Orbán János Dénes
Két vers saját lelkéről
(lapszélvers)
1
Szappanos imák vizében mostam
ki saját lelkemet, és kiteregettem
térdeplő testem mandulafájára,
de ráragyogott, mint téli Nap,
az istentiszteletek helyett lerótt
bordélytiszteletek emléke, s most
keréktaposta, kiszikkadt hernyó,
melyet a magány hangyái darabolnak.
2
Ó CSAK VÁR TÜRELEMMEL,
HALÁLOD SEM AKARJA.
CSAK JÁTSZADOZIK EGYRE
BENNED, MINT PUHA MACSKA.
Judit
(lapszélvers)
Díványon fekszem, sziszegek.
Fölöttem Judit, másfél mázsa,
lassan gőzölög. Szemei a kéj
vizében locsognak, szemöldöke
imádkozó kígyó. Ajkai úgy vonaglanak,
mint részeg hernyók a meleg sárban,
ha hideg ujjal csiklandozzák őket.
Hol Judit, ott szerelem.
(Hogy felejteném el azt az arcteret?!)
*
Juditot a mosógép elkapta,
messze fröccsent vére.
Nem volt pénzem, hogy eltemessem,
hát a Dunába dobtam. A rakodópart
alsó kövén ültem, onnan néztem
kiégett szemmel: hogyan merül el
drága teste. (Akkor jöttem rá, hogy
Dunának, Oltnak egy a hangja
– hogyha alulról hallgatod!)
*
Díványon fekszem, sziszegek.
Magamra képzelem Juditot.
Kívánom, mint a vacsorát este,
magom könnyemmel keveredve
áztatja kezem. És ordítok.
Mikor az eső
Mikor az eső esik,
akkor minden megeshet,
óljába vonul a lélek,
ázni hagyja a testet.
Mikor az eső esik,
a szobában is eshet,
vakolat pépje alatt
nedvesednek a testek.
Mikor az eső eláll,
nyüszítve ugrik a lélek,
kikaparni a pépből,
tűz mellé vonszolni téged.
 
Hajnali rózsák a Szahara fölött
Írta: Troppauer Hümér
1
Mikor olyan az ég, mint egy
kifordított ember: remegő húsa
bíbor s rózsaszín, de még szürke
bélként vonaglik az éjszaka is,
érzem, magába húz a mindenségnek ez
az őrjítő ágyéka, szavak fröccsennek
ki belőlem, megannyi hajnali rózsa,
megtölteni a végtelenség vázáját,
kertté varázsolni a csendet.
Rózsáimat verssé varrja a köhögő idő.
2
A sorok rácsai mögül
majd szív-vázákba költözöm,
hisz rózsakert van legbelül.
Ezután versbe öltözöm,
lelkem hozzátok úgy röpül.
Ó, NÉZZÉTEK MEG ÚJ RUHÁMAT!
Ars Hümerica,
mely átcsap anyja siratására
A kérdőjeleket gondosan kerültem,
de horogként akadtak végbelembe
– hát leborultam fájdalmam előtt,
s a vers homokját szórtam fenekemre.
De ha nem fáj a végbelem,
hát leszűkül a végtelen,
s míg újabb kérdés nem akad,
nem vagyok olyan védtelen.
 
Ó, miért is kell válaszolnom
minden hülye „miért?”-re?!
Elvesztettem az anyámat,
megver a zsebkendőm érte!
Ó, anyám,
te miért, meddig, honnan, valahány,
ó, anyám,
te erjedt hattyú, fékező puhány,
ó, anyám,
te ó, te jaj, te kéj, te ímmel-ám,
ó, anyám,
te bolhás csillag, köhögő magány!
Troppauer Hümér hagyatékából:
A megsebzett Galamb és a többiek
(lapszélvers)
Habzsoltam fanyar melletek,
édes, rothadó szátok,
Juditok, Annák, Máriák,
fejemen megannyi átok.
S most habzó agyam képernyőjén
a sebzett Galamb röhögve repked.
A szökőkút izzadó tövén
könnyel áztatott kezem reszket.
Ó, LEPEDŐRE LÖVELLŐ EMLÉKI
A sok nő s barát, ki nemrég
még kopogtatott az ablakon,
hol van most, melyik északon,
vagy melyik délen védtelen?
Hová gurult Yvette, a lágy,
a másfél mázsás szőke vágy?
És hol van Galamb, Yves, Hlavács,
szájamban méla kotkodács?
 
Ó, melyik északon, melyik délen?
Ott vannak ők is hol anyám
– szétázott cápaürülékben?
A KÉZ LEHULL. CSAK AZ ÉJFÉLI
MADÁR SÚROLJA ABLAKOM.
A VÁGYAM BURJÁNZIK VAKON.
A LEPEDŐN KÖRÜL AZ EMLÉK VIRÁGA.
Egy lázmérő, virágcserépben
Ha meghalok – csakis ágyban, párnák
közt – hamvaimat töltsék egy virág-
cserépbe. Közepébe a lázmérőt szúr-
ják, amely negyvenkét fokot mutat. És
írják rá: AZ IDŐ FORRÁSPONTJA 42°C!