Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. május, V. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

IRODALOM ÉS ISKOLA
Szelíd és vidám megjegyzések a trubadúr Balassi irodalomtörténészi látomásához
Elhangzott Szegeden 1994. március 23-án a JATE Balassi-szimpóziumán.
 
Ebben a rövid előadásban néhány szeretetteljes kérdőjelet szeretnék felrajzolni egy roppant szuggesztív irodalomtörténészi vízió, a trubadúr Balassi látomása köré. Mint ismeretes, Balassi Bálint személye és életműve kapcsán a legendaképződés már a költő életében megkezdődött, néhány adat értelmezhető úgy is, hogy nem a költő szándéka ellenére. 1594. május 30-án bekövetkezett halála pillanatában – metaforikusan fogalmazva – egy legendahordozó lelke szállt a mennybe, s az elkövetkező évtizedek arról szóltak, hogy e legendák közül melyik tekinthető érvényesnek, mintának. A 17. század elején több Balassi élt az egykorúak emlékezetében: élt egy botrányhős és szoknyabolond, fajtalan énekek szerzője, élt a keserűen elbujdosó Balassi, aki sírva számolt be egyik nemes ismerősének emigrációs tervéről, élt a katona-költő sztereotíp képzete, az istenkereső Balassié, vagy épp a miles Christi, a Krisztus katonája képzete, aki a pogány ellen vívott nagyszabású harcban az antemuruson, Esztergom várát védve hősi halált halt Krisztusért, élt a poéta doctus, a sok nyelven beszélő, rendkívül nagy kultúrával rendelkező humanista főúr. Azt kell mondanom, ha megnézzük a 19-20. századi modern irodalomtudomány változó Balassi-képeit, ezek mindegyikének előképe fellelhető a 17. századi hagyományban. Egyet kivéve: a trubadúr Balassi látomását. Ezt a merész és invenciós párhuzamot 1982-es könyvében Horváth Iván dolgozta ki, abban a könyvben, amely kétségtelenül az elmúlt negyedszázad legkiemelkedőbb teljesítménye a Balassifilológiában.
Az ő irodalomtörténészi látomása nagyon helyesen lemond a „reneszánsz Balassi” elképzeléséről. Helyesen, hiszen a reneszánsz jelző annyira túláltalános, hogy gyakorlatilag jelentés nélküli. Másrészt a reneszánsz jelző alapján valóban nem tudunk mit kezdeni mindazokkal a kétségtelen tényekkel, amelyek a Balassi-életműben – hogy egy másik túláltalános jelzőt használjak – kétségtelenül középkoriasak. S bár Horváth Iván több helyütt kiemeli, hogy költészettörténeti párhuzama tipológiai jellegű, tehát semmi köze közvetlen forráskérdésekhez, Balassi Bálint szerelmi költészetének párhuzamát nagyon határozottan az első trubadúr, IX. Vilmos költeményeiben találja meg. E párhuzamot bemutatja a) metrikai szinten, b) a műfajhasználat szintjén, c) a szerelemideológiában. Kétségtelen tény, hogy a Balassi-életmű párhuzamait a közvetlen 16. század végi magyar környezetben keresni felesleges, hiszen adatok tömege beszél arról, hogy költőnk közvetlen magyar környezetéhez mennyire kontraszelektív módon viszonyult. Költeményeinek többséget abban a később róla elnevezett strófaformában írta, mely valóban az ő leleménye és csak az ő nyomán népszerűsődött el: a strófa közvetlen előzményére eddig a szakkutatás nem tudott rámutatni. Néhány műfajmegnevezése, például a nevezetes „latrikámos vers” a mai napig vita tárgya, a Szép magyar comoedia előszavában pedig büszkén szögezi le, hogy egy eddig ismeretlen műfajt honosított meg hazánkban. És ismerünk-e még valakit rajta kívül, aki ki merte volna mondani azt, amit még napjainkban is félve mondhatunk ki, hogy ha szeretünk valakit, nem lehetünk tekintettel sem gyermekeinkre, sem feleségünkre, sem rokonainkra, sem a hazára, de még Istenre sem, egyedül a mi szeretőnket kell követnünk. Ez a hihetetlenül erős kontraszelektivitás bőségesen magyarázza, miért kell térben és időben messzebb párhuzamot keresnünk.
Nézzük előbb a metrikai párhuzamokat! „Mai ismereteink szerint – írja Horváth Iván – a Balassi-versszaktípust az első trubadúr, Guilhem de Peitieu találja fel a vulgáris nyelvű európai líra számára Pos de chantar kezdetű, aaab cccb... iiibib rímképletű, feltétlenül 1099 után keletkezett költeményével.” A továbbiakban ezt a képletet a Balassi-kutató – csatlakozva némely romanista kutató „these arabe”-jához – a reconquista Spanyolországnak arab zadzsal-formájával hozza összefüggésbe. Balassi Bálint periódusos nagysorokra tagolódó strófája, a híres reprezentatív Balassi-strófa így lesz „zsadzsaleszk”. Azonban itt két körülményre, úgy vélem, fontos kitérni. Az egyik elhanyagolandó: az tudniillik, hogy az arab tézist a romanista kutatók kisebbsége osztja, bár kétségtelenül létezik olyan francia egyetemi jegyzet is, amely a trubadúrköltészet arab eredetét tényként tárgyalja. Ez az ellenérv lényegtelen, hiszen tudjuk, igen gyakran a kisebbségeknek szokott igazuk lenni. Azonban a zadzsal-forma összefüggésbe hozása a Balassi-strófával már felette körülményes. Kétségtelen tény, hogy a zadzsal-forma egy bizonyos záróelem visszatérésére épül. A neves orientalista, idősebb Henri Lammens leírásában a következőképp: „A tulajdonképpeni Zajal szabályos stancákból vagy strófákból áll; az első stanca utolsó sorának ríme minden egyes stanca végén megismétlődik.” A leírásból én azt hangsúlyoznám, hogy a strófavégi rím a teljes költeményen keresztül ugyanaz. Ez az eljárás mélyen rokon a nyugat-európai líra timbre-felfogásával, és nagyon idegen a magyar hagyománytól, azon belül Balassitól, hiszen ott periodikus rímvisszatérés csak a strófán belül, a nagysorok végén található. Talán az sem elhanyagolható körülmény, hogy a romanista kutatók a strófavégi azonos refrénsorok használatára építő érett és későközépkori balladaformát eredeztetik a zadzsalból. És ezért Francois Villon ballade a huit vers-jei meglehetősen távol állnak a Balassi-strófától.
A korai trubadúroknál periódusos rímvisszatérés kevés található. Ők még korai trubadúrok, ők azok, akiket a későbbi hagyomány trobador paubres-nek nevez, ők a – nem társadalmi státuszukat tekintve – paubre generation, a költészetnyelvi és formális szempontból szegény nemzedék.
Guilhem de Peitieu:
Ab la dolchor del temps novel          a a b c b c
Farai chansoneta nueva                  a a a b a b
Companho farai un vers                  a a a
Molt jauzens mi prenc en amar        a b b a a b
Farai un vers de dreit nien               a a a b a b
Pos de chantar m’es pres talenz       a a a (B)
Marcabru:
Dirai vos senes duptans                   a a a a b a b
Dirai vos en mon lati                        a a b a b a
Estornel cueill ta volada                  aaaabbbbbba
Ges l’estornel non s’obliada            ugyanaz
L’autrier jost’una sebissa                a a a a a a a
A la fontana del vergier                   a a a (B) a a (C)
Jaufre Rudel:
Lanquand li jorn son lonc en mai    a b a b c c D
Pro ai del chan essenhadors            ababccde
Jól látható, hogy e formák egyike sem szabályosan periódusos, valamint az, hogy Blaya hercegnél már megjelenik a kéttömbű strófaszerkesztés, de Guillem Peitieu-nél és korai követőinél ez meg nem található meg. Egy helyütt Horváth Iván említi, hogy a Balassi-strófa valószínűleg klerikus eredetű, bár konkrét mintájára nem tudunk rámutatni. Igen: a strófa alapját képező aab egység a későközépkori poétikákban a versus tripertitus caudatus nevet kapta, és kezdetben kizárólag a klerikus regiszterben volt jelen, az ófrancia költészetben a nevezetes Rutebeuf az, aki átvitte nem-egyházias regiszterbe (például híres, utolsó versében, a Gyónás-ban).
Ami a szerelemideológiát illeti, Horváth Iván az első trubadúrban egyben a fin’amors, a trubadúrok szerelemideológiájának a megteremtőjét látja, ahogy Balassiban egy újfajta szerelemideológia, vagy egyáltalán, az udvari szerelem magyarországi megteremtőjét. Olyan költőt lát az első trubadúrban, aki egyaránt otthonosan mozog a nem-udvari szerelem világában (gap-ot ír, azaz férfihencegést, compagno -verseket, melyekben szexuális sikereivel dicsekszik katonatársainak, és e compagno-verseket. Horváth meg is felelteti a Balassi-féle lator-énekeknek) és az udvari szerelemében. Aquitánia hercegétől, Poitiers IX. őrgrófjától mindössze 11 költemény maradt ránk, melyeket a későbbi hagyomány az ő nevéhez kapcsol. Ezek kétségtelenül archaikusak, olyannyira, hogy a fin’amors csak utólagos olvasattal, a trobar későbbi fejleményeinek ismeretében olvasható a szövegekbe. Az elmúlt évek romanista kutatói (köztük Jean-Charles Huchet egyik két esztendeje megjelent könyvében) IX. Vilmos és közvetlen követői költeményeit mint a nem udvari szerelem termékeit értelmezik, hajlanak arra, hogy a fin’amors eszmerendszere későbbi fejlemény, a 12. század közepétől rajzolódik csak ki.
Horváth Iván úgy véli, a kétféle, az udvari és a nem udvari szerelem éles különválasztása Balassira is jellemző. Teljesen igaza van, Balassira valóban jellemző a Júliák, Céliák, Fulviák, Margaréták, Borbálák elkülönítése a bécsi Zsuzsannáktól, Annamáriáktól és a lengyel citerás leányoktól, a porcogós, azaz kemény, friss húsú Annókáktól, formális szempontból is. Az előbbiek Balassi-strófában írott, erősen retorikus szerkesztésű, az epidiktikus nembe tartozó költeményeket kapnak, az utóbbiak táncnótára írottakat. Ilyen formális megkülönböztetés valóban tapasztalható a későbbi, 12-13 századi trubadúroknál, IX. Vilmosnál azonban még nem. Ő még csak verseket szerzett, cansót, kitüntetett nyelvi és formális státusszal rendelkező szerelmi éneket nem.
Ami pedig a regisztereket illeti, az arisztokratikus és a populáris regiszter szembenállását és e két együttes alkalmazását, itt vagy nagyon erős applikációról vagy félreértésről van szó. Horváth Iván a regiszterek bemutatásakor Pierre Bec 1977-ben megjelent, a népnyelvű okszitán és oil költészet műfajtipológiával foglalkozó könyvére utal. E könyvben a tudós francia szerző egyszerre tárgyalja az Észak és a Dél költészetét, s nagy kultúrszociológiai tömböket különítve el vezeti be a „régistre aristocratisant” és a „registre popularisant” terminusokat, azaz az arisztrokratizáló (és nem arisztokratikus), valamint a popularizáló (és nem populáris) kifejezéseket. Bináris megkülönböztető jegyekkel dolgozó táblázatában (mély, jegyezzük meg, sokkal gazdagabb, mint Horváth Iván distictive features-ei) részint az a feltűnő, hogy ő a trobar egészét arisztokratizálónak nevezi (még a táncnótákat, az ún. dansas-t és espingaduras-t is), szemben az oil költészettel, amely popularizáló irányú. Ha az eredeti Pierre Bec-féle kritériumokban gondolkodunk, Balassi Bálint költészete erősen az utóbbihoz, a popularizáló irányhoz tartozik. Nem lehet véletlen, hogy formális szempontból legarisztokratikusabb, kéttömbű versformáját (Szít Zsuzsanna tüzet...) egy táncnótában alkalmazta, a citerás lengyel leányról, aki „kis szájú”, „szép orcájú”, „vékony derekacskájú”, kihívó tekintetű és szőke volt („Fényes haja/ nap csillaga/ vagy sárarany sárgája”) s vélhetőleg kurtizán.
Véleményem szerint, ha a trubadúrok költészete és a Balassié között léteznek tipológiai párhuzamok, akkor e párhuzamok nem a legelső, hanem a legutolsó trubadúr, Guiraut Riquiter és Balassi Bálint között léteznek. A között a Guiraut között, aki istenes ihletekre is hallgatott, írt népnyelvű himnuszokat is, aki sokáig forgatta elméjében az emigráció eszelős tervét, s aki gyakran érezte úgy, hogy a dal és a szerelem elhagyja őt, s akinek helyzetét Balassi szép szavával jellemezhetnénk leginkább: „kormányeltörésben”.
SZIGETI CSABA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék