DISPUTA
Irodalomtörténet és vidéke
Négy évvel ezelőtt Romániában eltörölték a cenzúrát. Gaudeamus igitur! Vígságunk csillapodván, folytattuk, ahol abbahagytuk: a munkás esztergált, a pék sütötte a kenyeret, az író írt, a kritikus kritizált satöbbi. De éreztük, éreztem, hogy „valami nincs sehol”. Sok és jó könyvet vártam. Irodalmat vártam, s röstellem bevallani: irodalomtörténetet is vártam. Egy s más ugyan megjelent: Erdélyi Fiatalokról, „Nem lehet” vitáról, Dsidáról, Nagy Gézáról, György Lajosról – de én továbbra is úgy éreztem: „még nem elég!”
Megvallom, a „piros könyvnek”¹ nagyon örültem. Belőle ui. választ kaptam néhány kérdésemre. (Ezekről később.) Kérdéseim azonban továbbra is voltak. Például: mit vétett Olajos Domokos, hogy 1945-ben háborús bűnösként körözték? Tán csak nem az volt a bűne, hogy 1933-tól 1944-ig a Magyar Újság felelős szerkesztője volt? Netán az, hogy az 1942 április 28/ 29-i kiadásba „beengedett” egy ilyen elemet: „Emlékezés Stalinra, bandita korából”...? Netán azért körözték, mert 1945-ben háborús bűnnek számított Sztálint 1942-ben lebanditázni? De hát akkor őt is amnesztia illette volna azok után, hogy Sztálint kitették a mauzóleumból.
Persze, ezek találgatások, a valós válaszra várnom kell, addig, amíg valaki megírja, valakik megírják közelmúltunk részletes irodalomtörténetét. „Arra” azonban még várni kell. A várás reményt szül, a reménynek pedig csalódás a halála. Várakozással vettem kézbe Pomogáts Béla könyvét², de aztán nagyot csalódtam. Persze, 230 kismonográfiai oldalon, kb. 160 flekken, nem lehet sokat elmondani. Pedig ezt-azt most már el lehetne. Most, hogy nincs cenzúra, és nincs pártos irodalomtörténet. Nálunk.
Mioritikus tájunk irodalmáról már a gimnazista kamasz is képet alkothat, fölismeri a tájbasimulókat, a harcosokat, durcásokat és állattani ismereteit kamatoztatván tudja, hogy minden pillangó azelőtt hernyó volt.
Félre a képes beszéddel, lássuk, hogyan néz ki az elmúlt 75 év irodalma 500 kilométer távlatából, olvassuk együtt e munkát.
„A kisebbségi élet első öt esztendejében 330 folyóirat és lap működött, ebből 243 volt új alapítású. Ezen belül a politikai sajtót 18 napi- és 53 hetilap képviselte, ezeknek is komoly irodalomszervező szerep jutott, közülük a kolozsvári Ellenzéket, Keleti Újságot, Újságot és Vasárnapot, a Nagyváradi Naplót, a Brassói Lapokat és a Temesvári Hírlapot, illetve Jakabffy Elemér Lugoson megjelenő Magyar Kisebbség című igényes hetilapját kell megemlítenünk.” (p. 33-34)
Apró tévedés; a Magyar Kisebbség nem hetilap, hanem folyóirat. („Megjelenik minden hó 1-én és 15-én”, azaz félhavi.) Lényegtelennek tetsző különbség, de mindenképpen helyesbítésre szorul, tekintve, hogy a vonatkozó szabvány³ határozottan elkülöníti az időszaki kiadványok e két csoportját. Ha a tévedés forrását keressük, szerző másik művében rátalálunk: „A nemzetiségi fejlődés első öt esztendejében 330 lap és folyóirat indult, s ebből 243 volt az új alapítás. A politikai sajtót 18 napilap és 53 hetilap képviselte, közöttük többnek volt alapvető szerepe a nemzetiségi irodalom kialakításában. A hagyományos erdélyi lapok: a kolozsvári Ellenzék, a Nagyvárad (később Szabadság), a Nagyváradi Napló, a Brassói Lapok, a Temesvári Hírlap, az Aradi Közlöny mellett új lapok alakultak: a polgári radikális, majd magyar párti Keleti Újság, a népi radikális Vasárnap és Újság, a konzervatív Magyar Nép, a cionista Új Kelet. Néhány kisebb példányszámban megjelenő hetilap is rendkívüli közéleti szerepet kapott, mint Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József lugosi Magyar Kisebbsége...” – itt már meg is állhatunk, ez a hiba forrása!⁴
Folytatva a 34. oldali idézetet: „E folyóiratok és lapok körül alakultak ki a nemzetiségi irodalom első csoportosulásai: a Pásztortűz regionális hagyományokat képviselő íróinak csoportja, a Napkelet „nyugatos” szellemben dolgozó liberális íróköre, az avangarde mozgalom hívei (…)” – itt megszakítom az idézetet, higgyék el nekem, hogy sem itt, sem később nem jelenik meg a kötetben az a pár folyóiratcím, amit menten fölsorolok. Amíg Gaál Gábor és tanítványainak lelkes csapata írták az irodalomkritikát és -történetet, valóban ez volt a téveszme: a húszas évek Erdélyében csak ez a két irodalmi lap létezett. Ez annál is könnyebb volt, mert a lapok, önmaguk is így tudták. „Hol a Napkelet, hol a Pásztortűz jelenti ki magáról, hogy az egyetlen irodalmi folyóirat” – írja A Hírnök⁵.
A Hírnökről 45 éven át hallgattak, most már szóba lehetne hozni. Pomogáts Béla irodalomtörténeti „összefoglalása” (p. 16.) még nem vesz róla tudomást. A kismonográfia terjedelmi korlátai miatt? Nem tudhatom. Ami megszámolható, tehát kétségtelen: a Korunk köre című fejezet 15 oldalt foglal el a 230-ból. A Korunk és G. G. kitörölhetetlen a romániai magyar irodalomból, tekintve, hogy e fogalom is tőle származik. (Rosszul tudom?) Bár voltak más vélemények is: „A Hírnök 1922-ben már megírta, hogy külön erdélyi irodalom nincs, hanem van egy egyetemes magyar irodalom, melynek szerves és oszthatatlan része az erdélyi magyar írók által kultivált irodalom is.”⁶
G. G. és a Korunk szerepéről hivatásos ítészek nyilatkoztak nemegyszer, például E. Fehér Pál: „a két világháború között a magyar szellemi élet legkövetkezetesebb orgánuma a Korunk volt – s ez mindenekelőtt Gaál Gábor érdeme”⁷ –, s irodalmi berkekben köztudott, hogy a Korunkról írták a legtöbbet a szoci idején.
Nem a „mérleg serpenyőjébe teszem”, csupán közzéteszem az alábbi (szamizdat) adatokat – a megírandó irodalomtörténet számára:
Kolozsvárott 1903 és 1944 között megjelent a Szent Ferenc Hírnöke (1921. júl.-tól A Hírnök) című keresztény társadalmi, irodalmi és művészeti folyóirat. Lap- és nyomdaalapító főszerkesztő: Tréfán Dávid P Léonard. Laptulajdonos az Erdélyi Szent Ferenc rend. Testvérlapja: Katolikus Világ (1923-1946). Nyomtatták a Szent Bonaventura nyomdában, mely fennállt 1906 és 1948 között. A Szent Bonaventura Könyvnyomda ez alatt megjelentetett kb. 1000 címet (ebből 200 könyv), 1 millió példányban (ima és énekeskönyvek, hitbuzgalmi és tudományos művek, szépirodalom) folyóiratok (fentieken kívül: Bernardinus, Szent Kereszt, Heilige Kreuz) és ezek füzetes kiadványai (Szent Ferenc Naptára, Katolikus Naptár, A Katolikus Világ Színpada ill. ismeretterjesztő füzetei).
A kismonográfia 89. oldalán szó esik a Római Katolikus Népszövetség Ifjúsági Szakosztályáról, ez helyesen: Katolikus Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szakosztálya, működött 1927 és 1945 között, 1933-tól Majláth Kör néven. Ugyanott szól a Báthory-Apor Szemináriumról, amely csupán főiskolai kollégium volt, de nem említi az Erdélyi Katolikus Akadémia intézményét (utóbb Pázmány Társaság, ui. 1938 szeptemberétől megtiltották az Akadémia szó használatát), amelynek három szakosztályából az egyik a szépirodalmi és művészeti szakosztály volt, tagjai között szerepelt például Mael Ferenc, Szemlér Ferenc, Walter Gyula, a második a társadalomtudományi és publicisztikai szakosztály Balogh Arthur, Gyártás Elemér, Jakabffy Elemér, Paál Árpád stb. tagokkal.
A kismonográfia háromszáz valahány nevet említ Abafáy Gusztávtól Zsolt Béláig, de olyanoknak nem jut hely, mint Domokos Pál Péter, Fodor József (az aradi Havi Szemle társszerkesztője), Földes Zoltán, Hirschler József (a Marianum alapítója és a Művészeti Szalon szerkesztője 1926-32 között), Ignácz Rózsa, Pakocs Károly, Pálffyné Gulácsy Irén, Pap Jánossy Béla, Rass Károly. Fenti nevek a „futottak még” kategóriában sem kapnak helyet, viszont a halhatatlan G. G. előfordul a 31., 70., 74-83., 86., 117., 119., 127., 130. oldalakon.
Ha bekerült az Erdélyi Szikra (p 118) című, tíz számot megért kommunista lap, amelyben egy szikra irodalom sincs, illett volna az aradi Vasárnapot, Wild Endre és Kulcsár Kálmán folyóiratát megemlíteni, amely húsz éven keresztül élt és hatott.
Hírlapot és folyóiratot az Athenaeumtól a Zord Időig közel százat említ vagy ismertet. Belefér a Tanügyi Újság, nem fér bele az Erdélyi Iskola (Márton Áron, György Lajos, Veress Ernő lapja); igen a Méhészet és az Orvosi Szemle, nem az Erdélyi Tudósító és a Havi Szemle.
Apropó méhészet! Az 1945 utáni időkről sok fölösleges dolog kerül papírra, azonban egy lényeglátó megállapításért ezer kilométernél is messzebb kell menni. Münchenből így látszik: „... a kívülről figyelő nem kap valóságos képet a szellemi termékeket szemléltető hivatalos statisztikák számadataiból. Így például 1975-ben 30 magyar nyelvű sajtóterméket tartanak számon, de ha meggondoljuk, hogy ebből 27 a Román Kommunista Párt vagy annak közvetlen alárendelt szervek kiadványa, 2 a Román Írószövetség magyar nyelvű lapja és egy a Román Méhészegyesület lapjának a magyar fordítása, akkor kiderül a romániai magyar sajtóélet tökéletes alárendeltsége.”⁸ (Kiemelés tőlem – K. P.)
Fentiek ismeretében másképp hat az alábbi Pomogáts-méltatás: 1957-ben útjára indult „a Napsugár című gyermeklap, amely Benedek Elek egykori Cimbora című újságjának hagyományait követve végez igen fontos pedagógiai munkát”. (p 131.) (Kiemelés tőlem – K. P.) A Napsugár a fejléc szerint az Ifjúmunkás (Kommunista Ifjúsági) Szövetség, ill. a Pionírtanács lapja. Aljas szándék lenne most Lenint idéznem („adjatok nekem nyolcéveseket és én lelkes kommunistákat nevelek belőlük”), ezért nem teszem, csupán megjegyzem, hogy a Napsugár a Cimboránál egy hangyányival baloldalibb volt. Ennyit a méltatásokról.
A front elvonultával „Megindult a nemzetiségi könyvkiadás: Kolozsvárott a Józsa Béla Athenaeum, Marosvásárhelyen a Bolyai Kiadó jelentetett meg könyveket, emellett a Magyar Népi Szövetségnek és a kolozsvári Móricz Zsigmond Népi Kollégiumnak is voltak kiadványai. Különösen a Józsa Béla Athenaeum töltött be jelentékeny szerepet, kiadványai közé tartoztak Asztalos István, Horváth István, Kós Károly, Méliusz József, Nagy István, Szabódi László, Szemlér Ferenc és Szentimrei Jenő könyvei, de kiadta gróf Bánffy Miklós Bűvös éjszaka (1946) című kisregényét is.” (p. 118.)
(Nota bene gróf Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven szerepel a könyv szerzőjeként, 1946-ban ez már így volt szokás. További harmincvalahány évig aztán nem is adtak ki könyvet tőle.)
A „jelentékeny szerep”-re voltam kíváncsi, ezért fölütöttem néhány idevágó szakmunkát. Ezt tudtam még meg: „A könyvkiadást az 1944-ben újraszervezett Munkás Athenaeum (1945-től Józsa Béla Athenaeum) vállalja magára, mely a könyvterjesztést és – mivel éppen a munkásság anyagi körülményei engedik meg legkevésbé a könyvvásárlást – a kölcsönkönyvtár-hálózatot is megszervezi. Az 1945-ben meginduló könyvkiadás első terméke a Munkások és földművesek naptára, rögtön utána egy József Attila-kötet, Döntsd a tőkét, ne siránkozz! címmel, s a Márciusi ifjúság című antológia. De a romániai magyar írók is itt kapnak nyilvánosságot: „Az 1946-os könyvnapokon már az Athenaeum-kiadványok között látjuk Kisbán Miklós Bűvös éjszakáját, Jékely Zoltán regényét, Asztalos István, Kós Károly, Méliusz József és Nagy István írásait. És ne feledkezzünk meg a legkeresettebb könyvről és szerzőjéről, Benedek Marcell Az irodalmi műveltség könyvéről sem” – emlékezik vissza az Athenaeum első elnöke, Jordáky Lajos. Az első félévben 36 kiadvány az Athenaeum mérlege, nem egy 7 500-10 000 példányban – rendkívüli siker a háború utáni gazdasági körülmények között.
Az Athenaeum szerzőlistája is jelzi a korszak jellegét a demokratikus irodalom megteremtését széles frontvonal vállalja, mintegy a korábbi népfront-politika, a Vásárhelyi Találkozó szellemében. E közös cél fogja össze időlegesen az írókat: a transzilvanista Kós Károlyt, a helikonista Bánffy Miklóst éppúgy, mint a polgári humanista Benedek Marcellt, Jékely Zoltánt vagy a kommunista Nagy Istvánt, s a népiek balszárnyától induló Horváth Istvánt.”⁹. A kortárs így emlékezik:
„Megindul az új könyvkiadás, a Jordáky által szervezett Munkás Athenaeum, mely már 1944-ben megkezdte sokoldalú tevékenységét, felveszi Józsa Béla munkás vértanú nevét, és könyvkiadó tevékenységbe kezd. József Attila-kötettel kezdi, majd marxista könyvek, brosúrák kiadásával segíti a politikai tájékozódást.”¹⁰
A szövegem első részében említett „piros könyv” (mely színéről és nem tartalmáról kapta tolvajnyelvi becenevét) bevezetőjében elemzést és kiegészítő adatokat kapunk: „1944 őszétől már jó néhány könyvkiadó kezdi meg működését, s képvisel jobbára egy új, demokratikus irodalom- és művelődéspolitikai koncepciót is. Ezek közül a legjelentősebb a Józsa Béla Athenaeum 72 művel, a háború utáni újra sarjadó romániai magyar irodalom legfontosabb kiadója. (...) Az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítására nem nyílik lehetőség (a volt helikonisták egy részének köteteit a Józsa Béla Athenaeum jelenteti meg)...” – és – „A király eltávolításával, a köztársaság kikiáltásával (1947. dec. 30.) meglódult eseménysorozat a magyarság legszélesebb rétegeit is döntő módon érintette. Az állami és pártszervek tehát fontosnak tartották, hogy ezeket a tömegeket s az átalakításban szerepet játszó aktivistákat megfelelő politikai és ideológiai irodalommal lássák el. Ez a magyarázata a „brosúra-könyvkiadás” hirtelen előretörésének, a romániai magyar könyvtermés tematikai egyoldalúságának is.”¹¹
A legbiztosabb azonban magát a bibliográfiát fölütni.¹² A kiadói mutató segítségével kideríthető a megjelentetett 72 cím, amelynek pontosan 1/3 része az alábbiakhoz hasonló. A 24 címből csupán egy párat idézek, de azt hiszem, ennek segítségével kiteljesedik az a „jelentékeny szerep” és a kép, amit az idézetek lefestenek. (A 72 munkából csupán Benedek Marcell említett könyvét tenném szívesen a polcomra. Elnézést a magánvéleményért; az nem tanulmányba való.)
– Fedorov: Vallás és egyház a Szovjetunióban. 1944.
– A nő és a gyermek a Szovjetunióban. 1944.
– H. Barbusse: Sztálin. 1945.
– Sz. Gill: Hat esztendő Lenin mellett. Lenin sofőrjének visszaemlékezései 1945
– Gergely Sándor: A dekkánok földjén. (Egy üzbég kolhoz élete 1942 tavaszán) 1945.
– L. Kovnator: Lenin anyja. 1945.
– Karpinyin: Hogyan kormányozzák a szovjetországot? 1945.
– Ana Pauker: Sztálin. 1945.
– I. Sur: A szovjet üzemek hősei. 1945.
– Josip Broz Tito: A leigázott Jugoszlávia népeinek harca. 1945.
– Max Beer: A szocializmus és a társadalmi harcok története. 1946.
*
Pomogáts Béla könyvét Kántor Lajos lektorálta, a nyomdai korrektor neve ismeretlen. Az átolvasás során 38 hibát fedeztem föl, a fontosabbakat alább közlöm. Nem érdemes kivágni és a könyvbe ragasztani, elég ha csak ceruzával átjegyzi a kedves olvasó.
old./sor        helyett                   olvasd
25/18           Kőrös                   Körös
29/22           sepszi-                  sepsi
127/21         Sütű                      Sütő
128/5           1951-ben               1953-ban
138/11         Kovásznán            Sepsiszentgyörgyön
139/1           Rácz                     Lázár
139/28         Keresztyén            Keresztény
163/2           bánsági                 brassói
                   (temesvári)            (barcasági)
197/13         Tamási                  Tamás
195/9           Csegő                   Czegő
200/6           Győrffi                  Györffi
203/4                „                           ”
206/4           Zudar                   Zudor
215/30         Bólyai                   Bolyai
225/17         1989                      1990
227/11         Záhonyi                 Záhony
Ezek egy része csak sajtóhiba, a 163/2-ös hiba viszont arra utal, hogy Pomogáts „elköltözteti” Bodor Pál Svájci villa c. regényének helyszínét. Vári Attila regénye (miként az a mű tartalomjegyzékéből kiderül): Volt egyszer egy város = A virágmadarak hajnalban lehullnak + A szarvas fölugrik, visszanéz tehát lehetne egyként tárgyalni, (p. 202.)
Sajnálnám szerzőt, ha olvasmányélményei alapján mondott volna ítéletet írástudóink műveiről – képtelenség is lenne végigolvasni azt a néhány köbméter szellemi mellékterméket, azt azonban fájlalom, hogy a Koppantót nem olvasta. A minősítő felvezetés nagyon elegáns, de a lényeget nem találta el: „... Mester Zsolt (civilben idegorvos) Koppantó (1979) című regénye, amely a francia „nouveau roman” íróinak módszerét követve mutatta be az erdélyi magyar értelmiség köznapi életét.” (p. 197.) (Kiemelés tőlem – K. P.)
P. B. neves műítész, magam csupán kolozsvári születésű betanított értelmiségi, emiatt e könyv (melyet olvastam is) számomra mást jelent. Az általam (saját használatra) komponált fülszöveg így hangzik:
„Mester Zsolt – Koppantó
Nem tudom, hány orvos ír regényt, tény, hogy közülük több is méltán lett világhíres. Mester Zsolt regénye nem lesz az. Nem divatos a téma, amit megírt... Mert ugyan kit érdekel egy hajdani polgárcsalád „tündöklése és bukása”, Kolozsvár és Szilágysomlyó: századunk harmincas és ötvenes évei között, a mód, ahogyan kiforgatják a családot a vagyonából? Ez a téma nem kapós azokon a vidékeken, ahol a sikerkönyveket gyártják. De érdekel minket, mert ennek a kornak és eljárásnak voltunk mi is részesei, a történet majd ugyanígy lejátszódott a Bánságban, Felcsíkon és a Küküllők mentén. Az 1979ben kiadott könyvet regényként árulták. Több annál: dokumentum.”
(Ha a kedves olvasó nem ismeri a regényt, ajánlom figyelmébe!)
*
A kismonográfia legizgalmasabb része természetesen a sztálinizmus irodalma – ahogy a címlapon csábítólag megjelenik. Mert bizony mondom, sok mindent olvashattunk már, de a sztálini idők valós irodalomtörténete meg nem íródott meg. P. B. sem tudta megírni. Pedig a szükséges távlat, ahonnan kényelmesen ráláthat kicsiny, de fortyogó katlanunkra, megvan hozzá.
A történelmi környezet:
„Az erdélyi magyar irodalmi baloldal ezekben az években őszinte hittel és lelkesedéssel állt a társadalmi és politikai átalakulások szolgálatába. Figyelmen kívül hagyta a baljós jelenségeket s azoknak, például Márton Áron püspöknek az intő szavát, akik előre látták, hogy a bevezetett sztálinista diktatúra csakhamar az erdélyi magyarság elnyomásának eszközévé válik. (...) Ez a jószándékú, mindazonáltal politikai tekintetben kétségtelenül naiv bizakodás hatotta át a 40-es évek végén és az 50-es években született erdélyi magyar irodalmi műveket.”
A naiv bizakodás, a hit és lelkesedés azóta is gyakran elöntötte a jószándékú baloldalt, noha 1990 óta a baloldal néha már jobboldalnak látszik. Ami Márton Áron jóslatait illeti, azok érthetőek, ui. 1937-ben elolvasta a pápai enciklikát az istenellenes kommunizmusról, bizonnyal olvasta az 1937-es Katolikus Naptárt (p. 31.) is: „Ismerjük már annak a piros zászlónak jelentését és szellemét, amely ott leng Oroszország felgyújtott templom- és iskolaromjain, de nem áll messze az sem, melyet más szín alatt Németországban hordoznak körül”, – s vélhetően ő is tudta, amit A Hírnök 1942. dec. 15-i száma írt: „Mi lett a sorsuk a bolsevizmus vezető embereinek?”, amely e következő mondattal zárul: „így lett ez a véres kezű hóhér Oroszország korlátlan ura társainak holttestén keresztül.”
Ilyen egyszerű volt az egész: ezeket el kellett olvasni és hitelt adni nekik! Ám az irodalmi baloldal mástól is megtartóztatta magát: „Nem olvastuk Eszter hagyatékát, Márai legújabb könyvét, amelyről Méliusz József írt lelkes ismertetést a Korunk utolsó számában. De nem is akarjuk olvasni.” (Kiemelés tőlem – K. R)¹³ Ha nem, hát nem – csak aztán ne legyen panasz, hogy „nem tudtuk!”.
(Osztály)harcos irodalmáraink a Vörös Hadsereg segítségével bevették a sáncot, elűzték az (osztály)ellenséget, és most alkotnak: „A nemzetiségi irodalom nehéz körülmények között is megújuló erejét mutatta, hogy ezekben az években is számos tehetséges író lépett fel (…) új népi tehetségek lepték el az irodalmi életet (…) Az útjukra induló költők és írók máris értékes művekkel gyarapították az erdélyi magyar irodalmat.” (p 1267.) (Kiemelések ezúttal is tőlem – K. P.)
Nem vonom kétségbe P. B. állítását, de azt gyanítom, hogy az akkori értékes műveket ma két okból nem lehetne kiadni: 1. íróik szeretnék azokat elfelejteni; 2 ma nem lenne rájuk vevő. (Esetleg 72 kötetből 1; lásd fennebb.)
„Igen nagy károkat okozott az irodalmi sematizmus, amely tehetséges írókat kötött gúzsba, és nagyra hivatott irodalmi vállalkozásokat tört meg. Ennek a sematizmusnak az elszomorító áldozatává vált Nagy István A legmagasabb hőfokon (1951) és Asztalos István Fiatal szívvel (1952) című regénye.” (p. 130-1.) (Kiemelés tőlem – K. P.) Pionír becsületszavamra mondom, nem értem... A legmagasabb hőfokon című „irodalmi vállalkozást” Dosztojevszkij meg sem tudta volna írni, ahhoz Nagy István kellett! Nem áldozat és nem elszomorító: maga a sematizmus! Nagy István kezére ki erőltette rá a gúzst? Ha nem más, akkor önnön szellemi korlátai, mert ő volt akkor a mindenható: a purifikációs bizottság és az írószövetség vezetője, 1950-52 között egyetemi rektor...
Az ötvenes évek elejének látszólagos irodalmi sikerei: „Létrejött (x) a kolozsvári Irodalmi Almanach és a temesvári Bánáti (y) Írás című időszakos irodalmi kiadvány, majd 1953-ban megkezdte működését (z) az Írószövetség Igaz Szó című folyóirata.” (p. 128.) (Javítás részemről – K. P.: x = létrehozták, y = Bánsági, z = megjelent az első száma)
Három olyan fegyvertény, amit nehéz felülmúlni…
De: „Az irodalmi élet az 1950-es évek közepén átmenetileg ismét fejlődésbe lendült, midőn Sztálin halálát követve rövid időre mintha föllazult volna a dogmatikus művelődéspolitika zárt rendszere.” (p. 131.) Ezután már csak pártkongresszusi fölajánlásoknak (regény, színdarab, de legalább egy-egy novella) kellett eleget tenni, különben lazábban ment minden...
1958 táján „már aránylag teljesebben bontakozhatott ki a háború után indult írók tehetsége és munkássága. A sematizmus lassú felszámolása nagyrészt az ő feladatuk lett” (p. 132.). A döglődő sematizmus azonban még rúgott egyet-kettőt, akkor írta meg szegény Székely János a maga „Kuo Mo-Zso önkritikáját”^{14 úgy lehet: önként, s dalolva…}
És így tovább.
Különben a kismonográfia ára 249 Ft. Megéri.
KUSZÁLIK PÉTER
Jegyzetek
1. Romániai magyar könyvkiadás 1944-1949. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása Kolozsvár, 1992.
2. A romániai magyar irodalom. Irodalomtörténeti kismonográfiak 1. kötet. Bereményi Könyvkiadó. Budapest, 1993, 230. p. 19x10 cm.
3. MSZ 3424/2-82, 64. old., F 3.11 és F 3.17 alpontok.
4. Pomogáts Béla: A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1983. p. 61.
5. A Hírnök 1923 szept. 1. p. 427.
6. A Hírnök 1929. jan. 1.
7. E. Fehér Pál: Gaál Gáborról. Kortárs 1964., 8. sz., p. 1315.
8. Illyés Elemér: Harminc év a romániai magyarok történetéből 1956-1986. In: 30 év. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. München, 1986., p. 446.
9. Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945-1970. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1971., p. 25-26.
10. Katona Szabó István: A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia. 1944-1948) Budapest, Magvető Kiadó, 1990. 1. kötet, p. 153-154.
11. Dávid Gyula: A romániai magyar könyvtermés a második világháborút követő években (1944-949). In: Romániai magyar könyvkiadás 1944-1949. Romániai magyar bibliográfiák 1.Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1992. p. 6-11.
12. Romániai magyar könyvkiadás 1944-1949. Romániai magyar bibliográfiák 1. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1992.
13. Ádám Elek: Még egyszer Márai Sándor. In: Korunk, 1940. 9. sz.
14. Székely János: A valóság kötelez – önvizsgálat és felismerés. In: Igaz Szó, 1958. 12. sz., p. 821.