Jánosházy György
A Kis Magyar Brehmből
Tartuffe
avagy az ájtatos manó
Két mellső lábát összetéve,
mint elrévült pálos barát,
ki báván oltárkép elébe
borul, s többé se hall, se lát,
úgy ájtatoskodik e sáska,
s vág szent pofát az ég felé,
mintha nem vágyna semmi másra,
még éhét is felejtené –
csak a leselkedő szemében
megbújó macska-bujaság
sejteti: arra készül éppen,
hogy rablólovagként kicsapva,
rovartársát kettéharapja,
s megtömje vele a hasát.
Házi légy
Körötted szálldos, röpköd szakadatlan,
csiklandoz, bosszant minden pillanatban,
ha elszundítnál, tiszteletlenül
füledbe zümmög, szemhéjadra ül.
Dögtemető, kór verte marhacsorda,
latrina, szennyvíz mikrobáit hordja
a tányérodra: lábai alatt
ízét veszíti a legjobb falat.
 
Hiába űzöd el, csapod agyon:
százával árad újabb légy helyette
minden kis résen, ajtón, ablakon
könyved köré, faladra, kenyeredre –
s ha meghalnál, mint bánatos rokon
vakarózik naponta sírodon.
Szkunk
Az elegáns hó-csíkkal karcsu testén,
hinnéd-e, hogy tyúkkergető zsivány,
nem káprázat, manierista festmény,
elvarázsolt herceg, vagy bonviván?
Elbűvölő, ahogy osonva, fürge
léptekkel hússzerző munkába megy,
tátott szájjal bámulja mókus, ürge,
csodálja felhő, fecske, sziklahegy.
Csodáld – csak épp ne tévedj közelébe,
mert fröccsent egyet, és alfele nedve
oly dögletes, förtelmes, rémitő,
hogy fejvesztetten fut a vadon népe,
s ájuldozik a kényes orru medve:
nem herceg – erdők bűzbombája ő.
Pekingi palotaeb
Jadeit-ágyon őse ezer évig
császári dajnák lábánál aludt,
megszokta, hogy puccos delnők kefélik,
s hercegek adnak érte egy falut.
Ezért hogy ő egy kávénéni kosztján
fenn hordja most is kékmasnis fejét,
úgy lépdel, mint óperzsa hímoroszlán,
csupa rongyrázó, peckes büszkeség,
 
tán csak kényúri gőgből nem beszél,
gondos gazdája sem több, mint cselédje,
s ha vicsorgásával megkergetett
egy kismacskát, óvatlan gyermeket,
úgy néz dicső ősök felé az égre,
mint győzelmes császári hadvezér.
Galambok
A megviselt palánk deszkáin át
klarinét-fényű édenkerti hangok
szüremlenek ki: nászmelódiát
búgnak golyvás, örvös, fodros galambok.
Burukkolnak kis csőrük összedugva
a dúcban, kút káváján, ereszen,
úgy terem itt, mint parlagon a dudva,
a boldogság, a csók, a szerelem –
és észre sem veszi a farahányó
népség, hogy míg báván gügyög, kotyog,
hátuljából egyvégtében szotyog
anyagcseréjének piszkosfehér
salakja, lassacskán bokáig ér,
köröskörül a világ csupa guánó.
Cirkuszi fóka
Itt született, a cirkusz ponyvasátra
volt az égboltja mindig, szúk porondja
az otthona, nem emlékszik szorongva
tengerzúgásra, végtelen világra,
rabsorsa hát nem bántja, nem utálja,
hisz nem is érzi, már mint szolga nőtt fel,
bohócokkal, ledér artistanőkkel,
sosem volt szabadság-nosztalgiája,
 
őrömmel pörgeti orrán a labdát,
örül, ha megtapsolják és kacagják –
csak mikor a jól megszolgált halat
szájába dobják, intnek vissza halvány,
futó álomként öntudata alján
a sarkvidéki örök jégfalak.
Veréb
Ott szökdécsel ezredmagával
az utcán és a ház körül,
lépten-nyomon eléd kerül,
belecsippent és belelábal
mindenbe, folyton csivitel,
kunyerál, mint a sarki koldus:
vess valamit, az ember oly dús,
ő meg beéri bármivel,
igénytelen, mint egy pocok,
egy szutykos krumplihéj is ok
a sorstársakkal kis viszályra.
Ott ugrál ablakod előtt:
kutat valami ehetőt,
és percre be nem áll a szája.
Üregi nyúl
Füle antennaként mered magasba,
szorongó szívvel jobbra-balra les,
míg réti gyomok tövében matatva
kövér murokgyökereket keres,
hogy földi fészkében éhen ne vesszen
a féltucat gyámoltalan kölyök;
didergősen figyel, és összerezzen,
ha szellő sóhajt, száraz gally zörög,
 
már szökken is, már ész nélkül szaladna,
irháját mentené lélekszakadva,
mert öt hajhássza kopó, róka, héja,
az orvvadász flintája, karabélya,
s élni akar, hát tudjon futni, félni –
de érdemes folyton reszketve élni?
Bivalyok
Izomkolosszusok: fekete, lomha,
ormótlan testük ősvilági traktor,
amint robotból esti nyugalomra
ballagnak az útszélen alkonyatkor.
Bővérű, boldog ősök dübörögve,
szilaj jókedvvel rohantak be roppant
pusztákat... Hajh, de odalett örökre
a szabadság, emléke is kilobbant:
rabságban satnyul a gerinc s az elme.
Úgy élnek, mint a múzeumi sátor
cellájában az egykor hetyke, bátor
rézbőrű, szemük mélye csupa pernye,
s tócsákba henteregnek, hogy ne lássák
nyomorukat, fajtájuk pusztulását.
Homo sapiens
Bölcsességével kérkedik nevében:
a Teremtésnek ő a koronája
de minden tette kontármunka, szégyen,
önnön sorsát balgán elfuserálja.
Úgy tartja, hogy erős, titáni, bátor,
mert nemzetek vesztén könnyét sem ejti –
de fél a széltől, szótól, önmagától,
és gyávaságát ágyúcsőbe rejti;
 
bicskát, bunkót, bombát bütykölve rombol,
rabol és pusztít, míg elér a karja,
hogy gyengeségét roncsokkal takarja.
S Isten csak nézi szörnyű türelemmel,
és fel sem hördül még a fájdalomtól,
hogy elrondítja világát az ember.