el Irmának – a jelesebbeket általában el szoktam mondani, hogy ha tudja, „fejtse meg” –, mert ez egészen kivételesen „elütött” az öszszes többitől, amit a halála óta – harminc esztendőn keresztül – álmodtam anyámról. A többiben egységesen, már-már „klisészerűen” az volt a kép, hogy én álmomban is mindig tudtam, hogy anyám meghalt vagy halálos beteg, és ő ennek „megfelelően” mindig vagy végelgyengült állapotban jelent meg – ahhoz hasonlóan, ahogy a „fehér vizet” kérte a kórházban –, vagy úgy, mint aki hosszú évek után „feltámadt” a halálából, előkerült a sírból, ami nyilvánvalóan még rosszabb állapotban mutatta őt, mint életének végelgyengüléses napjaiban, én azonban még így is mindig csodálkoztam azon, hogy „ahhoz képest” milyen jó karban van. Az is egységesen „szabály” volt ezekben az álmokban, hogy örökké lenn a zsákutcabeli házunknál történt az álombeli viszontlátás, gyermekkorom színhelyén, sohasem a Szabók utcájában az új házban, ahonnan „ágynak esett” betegként a kórházba vittem, s ahonnan alig két héttel később eltemettük, miután már csak holtan, a ravatalon feküdve „láttam viszont”, alig négy nappal azután, hogy a „színes víz” ellen tiltakozott a kórházi ágyon. Legújabb álmom mindettől úgy ütött el, mint-egy haláltól messze járó egészséges élet a hosszú síri éjből feltámadó „csont és bőr” testmaradványtól. Már maga a színhely egészen új volt, messze Almástól itt nálunk, Kolozsváron, kinn a kertben „jelent meg” anyám – a kertben, amely a mi életünkbe is csak az ő halála után tizenkét évvel „vonult be” –, és viruló egészségben tett-vett ott velem, „híre” sem volt a tudatomban betegségnek, halálnak, feltámadásnak, s mindezen felül az volt a „korona”, hogy a tudatomban anyám királynő volt, egy „birodalomnak” a királynője, és én voltam az örökös, a herceg, az egyetlen trónörökös, de közben földművelő lényekként az én kertemben voltunk, s mivel közeledett a délidő, én kezdtem „regnálni” anyámon, hogy együnk – otthon a mezei munkáinkban is mindig az volt a „dél”, amikor anyánk alakja feltűnt az úton a leveshozó fazékkal, s nem az, amikor a dér a templomunk déli harangszavát hozta a fülünkbe –, anyám azonban szinte uralkodónői fennsőbbséggel, nevetve intett le, hogy ráérünk még, s aztán múlt az idő, elmúlt egy óra, én megint követelőztem, ő ismét kacagott s legyintett, eljött fél kettő, anyám akkor sem adta az ebédet, szinte mintha „hergelt” volna s élvezte volna a mérgelődésemet; ekkor én hirtelen haragra lobbantam, tépdesni kezdtem ki gyökerestől a martunk alatti útfeljáró két szélén a szőlőcsemetéket, hánytam szerteszéjjel, s hangoskodtam, hogy most már ha adná sem kellene az ebéd, és lemondok minden trónörökségemről, az egész birodalomról, az sem kell... Az út szélén a valóságban természetesen soha nem voltak szőlőcsemeték, álmomban is szinte csak a haragom „kedvéért” teremtek ott, hogy legyen kézügyben valami, amit kitépjek s széthányjak, és amikor a rendkívüli álom felébresztett az alvásomból, jóleső érzéssel „néztem tovább” a szép, egészséges, engem direkt bosszantó királynő-anyámat, és azon tűnődtem, hogy Sanyinak s apámnak vajon miért nem volt még „híre” sem az álmomban, mint másik királyfinak, illetve királynak.
Egyébként ekkor már nem „álom s esős idő” járt, hanem olyan jó idő a sok eső után, hogy szinte csodálkoztam: jut idő álomra is, amikor szinte „meghalni sincs időnk”. 27-én reggel hívott telefonon az udvarhelyi kórházból Sanyika, s mondta, hogy elkészültek a képek a hősök táblájáról, ott vannak nála, elküldje-e őket, sürgős-e a dolog. Meglepődött, amikor mondtam neki: tudom, hogy elkészültek; attól még jobban meglepődött, amikor újságoltam, hogy az apjától tudom, itt volt nálunk vagy tíz nappal azelőtt. Ő azóta még nem találkozott a szüleivel, nem tudott a Sanyi kolozsvári útjáról sem. A képekért azonban ő volt a „felelős”, mert amikor otthon jártunk márciusban, Mátyással csak a homoródszentmártoni hősi „emlékek” fényképezéséig jutottunk el, Almásra a sok esőzéstől-hótól elázott erdei úton nem lehetett eljutni, s akkor megkértem Sanyikát, hogy „intézzen” majd Almáson valakivel egy felvételt. Így most már mind a két Sanyi útján jött a kész képek híre, de az ifjú Sándorral is abban maradtunk, hogy mindjárt itt van a keresztúri iskolaünnepély – ahova egyébként ő is „hivatalos” véndiák –, s megkapom, mikor hazamegyünk. Én részemről ugyanakkor azzal a kérdéssel kellemetlenkedtem Sanyikának, hogy a folyóirataim megkerültek-e, aminek az volt a „háttere”, hogy március 15-én, amikor Mátyással indultunk Szentmártonra, előző napi megegyezésünk szerint két magyarországi folyóiratot letettünk a kapusnál azzal, hogy juttassa el őket „az igazgató úrnak”, és az igazgató a portásától azóta sem kapta meg a lapokat – „egyszerűen eltűntek”, közölte Sanyika –, ami számomra azért volt különös bosszúság, mivel az egyik lap a Kortársnak az a friss száma volt, amelyben megjelent egy nagyobb részlet a „hadi könyvünkből”, A névtelen katonából, benne az apám hadinaplójának teljes szövege, ami egészében most látott először napvilágot, és én főleg a Sanyi kezéhez akartam minél hamarább eljuttatni a folyóiratot, tudva, hogy nagy örömére lesz látni s olvasni a háborús „történetünket”. Sanyikának azzal ígértem oda, hogy ő az elolvasás után viszi vagy küldi az apjának, és most valósággal a Sanyi látogatásának örömét rontotta bennem az a hír, hogy azóta sem kapta meg a Kortárs-példányt. Mikor itt volt nálunk, s tárgyaltuk a határőrügyeket a „kultúrban”, újságoltam neki, hogy a Kortársban megjelent apánk naplójának szövege – amit az ő kezeírásával éppen szemünk előtt láttunk eredetiben, mert épp lapozgattuk a hosszú frontjárástól megviselt noteszt –, és mér ő is rég olvashatta volna, ha a „Sanyika portásának” felelőtlensége miatt nem tűnik el a folyóirat, de „vigasztaltam”, hogy eddig bizonyára előkerítette Sanyika, és attól függetlenül, hogy az megvan-e, mire hazamegyünk, hozatok új példányokat. Erre az „utánpótlásra” a legbiztosabb út éppen akkor nyílt, amikor a Sanyika telefonálásából kiderült, hogy nincs meg a példány, mivel Mátyások a terv és a megvett jegyek szerint két nap múlva, 29-én hajnalban indultak egy diákcsoporttal Kassára egy nemzetközi konferenciára, és Mátyás többek között azért volt megbízva részemről egy pesti kitérő úttal, hogy hozzon onnan Kortárspéldányokat.
A kórházi portás mindezek folytán nagy bosszúságot okozott a Kortárs „előrzésével”, de attól eltekintve most már egyre inkább rendben ment minden az újabb székelyföldi út irányában: „intéződtek” sorban az újabb találkozáshoz a búzaőrletés zsákjai, a hősi emléktábla fényképei, a hadinaplós könyvrészletet tartalmazó folyóirat példányai, mint megannyi új „tárgyalási alap” a viszontlátás otthoni napjain. Addig azonban még hátra volt jó tíz nap, és „szükségünk” is volt rá nekünk ahhoz, hogy a kertben a hátramaradást a hazamenésűnkig valamennyire ledolgozhassuk. A Sanyika reggeli telefonálása után is indultunk mindjárt Irmával – még jó, hogy a telefon itthon „kapott”, mondtuk –, és minthogy a kert „irányában” nincs porta, ahol a Kerti Kurír közön-kézül elvesszen az aznapi hajrázásunkat is be lehetett jegyezni, ami ezúttal némileg több helyet igényelt, mert két „műszakot” is dolgoztunk, de azért a sok végzett munkát igyekeztem úgy „odaszorítani” a lap aljára – az utolsó sorral vonal alá menve –, hogy az új lap kezdése a következő új munkanappal essék majd egybe: „27. Délelőtt, ketten, nyárban; kapálás a szőlőn felül Irma pászmájaként; ugyanott törökbúza-fuszulykaültetés ketten (a fácán egyedül szedegeti ki a borsót a tegnapi riasztószalagozás ellenére); szőlőkötözés. Délután: ketten, kapálás (Irma: ribizlisor Gizi felől), szőlőkötözés befejezése (lugas kivételével), törökbúza-fuszulykaültetés befejezése (a szőlőtől az almafákig).”
Ekkor már „nyár” volt a napos-meleg jóidő, s ebben az április végi nyárban a „jómadárról” is kiderült, hogy fácán: egy fácánkakas volt a megveszekedett kártevő, amely vágta ki a korábban elültetett s már jól csírázó magzsengeményeket, „élt utánunk”, pusztította hajrázó munkánk első látható életjeleit, ami csaknem olyan haragra gerjesztett, mint álmomban az ennem adni nem akaró királynő-anyám. Az ősi „létharc” törvénye szerint kezdtem valami fácánfogó csapdán törni a fejemet. Ferenc bácsinak is kértem a tanácsát, tanakodásunk közben mondta, hogy neki van egy nagy vasketrec „borítója”, és én arra alapozva kezdtem tervezni, hogy kellene a ketrecre egy olyan befelé nyíló rugós ajtót szerkeszteni, amit a magra bemenő fácán könnyen be tud nyomni, de amely az ő „besétálása” után a rugó „visszafogott” erejével becsukódik mögötte, s akkor még olyan „ráadásban” is lehet részünk, hogy fácánhúst eszünk ebédre királyi módon...
A kivitelezés végül is elmaradt, nem lett részünk a fácánfogás és -evés dupla örömében, fennmaradt a terv az álommal határos képzelet lebegő szintjén. „Érkezett” viszont helyette még aznap – április 27-én – egy egyszerű, de valóságos öröm, amikor a délelőtti kerti munkából hazajőve, egy csomagszelvényt találtunk a postaládában, s délután úgy indultunk vissza a második – aláhúzással is kiemelt – kerti „műszakba” az ültetések és kötözések befejezésére, hogy elkanyarodtunk a posta felé, kivettük a küldeményt, és az „saccolásunk” szerint a Gólya szállt a csűrre friss keletű román nyelvű kiadásának tiszteletpéldányait tartalmazta. Erről nincs jegyzés a Kerti Kurírban, mint a fácánról, lévén az a „betűmunka” jobbára a kerté, holott annak a napnak a kertben is ez a könyv volt a fácánnál nagyobb „eseménye”. A könyv magyar eredetije tizenkilenc évvel azelőtt, 1974-ben jelent meg – egy héttel később elővettem s megnéztem: „A nyomás kezdete: 1974. április 30.”, éppen fuszulykaültető kerti szezon idején –, és Gelu Păteanunak a fordítása is már olyan régóta készen állt, hogy a 80-as években a könyvüzletek számára nyomtatott prospektusokban olvasni lehetett a közeli megjelenés jelzését, de aztán eltűnt az is az akkori kulturális „süllyesztőben”, és bár a karácsonyi változás után a kiadótól kaptam egy megújított szerződést, az utána bekövetkezett könyvkiadási csődben végleg letettem magamban arról, hogy a „román változatból” kinyomtatott könyv legyen, míg éppen a Sanyi látogatása előtt biztos híre nem jött a kész könyvnek. A sok szó között természetesen ez a „csodával határos” megjelenés is fennforgott, és Sanyi természetesen ezt is örömmel várta, a Kortárs-szöveggel együtt, hogy majd magyarul is, románul is olvashatja családi-házi sorsunk újabb „nyomdatermékű” szövegeit.
Este itthon én is beleböngésztem a Gelu mondataiba – ott volt a román szövegben az almási emberek egész sora, és mindenekelőtt a család, s azon belül „Sanyi” és „Sanyi ăl mic” mint Sanyika az anyám egyik levelében –, és az már nem is böngészés volt, hanem betűhajkurászás, amint előkerestem az anyám „vizét”, hogy lássam, „színes” vagy „szíves”, ami nem „fehér”. Hibátlanul állt mind a két előfordulási helyen: „Nu apă colorată, apă albă”. Ez még külön ráadás volt az örömben, hogy románul hiba nélkül volt kinyomtatva anyám „keresztfájdalmas” szava.
Egy hete űztük a munkát s magunkat, ekkor egy szusszanásnyit „fékeztünk” magunkon: 28-án itthon maradtunk, pihenő napot tartottunk. Délelőtt jártam egyet a városban, megnéztem a monostori üvegeseknél is, hogy vane üveg erkélytetőnek s oldalvédőnek. Még a Sanyi jövetele előtt elkészült volt a vasrámázás a teraszon, s épp amikor ő a püspökségről telefonált, jött Horváth Miklós, hogy lemérjük az üvegméreteket, úgyhogy amiatt még nem is siethettem be úgy Sanyihoz, ahogy szerettem volna s miután a Brassai kapujában találkoztunk, legelőbb a pár lépésre lévő műhely irodájába sétáltunk el, hogy informálódjam üvegek tekintetében, ahol informáltak is, hogy semmiféle üvegük nincs. Így jutottam el tizenkét nap múltán a Monostorra. Ott üveg lett volna, de sokan álltak a sorban a rendelésükkel, drágább is volt az áru, mint egyebütt, egyedül nehezen is tudtam volna boldogulni a nagy méretű üveglapok szállításával, úgyhogy összegyűlt annyi érvem, és volt annyira fülledt meleg, hogy kevés téblábolás után odább álljak. Bementem a városba, benéztem a Helikonhoz, hazafelé a Szamos partján is „felkerestem” azt az üveges műhelyt, amelyet még két héttel azelőtt „felfedeztem” egy odáig kacskaringózó benzinsor „jóvoltából”, de ismét zárva találtam, mint azelőtt már nemegyszer. Nem is bántam, szinte megkönnyebbülve igyekeztem haza a lakás hűvösébe.
A kerti s egyéb „bokros” teendők közön szellemi síkon is gyakoroltam némileg magam. Előző nap, amikor délelőtt is, délután is a kerti „véghajrá” foglalt le, szellemi téren az volt nevezetes, hogy egész nap, reggeltől estig, a délelőtti s délutáni kerti munkában egyfolytában azt az egyházi énekünket dúdoltam magamban, hogy „Mennyben lakó én Istenem, Vedd füledbe dicséretem”... Olyan napom volt az, amikor az ember „benső lemezébe” beleakad reggel egy „tű”, és aztán egész nap mind csak az forog a „lelki viasz” barázdáiban, amiről nekem ilyenkor hajdani szomszédunk, „Dúdos Bencze” szokott eszembe jutni, aki abban a szomszéd bennvalóban lakott, ahol később Tódor Gábor a porta újabb gazdájaként a kútba bukott. Bencze Andris csaknem örökké dudorászott félhangosan egy-egy egyházi éneket, és így „törvényszerűnek” mondható, hogy ráragadt a „Dúdos” név. Bennem is gyakran dongott egy-egy kedvelt ének, olyankor általában félig-meddig a templomunkban éreztem magam, s „hallgattam”, hogy az egész gyülekezet hangjától cseng a templom a dúdolásommal. Anyám is „velem énekelt” sokszor az ő külön házi hangjával, mert tőle is lehetett hallani nemegyszer, hogy foglalatosságai közben fújja lelkes nekipirulással, szépen csengő szopránján az egyházi éneket, olyan „természetes hangerővel”, mintha a templomban énekelne, minden magányos visszafogottság nélkül, már-már kántori belevalósággal. Én olyan fennhangon nem szoktam magányomban énekelni, de belül, a kevésbé hallható belső „boltozatban” legtöbbször olyan erőt éreztem a dúdolásomban, mint amikor otthon a templomban az orgona felé, a kántori tábla irányába fordítja a fejét az ember, hogy megnézze az énekelendő számot, és ha ott látja például a 33-as „közéneket”, akkor már veszi is a levegőt, és gyűjti előre a hangerőt, mert tudja, hogy az ének második részének négy sorában mind feljebb emelkedik majd a dallam, az utolsó sort pedig úgy fújjuk majd, mint egy „véghajrát”. Még elő is vettem 27-én az otthonról „örökölt” Énekeskönyvünket – első kiadásának Előszava kelt: „Cluj-Kolozsvár, 1924. szept. 3.” –, mert megszámlálhatatlan éneklésem után, ennyire megvénült fejjel sem tudtam, ki szerezte az ének szövegét, és ámulattal fedeztem fel ekkor – 1993. április 27én! –, hogy Pósa Lajos írta az ének versét. Nagyot nőtt Pósa Lajos a szememben, és Kecskés Ernő, a dallamszerző is a hangomban, ahogy énekeltem most már a tudás magasabb szintjén: „Mennyben lakó én Istenem! Vedd füledbe dicséretem! Téged dicsér egész világ, Néked köszön a kis virág; Erős vihar, kis gyönge szél, Tenger, patak hozzád beszél, Az ég s a föld telve veled, Dicsértessék a te neved!”
Szellemi szinten ügyködtem akkor is, amikor a nyakunkra gyűlt kerti munka közben, s még inkább a pihenő órákban folytattam a készülődést az egyre „melegebben” közeledő keresztúri napokra. Két közvetlen közreműködés is várt rám az ünnepszervező bizottság programja szerint, s lévén az egyik egy „felszólalás” az ünnepi zárógyűlésen. május 15-én, éppen a „Mennyben lakó én Istenem” dúdolása között jutottam el arra a megnyugtató végpontra, hogy befejeztem a „szónoklatom” írását, s már csak az volt hátra, hogy elolvastatva Irmával és Mátyással, véleményüket és rövidítési ajánlásaikat kérjem. 28-án reggel Mátyásnak is kezébe nyomtam a szöveget, és miután az ő véleménye – a régiek nyelvén: „tetszése” – egyetlen szóval bólintó tetszésnyilvánítás volt, megnyugodtam, hogy ezen a „feladaton” is szerencsésen túljutottam. S minthogy másik „fellépésként” egy író-olvasó találkozón való részvétel volt „előirányozva” számomra május 14-én délutánra iskolánk „dísztermében”, kezdtem arra nézve is az alkalomhoz megfelelő szöveget keresni könyveim lapjai között. Legkézenfekvőbbnek a Volt egyszer egy gyermekkor előlapozása látszott: abban másfél évtizeddel ezelőtt sok kisdiákkori emlékemet megírtam azokból a most már fél évszázados időkből, mikor éppen a gimnázium fennállásának 150. évfordulója hagyott mély emléknyomokat az akkor elsős gimnazistában. Találtam több olyan „hangulatos” részt is, amit különösen a helyszíni „akusztikában” megfelelőnek ítéltem, de leginkább a helyszínileg távolabb eső Puliszkaostrom kísértett – egy régi kaszálói emléknek a leírása, amelynek szereplői hárman voltunk, Sanyi, a néma papó és én –, amihez az a nevezetes emlék társult, hogy apám életében ez volt az utolsó írás, amit tőlem hallott, olyanformán, mintha az is egy „író-olvasó találkozó” lett volna: a halála előtt pár héttel írtam le a régi kaszálói emléket, és ugyanakkor „frissen” meghallgatta apám itt Kolozsváron a rádiónk előtt, lábadozva az infarktusából, miután egy nyilvános Utunk-esten felvételre került a saját „előadásomban”. Nagyokat derült apám a rádió mellett, és az írás jóvoltából pillanatra egészen együtt voltunk mi, jókedvű családi kör én meséltem hármunk történetét, és ő negyedikként – családunk „fejeként” – hallgatta, hogy mit műveltünk mi egyszer a puliszkával Kajmácában... Mindezt azonban csak úgy tettem-vettem, hogy majd úgyis a helyszíni körülmények döntik el, mi legyen a szöveg a „szerepléshez” (hányan jelenünk meg „szereplők” a szűk két órára szabott találkozón, milyen lesz a hangulat, kikből verődik össze a közönség a díszteremben, beszélgetés lesz-e inkább, vagy felolvasás stb.)...
Babrálás volt ez a pihenő nap a betűkkel, s bár az „üvegekre nézve” eredménytelenül múlt el a délelőtt, délután már jobban alakult minden. Megértük azt is, hogy ebben az évben – ami azt jelentette, hogy ezen a tavaszon első ízben néztünk úgy az égre, hogy vártuk az esőt. Azelőtt hosszú heteken át örökké azt vártuk, hogy a sok eső után jöjjön a jó idő, most pedig elfogott a várakozási izgalom, amikor a kora délutáni órákban a városon túl, az ég keleti peremén – „Almás felé” – nagy feketeség kerekedését láttuk, mert most már az lett volna a jó, ha „eljő az eső”. Nagy dérrel-dúrral közeledett felénk a vihar, én a munkámból mindegyre felállva mentem az üvegezetlen napkeleti teraszra „időt nézni”, és már-már kerti földünk izgalmával latolgattam, hogy jótékony földáztatás helyett nem lesz-e földmosó felhőszakadás. Az ég egyre viharosabban dörgött, a feketeség előtt nagy porpászmák borították el a várost, mintha eső záporozott volna, s egyszer csak nagy aláfolyó esőcseppek kezdték verni az ablaküveget, amint az asztalomnál ülve ugyancsak a viharosan közeledő „nagy időre” pillantgattam a Szamos folyása felett. Már-már húztam be a nyakam benn a szobában, a fedél oltalma alatt is, akkora zúdulástól tartottam, de végül az egész zendenzajból csak a nagy porfelhő jutott nekünk, s az „emlék”, hogy ezen a napon volt első esőleső égnézésünk az idén.
Ugyanakkor – szinte „természetfeletti” egybehangolásként – a Duna TVben is éppen „villám” volt, a Fekete Villám nevű lóról szóló filmsorozat újabb részét láthatta, aki nézte. Én csak az elején, a műsorismertetés utáni pár percben láttam a lókaland újabb képeit, utána csak Irma maradt ott, hogy pihenő napunk délutánját tévészórakozással pihenje, én visszavonultam a szobámba, hogy folytassam a szellemi babramunkát. Mátyásék hajnalban indultak Kassára, s én egyebet félretéve, írtam neki egy szelet papírra „Szamárvezetőt”, hogy ha eljut Pestre, milyen intéznivalók lennének ott. A „Szamárvezető” első pontja a Kortárs szerkesztősége volt Szakolczay Lajossal, többek közt azért, hogy kérjen Mátyás „4-5 példányt a Kortárs 3. számából”, amelyben A névtelen katona részlete apám hadinaplójával megjelent. Éppen ennek a kéziratnak a kapcsán a másik – fontosabb – intéznivaló az lett volna, hogy Mátyás vigye el Püskihez az illusztrációs-dokumentációs anyagot bemutatásra, mert én február elején, amikor kivittem az elképzelésem szerinti anyagot (filmszalagokat, fénymásolatokat), úgy jártam, hogy épp amint indultam volna Püski Sándorhoz, a Kortárs meg az Írószövetség alatti étteremben – míg Szakolczay és Cseres Tibor társaságában egy „magyaros” ebédet elköltöttem – az egész illusztrációs anyagot elemelték a kézitáskámmal, és én teljesen üres kézzel érkeztem meg a Krisztina körútra, ahol ahhoz mérten nem is tudtam egyebet mutatni Sándor bácsinak a két üres kezemnél. Az anyag azóta is a pesti éttermi tolvaj titkában – birtokában? – van, mi pedig Mátyással azóta „reprodukáltuk” az egészet. Többek közt a pesti tolvaj „közreműködése” miatt kellett március 15-én kiautóznunk Homoródszentmártonra is a hősi emlékművek fényképezése végett – ahelyett, hogy az alatt az idő alatt Sanyiékhoz szaladhattunk volna ki Szentkeresztbányára –, s visszatérve Udvarhelyre a bethlenfalvi „hősi emlékkeresztet” is fényképezni ismét. Ennek a keresztnek egy régebbi képe annyiban megmenekült az eltulajdonítástól, hogy a Kortárs „kalandos” számában a szövegrészlet mellett az is napvilágot látott, de miután az egész anyagból csak az „maradt meg”, 15-én estefelé hosszabb ideig ácsorogtunk Mátyással a kereszt körül, várva, hogy az alkonyba hajló gyenge napfény ráforduljon a fényképezendő tárgyra. Egy újabb virágkoszorú is fel volt kötve a kereszt kis feszített Krisztusára amit levettünk és visszakötöttünk a „kétféle aspektus” fényképezése közben, miután a kereszt végre kikerült a szomszéd ház fedélsarkának árnyékvetéséből. A hosszas ügyködés láttán a járókelők bizonyára arra gondoltak, hogy a „nemzeti ünneppel” van összefüggésben a kereszt körüli sürgölődés, holott az épp egy pesti lopással volt „összefüggésben”, ami ott történt pár lépésre a Hősök Terének hatalmas emlékmű-kompozíciójától. Mi viszont akkor még nem gondoltunk arra, hogy a „hősi anyagunkra” a Székelyföld „szívében” is rájár a tolvajlás rúdja: szinte egyenes folytatásaként a pesti lopásnak itt is az lesz a „sorsa”, hogy az elveszett fényképfelvételek pótlására indulva Szentmártonba, letesszük a lappéldányt a kórházi portára, mint „biztos helyre”, s aztán a „pótlások” közben lába kel annak a képnek is, ami egy folyóiratban már kinyomtatva állt.
Sanyika mindennek a balszerencsés „hősi anyagbeszerzésnek” beavatott tudója volt. Ő az ősszel azzal is segített, hogy Almásra menésünkkor adta a „fényt”, a „bliccet”, hogy a templombelsőben jobb legyen a felvétel a világháborús emléktábláról, és miután az sem sikerült, s újabban a „pótló” utunkon sem jutottunk el Szentmártonon túl Almásig, a tavaszi segítő hozzájárulása az lett, hogy csináltatta Almáson a pótlólagos képeket. Így most már április 28án az egész anyag a kezemben volt ismét – az almási képek kivételével, amik azonban szintén készen voltak mind a két Sanyi „híradása” szerint –, s estefelé azt rendezgettem-szövegeztem újabb pesti útra. Egy címlapelképzelésem is volt, amelynek elgondolásom szerint az egyik képe a „bethlenfalvi emlékkereszt” lett volna – az egész könyvnek az volt a „kiindulópontja”, a Kortárs-beli részlethez is azért ajánlottam illusztrációként éppen azt –, s alatta másikként annak a noteszlapnak a fénymásolati képe, amelyre apánk a Dunántúlon (Csánigon) 1945 februárjában a maga rádiós üzenetnek szánt szövegét írta tintaceruzával, ami a katonanoteszek egyik lapján ugyancsak megőrződött máig, hogy negyvennyolc esztendő elteltével is „elveszés” nélkül – s eredeti rendeltetése szerint mintegy „éteren át” – üzenhesse nekünk: „Szabó Mózes (kurta) homoródalmási székelyhatárőr, értesíti otthon maradt családját, hogy nagyon jól van. Üdvözli az égész családot.” A bethlenfalvi emlékkereszt is éppen negyvennyolc esztendeje áll a sírkőfaragó házának sarkánál, ahova a mellékutcában lakó Pásztorék 1945 tavaszán állították „közkeresztül”, miután két katonafiúk közül a nagyobbik elpusztult egy krími hadifogolytáborban, hogy az is „üzenje” negyvennyolc esztendőn keresztül máig: „Elhunyt katonáink emlékére 1944”... Vázlatozva az elképzelésemet, rámásottam az apám üzenetének szövegét is a „címlaptervül” szolgáló cetlire április 28-án délután, s közben eszembe jutott, hogy mi – az „otthon maradt családban” – negyvennyolc évvel azelőtt úgy vártuk a háborúból apánk hírét, hogy a Sanyi vezetésével táncoltattuk esténként az asztalunkat a házban, s a táncoltatás – a túlvilági szellemek „vallatása” – egyik fő kérdésünkkel arra irányult, hogy életben van-e apánk, és a kézzelfogható asztal meg a teljességgel láthatatlan szellem olyan engedelmes szolgája volt Sanyinak, hogy ő megszólította a szellemet, s miután feladta a feladatot, hogy ha él apánk, hányat koppantson az asztal lába. az asztal megmozdult, elkezdett a kezünk alatt táncolni, billegett egyik lábáról a másikra, mi a mozgás közben még nagyobb összpontosítással tartottuk rajta tenyerünket, hogy kezünk s az asztallap deszkája között ne szakadjon meg az „áram”. Hittünk is mindabban, hogy a szellem válaszol nekünk az asztalmozgással, a dobbantásaival – a feltétlen hit is feltétele volt a sikeres táncoltatásnak a Sanyi oktatása szerint –, és így megvolt a nagy öröm a házban, amikor az asztalunk kikoppintotta nekünk a Sanyi kérdése szerint pontosan azt a koppantásszámot, amelyben szinte rádióüzenetként szólt. „Szabó Mózes értesíti otthon maradt családját, hogy nagyon jól van!”
Bosszúság a babramunka közben csak annyi volt, hogy a „Szamárvezető” papírjai nagyon rosszul fogta a golyóstoll, egy darabig kínlódtam az írással, míg végül félretettem, s kezdtem elölről egy másik papíron, amelyen fogott az írószerszám. Közben meg-megszakítottam a pihenő foglalatosságomat, bebenéztem a „kultúrába” Irmához, a Duna tv-hez, ott még láttam a végét a „Fekete Villámnak”, s néztem az elejét az ismétlésként műsorra tűzött magyar filmnek (Szabadíts meg a gonosztól). Orosz Lujzi, a másik lépcsőházban lakó „színésznőnk” is játszott benne, azt az ismétlésben is szerettem volna még megnézni. Szóltam Irmának, hogy majd kiáltson, amikor „jő Lujzi”, s én közben – ebben a fél hat utáni téblábolásban – böngészni kezdtem Hamvas Béla régóta olvasnivalóul kézügyben lévő könyvét, s meg is akadt mindjárt a szemem egy „boros” passzuson, ami táji szellem földbeli géniusz apológiája s volt egyben, tetszett, megkapott, amit ott láttam: „A magyar ételrend a borra épül fel, mint a francia vagy az olasz vagy a spanyol. A magyar azonban kontinentális, nehéz, mert a bor is nehezebb. Az öt táj teljes egysége az ételekben valósult meg. A borban pedig, ha van is minden magyar borban valami egyöntetűség, a helyi jellegek sokszerűsége páratlan. Aki a bort itt csupán a kommersz palackozott italokból ismeri, annak sejtelme sincs az intim helyi géniuszok hallatlan gazdagságáról, a föld tehetségének erről az ezerszínűségéről. Már a tájak maguk, a zamat, az íz, az illat, az erő, a tűz, a simaság káprázatos változatait tárják fel... miben különbözik a savanykás pozsonyi rizling a rusztitól, a sopronitól, miben különbözik a délnyugati somlai vagy szentgyörgyhegyi attól a Balaton vidékitől, ahol Nyugat és Dél és Kelet találkozik, Badacsony-Révfülöp, Dörgicse-Füred-Arács-Csopak. Nemcsak dűlők 70 nemcsak évjáratok és szőlőfajták teremtik meg ezt a gazdagságot, amely nem kimeríthető. Egyes pincék íze, egyes gazdák tudása és áhítata olyan különbséget valósít meg, amely egyedül hasonlít az emberi lény kedélyének leírhatatlan árnyalataihoz.” Mindez külön közeli meleget sugárzott felém attól, hogy egészen „friss emlékek” voltak bennem apám dunántúli hadi járásainak helynevei, emlékeztem a Balatonvidék szép szőlős helyeinek lelkes leírására, amikor a frontok halálos harapófogójából szabadulva ott vonultak szabadon haza a Székelyföld felé – bele is néztem apám „helyszíni” naplópasszusába: „10-én reggel folytattuk utunkat Balatonfüred felé. Nagyon szép vidéken haladtunk át. A táj megragadó. Alacsony hegyek  erdőkkel, szőlőkkel, gyümölcsösökkel. D.e. 10 órakor beérkeztünk Balatonfüredre” stb., míg a másik hadi noteszében az útvonalak „listáján” ott szerepel Balatonfüred neve után Balatonarács és Csopak is az 1945 áprilisában hazavezető úton.
De közben „jött Lujzi”, abbahagytam a föld nektáros géniuszterepének járását, s utána már néztem én is tovább a „mozit”, ami hét óra tájban véget ért. Gondoltam, átcsergetek Lujzinak, hogy megmondjam: „láttunk”. Meg is tárgyaltuk pár szóban a filmbeli „jelenetét”, s szó közben az is kiderült, hogy Bea reggel indul Pestre (amikor Mátyás Kassára), és én kaptam rajta, hogy akkor még egy hátralévő „keresztúri kötelességemnek” is eleget tehetek. Ez a kötelesség akkor került a „vállaimra”, amikor a márciusi utunk alkalmával a gimnázium igazgatóságán vállaltam, hogy nevükben majd eljuttatok egy meghívást az iskolaünnepélyre a Duna tv-hez, és minthogy Bea éppen a Duna tv-hez ingázgatott bemondóként, megkértem, vigye el magával a borítéknyi postát. Írtam pár sort, mellékeltem hozzá „Az ünnepi hét programjának” egy példányát, hogy ha „hír értékű” lesz számukra a „200 éves székelykeresztúri gimnázium” ünnepe, a heti rendezvénysorból kiválaszthassák, ami érdekli őket. Nekem az iskola jó ötven éve kivételes hely a „szívügyeim” között, nemcsak azért, mert életem egyik legboldogabb napját éltem meg, amikor az almási föld porából „megmentett tehetségként” („Országos Magyar Falusi Tehetségmentés”) 1942. szeptember 20-án átszekerezhettem Almásról Keresztúrra – az út közepe táján jobbra hagyva a jóval közelebbi, de nem unitárius gimnáziumot Udvarhelyen –, hanem azért is, mert a keresztúri gimnázium a maga nemében egyedülálló középiskola az egész magyar nyelvterületen abban a tekintetben, hogy azt a föld népe – a föld „tehetsége és géniusza” – teremtette a „semmiből” a föld színére: a fél Székelyföld hordta egybe, építette a maga két kezével, közösségi összefogással, százados áldozatkészséggel, a ma úton-útfélen hangoztatott „megmaradás” egyik kivételesen tanulságos példáját hagyva ránk még a „három láb” vastagsággal indított ódon falaival is, odáig „menően”, hogy a legújabban ismét iskolanévadóként tisztelt Orbán Balázs többek közt ott ámult rá a „nemzeti lét” nyilvánvaló „titkára”, a „jövő nagyság” útjára. Gondoltam, nem rossz „márkát” protezsálok, amikor egy ilyen iskolának az ünnepnapjaira „tolmácsolok” egy meghívást, és Bea hamarosan át is jön a kézbesítendő postáért.
Akkor már – hét után – a másik filmsorozat új epizódja ment a műsorban (a cseh „kórházi” film), de mi nem nagyon figyeltünk oda, mert többek közt azt meséltük Beának, hogy itt volt a bátyám, és olyan áradozva beszélt nekünk a Duna tv-ről, hogy azt mondta, „az mindent megér”, és Margit színes televíziót is szeretne most már Almásra a Duna tévé kedvéért, mire mi elújságoltuk Sanyinak, hogy a sok fiatal bemondó közön két ismerős is van, olyan két „lány”, akik még az ő számára is félig-meddig ismerősök, mert az egyik éppen ő, Bea – mondtuk Beának –, a másik pedig az egykori almási papunknak, Lőrinczy Gézának az unokája, akinek az apját ő most frissiben ismerte meg a püspökségen, amikor a gyűlés szétbomlása után a folyosón hármasban is beszélgettünk. Sanyi ettől még jobban nekilelkesedett a „Dunának”, Irmával még le is íratta a két „ismerős” bemondónének a nevét, hogy otthon azonosíthassák őket, amikor a nevükkel együtt megjelennek a képernyőn. A Beával való „pletykálgatás” közben még az is átvillant bennem, hogy ha az általa kézbesített boríték „jóvoltából” esetleg a keresztúri iskolaünnepélyről is lát majd valamit a televízióban Sanyi, attól még egy újabb örömhullámot vethet benne a „Duna”, lévén a keresztúri gimnázium az a hely, ahol a testvére feleségestől – mi Irmával –, s neki magának mind a két gyermeke – fia és leánya – végezte a gimnáziumot, úgyhogy csak a családi körből négy „véndiák” lesz majd ott az ünnepi találkozón. Elfolyt ez mind ilyenformán a pihenő napunkon, szerdán reggeltől estig, amikor Kosztolányi Pacsirtájának a filmes feldolgozását indították nyolckor a Duna tv-ben. A Román Televízió esti híradójáról is lemondtunk – ritkán fordul elő, hogy a híradó műsorát félreszorítsa tévézésünkben a „Duna”, de most nekünk is többet „ért” Kosztolányi, Páger Antal, Tolnay Klári, Darvas Iván, Latinovits a hazai politikai „izgalmainknál” –, s a Kosztolányi-világba való belemerülésünket csak egy-egy Mátyásnak szóló telefonhívás zavarta meg. Egy újabb csergésre ismét ugrott Mátyás, természetesnek vélve, hogy az is neki szól, de nem baráti hangú diskurálás következett, hanem majdnem teljes némaság, a beszélő szavainak merev hallgatása, miközben ő csak egy-egy kurta „hivatalos” szót mondott a kagylóba. Nem nagyon figyeltem oda, „elkönyveltem”, hogy olyan hivatalos személy lehet az illető, akinek a telefonálása a hajnali utazással vagy a konferenciával van összefüggésben. Már fordultunk volna vissza egész figyelmünkkel a film felé, hogy mi lesz a csúnya „Pacsirta” sorsa, de Mátyás úgy tette le a kagylót, hogy ott helyben leült a szekrény ülőkéjére, s bénult mozdulatlansággal meredt ránk. Nyugtalanul fürkésztük, vártuk, mondjon valamit, de ő csak nézett mereven. Nem értettük, mi történt vele, mi lelte. Olyan volt, mint aki hirtelen rosszul lett. Egyszerre idegesen kezdtük kérdezni, hogy mi van, de ő akkor sem akart mondani semmit, mintha megmakacsolta volna magát. Végül – akkor már kezdtünk rákiabálni – csak annyit mondott lassú bólogatással, hogy „Nagy baj van”. Pillanatra Ilonka halálára gondoltam – tudtuk szintén a telefonból, hogy már hetek óta „végóráit” szenvedi, enni is alig eszik már –, de az „várhatóbb” nagy baj volt annál, mint amilyent Mátyás leroskadása s egész viselkedése kifejezett. Akkor már egészen rátámadva szóltunk rá, hogy mondja már, mi van, de ő csak lesújtva ismételgette: „Nagy baj van.” Irma kiabált, hogy „hol?”, „ki?”, mire Mátyás valahogy kimondta: „Szentkeresztbányán.” „Sanyi bátyád?”, rivallt rá elrémülve Irma, én meg már Irmát torkoltam volna le, hogy örökké a legrosszabbra gondol, de Mátyás arra bólogatni kezdett: „Ő... Meghalt... Almáson, estefelé... infarktusban”... Valaki, egy idegen nő, egy szomszéd telefonált Bányáról, Manyiék megkérték, hogy szóljon, ők lementek Almásra, a telefonáló nő maradt a két leánykával...
Kétség, hogy „nem létezik”, s kétségbeesés, hogy „nem lehet tenni semmit”: meghalt Sanyi. Egy taglózás, egy elsötétedés. Még fel sem lehet fogni, de a görcs már az egész testet egybehúzza... Semmi sincs most már azon kívül, hogy félrehúzódni egy zugba, mint egy állat, s hagyni, hogy elborítson a halál jéghideg magánya, markoljon torkot, gyomorszájat, állkapcsokat...
Benyitottak később a szobába. „Itt van Misi”... Felkeltem, beültünk a „kultúrba”, a „halottas házba”, a Sanyi „hűlt helyére”... 1974 ősze óta, amikor a vészesen hangzó „infarktus” kórházi ágyba fektetett – éppen abba a kórterembe és közvetlen ágyszomszédba, amelyen ülve az „infarktusával” ott fekvő apámat látogattam 1969 márciusában –, Misi volt mindig nálunk a mentés a „bajban”. Hivatásos orvosi köre a kisbányai havasok körzete, de nekünk – s főképpen nekem – úgy volt orvos, hogy számolhattam az infarktusaimat az idők során ötig, Misi annyiszor volt „mentő” és „támasz”. A rokoni kötelék is olyan volt vele, mint egy családtaggal, nem mint egy unokatestvérével Irmának... Azt hiszem, mondtam Misinek valamit arról, hogy sohasem hittem volna, hogy Sanyi elmenjen előttem... De inkább gyakorlati dolgokról beszéltünk.
Legelőbb Mátyás változtatott a becsomagolt holmija mellett a programján, közölve, hogy ő most már nem megy Kassára. Én azt mondtam, hogy ez az egy az, amit „Sanyi miatt” nem kell megváltoztatni: „Ha Sanyi bátyád ehhez hozzá tudna szólni... biztosan ő is ezt mondaná”... Nehéz volt minden szó: gondolkodni a „Sanyi fejével” úgy, hogy az már nem tud semmire gondolni, „hallani” a szájat, amelyik többet soha nem szól... Mátyás még próbált ellenkezni, de Misi is az én véleményemen volt: hetek óta erre készültek, felszólalási megbízása is van... Mátyás akkor a nagyobb súlyú érvével állt elő: „De akkor hogy mentek Almásra?” Arra vonatkozólag mondta ezt, hogy néhány éve mind vele jártuk útjainkat, ő vezette az autót akkor is, amikor nem volt „nagy baj”, most nála nélkül végképp nem mehetünk. Ezt mind tudtuk, hogy reám most az autóvezetésben nem lehet „számítani”. A legjobban én tudtam, de mondtam is mindjárt a legkézenfekvőbb megoldást: „Nem baj, felülünk anyáddal holnap délután a vonatra, este ott vagyunk Udvarhelyen Ágiéknál, s Udvarhelyről akárkivel kimehetünk”... Az már csak az ingerült hangban volt benne, hogy nem az autó az egyetlen közlekedési eszköz. Misi erre csak hallgatott, nem mondott semmit. Nem hagyta rám, hogy igaz, ez a legegyszerűbb... Kicsit feszengett, nézett maga elé némán. Akkor fogtam fel, hogy mind egyre gondolunk, a „levegőben” van, hogy Misi ajánlkozzék: eljön ő velünk, úgy, ahogy esztendők hosszú során át a házi sofőrünk is volt, nemcsak házi doktorunk, akárhányszor olyan lábadozó állapotban utaztam, hogy nem volt ajánlatos autókormányhoz ülni... A levegőben lebegett, hogy ilyen nagy szükség soha nem volt az ő „besegítésére” – arra, hogy doktorként is, sofőrként is „mellettem” legyen a testvérem utolsó útján –, de ő végül csak annyit mondott a kérdezetlenül levegőben lógó kérdésre, hogy másnap semmiképp nem tud jönni, legkorábban „holnapután reggel” szabadulhat, mert olyan esetei vannak kinn a körzetben. „Nem baj, megyünk a vonattal holnap”, ismételtem meg. Misi némi zavarral latolgatta: pénteken reggel mehetünk, de ő a fájó vállával nem tud egyfolytában vezetni... Ez igaz, már hetek óta „elromlott” a jobb válla, itt is kezeltette, Pesten is megfordult már vele, panaszkodott, hogy semmit sem javul, az autóvezetés is kezd mind nehezebb lenni, sem a kapcsolás, sem a kormányforgatás nem megy jól. Ezt mind elpanaszolta az elmúlt hetekben, láttuk is a kínlódását a kormánynál, s a „nyomorékság” annál fájdalmasabb volt, mivel ő a legújabb tudományával már-már „csodadoktorként” igazította helyre a hasonló bénaságokat, csak éppen magán nem tudott segíteni. „Nem baj – mondtam –, nem kell te vezess végig, ha te ott vagy, melletted én is vezethetek”... Akármennyire mondtam a „nem bajokat”, éreztem, hogy nála nélkül – az ő orvosi és lelki támaszt egyszerre jelentő jelenléte nélkül – nagyon nehéz lenne „átvészelni” a Sanyi temetését, s „kaptam rajta”, hogy mellette én is tudnám időnként, „felváltva” vezetni az autót. Ő még ekkor is vonakodott, míg végül aztán visszafogott csendes szóval, de nyomatékos hangsúllyal – olyan torkából kiszorított hangon, amilyennel a nagyon fontos orvosi-kezelési közléseit szokta mondani – előállt az ellenvetésével: „Gyula bátyám, neked oda nem kellene elmenni.”
Nem hittem a fülemnek: ne menjek el a Sanyi temetésére? ne legyek ott, amikor temetik? „De hát ő nekem olyan testvérem volt... mi olyan testvérek voltunk”... Elcsuklott a hangom, s Mihály most már, hogy „túlesett” a nehezén – most értettem meg, miért volt a sok vonakodás –, oldódó nyelvvel mondogatta „érveit”: „Annál inkább, hogy olyan testvérek voltatok... Ott olyan sokkhatásoknak lennél kitéve, hogy kilencven százalékos a kockázat... Sokkal jobb, ha nem látod Sanyit holtan, maradjon meg inkább úgy az emlékedben, ahogy itt ültetek együtt utoljára... A gyász nem attól gyász, hogy ott vagy-e a temetésen... Aki akarja, megérti, aki nem, nem... Majd elmész később, mikor hazamentek, elbúcsúzol te külön tőle”... Ilyeneket mondott, „adagoló” közöket tartva, várva mindegyik érv után a hatást, de hamar „nyújtva” az egyik után a másik „pirulát”, mint aki keresi, melyik hat jobban. Lehet, hogy Irma s Mátyás is szólt egyet-egyet Mihállyal egyetértve. Nem emlékszem pontosan, csak azt láttam, mind a hárman „összefogtak” annak érdekében, hogy a hazamenéstől visszatartsanak. Nyomasztó csend lett, várták, mit mondok. Én meg őket néztem csüggedten... Mit lehet erre mondani?...
S akkor megint csak egyedül Sanyira gondoltam: ez kizárólag a kettőnk dolga, a mi testvéri magánügyünk. Ha úgy érzem, hogy Sanyi nem értené meg, amiket Misi mondott nekem, akkor ott kell legyek a temetésén. Sokáig hallgattam... „Akkor nem megyek”, feleltem, miután Sanyitól „megkaptam a választ”. Az összeroskadásban ez volt a tehetetlenségi végpont: megadtam magam...
Ők „megkönnyebbültek”. Misi adta az orvosi utasításait, hogy mind a három gyógyszeremből vegyek már mostantól dupla adagot, a diazepámot is iktassam be a szokottnál nagyobb adagban. Bólogattam, ismét lement egy keserű bog: igen, a diazepám, amit olyan rábeszélően ajánlottunk Sanyinak; jó, hogy ajánlottuk... Irma hozta, vettem be az „örökös abrakot” a három alapgyógyszerből Misi azzal ment el, hogy reggel a kisbányai útja előtt ismét jön...
Én magamban még mindig az ő lebeszélő „hozzáállását” emésztem. Tudom, senki nem értette meg jobban, mint ő, hogy milyen az, amikor két testvér „olyan”, mert neki Juci, a nővére, „anyja” is volt, miután apátlan-anyátlan árvák maradtak, és pár évvel ezelőtt ő is temette el a nővérét, hogy orvosként is „végig kellett csinálnia” mellette a sok testvéri tortúrát: az agydaganatos műtétet, az utókezelést, az átmeneti javulásokra „alapozott” biztatásokat, miközben a legjobb orvosi tudásával tudta, hogy egy esztendő is nagy ajándék lesz Jucinak. Sanyiékkal is sokat volt ő együtt, különösen azoknak az utaknak a jóvoltából, amikor az ő „vezetéseivel” látogattunk haza, s egészen kölcsönös volt az életünkben az, hogy ő éppolyan közeli rokoni érzéssel volt Sanyi iránt, mint én Juci iránt. Végül talán az is benne volt a „megadásomban”, amint két szóval Jucit is, az ő testvértemetését is elemlegettük: az ő testvéri fájdalma sem lehetett kisebb, mint az enyém, s ha neki az az ajánlása, hogy ne menjek el a testvérem temetésére, szót kell neki fogadnom, mert még azt sem vethetem ellen, hogy nem tudja, mekkora tagló egy „jó testvérnek” az elvesztése... Irma mondta később, hogy amikor telefonáltak Mihálynak, ő azzal jött hozzánk, hogy mindenképpen meg kell akadályozni az én hazamenésemet, de nem tudta, mikor s hogy fogja azt nekem szóba hozni.
Végül is „túlestünk” rajta. Éjfélre járt, „nyugvóhelyeinkre” húzódtunk. Egyszerre úgy éreztem, mintha nem is ma lett volna ennek az eltett napnak a reggele, délelőttje, délutáni vihara, esti tévénézése. Még nem éreztem a diazepám hatását, sirathattam a magam csendjében Sanyit. Láttam magam előtt, ahogy itt ült nálunk alig tizenkét napja, s az egyszerre szívszorítóvá lett emlék súlya alatt mondogattam, mint egy kirakatkönnyeket sajtoló siratóassszony: „Nincs Kurta Sanyi, nincs többet a világon Kurta Sanyi, nem is lesz többet. Ez az egy Kurta Sanyija volt a világnak... Szegény Sanyi”... Honnan jut eszébe ilyenkor az embernek, hogy valamikor a gyermeki „ősidőben”, amikor még a beszéd tanulásának is a legelején volt, ő úgy mondta a „nagy” testvérének, hogy „Détta”? Mások szájából hallotta, hogy „Sanyi”, de ő a maga nyelvén a „Sanyi”-t csak úgy tudta mondani, hogy „Détta”. Még a helyre is emlékeztem, ahol egyszer ezt ilyen „emlékezetesen” mondtam. Akkor még nem volt házunk a Szabók utcájában, kert volt az egész ősbennvaló, egy betaszítható nehéz deszkakapuja volt a kennek, és én azon a kapun belül, a pirosalmafa alatt voltam Sanyival, s „Déttának” szólítottam. Valamivel később testvéri csúfolódásainknak-„bosszantásainknak” is megvolt a szava mindkét részről: „Keceg, keceg, keceg!”, kiabálta ő nekem a „keszeget” almási nyelven, és én feleseltem vissza neki, hogy „Gelló, gelló, gelló!”, aminek nem volt semmi jelentése, én találtam ki, de legalább úgy fel tudtam mérgesíteni vele Sanyit, mint ő engem a „keceggel”.
Belealudtam ezekbe, s reggeli ébredéskor nem emlékeztem semmi álomra. Néztem, hogy felvirradt ez a nap is, mint a tegnapi s az azelőttiek. Sanyi is fekszik otthon a házában, de neki ez a nap már nem virrad fel. A tegnapi még felvirradt. Felkelt, indult a napi dolgaira. A halál már ott volt benne, de ő csak tett-vett, járt-kelt gyanútlanul... Vajon hol járt, mit csinált? Nekünk kerti értelemben pihenő napunk volt, de ő a tegnap délelőtt biztosan intézett valamit, amikor én az üvegeseknél még mindig nem intéztem, s délután, amikor jött onnan az „almási irányból” a sötét, porfelhős vihar, akkor is bizonyosan ügyködött valahol...
Szemben a falon az apám-anyám páros festményképe. Székelyruhás mellképek, apámon is, anyámon is fekete lájbi, fehér ing („gólyaszíneknek” nevezem magamban). Egyetlenegyszer jöttek hozzánk úgy együtt, mind a ketten egyszerre, 1958 tavaszán, és Markos András leültette s színes krétával megörökítette őket. Jókora kép, házi „ikon” harmincöt éve, s vonásaik élethűsége különösen azóta becses, mióta semmivé lettek mind a ketten. Most már Sanyi is „oda” ment, az ő „társaságukba”. Kifogyott a Kurta család, egyedül maradtam abból az ötből, akik az én huszonhárom esztendős koromig számtalanszor ültünk-ettünk egy asztalnál...
Papónk „állt ki” közülünk legelőbb, 1953 szeptemberében. Vele együtt volt őt a családi létszámunk, bár ő nem volt „szorosan vett” családtag. Apánk nagybátyja volt, az ő apjának a testvére – olyan rokoni vér, mint Mátyásnak Sanyi vagy én Sanyikának –, és süketnéma lévén, apánk apjának korai halála folytán úgy „osztozott” később a rokonság, hogy „papó” – bajuszos apókás képével általánosan használt „papó” nevet kapott – apámékhoz került a maga birtokrészével, annál inkább, mivel ott élt apámékkal „vén Kurta Istvánné” is, a papó anyja... Ez mind olyan, mintha még mindig Sanyival beszélgetném, de most már csak egyedül mondom, magamban, „végső számbavételként”. S ezután most már így is lesz mindig. Nem „osztjuk”, mint tizenhárom nappal ezelőtt is, hogy melyik volt a születési éve Szabó Andrásnak, s melyik a halála éve Szabó Rebinek. Olyasmi nem merült fel akkor, hogy nekünk – Sanyinak s nekem – vajon melyik lesz a halálunk éve, de én most már tudom Sanyinak nemcsak a születési évét, hónapját s napját, hanem a halála évét, hónapját s napját is. „Kész” van az ő élete is: 1926. május 7.– 1993. április 28. Csak halálának körülményeiről nem tudok semmit, azon az egy gyűlöletesen rég ismert szón kívül, hogy „infarktus”...
Sanyival most már „végleg” meghalt családunk másik három tagja is. Amíg Sanyi élt, kettőnk testvéri életében az ő életük is őrökké jelen volt, „hosszabbodott”, nem volt végleg lezárt élet, de Sanyival most már ők is „elmentek” örökre. Sanyival nekem most egyszerre négy halottam van. Ő még nincs eltemetve, még nem is tudjuk, mikor temetik – lehet, most teszik fel a ravatalra, bizonyára abban a szobában, ahol huszonnégy évvel ezelőtt apánkat fektettük a nyújtópadra, 1969. április 15-én (másnap temettük, április 16-án volt az is, mint a múltkori „Sanyi-napunk”!) –, Sanyi még el sincs temetve, de bennem már „végigvonul” a temetési menet, elöl Papó az 1953-as évszámmal, utána anyám 1962-vel, utána apám 1969-cel, utána Sanyi 1993-mal, s az egész olyan, mintha mindegyiknél 1993 lenne az „igazi” halálozási évszám... Elkezdődött negyven esztendővel ezelőtt, s most végződik... Mi lenne ilyenkor az emberrel, ha nem volnának mellette s utána azok, akikhez nem „visszafelé” kötődik? Ha a négy elszakadt élő szál mellett nem volna a másik öt el nem szakadt élő szál: Irma, Ági, Mátyás, Zsuzsa, András?...
Felkelek, megyek a konyhába bevenni a gyógyszereket s „reggelizni”. Beveszem a patika reggeli adagját, egy csupor tejjel lenyelem a pirulákat. A többi nem megy. Nem jó helyre mentem a konyhába, mert szemben velem „ott ül” Sanyi, éppen a piros boromat kóstolja – „az volt az utolsó ebédünk”, nyilallik az újabb „siratószöveg” –, elfordítom a fejem, mert már restellem szemem folytonos elhomályosodását. De az sem jó, ha elfordítom, mert akkor már az udvaron látom Sanyit, mennek a garázson túl, csak a fejük látszik – az nekem az „utolsó élő képem” róla, „utolsó útjára kísértem, ahogy kísértem a tekintetemmel”, folyik tovább a sirató –, s végül beletörődöm, hogy most már „végeredményben” mindegy, hova megyek, merre nézek, mindenütt ott van egy-egy szúró „él” Sanyival...
Ketten gubbasztunk Irmával a „kultúrban”, Mátyás hajnalban elment. Várjuk, hogy szóljon a telefon, hívjon „otthonról”, a családból valaki, mondjon valami többet. De a telefon néma, más sem telefonál senki egyéb ügyben. Süket s néma minden, mint egy halott papó. A telefon is olyan, mikor nem néma, hogy egyik alkalommal szól benne egy hang, amitől az emberben kukra szökik az öröm: „Sanyi? Az én testvérbátyám?”, s utána tizenkét nappal: „Meghalt Sanyi”...
Már jól eltelik reggel, Irma mind türelmetlenebb, legalább Ági miért nem hív... Feltárcsázza a blokkbéli szomszédait, ahol van telefon; oda szoktunk beszólni, hogy hívják le Ágnest, és néhány perccel később visszahívjuk... Most is ugyanúgy megy, szerencsére otthon kapják Ágit. Irma kérdezi, hogy mit tud, Ági nem tud semmit. „Éppen te nem tudod?”, Irma csodálkozik, s kezdi mondani, hogy a tegnap meghalt... Nincs, akinek mondja tovább, Ági egy szót sem szól, hiába „hallózik” Irma, megszakad a telefon... Később ismét megvan a kapcsolat, Ági magához tért; nem értette, kinek a halála az, amit „éppen ő nem tud”. Irma most már mondja, amit elkezdett: hogy meghalt Sanyi a tegnap, s hogy Misi engem „nem enged” a temetésre. Ági akkor kap észbe, hogy neki is éppen másnap a déli órákra van kitűzve a legfontosabb válóper tárgyalása, biztos a temetés is akkor lesz, de elmegy, s megkéri a bíróságot, hozzák előre, legalább ő lehessen ott részünkről a temetésen... Én kimaradok a beszélgetésből; jobb, ha nem hallja Ági, hogy a sok „edzésgyakorlatban” tapasztalt, „erős lelkű” apja szólni sem tudna.
Utána Irma Sanyikát keresi a kórházban. Pillanatok alatt meg is találja, még „szidja” is, hogy miért nem hívott fel, ha ott van. Sanyi – most már ő is lehet „Sanyi” – szabódik, hogy ő úgy tudja, Bányáról értesítettek az este, s azt sem tudja, hol áll a feje; a temetés holnap délután lesz, közli. Irma neki is mondja – úgy is, mint doktornak –, hogy Misi ellenezte a temetésre menésemet, s rávett, hogy maradjunk itthon. Kérte Sanyit, rendeljenek s vigyenek a „mi nevünkben” is koszorút. Sanyika elmondta, hogy délelőtt törökbúzát ültettek az apjáék, délután felment a malomba a kisszekérrel, egy vékányi búzát vitt, s mikor onnan indult haza, a kapun kilépve összeesett az utcán, és vége volt; lehetett infarktus is, agyvérzés is, vagy mind a kettő.
Irma ezt mind „továbbította” nekem, miután befejezték a beszélgetést. S amit a végén mondott, az volt az újabb „sokkhatás”, amitől megrokkant ismét a „lelki tartás”... Ment a malomba, vitte őrletni a mi kitisztított búzánkat! A mi zsákjainkat vitte, amiket rendezgettem bakalódó bolondozással a táskájában az útravaló falat, a két főtt tojás, a bor között, melyen a kupakot mind cserélgettem, hogy jó szoros legyen, mert akkor még csak az lett volna a „nagy baj”, ha a bor elfolyik a táskában. Húzta a kicsi szekeret a búzánkkal végig majdnem az egész falu hosszán, az utcáig, ahol Mári nénémék laktak. Volt még vagy tíz nap a mi tervezett hazaindulásunkig, de ő már indult Kurta Jóskához, hogy idejében legyen meg nekünk a búzaliszt, a „kész” liszt is „várjon” minket Almásra. Ki tudhatta, hogy útja végig a falun olyan, mint egy halálraítéltnek az „utolsó útja” a „vesztőhelyre”? A búzát még viheti, meg is őrletheti, hogy teljesedjék a halálraítélt „utolsó kívánsága”, de a megőrölt lisztet már nem húzhatja vissza az úton a házához, mert vissza már őt is úgy viszik, élettelen testként.
Mihály is jön, „nagyvizitnek” szoktam mondani, mikor így jön: kezében a barna kistáska. Vérnyomást mér, fülén a hallgatóval „belebújik” a szívembe... Szegény Mihály pár hónap híján tizenkilenc éve csinálja ezt, az én szívem szinte külön „orvosi körzet” nála, s én a vizsgálatok eredményeit már előre leolvasom az arckifejezéséről, mert hosszú évek óta ismerem az elégedettség vagy az aggodalom rezdüléseit, amiket az orvos-páciens viszony szubjektivitása miatt nem tud elég „előírásosan” leplezni. Meg van elégedve a látottakkal-hallottakkal, de a dupla gyógyszeradag szedésének folytatását „írja elő”. Én szinte szemrehányóan mondom neki, hogy Sanyi utoljára is a testvéréért fáradt, nekünk őrlette a lisztet, amikor leesett a kisszekér mellé, a lisztünkkel hazaindulva, de Mihály az órájára pillant, hogy sietnie kell, és indul is ki a hivatalos körzetébe, Kisbányára, azzal búcsúzva, hogy csak holnap délután kerül elő.
Távozása után én is hamarosan indulok Horváth Miklós felé. Kapok az alkalmon, hogy kimozdulhatok a házból, annyival inkább, mivel ez az út az élő Sanyi útjával-járásaival fonódik egybe. Nálunk a teraszüveg az a „folytonosság” 16-ától errefelé, ami nála – az ő táskájában, kisszekerén – a lisztes zsák. 16-án a telefonok még olyan „működésben” szolgáltak nálunk, hogy a Sanyi telefonálása után nem tudtam lemondani telefonon Horváth Miklósnak az üvegszemek helyének lemérését az erkélyen, mert Miklós nem volt otthon – Irma az utcájukban találkozott vele, s ott kérte meg, hogy jöjjön üvegmértéket venni, amikor én éppen azzal szerettem volna Irmát „utolérni” Miklóséknál, hogy itt van Sanyi, most telefonált, s Miklós ne jöjjön, mert sietek be a püspökségre –, amiből azután olyan félmegoldás lett, hogy Miklós jött, kezdtünk mérni, lemértük az oldalrészeket, a tetőt azonban nyújtózkodva sem érte fel jól Miklós, mire indulni akart haza létráért, de én akkor már sietve leintettem, hogy hagyjuk a tetőt délutánra, mert vár a bátyám a Brassaiban, én így félig lemérve a vasrámázatot, a lajtorjátlan „törpeség” jóvoltából néhány perccel hamarább indulhattam be Sanyihoz. Mindez a sok „összejátszó” tényező a délutáni programot is úgy „rámázta be”, hogy délután a nyugdíjhozó postás mellett Miklóst is „vártam” otthon a megegyezésünk szerint, aki jött is a maga pontosságával és a létrával, s bár ő nem tudott róla, „fele részben” ő is „akadályozott” abban, hogy Irmával együtt kísérhessem én is Sanyit be a városba. Bonyodalmasan haladt az egész „balkonos akció”, de végül legalább a mérés megtörtént, együtt volt már a cetlin mind a tizenhárom üvegszem mérete. Az üveget azonban azóta sem sikerült beszerezni, s Irma 28-án – a „pihenő napunkon” – úgy egyezett meg Miklóssal, hogy reggel tíz órakor eljön velem a monostori műhelybe üveget vásárolni s hazaszállítani. Reggelre siralmasan megváltozott minden, maga a vesződséges balkon is „sirató szegletté” változhatott volna, mert akkorra már nemcsak az lett fájdalmas emlék, hogy a Sanyival való találkozás első pillanata az üveges műhelybe vitt minket szintén, hanem az a véleménynyilvánítás is, amellyel Sanyi a rámázást számba véve, kérdőleg (elvetette, hogy nem lett volna-e jobb egyúttal teljesen zárt erkélyt csináltatni, mert a nyitott részen továbbra is be fog verni az eső. Az eső egyelőre nem vert be, még a tegnap délután sem, amikor örvendtünk volna, ha eláztatja az üvegezetlen teraszt az éppen abból az irányból készülő vihar, de ahelyett volt az az „eső”, hogy ezután az erkély is egy esőtől féltő gondolatát őrzi Sanyinak itt nálunk.
Reggel – még a szomorú udvarhelyi telefonálások közben – szólni akartam Irmának, hogy egyúttal Miklósnak is telefonáljon, s mondja le a Monostor ra menésünket, de végül is nem bántam, ha járhatok egyet Miklóssal abban az üvegügyködésben, amit 16-án, a „Sanyi-napon” együtt kezdtük el, s amiben a mai járásunkra nézve tegnap történt megegyezés, Sanyi életének utolsó napján, amikor még Sanyi is járta a törökbúzavetés és búzaőrletés útját.
Miklós már várt a kapuban tízkor; elmondtam neki, hogy Sanyival tegnapról mára mi történt. Megnyúlt arccal hallgatta, s több szó nem is esett, míg meg nem érkeztünk a műhelyhez, amit a tegnap már egyszer „meglátogattam” s türelmet vesztve otthagytam. Sokan voltak most is a rendelők. Miklós megtudta, hogy itt azért van mindig üveg, mert az üvegezés munkadíját is beleszámítják az anyagárba, anélkül hogy az üvegező munkát is elvégeznék. Akkor már kezdtem „torkig lenni” az üvegezéssel, s intettem is Miklósnak, hogy megyünk haza. „Autókáztunk” egyet szótlanul ismét. „Üvegkoporsót is nehéz lenne így csináltatni”, mondtam magamban, s hagytuk az egészet egy valami kori „máskorra”.
De itthon a bezártság – a „helyhez kötöttség” – rosszabb volt az üveges műhelyek járásánál is. Legrosszabb volt benne az, hogy a Sanyi koporsójától is távol tartott a „helyhez kötés”. Hiába szoktattam magam ahhoz idestova tizenkilenc éve, hogy még annyira sem járhatok a magam akarata szerint, amennyit a körülmények megengednének – amennyire az egészségesebbek legalább járhatnak –, s hiába „rámáztam” is bele magamat a „megmaradás”, a „túlélés” félig szabadon hagyott, félig beüvegezett óvóketrecébe, most a Sanyi holnapi temetésének tudatában fájdalmasabban vágott húsba a „kötél”, mint tizenkilenc év óta bármikor.
Csak akkor tudtam valamit lazítani a szorításon, amikor elvonultam a szobámba, s vettem egy papírszeletet, hogy valami „búcsúszót” eljuttassak „Sanyihoz”. Egyből fakadt ki belőlem az „üzenet”, amit „továbbításra” Bencző Dénesnek, a papunknak szántam, a hajdani osztálytársnak, aki almási születésű almási papként Sanyival is olyan belső barát volt, mint vetem, s aki az ő „kegyetlen” kötelessége szerint az almási holtakat az almási élőktől a templom szószékén „elbúcsúztatja”.,. Kezébe adtam Irmának a papin, hogy ha „bejön” az almási parókia, továbbítsa Dénesnek: „Búcsúztatásban mondja el, hogy az orvosi tanács nem engedte, hogy utolsó útjára elkísérhessem, de én azzal az örökös szeretettel válok el tőle, mint utoljára is két héttel ezelőtt itt Kolozsváron, és holtomig megsiratom.” Kivételesen hamar megvolt a kapcsolás, Irma könnyek közt „tuszkolva” a szavakat beolvasta Dénesnek, ami a papíron volt, s az „orvosi tanácsot” magyarázva elmondta, hogy Misi visszatartott a hazamenéstől. Dénes közölte, hogy két órakor lesz a temetés, és a Misi tanácsával egyetértve mondta, hogy „az a legtermészetesebb”…
Így lett ez most már végképp a „legtermészetesebb”: életünk és halálunk két hivatásos mestere, a doktor is, a pap is „egy húron” vélte úgy, hogy jobb, ha a testvér nincs ott a testvér temetésén, mert fennforog a kockázat, hogy egy bajból kettő lehet. Nem újság nekem ez a „kockázat”, mert már csaknem két évtizede tele van a két fülem azzal, hogy „kockázati tényező”, „rizikó faktor”, s azóta lényegében úgy élem az életet, mint akinek szüntelenül „rizikókat” kell elkerülnie („rizikókat”, „stresszeket”, „sokkokat”), de ez most egyszerre olyan „újság” a kockázati tényezők hosszú sorában, melyhez hasonló a bajok elkerülésének gyakorlásában nem „forgott fenn” eddig: a fiatalabb testvér az öt „halálos krízise” ellenére „marad” az életben, miután a négy évvel idősebb bátyját elragadta a halál, s erre a „természetességre” még az a „kedvezmény” is jön, hogy tekintettel az öt krízisre, el sem kell mennie a bátyja temetésére. Ez az ő „szíves” vize, amit most itatnak vele, harmincegy évvel azután, hogy – akkor még „makkegészségesen”, „jó szívvel” – a szülőanya elvesztésének fájdalmában „kockázatmentesen” tarthatta magát ahhoz a búcsúzó anyai szóhoz, amely a „fehér víz” kívánása mellett elbúsulta, hogy „Immán még egyszer haza kell fáradjatok a temetésemre”...
A temetés akkor már másodszor jött be a házunkba. A sort az ötfejű családunkban a sír felé papó nyitotta meg anyánk halála előtt kilenc esztendővel. Halottas ház, virrasztás, nyújtópad, koporsó, szemfedél, keservesek, gödörásás, kiszaggatás a harangszóval, gyászoló gyülekezet, búcsúztatás, temetési menet, eltakarítás, halotti tor – ez mind papóval „vonult be” az életünkbe, úgy, hogy mindenki egészséges volt a háznál előtte, maga papó talán a legegészségesebb, noha ő volt a vén, a hatvankilenc esztendős, de nem emlékszem, hogy egyszer is „komolyan” beteg lett volna, s akkor egyszer – valóban egy „szép napon” – beütött villámként a halál az életünkbe. Éppen negyven esztendeje az idén, hogy ez elkezdődött, és én azon az első temetésünkön éppúgy nem lehettem jelen, mint ahogy a holnapin nem lehetek. Az akadályozó ok távol áll egymástól, mint az ég a földtől, de a távollét ténye holnap is olyan tény lesz, mint negyven esztendővel ezelőtt.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék