KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Szóból a zúgó rengeteget
Személyes vallomással, afféle mentséggel kezdeném... Idestova lassacskán három esztendeje lesz októberben, hegy a sóvidéki Parajdra voltam hivatalos: mondanék néhány méltató szót az ottani Áprily-emlékház avatásán… Hosszadalmas és lázasan körülményeskedő előkészületek után végül is igen röviden, majdhogynem dadogva, csupán metaforákban tudtam beszélni arról: milyennek látom, illetőleg latom-e egyáltalán Áprily arcát, művét, hagyatékának utóéletét hazai költészetünk jelenében... Talán túlságosan tömören, talán túl lírizáltan, hiszen túlontúl elfátyolozott hangon azt igyekeztem megfogalmazni akkor, azon az Áprily-versekhez illő, áttetszően ragyogó őszi napon, hogy a magam sejtőleges módján, ha nem is újító pillantással, ha nem is Nemes Nagy Ágnes többszörösen elirigyelt tekintetével, de legalábbis látni vélem Áprily Lajost, az utolsó romantikust, aki Lamartine, Vigny avagy Turgenyev kései rokonaként a Természet remeteségéből, a „babonás székely” rengetegből nézett a világra: kifelé a belső emigrációból… Akárcsak kortársa, az oroszföldi Borisz Paszternak. Mert Áprily alkatilag is a mindenre nyitott elzárkózás szemérmes klasszikusa volt... Ma sem tudnék másképpen szólni róla. Látom tehát. Csak éppen kissé másként, mint a honilag immár hagyományosan kialakult, bevett és akadémizáló beskatulyázásokra hajlamos irodalomszemlélet a maga megmerevülni tűnő értékrendjén belül… Az pedig úgyis jobbára a fölkent irodalomtörténészek valamint a túlbuzgó irodalompolitikusok dolga. A helybeli népnevelőké. Az ő lelkük rajta. És ez így van rendjén.
Próbálják hát a nálamnál illetékesebbek megbocsátani nekem, hogy én elsősorban nem transzilvanista poétának tekintem és becsülöm Áprily Lajost, hanem egyszerűen és nagyszerűen: költőnek. A szó talán legnemesebb, legtermészetesebb értelmében Költőnek, méghozzá minden többé-kevésbé meghatározó, szükségszerű avagy kényszerű sajátosságokra szűkítő, mesterséges, sőt: ideologikus besorolás nélkül. Persze, ismerem én is az elhíresült igazgyöngy-hasonlatot, tudok a produktív fájdalomról, tudok a szenvedés értékteremtő erejéről... Hanem az ún. kisebbségi életmodell kínzó fátumán, fatamorganáján túl van némi tudomásom arról is, hogy a tiszta poézisre törekvő műgond bizonyos értelemben maga a folyamatosan szabad áldozatvállalás, amely elkerülhetetlen sorsvállalás is egyben. Ami talán csupán annyit jelent, hogy a költő sorsa tulajdonképpen csak a költői szabadság messzemenő vállalásában létezhet. Ott, ahonnan a megkísértett teljesség avagy a szavak intenzitása visszavonhatatlanul kisüt a versből. Ez a felismerés, ez az állandó kihívás a nyelv szabad terében működik – ott pulzál, ott van, oda tér vissza a kezdetekhez. A költészet védekező és értékőrző gesztusain túl ugyanis csak a líra esztétikuma lehet igazán mértékadó. Az az esztétikum, amely sokak szerint (olykor avagy mindenkor) a költői szabadság (egyik avagy egyetlen) formájaként tételeződik... A formaérzék bizonyára a szabadság érzetével rokonítható a nyelvi jelenlétben. Mindez azonban már alig múlik a gyöngyöt izzadó kagylón. Noha eme míves metafora máskülönben igen találó. Minduntalan ránk talál, eltalál, szíven üt bennünket, mondhatni; magunkban hordozzuk a hasonlatot, mint eredendő homokszemet. Hanem ez sem elég már. Meglehet: értek ugyan valamicskét a transzilván (?) szimbólumokhoz, a kisebbségi (?) líra jelképeihez, de görcsösen erkölcsközpontú túldimenzionáltságuk néha nyomasztóan elszomorít. Megértem, s mégsem szabad megértenem a szépséges eszményrendszerek, az illuzórikus ideológikumok súlyát, göcsörtös szorítását... Ahogyan satuba kényszerül, ahogyan elnehezül a szó, a vers. Amiként teljesnek induló költészetek roppannak össze – válván váteszi vezércikké, virágos avagy kiszikkadt retorikává. Egyszóval közösségi publicisztikává. Kebeldobogtatóan zengzetes, dicső unalommá... Babitsot parafrazálván: ilyen lehet a főszolgabírók költészete. Magister dixit.
Márpedig Áprily havasi levegőjű lírájának semmi köze a sürgő-forgó szólamlovagok lélekmelengető versélményeihez... Sem a hagymázos tajtékot hányó tehetetlenséghez… Másrészt engem sem valamiféle (erdélyi) erkölcsiség fennkölt példázatai foglalkoztatnak, nem a „transsylvan” hősköltemények, hanem sokkalta inkább az Áprilyra olyannyira jellemző meghitt, ám mégis mennymagas pillanatok... Azok az éles határhelyzetek, amelyekben a poétai és az emberi éthosz kifinomultan és maradéktalanul egyetlen érzékeny példázattá fonódik össze a költő életművében. Így válik, változik szinte észrevétlenül szarvassá, erdei vadnyommá, hollóénekké, villámhasította márványdarabbá; így oldódik egyetlen pohár borrá, őszi muzsikává a komor Mindenség. Amikor a farkasok az Istenszékén orgonáznak. Amikor már csak a „foly a vér” rímel a denevérre. Amikor még Aletta van der Maet meg tavasz volt a házsongárdi temetőben. Kolozsvárott, Nagyenyeden, Parajdon, Brassóban. Amikor és amikor. Sic Fata Volunt. Mert a költészetben mindig máskor van. Másutt van. Mert az igazi írás mögött nem hivalkodóan, hanem végérvényes alázattal húzódik meg az egyetlen, a hiteles változat: a Láthatatlan Írás. A szöveg mögött bújdokló, a fuldokló végső olvasat. A mű próbája. A költő kézjegye.
Éppen ezért itt – Áprily mindörökre elveszített avagy mindörökre megtalált Tündérkertjében – inkább arról illenék szólanom, hogy költőnk bensőséges természetlátása mennyire egyedülállóan meghatározó a versek gondolatiságára, világérzékelésére, végső soron pedig egész illékony hangszerelésére nézvést. Ez a fajta (jobb szó nem lévén) tájlíra nem tart viharzó szónoklatokat, nem patetizál teátrálisan: sorközei mélyek, szünetei sokatmondóak. Pictura és Sententia szép egyensúllyal lebegtetik őbenne – legtöbbször magától értetődően, megadóan simul bele a teljesség leheletének tűnő remegésébe. A költő szinte észrevétlenül bontja ki a természeti képsor hangulatából a megfelelő szót, illetőleg ellenpontozó szerkesztéssel a szóból a zúgó rengeteget, vizek sodrát, ösvények szövevényét, az értelmezés vadcsapácsait... De túl az Áprily kapcsán untig emlegetett melankólián és muzikalitáson, túl azon, hogy a költő a német késő romantika és a francia posztszimbolizmus enyhén dekadens, ám „nyugatosan” korhű tónusaiban fest, lehetetlen észre nem venni a muzsikáló szomorúság ritka derűjét, a bú humorát, úgymond, szerzetesi szemérmességet... (Ebben talán a „szomorúság Anteuszához”, a hiperszenszibilis Tóth Árpádhoz hasonlítható... Méltán.)
Ilyen kérlelhetetlen szelídséggel jár be hegyet-völgyet Áprily: férfias és komoly, fáradhatatlan, mint az alázat. Látni, hogy csak a versben, a szóban váltakozó évszakok ritmusában él. Ez az életütem biztosítja költészetének sokszor nyugtalanító nyugalmát, impresszionistán zenei hullámzását – bár nincs idill, bár nem menekülhet a költő... Csak elbarangol, elbolyong, akár a dombi verőfény vagy magas ősz parazsában a szél.
Bizonyára többen megfigyelték már: milyen őshonos kiegyensúlyozottsággal mozog, miként irányozza be magát az élőlények és a növények apróbb világában az Áprilyvers... Szirmok, virágok, bogarak pörögnek elő belőle... S hányfajta, mennyiféle madár röppen fel, hull le, trillázik felénk soraiból! Billegető, szalonka, rigó, pinty, cinke, poszáta, pirók, gerle, pacsirta, ökörszem! Gyurgyalag és csalogány, tengelic és fülemüle kíséri a költőt... Holló, varjú, halászsas, héja meg ölyv kering a magasban! Vagy a kedves vadludak éke kiáltoz az égen... Tollzizegésű, tünékeny idő! Amely hirtelen... (A többit már Berzsenyitől tudjuk.)
Tartsuk meg mégis róla ezt a képet: járkál Áprily Lajos valahol Visegrád közelében, járkál az énekes madarak között a kertben, mintha egy hallgatag, mintha egy puritán Assisi Szent Ferenc volna… Vagy tán egy szászországi vándor koncertmester – s míg zeng a „völgy orchesztere”, a Szentgyörgypuszta fölött torlódó felhők mögé a fogarasi oromsort is beleképzeli az elsüvítő, a tovasajgó messzeségbe... És ragyog a kép, mint sziklafalon a só, és ragyog Áprily, ragyog, és kék-szajkótollas kalapja megvizesül az őszi ködben. Mert a költő a világot megnevező szavakban van otthon. A villám vagy a pisztrángok feszülésében. Nyírfákban, barkák selymében vagy málnavészben él. Erdő lehetne – fű, havas, harangszó. Lakhatna falevélben: aláhulló hazában. Bármiben – csakhogy már lakni tudjon... Mert az igazi kérdés az: miként töltötte be önnön igéit, s mekkora térséget tudnak betölteni a szavak? Vannak ugyanis versek, amelyek mögött sorsüldözött Antigonéként bolyong a szépség lelkiismerete. Az örök. Az emberi. Valamiképpen mindnyájan temetetlenek vagyunk... Úgy hiszem. Eltemethetetlenek.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC