Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. július, V. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Lászlóffy Csaba

Lászlóffy Csaba
A BAJKEVERŐ
1
Miért maradtam vele?...
Nem miatta sodródtam oda (a földi lét lehetőségeinek a széle látszott-e onnan?), ahol – mintha az érett búzakalászok eltakarnák a napot – az elhivatottság tudatával észlelt korábbi világ dolgai kezdtek bennem megfakulni.
„Tudod, hogy nevezik az öregem értelmező szótárában a te állapotodat? Melankóliának. Választékos, de kissé régies kifejezéssel élve: mélabúban, a lélektant segítségül hívó precizitással szólva: kórosan nagyfokú levertségben, búskomorságban szenvedsz. Avagy szenvelegsz.” – Bagolynak, egykori középiskolai osztályunk eszének hangját véltem kihallani a fű sercegésével meg a hátracsapódó budiajtó nyikorgásával üzenő félhomályból, mivel tagadhatatlanul annak az embernek a magába szállása előtt álltam, ki önmagában nem boldogul: ha nem tehet fel kérdéseket valakinek, két, egymással feleselő élethelyzet szembesítésére képtelennek érzi magát.
Túl voltam a fenyegetettségen, a „bolond lánnyal” való találkozások és titkos együttélés kényszer(képzet)e sem ijesztgetett már. Milyen messzire is volt tőlem az a nap, midőn elfogott a gyöngédség utáni vágy.
Előbb a fölös korsó sörök, a bizalmatlan tekintetek – még a százasomat megköpdöső, szökdelve, már-már gúnyolódva hajbókoló lúdtalpú pincéré is a fülledt bodegában –, aztán a sós napraforgómagot kötényéből sebtében az árokszélre rázó s a szemem előtt húgyozni kezdő, rút cigányasszony; végül a parti kökényesben meztelenül sütkérező, hivalkodva dudorászó, a lába között vastag preszkura-gyertyát szorongató bolond lány... „Ez legalább nem veszélyes – villant át agyamon az egzaltáltak káröröme. – Végre valaki, akitől nem kell tartani, hogy még az álmodat is ellenőrizni tudja.” Mire a játékosan fura dal refrénje visszatért, mint kövek között a víz, esztelenül folytam szét és szakadtam ki egész lényemmel a jajokat és bolhákat rejtegető, gőzölgő délutánból.
 
Ne csodálkozz, Uram
a korbács elkopik,
de a rüdeg szárnyas
parancsra nem tojik.
 
Nagy, duzzadt keblét markoltam már jó ideje, amikor a lány egyszer csak kényszeredett vigyorral meglehetősen elutasító mozdulatot tett, mintha elfelejtette volna, hogy percekkel korábban önként kínálkozott fel az első jöttment alaknak. Testét mintegy ösztönös tiltakozással megfeszítette; engem azonban már egészen elborított a fiatal, érzéki testből áradó barackszag. Csak lerágott körmű, piros begyű gyermekujjai látszottak ellenkezni a korán kifejlett, szép női idomok öntudatlan ellágyulásával, színlelt aléltságával, mintha egy távoli rögeszme riasztotta volna őket, képtelen volt gátlásaitól teljesen megszabadulni.
„Szólíts domnisoara Sabinának – suttogta fullatagon. – Csak előbb ismerkedj meg velem, amikor kisasszony vagyok, ruhában.” De ezt már nem a szurdok mélyébe zúduló patak közelében, az ázott szénaillatban mondta, hanem a vályogtéglából épített, kopár falú házban, melynek újságpapírral megragasztott, repedt ablakszemén át megereszkedett, fonott sövénykerítésre és faragott kövekkel körülrakott szivattyús kútra nyílt kilátás. A házigazda mindjárt az elején kioktatott, miszerint a kút vascsöve egy római oszlop testébe van beépítve, maguk a faragott kövek a római időkből kerültek napvilágra. „Tán nem hiszi? – mért végig bizalmatlanul a nagy csontos orrú, vézna emberke. – Ez ősi parasztház. Az a vályú a kút előtt kétezer éves, vagy még régibb.” „Már olvastam ilyet valahol – motyogtam futó mosollyal –, hogy marhák ittak a római amforából.” Ezzel aztán megvolt a béke: a ház népe mindenével, ami a sövényen innen esett, befogadott. Megosztotta velem patriarchális örömeit és tudatlanságát a vályogfalak közt élő egész kis középkori végzet.
Sehol egy hang. Mozdulatlanul ülök, a Sabina ujjacskáit fogva szelíden, mint aki tisztában van vele, hogy milyen hiábavaló és kockázatos volna elbitangolni innen, akár egy parasztarasznyival közelebb a világ középpontjához. Habár szándéktól, származástól, szavaimtól – mindattól, ami valaha voltam – ilyen messzire még soha nem jutottam, mégsem vágyom most se jobbra, se rosszabbra.
Lebegek (talán ezt sem érzékelem), mint az a füstös gerendán lóginyáló légypapír a huzatban.
Már nem csodálkozott semmin. Azon se, hogy a lány nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ó legelső (meg)jelenésének.
– Láttam én már hapsit zűrös állapotban – jelentette ki a leghétköznapibb reggelek egyikén, egy közepes nagyságú káposztatorzsa rágcsálásával riasztva el partnerének a vele megosztott pokróc alatt gerjedezni kezdő érzéki képzeletét. – Olyat, akinek igazán volt vaj a fején. Ezt a kincstári vagy árvízi szerzeményt is ő hagyta itt – kapta föl a takarót, hogy kirázza. – Úgy nézett ki, mint aki a sittről jön.
Meleg éjszakákon a verandán aludtak; persze csak nagyon keveset. Az eszelős, falánk órák kábulatában az ő válasza sem tűnt egészen valószerűtlennek:
– Honnan tudod, hogy én nem?!
Sabina kacagva borzolta össze hajában a kisfiús választékot, majd a szakállába túrt bele élvezettel. Épp ilyen kuncogó könnyedséggel mesélte volt el neki azt a késő esti vonatozást, amikor falujuk megállójában vele, az eszméletlen idegennel lekászálódott a teljesen üres vagon magas lépcsőjéről. Sokkal bizarrabb helyzet lehetett az, mint a nud-jelenet a parti kökényesben.
– Előbb azt hittem, hogy részeg vagy. Aztán az ingedről láttam (bár a nyakába beült a kosz, a legények nálunk nem hordanak ilyen inget), vagy inkább csak sejtettem, hogy te vagy az az idegen fiú, akit a mieink elagyabugyáltak, összerugdostak. (Biztos ők hajítottak fel a vonatra is.) A vérről ismertelek fel, nem az arcvonásaid után...
A Sabina sejtelmes rendezésében már a kezdet kezdetén, amikor inkább csak a groteszk elemek részesültek előnyben, a szőke szakállú, csaknem gatyára vetkőztetett szánalmas ifjúra várt a főszerep.
– Mit képzelsz rólam? – A kreol bőrön kacérság pírja üt át. – Csak úgy levetkőzöm egy ismeretlen alak előtt?!
– Ezek szerint megjátszottad magad.
A lány jól sikerült duzzogással bakfiskönnyeket csal elő szeméből; majd miután éber és cinkos pillantással konstatálja, hogy változatlanul nagy hatást képes kiváltani erőteljes idomaival, békülékenyen engedi, hogy átkarolják:
– Még hogy képes lennék pucérkodni akárki szeme láttára!
Hányszor mondjam, hogy te akkor már nem voltál számomra idegen.
A reggeli utca üres; hiába harapok ajkamba, hogy érezzem a vér ízét megint, képtelen vagyok bármit is felidézni az akkori ricsajból, tolongásból, dulakodásból. Csak egy puffadt hasú tehén (nem tudom, elleni készül, vagy mérget hajtott neki a rét) ténfereg a kisvárosi állomás előtt. A cementpadokkal körülvett, takaros épület homlokzatára fölszerelt hangszóróból áradó, zavaros tapsorkánon kívül semmi sem utal arra, hogy ismerős ez a hely.
Pedig itt tudatosult bennem, hogy üldözött vagyok. Fél szemmel még volt időm hátrasandítani a vasúti töltés irányába, mielőtt – akár a rozoga sínpárt a szabadon tenyésző gaz – körülfoghattak volna a fenyegető árnyak.
Első gondolatom az volt: ha ütnek, ütni fogok! De amint azt a hájas egyenruhást is megpillantottam közöttük, aki korábban a temetőben „felelőtlen, szarházi alaknak” nevezett (nemcsak engem), ösztönösen behunytam a szemem, s egy undorító emlékvillanástól vakítottan – „zubbonya nyaka körül hurkába szalad a bőr; csak nem fogok egy ilyen gusztustalan alakhoz nyúlni!” –, jobb mentséget gyávaságomra nem találva, vaktában előrelendültem, s még mielőtt elakaszthattak vagy elérhettek volna, arccal a korom- és porszagú fűbe vetettem magam.
– Hol jár az eszed megint? – súgja fülembe Sabina, hegyes mellbimbójához érintve ujjhegyemet. – Lefogadom, te elhitted, hogy én dilis vagyok!... Pedig amikor a vonaton megpróbáltalak magadhoz téríteni, te hordtál össze nekem mindenféle zöldséget, hogy még a dinnyeárusoknak is majd leesett az álluk. Mikor vizet akartam itatni veled, valami mosogatókonyhát emlegettél, „vasíze van”, mondtad, és kihánytad. A vértől ragacsos volt a hajad s a szakállad.
Mindezt megéltem? Mi a kényszer, s mi az, ami csak biztatás, hogy érdemes megélnem?... Eszméletem derűs messzeségéből egy más falukép fakad fel hersenő fényben (a felfújódott hasú tehén mintha a gyermekkor zöldjét ropogtatná a közelemben); szinte hihetetlen, hogy még elér hozzám a langyos tej, a trágya, a kender képzeletbeli illata.
Amikor, hetekkel ezelőtt, a delta felé tartó vonat álomba zötyögtető kábulatából föl-fölriadtam, a táj nem mutatott különösebb változást. Zaklatott kedélyállapotomban az sem tűnt szokatlannak, hogy a fapados fülke ajtaja egyszeriből kiesett. Utóvégre atlétatermetű haverünk temetésére mentem.
– Egy darabig hiába noszogattalak, mintha nem is lett volna benned élet. „Hagyja a francba! Kije magának?... Minek avatkozik bele?” – horkantak felém a dinnyeárusok, mielőtt nagy, foltozott zsákjaikat maguk után vonszolva leszálltak volna. Viszik a sok kótyagos dinnyefejet, gondoltam ingerülten, egy embert bezzeg eszükbe sem jut továbbtenni, lesegíteni!... Elhatároztam, hogy – még ha bűzlesz is – egyedül foglak megmenteni. Pedig: te nem nálunk születtél – ezt már kérdeztem tőled, igaz?... Keresztneveket próbálgattam hozzád, hogy hátha könnyebben magadhoz térsz. Teo! Titus! Claudius!... Hirtelen felkaptad a fejedet, s mint aki menekülni akar, a könyöködön kezdtél el csúszni. Ettől elfogott az émelygés; a bosszúság is fokozta bennem a bizonytalanságot, hogy merjem-e megtenni, amit elhatároztam magamban? A vonat éppen lelassított, s te váratlanul a szoknyámba kapaszkodtál. Tán megsejtetted, hogy készülök leszállni? „Ez a mélypont! – hörögted. – Nem ugyanaz, mint parancsra felnyalni az alumíniumpultot.” Ez a zagyvaság kezdett még jobban elriasztani, lehet, hogy ott is hagylak, ha abban a szent minutumban a sötétből, a szakálladról vagy honnan a csudából, a blúzkivágásomon keresztül nem szökik rám egy bolha. A keblemen lapítottam széjjel, a körmömmel. – A lány kacagása úgy ér, mint egy pofonegyszerű válasz. – Most már az enyém vagy, gondoltam.
Mintha megteremtődött volna köztünk – amire a más-más zöngéjű szavak sokszor képteleneknek bizonyultak –: a törékeny egyensúly.
Elég egy otromba röhej vagy kiáltás, hogy a gyümölcsfák árnyékában is összeránduljon, mint egy hernyó. A lány, széles csípőjét riszáló anyjával s fürge járású, gyanakvó apjával, ott hajladozott a szeme előtt, a vakító mezőben, miközben ő félkönyökére támaszkodva, bágyadtan hevert a fűben, s a szénrúddal meg a rajzlappal kezében úgy érezte, hogy minden igyekezete hiábavaló. Még fuvallattól sem rezdült a lég, s egy-egy pillanatra mégis mintha megdőlni látta volna az érett búzatáblát, vagy inkább meg-megrázkódva emelkedni, mint a világra tűző naparany vonzásával viaskodó óriásmadár tollazatát. A kétely bénító verőfényében épp ilyen valószínűtlennek látta vonzalmát ehhez az egyszerű gyermeklányhoz. Hasadt ajka és szemöldökcsontja lassan begyógyult, de sajgó lába, válla és hátgerincében a nyilallás minden mozdulatra fokozta rossz közérzetét s egész testében a forróságot.
– Lapos arcú, szőke legény! – mustrálgatta jövendő-após-szemmel a Sabina apja. – Ahonnan jössz, egészen elvadultál.
Mire a leánya két keze közé fogta az ő cingár, fehér nyakát, s mint valami hitvány csórécsirkét, szánakozva kezdte cirógatni tüzes tenyerével.
„Milyen szükség vagy igazság terelt bennünket egy akolba, egy látóhatár köpenye alá? Mi ez, ha nem szerelem?” – indult meg a morfondírozás mezején óvatosan, ügyelve, nehogy ebben a mindent és mindenkit eggyé ölelő, nagy fényességben a szemöldöke gyanús ráncba szaladjon. „A lényegre – ha az élet értelmére nem is – olykor a legbanálisabb dolgokban lehet rátalálni. Ebben a kígyózó, követelőző testben vagy a dúsan kibomló hajban. Még hogyha mindketten más-más álmokat élünk is újra egy ilyen eszeveszett szenvedélyben. Fő, hogy ne érezze magát az ember egyedül. Ráadásul itt senki sem töri magát az erkölcseim megjavításáért.”
Erről megint eszébe jutott az egyennyakkendős rövid bőrkabátosok temetődombra kiállított „kara”, s mert a Sabina anyja éppen most koccantotta pléhkanalát a cserépedény aljához, hogy sebtében kimerje a csorbában úszkáló utolsó káposztacafatokat meg a hagymahéjat, feltűnő módon öszszerezzent tőle.
– Mi az, másnaposságtól szenvedsz, aranyom? – lökött egyet rajta farával az asszony bizalmasan.
– Gyere, komán, húzzunk egyet a pálinkából! – kacsintott rá a gazda, s mintha a tréfa csattanója még hátra volna, csontos orrát két ujja közé fogva, egy szempillantás alatt kifújta. „Törékeny fűszálakra tekeredő ökörnyálat sem bámulok meg ezután” – gondolta ő, s készülő rajzát összegyűrve menekülni akart.
– Na, ne légy olyan szuper-érzékeny – érintette meg vállát a lány, békítő, buja mosolyt küldve feléje. – A pléhkanáltól borultál ki, láttam. – S szüleire pislantva suttogta: – Pedig mi nem is eszünk csajkából.
– Csajkából ettek ott az ilyen urak is? – kérdezte kíváncsi vigyorral az asszony, szemmel láthatólag felélénkülve.
– Hol? – Az ő hangjában még mindig viszolygás volt, bár ernyedten tűrte, hogy Sabina visszaterelje a vackorra alá.
– Hát ott... – vihorászott a foghíjas asszonyszáj –, ahol hűvösebb van bizonyára, mint nálunk aratáskor.
Az alacsony ember morcosan sandított élete párjára, majd sietett furfanggal feloldani a feszült hangulatot:
– Vedd csak elő a játékos plajbászodat, barátocskám. Rá se hederíts a tudatlan kárálásra. Ki merné tagadni – magunkfajta jámbor keresztény vagy, remélem, te is, és nem hiszel a szuperrendőrökben –, szóval ki merné kétségbe vonni, hogy a legnagyszerűbb dolog ölbe tett kézzel ülni. Akkor vagy ám igazi úr!... No persze – kissé zavartan vakarta meg füle tövét –, nem mindegy, hogy hol és mennyit kell ülni.
Sabina és a szülei számára nem volt érdekes, hogy mit követtem el. Legfeljebb magamat okolhattam azért, hogy a figyelmeztetések ellenére miért mentem el a GÉ temetésére, ami által felforgatás gyanújába keveredtem. Az ő fejükben ilyesmi természetesen meg sem fordult, sőt elképzelni sem igen tudták volna, hogy mit is jelent ez valójában. (Az én otthoni környezetemnek külön „érdeme” volt ezek szerint, hogy idejében kialakította érzékenységemet a képtelenségekre.) A Sabina apjának szent meggyőződése volt, hogy akárcsak az ő minden helyzetből hasznot húzni igyekvő, „életművész” vejecskéjét, ezúttal engem is elhagyott a szerencse, s feketézés vagy kisebb lopás, esetleg munkakerülés miatt oldottam kereket. Tán nagy pártfogóknak köszönhetem, hogy viszonylag szerencsésen megúsztam; avagy mert éppen nincsenek pártfogóim, most jobbnak látom egy ideig az árnyékban meghúzódni.
– Istenfélő vagy-e? – kérdezett rám, s keze, amelyikkel a kenyérdarabkákat halászta ki a pörköltből, egy pillanatra megállt a levegőben.
– Az Isten nem is tud rólam; vagy legalábbis nem haragosom – próbáltam meg kitérő választ adni.
– Nem tudom, hogy az igaz Istenről beszélsz-e, az örökkévalóról; csak azt látom, hogy úgy viselkedsz, mint aki állandó védekezésre rendezkedett be.
„Miért, mi rossz van a védekezésben?” – akartam kérdezni, de rájöttem, hogy hülyeség folytatni a dolgot.
– Na, nincs amiért bizalmatlanok legyünk egymás iránt – nézett rám megnyugtatóan. – A gyanakvó ember bűzlik, mint a görény. Nincs hite, nincs Istene. – Előbb háromszor egymás után keresztet vetett, csak azután nyalta le két ujjáról a szaftot.
Nekem aznap sem fűlt a fogam az ebédre, noha elképzelhetőnek tartottam már, hogy az émelygést is meg lehet szokni, s amint a kölcsön kapott, kifakult tréningben, a vályogház félhomályában a tarka faliszőnyegek áporodott szagával telítetten leheveredtem, az volt az érzésem, ha nem ismerném, képes lennék akár kitalálni is azokat az egérlyukban fogant épületes feljegyzéseket, miszerint a józan ész könnyen tévedhet az előnyök dolgában; mert hátha nemcsak a jólét válik javunkra? Hátha a szenvedésből (a nélkülözésből) éppolyan (vagy még nagyobb) előnyt kovácsolhatunk magunknak, mint a jólétből? (Dosztojevszkij) Ha kiléptem a házból, és bodzaillat lengett körül, úgy tűnt nekem, hogy csak a könyveim hiányoznak; de megnémultan néztem a naplementét, óvakodtam minden különcködő megjegyzéstől.
Ám a Sabina apja rácáfolt óvatosságomra. Azon a napon néhány ízben még visszatért a hit és az elme kérdésére, mintha csak megsejtett volna valamit az én elhallgatott lelki tusakodásomból. Amikor valami nem egészen tiszta benne vagy a világban – valahogy így magyarázta nekem –, elolvas néhány sort (nem többet) a Bibliából vagy egyéb régi könyvből. Azért van erre szüksége, hogy visszakaphassa az élet folytatásához a reményt.
– Mindegy, hogy az Úrhoz fohászkodom avagy a Szűzanyához – mondotta –, hogy szabadítson meg üldözőimtől, mentsen meg engemet, hogy mint az oroszlán, meg ne ragadhassák valaha az én lelkemet, és küldjön nekem az Úr (vagy a Szűzanya) éber szívet és igaz szót...
Akkor még nem tudtam, hogy a házigazda Neagoe Basarab parainéziséből szavalt nekem. Csak miután sikerült rám erőszakolniuk az ünnepi nadrágot, a keményített nyakú inget s a pávaszemes nylonnyakkendőt („Öltözz fel, vágd puccba magad, ma nem nézhetsz ki úgy, mint egy traktorost”), rukkolt ki a kis öreg az adujával:
– Ma este kirúgunk a hámból! A rosszakaróink még képesek lennének elhitetni a faluval, hogy Dracu(la) vagy, ha nem egyenesen kém; mi meg bújtatunk téged.
Ehhez, a ki tudja mióta nagylelkűsködéssel takargatott hátsó gondolathoz, szolgáltak hát körítésül Basarab vajda intelmei (betéve tudta őket a jóember), miszerint „a bujdosás nehéz élet, és nehéz kenyér. Idegenben mindenki becsmérel, még a kisgyerek is, hát még a gonoszabb emberek”.
Ezt már a kapun kilépve súgta oda nekem együttérzéssel. Akárcsak személyes tapasztalatból leszúrt tanácsait, például azt, hogy részegen nehogy elkezdjek akárki előtt fecsegni.
– Nehogy rávigyen a lélek, főleg ha bort iszol – figyelmeztetett két családias dumé kíséretében, s már citálta is hozzá a vallásos lelkületű vajdától vett szavakat: – Megzavarja az embert, s pajzánná és vidámmá teszi. Sok üres dolgot kigondol ilyenkor, és semmirevaló szókat ejt ki a száján. – Katonás kategorikussággal sietett eloszlatni minden dilemmát. – Elég annyit kijelentened, hogy szereted minálunk. Utána ne törődj vele, ha nem forog a nyelved.
– De hát én nemigen szoktam inni – szabadkoztam.
Előbb hitetlenkedve, majd rosszalló tekintettel mustrálgatott; végül csóré szája elé kapta tenyerét, mintha szemérmes mosolyával is árulást követne el ellenem a bámészkodók előtt:
– Még szerencse, hogy összeszűrted a levet a leányommal. Mert különben, ha kiderül, hogy nem szoktál vagy nem tudsz inni, a kocsma szerelmesei egykettőre elhíresztelik rólad, hogy homokos vagy. Vagyis hát nem vagy férfi.
Két-három kiálló csontú bivaly ballagott el mellettünk. A kisöreg lekapta fejéről fekete kalapját, és tenyerével – inkább csak jelképes mozdulatnak szánta – rávert néhányat, leporolta.
– Régebben ezek is nagyobb porfelhőt csaptak. – Értetlenül néztem rá. – Azt hitted, hogy az autóbusz jön, vagy legalábbis egy remorka. Az volt ám a csorda!
Csak most értettem meg a hangjából kiérződő nosztalgiát. Nyakát behúzva, összeszűkült szemmel nézett körül, mintegy jelezve, hogy erről többet egy szót se.
Feleúton voltunk a kultúrotthon és a kocsma között.
A kocsmában ezúttal éppen csak bemelegítettünk. A mulatság a kultúrotthon udvarán zajlott. A hosszú asztalok mellett a fapadokon főleg fehérnépek ültek, pálinkát vagy sört illogattak üvegből s kacarásztak. Az öregebbek fekete kendőjük s ráncaik mögül sunyítva itták magukba a kevés látnivalót, vagy el-elbóbiskoltak. A poros akácfák alatt, a néhány fűcsomóval, kaviccsal gyéren meghintett térségben öt-hat legény tánclépéseket próbálgatott füttyögetve; a zenekar éppen nagyszünetre vonult félre. A fülledt félhomályban itt-ott ölelkező vagy magányos, ingatag árnyak ténferegtek. Egyikük fején rikító, gumival a nyakába erősített bohócsapka. Ugyanolyan színű krepp-papírokból lampionok, ötágú csillagok lengedeztek, röpködtek a fejek fölött összegabalyodott girlandokon.
– Megkopasztják és megfőzik; úgy fogyasztják a vadkacsát, legalábbis mifelénk. – Az ösztövér, kopasz férfi szavait társai gúnyos összekacsintással kísérték, majd hahotára fakadtak.
– A Nucu vadkacsáról álmodozik megint!
– Méghozzá megkopasztva!
– Hát téged melyik stáb szakácsnője főzött meg?
– Nem csíp már semmi a nadrágod alatt?
A kopasz ember kezében remegett a pohár, ahogy maradék cujkáját felhajtotta, hogy riadt tekintetével, sántikálva mielőbb elsürölhessen a sötétedő udvaron.
– Mutasd az üleped, Nucu! – A félkörben álldogáló társaságból jött utolsó ugratás már csak hátulról érte.
– Meg akarta lesni a fejeseket – motyogta a Sabina apja, meg se várva, hogy kikívánkozzék belőlem a csodálkozás. – Vadrucára vadásztak, errefelé csak azt lehet lőni. Habár, mikor magasra szökik a hangulat, olyankor más madarakat sem igen kímélnek. Így esett meg szerencsétlen flótással a szégyen: véletlenül – a szót megnyomva, kivárt egy kicsit, csak annyi ideig éppen, míg orra tövéből kitörölte a verítéket – sörétet eresztettek a lábába s a hátsó felébe.
Hajnal felé járhatott már, s ő semmire sem emlékezett. A Sabina állítása szerint a földes konyha közepén a kis öreggel pertut ittak, majd – ekkor már támogatni kellett, hogy el ne essék – áldomást a közelgő nagy napra. (A fekete szempár, miközben mesélt, mosolyogva csillogott; a lakodalom szót egyelőre, remek taktikai érzékkel, elkerülte.)
– Ölbe kellett bevigyünk a tisztaszobába. – A lány csúfondáros tekintetétől egyből kijózanodott. – Azért ne izgulj – búgta meleg alt hangján a fülébe –, nem maradtál adós a magadéval. Ahogy hozzám értél, rögtön megmozdult a véred. Szerencsére sok murkot meg petrezselymet kapsz nálunk.
„Ó, az az ízetlen sárgarépafőzelék!” – Megborzongott.
– Bújj hozzám. – A lány vadul ölelte magához izmos vállát, mellét; még a két szőrös férficomb közé is befurakodott térdével, talpával. – Zivatar van. Félek.
Csak most figyelt fel a kátránypapírtetőn kopogó záporra. Szórakozottan tűrte a lány szorítását, s közben elképzelte magában, hogy milyen kedvvel fog kóricálni ma a faluban – nemcsak a tikkasztó hőségtől, de a csúcsidényben egymással versengő traktorok porfelhőjétől sem kell tartania.
Sabina sokáig nem vette észre nála a hangulatváltozást, hiszen még ő sem tudatosította saját magában a türelmetlenséget, mely jóval később – a házak falára ragasztott plakátok láttán – valahogy így fogalmazódott meg benne: „Vajon még meddig leszek képes együgyű történeteket kitalálni neki? A legegyszerűbb szavakat variálva, mint amilyenekből ezek a színes jelmondatok állnak.”
A Sabina anyja akkor már szajhálkodással vádolta leányát (mintha nem ő terítette volna alájuk a kezdet kezdetén azt a kétes színű lepedőt). A házigazdából viszont egy percre sem fogyott ki az ősi vendégszeretet (ezt a rádióból s a tévé képernyőjéről ellesett kulcsszót mindegyre hangsúlyozta); sőt azon fáradozott, hogy a magábaszállás gyanús óráiban bátorítást, mi több: lelki támaszt nyújtson a jövevénynek.
– Majd megszokod nálunk, ne búsulj – érinti meg egy bütykös ujj a kézfejemet. Ez az ember megérzett valamit a rámtörő iszonyból? Ugyanaz a mélyen ülő, fekete szempár, mint a Sabina ovális arcában. Az a háremhölgyek igéző merevségével tart fogva; ezt az állandó hunyorgás viszont sokkal elevenebbé teszi. Már kezdem hinni, hogy kevésbé buta, mint elkényeztetett lánya. Az ő „szeme fénye”.
– A lelked is kiszáradhat, nemcsak a torkod – világosít föl ravasz képpel. – Ha nem öntözöd meg időnként egy-egy tréfával...
A kocsmában így módosul az ajánlás:
– Mindig csak egy kupicával – és rosszallóan bök fejével a söntéspultnál a pálinkát, rumot vizespohárral nyakaló, karikás szemű, borostás képű gyülekezet felé.
– Sajnálom – kezdem restelkedve, a hamis mámorérzetet keltő, nyersszesz ízű, de gyenge cujkától békülékenyebb lelkűvé váló kisöreg igyekezete láttán, hogy meghozza a kedvemet; de el is hallgatok, nemcsak a meghatottságtól.
– Mit sajnálsz? – néz rám gyanakvóan.
– Magamat – mondom egészen megzavarodva.
– Megvan a nyolc általánosod, ugye?! – próbálkozik velem újra, egy biztos pontot keresve, türelmesen.
Akinek ilyen kérdések járnak az eszében, honnan is sejthetné, hogy ennek a világból idecseppent városinak, aki most vele szemben ül, elég behunynia szemét, s máris érzi, hogy mennyire magányos, kiszolgáltatott?... Akkor délután, amikor megtámadtak, elszánt és magabiztos voltam. (Vagy csak blazírt?) De azóta, ha durva, közönyös vagy utálkozó tekintetű alakokat látok zajos brancsba verődni, elfog a félsz, akár egy rühes, kóbor ebet.
– Csak azért kérdem – folytatja a Sabina apja –, mert olyan idők járnak most... egyszóval a Sabina érettségi diplomája is egy kutyagumit ér, mondhatom. – Körülkémlel; észreveszi, hogy idegesíti a környezet. – Nem vagy falusi emberekhez szokva. Ezt mind fújják a fülembe otthon a fehérnépek is.
Megkísérlem az ő szemével nézni az arcokat, külön-külön. (Vajon ő az enyémmel ugyanúgy?) Egy tagbaszakadt fickó elferdült szájjal iszik, füle alatt nagy forradás; rozsdás szőrzetű ivótársa – füle mögött elvakart, csúf kelések – üres tekintettel mered a színtelen folyadékkal telt pohárba. Az a foghíjas, beesett arcú legalább tizenöt évvel többet mutat a koránál; most mintha motyogna magában valamit, ráncot vet a bőr álla alatt. Két másiknak – egy dagadt arcú, zsíros bőrű legénynek s az olcsó dohányszemcséket köpdöső vénségek, aki körme fekete félholdjával élénkíti hamuszín ábrázatát – köd üli meg a tekintetét...
– Ma is agyondolgozták magukat. – A rajtaütésszerűen megszólaló hangba kajánság vegyül. – A marhák!
Betántorog az ajtón egy középkorú, robosztus férfi. Az egymást keresztező karoktól a kép, mint gyorsított némafilmben, pár pillanatra megelevenedik. Az újonnan jöttnek – miután társai lekezeltek vele – rendelnie sem kell. Bamba képpel, elesetten nyúlnak sorjában a pultra lökött poharak után.
– Van nekünk teázónk is – mondja az asztaltárs kelletlenül. – Csak mostanában limonádét mérnek benne tea helyett. Megteszi az is; keksszel vagy anélkül. Legalább nem égeted meg a szádat.
„Lazítsunk egy kicsit, he-he – vezette be kissé zavartan az esti kiruccanásokat a kisöreg. – Különben folyton folyvást arra gondol az ember, hogy szorít a hurok.” Azért még mindig meg volt győződve arról, hogy a nagyobbik leánya jó partit csinált, habár a vejével egyelőre nemigen volt mit dicsekednie. Mindkét gyermeküket arra oktatták minden bizonnyal, hogy az élet megannyi múló szeszélye szép lehet, csak legyen mit aprítani a tejbe. A vejük ehhez – egy vakmerőbb fiatal nemzedék mohóságával – még hozzátette: „Ahonnan már nincs mit lopni, azt a helyet az Isten is megverte!” A család legszebb reményei nyilván nem a közös földterületben gyökereztek, még csak a háztájiban sem, hanem abban az öt és félszer három és fél méter nagyságú helyiségben berendezett bodegában, ahová Todor, a vejük feleségét is beügyeskedte maga mellé.
– Még pénztárosnő is lehetett volna a lányomból – hajtogatta lógó orral a kisöreg –, ha a vejem nem szerencsétlenkedi el a dolgot azokkal a... – Ilyenkor nehezebben forgott a nyelve.
– Az ellenőrökkel? – kérdeztem rá udvariasan. Már Sabinától is ismertem az esetet.
– Azokkal hát. Mintha nem egyforma anyagból gyúrt volna a Fennvaló bennünket is, őket is. Persze, nem mindeniket. De akad köztük magunkfajta rendes ember. Nem Todor lett volna az első, aki szót ért velük. Csak hát tudni kell ám, barátom, mivel kenyerezd le őket.
Ügyefogyott, zavart mosollyal hallgattam fejtegetéseit. Ezen a tuskón fogom kivárni – próbáltam gyötörni magam –, amíg agysejteim végképp eltompulnak?! Elképesztően távolinak tűnt innen a hazai ég. Csak Sabina ne volna!...
Nem tudtam már, mióta ülök a tornác fáján. A roskatag palánk és a száradó föld páráját magamba szíva mintha csak arra vártam volna, hogy a keréknyomokban leülepedett pocsolyák valamelyikétől elém szökjön egy varangyosbéka, és megszólaljon: Nem ismersz fel? Testvérek vagyunk! Te is másvalakinek a bőrébe bújva ücsörögsz, bámészkodsz, savanyodsz itt, másvalakinek az idejét pazarolod már mióta. S akit olcsó trükkökkel bolondítani vagy becézni szoktál, akivel az őrületig fokozott kéjjel bujálkodsz minden éjjel – ő is mintha másnak, mintha másra termett volna.
2.
– Itt járt a központból egy elvtárs – újságolta egyik este a Sabina apja. – Asszony, hozz valami itókát a kamrából. Ha egyéb nincs, jó lesz a nova is. – Megvárta, hogy négyszemközt maradjanak, csak azután folytatta. – Ne fájjon a fejed miatta. Tettünk neki Todorral mi is jószolgálatot, nem is egyszer. Tudod, hogy megy az ilyesmi... Persze, csak szőrmentén diskuráltunk terólad. – Kikapta felesége kezéből az üveget. – Te hozd a poharakat – szólt neki, kicsit „nyeregből” első ízben, s kibotorkált a sötétbe. Mikor beérte, már a kút mellett trónolt; várta, hogy leüljön ő is az egyik faragott kőre.
– Állatgondozónak nem való – mondtam neki. – Rá kell nézni, s egyből kitalálod, hányadán állsz vele. – Közben ő arra gondolt, hogy ekkora élvezettel még senkit nem látott ilyen zavaros, rossz bort ízlelgetni. – Plajbász! Az áll jól a kezében, folytattam. Az én Sabinám leány létére sem fogná meg a tehén tőgyét; nem olyannak született. „Na, és miket szokott irkálni azzal a plajbásszal?” – kérdezte a te embered elkomorodva. Amit a papírra kanyarít, vágtam rá én furfanggal, arról nem kell hozzá nagy képzelet, mindig el lehet találni, hogy kicsoda vagy micsoda, még hogyha nem is mind istállóba vagy hámba való jószág... Előbb úgy tett, mint aki nem érti a tréfát. „Így is sokan lopják a napot a falutokban”, mondta fontoskodva. „Eggyel több vagy kevesebb!” –feleltem meg neki.
– „Te most elmész innen, s egy báránnyal kevesebb fog bégetni a fülünkbe.” S azzal, ahogy azt huncutul előre kigondoltam, a pad alá dugott zsák száján meglazítottam a spárgát. „Beee!”, nyavalygott a fülébe békítően az „áldozati” bárány. Ettől aztán az elvtárs felderült. Két üveg sör is került valahonnét. Faltuk a habot; csak kár, hogy olyan meleg volt, mint a pisi.
Nem volt nehéz elképzelnie, hogy ezen az alföldön is van délibáb. Nem zárta ki a valószínűségét annak, hogy előbb-utóbb az ő szeme előtt is feltűnhet valahol; de az semmi szín alatt nem fordulhatott meg a fejében, hogy a bujdosó Rákóczi lovon elhaladó alakját fogja látni – éppen itt. Előbb a csontjait nehezen vonszoló, különösen nagy fejű lovat pillantotta meg. Don Quijote Rocinante névre hallgató paripája jutott róla hirtelen eszébe, s attól tartott, hogy tulajdon szorongása fog foszforeszkálni a mély szemüregekből.
Ez az első találkozása a csüggeteg, porköpenyes fejedelemmel arra a napra esett, amikor belázasodva vánszorgott haza Sabináékhoz.
A délben összevesztünk; tüntető sértettséggel hagyott faképnél az utcán. Szerencséje volt: a gyúródásban, derékig feltűrődött virágos szoknyájával, őt is magával ragadta a város felé hörögve, rázkódva meginduló autóbuszra felkapaszkodott tömeg. Annyira felgyúlt bennem a türelmetlenség, hogy eszembe sem jutott szemrehányást tenni magamnak, mint máskor, amiért éppen a legszebb pásztorórán fogytak el nyájas, becéző szavaim. A hőségtől kipállott ég aljáról elszabadult szél, mint dühös öszvér, tölcsérben rúgta magasba a szekérút szürke porát. Zúgott a fülem, az agyam dörömbölt, szörnyen elesettnek éreztem magam; mintha énekfoszlány szavait is hallottam volna olykor. Tudtam, hogy nem templomi vecsernyéről valók.
Néhány furcsa dologra már azt megelőzően fel kellett figyelnem; a rám törő heves láz akadályozott meg nyilván abban, hogy egymást érő érzéki csalódásaimat úgy fogadjam, mint a sóvárgást, amely akkor fogott el rendszerint, hogyha az elsuhanó, tiszta folyóvizet néztem. Ezúttal azonban az úszkáló indák foszladozó rácsozata mögül mintha emberbúz áradt volna felém, ahogy a roggyant hídkarfára támaszkodtam. Futni szerettem volna, de vissza se kellett néznem, tudtam, hogy a rothadó békalencse úgyis őrzi kásás lábnyomomat.
Ugyanígy a pusztulás jelei riasztottak később bent is. Időnként megmozdult az ablakon túli homály, s a meszelt falak imbolygó díszlete előtt derékig meztelenre vetkőzött Sabina közeledett felém, végzetszerűen, anyám kialvatlan arcával. „A nehezén túl vagyunk, nyugodj meg” – mondta. Ráismertem a szavakra: a kórházi ágyon hangzottak el még akkor, amikor az a fáradt, fókaarcú orvosprofesszor anyámból kioperálta a daganatot. A falhoz húzódtam, nem mertem megérinteni a Sabina rugalmas, sima bőrét, olajbarna karcsúságát, a combja, hasa nehogy petyhüdtté, melle csomóssá, lelógóvá változzék át a két kezem között.
Nem sokkal azelőtt éltem újra képzeletben – félig-meddig önkívületi állapotban kószálva a szabadban – a temetés délutánját, és a rákövetkező izgalmakat, midőn ismeretlenek vettek üldözőbe s összevertek.
Hogyan is kezdődött ez az „újrajátszás”, melynek egy-egy képsorában érdekes módon szerencsétlenül járt barátjának, GÉ-nek cellában vakarózó, vágyaival s koholt vétkeivel viaskodó, a kosárfonástól kimerülten virrasztó helyzetébe képzelte bele magát?
A táj horpadásait kerülgető kicsi, falusi temető mellett haladt el, melyben a Sabina ősei nyugodtak megbékélten, a korhadással még dacoló, megdőlt fakereszt tövében, mit sem sejtve arról, hogy a viharos veszekedések dacára a család nem volt képes összekuporgatni a tíz valahány esztendővel ezelőtt megrendelt betonsírhely és aranyozott sírkő kiváltásához szükséges összeget. Csak most tűnt föl neki, hogy a megrepedezett föld milyen krumpliszínű. Erről eszébe ötlött a levél, az egyetlen, amelyet GÉ-nek, ki tudja, milyen furfanggal sikerült eljuttatnia hozzá a börtönből. Nem mintha valamilyen törvénybe ütköző cselekvésre akarta volna rábírni barátját, vagy esetleg veszélyes titkot fecsegett volna ki neki – hisz legfeljebb ilyen mondatok árulkodtak a fogoly helyzetéről a kihegyezett szénnel írott, csupa nagybetűs levélben, nyilván azért is, hogy az írás felismerhetetlen legyen: „Két hete éjjel-nappal kicsírázott pityókát vágok kockára, és hajigálok bele, többnyire héjastól, egy óriási üstbe...” –; egyszerűen tilos volt bármilyen kapcsolatot teremteniük egymással, a fogoly ne tudta volna ezt, amikor őt és évfolyamtársait többször is nyomatékosan figyelmeztették a kihágás veszélyére a főiskolán?
Vacsorára érdemes lesz hazaérni, gondolta, meggyorsítva lépteit, ugyanis arról volt szó, hogy ma este krumplit sütnek a tűzhelyen. Az út hátralévő részén a gyermekkor békés családi vacsoráján fog tűnődni azért is, és nem a Sabina anyjának okító megjegyzésén, hogy: „Nincs okunk panaszra, amíg ez van, sőt zsír is van hozzá annak, aki úgy szereti.” Miért ne tanulhatná el ő is az asszony hálás, mosolygó beletörődését, meg a többiekét?
Csak GÉ szeme, selymes szálú hajával tompított kiugró homloka ne tolakodna a frissen megismert arcok elé.
„Egyetlen rossz sem válik jóvá azzal, hogy a többség kész elfogadni engedelmesen.” Barátja ezt még évekkel ezelőtt mondta egy szemináriumon, tanárukkal heveskedve, s ők meggondolatlanul megtapsolták, vérig sértve a hiú lektorocskát. Aznap egy kicsit mindnyájan hősnek érezték magukat; nem számoltak azzal, mekkora hallgatás lesz még az ára a kis incidensnek. Most már egyikük sem fogja megtudni, hogy milyen GÉ örökre lezárt szemmel, kiakadt nyakcsigolyával. Ő még a beszegzett koporsót sem láthatta. Az utóbbi hónapokban – erről is csak a levélből értesült – GÉ megőszült, s csomókban hullt el a haja. A legszélső sír fölé ferdén nőt akácfa törzsének támaszkodva (vagy bújva) a falu együgyű Vaszija. És milyen furcsán fordítja félre a fejét.
„Valami nincs rendjén velem, vagy a világgal” – készült folytatni magában a kusza elmélkedést; arra ugyanis jól emlékezett, hogy egy órával korábban Vaszi volt az, aki az utolsó cseppig kinyalva egy halkonzerves dobozból az olajat, kéjes vigyorral kezdte rugdalni a pléhet végig a falusi utcán, szétzúzva, megsemmisítve az ő lelkében maradék kellékét is a néhai falusi idillnek. A csendet.
Közelebb lépve az öreg akáchoz, úgy tűnt neki, hogy az együgyű legény pimaszul rámosolyog. Vagy talán csak az a vékony csík a szája szélén játszadozott („járatott bolondot”) vele és a világgal? A Vaszi képén sehol egy légypiszok; sima volt, szinte üde. „S még azt mondják, hogy az élet összegyűri az ember arcát!”...
Nem várta meg, hogy az eleven színű csík megfeketedjék.
Elkezdett loholni. Úgy érezte, hogy noha végtelen távolságra került öntudatától, a múlthoz, bármilyen messzire legyen is tőle, vissza kell találnia. „Méghogy idegen földben horgonyt vetni! – gondolta fogvacogva. – Ostobaság hinni, hogy elég hozzá a vakmerőség.” Az áttörhetetlen pusztaságtól körülkerítve („igen, ilyen is van”, gondolta) megállt, és mozdulatlanul figyelte, amint a nádbuga szövevényében egy messziről jött fénysugár fulladozik.
„Eddig nem láttam, hogyan hal meg magától egy ember. – Az is lehet, hogy hangosan beszélt. – Okosabb lettem még egy félelemmel.” Amint visszanézett a temető felé, két, nyakkendős, bőrzekés alakot látott: közrefogták Vaszit, és durván rángatva húzni kezdték maguk után.
„Mit keresnek a hivatásos pofozók a sírkövek között?!” – kiáltotta oda nekik magyarul.
– Annyi elfojtott lázas élmény után miért ne ordibálhatnám ki magamat én is? – hajtogattam a Sabina apjának, aki hónom alá dugva fejét, inkább emelgetve mint ölelgetve a sövényen túlról (úgy látszik, az kaparhatta össze az arcomat), becipelt a házba. Diadalmas vigyorral, mint győztes a legyőzöttet.
– Nem vitte el a Vaszit senki – kezdte korholó hangon; állítólag félrebeszéltem. – Ott öleli a fát most is. Valóban meghótt – folytatta, engesztelő tekintettel tolva elém egy fél csupor pálinkát –, de nem nyúlnak ahhoz, ki hogy nyúljon? Csak bámulják szemérmetlenül.
Ijedt sikoltozást hallva kintről, felugrottam a lócáról, és görcsösen ragadtam meg a kisöreg csuklóját.
– Ők azok, maga nem hallja?!...
Segítség nélkül fejtette le kezéről tüzes ujjaimat, s katonás léptekkel kivonult. Én erőtlenül hanyatlottam hátra. Egy idő múlva megint meglibbent a tüllfüggöny.
– Egy nagy frászt! – riasztott föl a gazda inkább kedélyes, mint haragos hangja. – Egy dühös kutya bújt át a palánkon, vagy átszakította.
– Még e’ hiányzott! Minden egy napon – jött be lihegve, mezítláb a Sabina anyja.
– Mart-e meg valakit? – kérdezte higgadtan az ura.
– Az? – húzta el a száját az asszony, szinte csalódottan. – Odébb állott.
– Ragadtatok volna hamar egy követ, s vágtátok volna fejbe.
Az asszony felkapta a köténye szélét, és megtörölte bele előbb az arcát, majd az orrát: – Hátha nem is volt veszett – mondotta. – Habár nem csodálkoznék, ha megdühödött ebben a harsogó nyárban.
Később azon kaptak össze, hogy húzzanak-e hideg vizet a kútból, ha még jobban felmegy a lázam, a borogatáshoz.
– Csak pálinkát – makacskodott az ember. – A víz nem tesz jót ilyenkor.
– Pálinkát – nyelvelt az asszony –, ecetes víz helyett is azzal dörzsöljem le a testét?
– Kutyaharapást szőrével. A lázát belülről kell megölni. Mind pancsolhatsz a vízzel... eridj és keríts egy pár piócát. Ha már mindenképp külsőleg akarod kezelni. – Az asszony szó nélkül iramodott meg; a kisöreg pedig tovább morgott magában. – Az esze tokja! Az a kutya nem is volt dühös. – Megállt a lóca végénél, árnyéka épp a homlokomig ért a feje búbjával. Te se láttál erőszakoskodást. Ebben a temetőben legalábbis... – Felnyitottam a szemem. – Viszont a kiabálás a te torkodból jött... Akinek láza van, az egyelőre nem tartozik felelősséggel senkinek.
Megpróbált vigyorogni; ám ez a vigyor önmagának is szólt – a legyőzöttel egyazon sorsra ítélt győzőnek. Így aztán savanyúra sikeredett.
Kiszáradt tekintetbe néztem. Kint megdördült az éj. Ha a forró ég megreped, tudtam, mindjárt sírva is fakad.
Jött, hogy ismét felkiáltsak: „Nincs már köztünk titok – a ti Sabinátok sem jött haza, győzött az érzékisége –; a mai harsogással vége a nyárnak! Vége a bolondításnak!... A folytatáson törje a fejét az idő.”
Éjjel egyszer csak a Sabina meleg testét érezte maga mellett. „Mégis hazajött, és bebújt mellém az ágyba – gondolta –, hogy a hidegrázásomat elmulassza.”
A szobában feküdtek, s ahogy emlékszik, a lány anyja be-benyitott rájuk, és ilyenkor nem mulasztotta el a lánya fülébe sziszegni kurtán: „Szajha!” Sabina eközben mintha vezekelni akart volna, úgy bánt vele, mint egy gyermekkel, kitartóan cirógatta, csókolta, szeme az érzelemtúltengéstől (vagy talán az italtól?) könnyesnek látszott. Apjának néhány elejtett szavától gyanút fogva, csalhatatlan diagnózist állított fel, amit aztán vele is el akart hitetni. „Már rég gyanítom, hogy mi van veled – mondta. Buzgólkodó anyját ekkorra már sikerült kirekesztenie az ajtón. – Kitört rajtad az idegláz. Mert titkolózol. Hányszor kértelek rá, hogy ne játszd meg előttem a mindenbe beletörődő, gátlásos baleket? Adj ki, köpj ki magadból óvszer nélkül minden rosszat, ami veled történt, és egyáltalán azt, ami eddigi életedből számomra fontos lehet.”
Lábadozás közben, a valóságos és a tudatalattijából előtolakodó képeket keverő emlékezetében fel-felötlött az asszony szenesvasalóval tébláboló alakja; s a máskülönben szokványosnak tetsző képhez különös szavak társulta: „Nem napszúrás ez, mind beszélhet nektek az ember. Valaki megigézte!...” Utólag elgondolva a dolgot, mintha csobbanásokat is hallott volna. (Talán az asszony dobta bele a széndarabokat a csupor vízbe?) Mindenesetre nem frissen mosott ágynemű várt arra a szenesvasalóra; ilyet ő azon az éjszakán (na, és más alkalommal?) nem látott. Igaz, a szenesvíz ízére sem emlékezett a szája.
Miután hányni kezdtem, Sabináékban felmerült a falujukban gyakori bélfertőzés gyanúja is. A víz okozza, „dögvészes”, nagy szárazság idején vagy éppen viharok után; habár állították, hogy az ő kútjuk vize zavarosan is pont olyan jóízű, mint máskülönben.
Akkorra én már vallomásaim java részén szerencsésen túl voltam. Mintha hullámokon lebegtem volna (bár tudtam, hogy a Sabina karjaiban vagyok; nem győztem hangsúlyozni, csak azért feküdt le mellém a takaró alá, hogy csillapítsa fogvacogásomat – „ilyen állapotban ne is reménykedj másban”, kuncogta –; szájába vette a fülemet és sorban az ujjaimat, majd ajkát a lapockámra szorítva fújta belém a meleget, húsos szája mind lejjebb csúszott, már a derekamnál, az ágyékom közelében borzongatta bőrömet a forróság); víz árasztotta el a dinnyeföldeket, az úsztatott alattomosan engem is, fejem fölött ocsmányul károgtak a varjak, mintha szántszándékkal követtek volna félálmom zavaros örvényein, hogy összekavarják bennem, amit el szeretnék mondani. Nem is a hamuszínű, vacogtató víz tűnt irreálisnak előttem, inkább az, hogy tekintetemmel időnként megkapaszkodtam egy váratlanul közel elsuhanó vaságyban, rozoga deszkaasztalban, szuszékban vagy egy falhorpadásból kiálló szegre akasztott condrában, rongyos törülközőben, s ilyenkor kívülről láttam magamat, kusza csepűhajam és szakállam lebegett, sötét szilvaszemem kissé kimozdulva ugyan a helyéből, de csodálkozás nélkül meredt a semmibe.
– Milyen kőfejtővel hadakoztál? – kérdezte másnap Sabina. – Vagy kétszer állon is vertél, szerencsére nem erősen, volt annyi eszem, hogy elkapjam a fejemet hadonászó kezed elől. Még kiderül, hogy kényszermunkáról lógtál meg, mikor a vonaton felszedtelek – folytatta tréfás hangon. – Tízszer is megnéztem párnás tenyeredet, amíg aludtál. Akinek ilyen bársonyos, finom bőre van, az mind szövegelhet nekem... Volt egy krapekom – nem meséltem még neked? –, aki, ha indulatosan rám nézett, éreztem, hogy kimegy a lábamból az erő. Egyik este, amint egy hídhoz értünk, erőnek erejével visszatartott, hogy üljek le vele a sötétben, és nézzem a vizet. Előbb engedékenyen simultam hozzá, de aztán, mint akit megcsíptek, ellöktem magamtól és – képzelheted, milyen irammal – futásnak eredtem a kivilágított utca felé, nem vártam meg, amíg fegyencpillantásától megint elgyengülök.
Rejtett énemnek lázas állapotban koholt – semmiképpen nem valóságos – viszontagságai azért mintha őt sem hagyták volna békében megnyugodni. Hát még engem! Most már világosan emlékeztem arra is, hogy császkálás közben, mielőtt a falun keresztül hazafelé indultam volna, egy-egy pillanatig meg mertem volna esküdni rá, hogy én vagyok GÉ.
Mintha zuhanyozó rózsája alatt állt volna (akkor üthetett ki rajta a lázas veríték), úgy tűnt neki, hogy egész teste lesoványodott. De amint záporozni kezdett rá a meleg víz, miként ha valamilyen varázslat folytán kezdett volna visszatérni belé a hajdani dac és erő. Előbb csak egy nyerítésszerű durva kacagás hangzott fel (talán egy, a vihar közeledtét megérző ló nyerítése serkentette tovább képzeletét?), aztán elég volt GÉ levelének egyetlen mondatát fölidéznie magában – „a fogházban ugyanis minden szombaton közös fürdés van” –, máris érezte, ahogy közrefogják a megfeszült izmú végtagok, lökésre, gáncsolásra készen, fenyegetőn, és a képzelt hangok is felerősödtek benne, mint amikor a megbokrosodott ménes be van kerítve. „Elképzelheted, milyen az, amikor haverok, ellenségek, öregek, fiatalok – ezt lehet, hogy a haja sötét sátrát az ágya fejénél lobogtató Sabinának motyogta később – egymásnak esnek, ki akivel éri, és szorongatják, ütik, tépik-marják egymást. Mind sípolhatnak az őrök, nem nagyon mernek bemerészkedni közéjük a fullasztó, sűrű gőzbe. Pedig a gyengébbeket fürdés közben könnyen meg is nyivaszthatják.”
Aztán mint forró fürdés után, jóleső ellágyulás vett rajta erőt; a cirógató ujjakról körömlakk-illat áradt.
„Ha a leghalványabb női illatfoszlány betévedne oda, közéjük, képesek lennének, azt hiszem, elbőgni magukat.”
Ezt is kimondtam volna, vagy csupán gondoltam?...
A csukott szemhéjjal egy másodpercre lehanyatló öntudat, s már ott állsz hátadat a penészszagú falnak támasztva: a cellaablak magasan fejed fölött. Egy kéz finom szorítása sem tarthat vissza, komor vakondokká változol hirtelen.
– Kivel beszélhetek még nyíltan, őszintén?!
– Megint félrebeszélsz – hajol föléd aggódva a kiáltásodtól felriadt Sabina.
Kint hajnalodik; de félig álomra, félig képzeletre csukódó szemhéjad alatt tébolyultan süt még a hold. A fagyos sötétségben, mint ködbe veszett Tejút, csak lehelete(d) világít, vagy szakállon s szemöldökön a zúzmara. Az, akinek most látszol, önmagától elidegenülten figyel messze (vissza) valamerre. Fekszik és nem tud elaludni. Nem a párna hiányzik a feje alól; rég nem gondol melegre, kényelemre. Csupán arra, hogy irtózik az érintéstől. Patkányokkal ébred.
Tehát mégis van reggel.
Úgy kapom föl a fejem, mint akin rajtaütöttek üldözői.
– Alig értem hozzád – duruzsolja Sabina. Majd elfojtva egy ásítást: – Itt vagy mellettem az ágyban. Mitől félsz?
Egy sejtelmes sor motoszkál agyamban. Ez a bajkeverő arc, akit felébresztettél. Ő az én ellenségem... Valahogy így hangzik.
Kezdek kijózanodni.
– Annyi mindent elhallgatsz előlem – néz rám szemrehányóan Sabina – Fogalmam sincsen, miért ragaszkodom annyira hozzád.
Az ébredés szigetén még kissé bambán, de valami hajt, hogy rögtönözzek neki. Hihető bárgyúságot és hihetetlen, valóságos borzalmakat, míg ajka el nem nyílik a csodálkozástól.
A hivatalos változat szerint GÉ állítólag szökni próbált a rabkórházból. (Kinek jutna eszébe firtatni, hogyan került oda?) A tudnivalókhoz tartozik még, hogy egy ilyen kísérlet eleve reménytelen, mivel a farkaskutyák mindenképpen ráakadnak a szökevényre; az erdőből kilépve két lépést sem tud tenni, s a megfigyelőtoronyból is azonnal észreveszik.
GÉ, úgymond, kutyaszorítóba került, és fölakasztotta magát egy fára. A halál oka tehát: szökési kísérlet. Nehéz elhinni annak, aki tudta (amit GÉ is tudott), hogy hamarosan ki fog szabadulni.
– Sohasem dolgoztál kőmalomban. Egy percig sem hittem el. Lefogadom, nem is jártál ott, fogalmad sincs róla, hogy milyen! – ugrik fel mellőlem erőltetetten könnyed nevetéssel Sabina, és kiszalad a kertbe.
– Egész nap recsegő robajjal zabálja a követ – fogadja zúgó fejjel, fél könyökére támaszkodva a visszatérő lányt. – Mint egy idomtalan óriás, olyan.
A nyitott ajtón keresztül látni, amint Sabina a piszkos veder fölött egy csupor vízzel leöblíti a zöldhagymát és a paradicsompaprikát.
– A kezedről rögtön tudtam, hányadán állunk – suhan be hozzá a lány. – „Tanult fiú. Úr”, ezt hajtogatta az anyám is. Egy kicsit, igaz, megzavart, hogy minden zajra olyan érzékeny vagy. S az a sok zagyvaság! Már a legelején feltűnt nekem. „Mosogatókonyha, meg alumíniumpult!...” Pedig még nem is volt katona, gondoltam... Az éjjel aztán ennél különbeket is összehordtál.
– Mit mondtam? – Hát, hogy egy hétig odaraktak budit takarítani; s persze ki ne tudná, hogy a rühes deszkák bármelyik percben beszakadhatnak alatta! Mintha én nem olvastam volna Slavici fogházemlékeit... Egyszer heves gúnnyal hadakoztál valakivel, hogy: „Felelőtlen, szarházi alakok vagyunk, ugye, mert rühelljük a hülye erőszakot!”... – A paprika piros húsa hersen a pici, fehér fogak között. – Ettől majd megjön az étvágya az úrfinak!
Elvesz egy zsenge zöldhagymát, lerázza róla a gyöngyöző vizet, és elgondolkodva rágni kezdi.
– Pedig a kőmalom létezik – jelenti ki; ám a lány egyelőre nem arra figyel, amit ő mond, hanem élvezettel nézi, ahogy a hagymát csak így magára – „parasztosan” – eszi.
– Mit hozzak hozzá?
– És minden egyéb – folytatja zavartalanul; közben szelíden megfogja a lány kezét. – GÉ. Meg a többiek...
– Ne törődj vele – vonja meg a vállát Sabina. – Ő meghalt, te pedig a többiekkel együtt élsz. Ha egyszer így volt megírva, hogy ilyen fiatalon...
– Ha nem gondolok rá – vág a lány szavába –, s arra, ami történt, a szálló por, nemcsak a kőmalomé, mindent vak homályba borít.
– Ami elmúlt, akire föld hullt, azt nem kell bolygatni – mondja fel neki a lány, akár egy népi bölcsességet.
– Az igazság az – szólal meg ó kis idő múlva –, hogy nem volt alkalmam elbúcsúzni tőle. A többiek se tudják, hogyan nézett ki utoljára s milyen halállal halt meg. De én még a koporsóját sem láthattam.
Mintha kiszakadtam volna a saját időmből. Az aknamezőként elkerített, mostoha, puszta temető felett az a néma nyírfaerdő zúg bennem azóta. Minden emberi településtől távol.
Valamilyen kideríthetetlen építmény falmaradványait kerülgetve, a temetési szertartást lekésve jutottam el odáig. Ha sor került egyáltalán valamilyen szertartásra.
Vajon akkor is elmegyek (torkomban vert a szívem, úgy igyekeztem, vagy talán a be nem vallott szorongástól? – tilosba tévedt „kezes állat”!), akkor is kockáztattam volna, ha előre tudom, hogy zsoltár helyett, megrendülés és búcsú helyett csattanó gúny, megvető szavak fogadnak? Hogy valósággal vadásznak rám, akárcsak a többi „hőbörgőre”? S az az ismeretlen katona, aki cigarettát kunyerált tőlem (békében, lám, semmi hősi szoborpóz, csak egy kis sütnivaló és alázat!), ha nem figyelmeztet az utolsó pillanatban, lehet, hogy elejtenek – „lesállásból”?
Mivel a holttest kiadását folyton halogatták (kitől is hallottam rebesgetni, hogy égési sebek voltak rajta?), a család – melyet tragikus halálú barátunknak depresszióban szenvedő hajadon nővére képviselt csupán – három hét után belement abba, hogy GÉ-t idegenben temessék el, azon az isten háta megetti vidéken, ahová az öreg lány az ítéletet követően nyomban áthelyeztette magát, hogy öccse közelében lehessen.
Ahová mi, volt kollégái, barátai is eljutottunk, anélkül, hogy sejtelmünk lett volna arról, hogy a beszegzett koporsó is veszélyt rejthet magában. „Akárhogy is vesszük, ők a mi leghasznosabb embereink – magyarázkodott a kiskatona. – Én megértem a hozzátartozók érzékenységét, de tekintve, hogy járványban halt meg az illető (nekünk legalábbis így mondták), ezek itt mégis csak az élet malmára hajtják a vizet.”
Nem emlékszem, melyik római történész volt, aki többre tartotta a veszélyes szabadságot a békés szolgaságnál.
Erre gondoltam ott.
Akkor még nem vettek üldözőbe és nem jutott eszembe futni, igaz.
– Járványban halt meg? – kérdezi csodálkozva Sabina.
Gúnyosan biggyed le ajkam, vagy inkább keserűen.
„Elég volt nekem a fenyegetés s egy bokán rúgás – gondolom –, hogy Kazinczy borzadó lelkének bölcsessége költözzék belém.”
Vagy csak az óvatosság? Hisz én nem is láttam „gyilkos szereket”.
– Annyi mindennel meggyanúsítják az embert. Járvánnyal miért ne lehetne – jegyzem meg végül ostoba képet vágva.
– Kiről beszélsz? – néz rám értetlenül Sabina.
– GÉ-ről.
– De hát ő halott.
– Épp ez a morbid a dologban. A halál előtt nincsen gyanúsított és gyanúsító – szavalom enyhe pátosszal. – Sem üldözött és üldöző,
– Ezt úgy mondtad, mint egy pap.
Még képes lesz meghatódni a csaj.
– A gyászbeszédből idéztem.
– De hát nem azt mondtad, hogy elzavartak a temetésről?
„Ez a gyászbeszéd az én jövendő síromnál fog elhangzani.” – S közben már látom magamat összecsuklani, tehetetlen testem egyet-egyet még rándul az úton álló súlyos talpak, vaskos bokák gyűrűjében. De lenyelem érzelgősségemet, és megkísérlem könnyed stílusban a Sabina értésére adni, hogy a kilátásaink azért rosszabbak is lehetnének.
– Még mindig jobb – jelentem ki –, hogyha járványos betegséggel s nem „csoportos huligán megnyilvánulással” vádolnak valakit. Mert volt, amikor csak ez a „lemez” járta.
Félig nyílt ajka fölött a szőröcskéken remegés fut át. Félős, hogy elsírja magát. De azután bezárja az ajtót, és kacarászva bújva ki ruhájából, beugrik mellém a szülei bárkaként ringó családi ágyába.
Hasunkra süt a nap. Megengedi, hogy éhgyomorra kedvemre munkálkodhassak testén, mint záporeső az agyagos földben.
– Gyere, fussunk innen! – csimpaszkodott belém templomozás után Sabina. – Sok csóré, unatkozó csóka! – húzott magával, minél messzibbre a fejüket összedugva topogó, tipegő vénasszonyoktól. – Nem érzed, milyen savanyú a leheletünk?
Őszintén szólva, ebben az áttetsző délutáni fényben szívesen elidőztem volna még az elnéptelenedett templom környékén. Az utóbbi két-három napon megpróbáltam néhány vázlatomon a belsejét is megörökíteni. A faluban – örömömre vagy bosszúságomra? – mind többen kezdtek művész úrnak titulálni. A lesújtó telefonhír után egyáltalán nem óhajtottam egy talmi (vagy megmosolyogtató) népszerűség miatt a hivatalos – egyenesen központi – érdeklődés gyanús alanya (ha nem éppen szenvedő alanya) lenni. Az viszont egy sóhernek – mert rövid idő alatt azzá váltam – jól jött, hogy néhány szénrajzát megvették a faluban, helyesebben mondva, a Sabina anyja tojás, liszt, juhsajt ellenében értékesítette őket. Jóllehet sohasem voltam meggyőződve arról – ezt Sabinának egyszer be is vallottam –, hogy hivatásból rajzolok, ez a kikapcsolódás (avagy inkább a sokk, amely megelőzte?) mintha nem csupán önbizalmamnak tett volna jót, a lelkem mélyén mindeddig pórázon tartott művészi nagyvonalúságnak is, mert újabb vázlataimon olykor a legnagyobb összevisszaságban lehetett látni legelő vagy viharban menekülő állatokat, felhőket, fákat, s ez lassan merészebb, csak behunyt szemmel érzékelhető ösvényeken indította útnak agyamat. Már csak egy villanás hiányzott ahhoz, hogy a szétszórt természeti elemek ösztönzésére megszülethessen bennem az igény egy új szintézisre. De hol volt még tőlem az a csalhatatlan villanás?!... Hogy mennyire vagyok igazi tehetség, azt szaktanáraim biztatásaiból vagy nem tetsző arckifejezéséből, valamint néhány kollégám irigykedéséből próbáltam lemérni. A divatként felkapott technikai eljárások mindenesetre hidegen hagytak.
– Ha nem viszel el gyorsan valamilyen félreeső helyre – borzongatta meg fülcimpámat a Sabina forró suttogása –, minden, palánk mögött sunyító, fonnyadt p.... és aszott f... tudni fogja, hogy milyen szégyentelenül falánk szoktam lenni. Képtelen vagyok kivárni, amíg besötétedik.
Ennyire fontos lehet a szeretkezésben súlyt veszítő test? Csak a csupasz föld – se fűselyem, se kalimpáló falevélcsend –, csak egy vad, lágyékcsontot feszítő erő. Már-már a nemlétig tágítható völgy, a fölismerés iszonyata, hogy alámerülés közben a gyönyörűség gyöngyei után semmivé válhatsz... Ahogy gyűl az édes íz a szádban – nem a véré, inkább a velőé –, úgy illan el a düh az idegekből; a természet egy kurta kuruttyolással a halálfélelmet is képes kicsúfolni.
Fogy a hold, s a fájdalom sehol.
– Azt mondtad, a mamádat juttattam eszedbe. – A lány most nyugalommal hajol az arcom fölé, mint az alkony; észreveszi és gyöngéden megérinti a letaposott szirmokat. – Ilyen lehetett ő is, mint én? – Szinte tűnődve kérdi, s tőle szokatlan türelemmel várja a választ.
Hosszú – nemcsak szótlan, de nyelv nélküli csend.
Elérhetetlenül kering a többi elodázott válasz is.
Milyen régnek tűnik az a pirkadati óra a verandán, midőn Sabina megtudván, hogy anyám sok éve nem él már, szipogva, kíváncsian rám kérdezett: „Emlékszel még rá?”
„Nem is tudom – mondtam zavartan. – Ha könnyezni látlak, könnyebben magam elé tudom idézni az arcát. Megpróbálom lerajzolni neked.”
„Egy rajzból, ha sikerült is, csak annyit lehet kivenni, hogy szép volt vagy csúnya. Egy anyánál ez nem számít. Az enyémnek a képe, láthatod, mint egy dinnye, majd szétreped, ki se látszik belőle a két szeme, és mégis jobban szeretem és többre tartom, mint akár Pislaricát. Szavakkal sokkal többet el lehet mondani valakiről, a jót is, a rosszat is egyszerre. Én legalábbis úgy vagyok vele. Képzeld – öntötte el arcát a naiv báj –, én iskolás koromban minden március 8-ra két-három oldalas verset írtam anyámhoz!”
Akkor mulatságosnak éreztem a dolgot, s kissé fölényes mosollyal adtam tudtára Sabinának, hogy én sohasem szoktam verset írni. Egyik nap aztán (előző éjjel a lány kérdésekkel árasztott el megint), ha jól emlékszem, fülledt, borús délelőtt volt, és sok unalmas órát kellett a házban egyedül eltöltenem; kényszerű magányomban eszembe jutott anyám. Furcsa módon, nem a vissza-visszatérő, megszokott, rideg kórházi képet idéztem fel róla, hanem azt a réges-régi, megsárgult felvételt, amelyiken mennyasszonyi ruhában áll tágas udvarunkban a krumpliköveken. Azt a legendás hírű udvart azóta fölszántották, majd föltúrták. Egy. orosz katona – nagyanyám mindig Grisát mondott – részegen ugratta volt itt lovát. A hátsó patáktól a krumplikő, az elsőktől a kőkerítés pereme vetett szikrát, ahogy elmesélték. Anyám akkor még nem sejtette, hogy az alatt a – világrajövetelemet megelőző – néhány hónap alatt fogja csak boldog asszonynak nevezni magát... Miért ne írhatnám le, gondoltam, a rozoga lócán heverve, emlékeimet, nemcsak róla. Bőven kitelik az időmből. S máris a magas hátú, bársony tapintású ebédlődíványra képzeltem magam; kinyújtott kezem középső ujjával éppen elértem a tiroli kalapos vadász nyomában szimatoló gobelin-vizsla lábaközét.
– Nem említettem még neked – szólal meg végre a fűben heverve, kitérő választ adva megint a szerelmesét féltékeny gyanakvással figyelő lánynak –, hogy miután anyám megbetegedett, egy ideig a húga, Marcsa néni vett gondozásba, aki mindig attól tartott, hogy valamilyen illetlenséget fogok elkövetni a magam és a család szégyenére.
– Csak nem oda akarsz ezzel kilyukadni, miszerint a nénikéd, ha még él, a mai napig is hiszi, hogy szemérmes fiúkát sikerült faragnia belőled – jegyezte meg rosszmájúskodva Sabina. – Ha sejtené szegény, hogy egy olyan lányért vesztetted el a fejedet, akinek nem te voltál az első...
– Az egyedüli.
– ... épp úgy szörnyülködne, akár a mi „nénikéink”, ezek a vén csókák. Csak belül, a lelkünk mélyén sóvárognak, kívül faszentek. Hadd egye őket a penész! Mint a papsajtból a sínek között, annyi van belőlük mindenütt.
A Sabina vállára hajtja fejét; érzi, hogy nehéz. Hálás a lánynak, amiért másról fecseg, mint ami az ő lelkiismeretét nyomja.
– A mamád, ha élne, biztosan megértene engem – mondja a lány váratlanul; s ő már kezdi sejteni, hogy hiába reménykedett az előbb. – Szegény a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent magára maradni egy nőnek. Egyedül vállalni mindent...
Hazafelé menet a sötét utcán gyanútlanul karolta át a lány vállát. Még nem tudatosult benne, hogy e szenvedélyes rokonszenvnyilvánítás ösztönösnek hitt kifakadásai mennyiben hozhatók kapcsolatba a Sabina anyjának egyre konkrétabb célozgatásaival.
– Ha mégis eszedbe jutna lerajzolni – cseveg tovább az ő „megfoghatatlan mamájáról” a lány –, nehogy szólj nekem. Úgyis rá fogok ismerni.
Kínosan bólint rá. Hogyan adja a Sabina tudtára, hogy a naiv ötlet végül is bevált. Sok mindent köszönhet a lánynak. Ki hitte volna, hogy lustaságra kárhoztatott agya annyi mindenre vissza tud emlékezni?
Nem is az agy, inkább a lélek. Ezt akkor értette meg, midőn rádöbbent arra, hogy hiába kísérelné meg lefordítani mindazt, ami csak úgy ömlik belőle magyarul. Sabina alig érzékelne belőle valamit. Egy más hagyományhoz hű, más környezetet tükröző nyelven sok minden épp olyan képtelenségnek hangzana, mintha, mondjuk, e hagymakupolájú falusi templomocska ortodox gyülekezete előtt hirtelen rázendítene Szenci Molnár vagy Bogáti Miklós zsoltáraira.
Álmában egyik éjjel anyja rácsos poronyótésztát vett ki a forró tepsiből. A kertjük végében termett ribizliből készült íz volt benne. „Ribizlikocsonya.” „Ribizke”.
A gyermekkori kert ribizli-íze a tésztarács alatt. A szavak íze.
Nemcsak a Szenci Molnár Albert- s a még régebbi Bogáti-szöveg.
A zsoltár dallama is!
3
Letelt a türelmi idő.
A test görcseit oldotta csak a kaland, kényesebb, sebezhetőbb felem képtelen elvegyülni a közönyben. Kudarccal járt a kényszer; hiába fogtam idegen hétköznapiság hámjába képzeletemet.
Ami velem és génjeimben történt, testestül-lelkestül azé vagyok.
Álmomban fényvesztett betűket láttam sírkövekről lefordulni s fejre esni. Erőlködtem, hogy fölismerjem a hiányos neveket, miközben egy kéz sietett elseperni előlem a drága csillagtörmeléket.
Anyám korholó hangját véltem hallani (mindig attól félt, hogy belepi a gaz a családi sírokat), s én, aki hetek óta csak az ösztöneimre hagyatkoztam, elsírtam magam.
Mióta anyám és apám – egy fedél alatt, de – különéltek, szinte mindig dacosan fogadtam szidásukat. „Huhogjatok csak, vén fülesbaglyok!” Mennyi idő múlhatott el aztán, fogalmam sincs róla, de már egyedül éltem a házban, s egy válófélben levő, kacarászó menyecskével osztottam meg magányos éjszakáimat. Neki jutott eszébe egyszer, pénteken (rendszerint akkor állított be hozzám nagy élelmiszeres kosarával, és sietett elsütni valami hülyeséget, hogy megkíséreljen megnevettetni engem is): „Miért nem dobod ki azt a kitömött baglyot? Egész molycsalád költözött a fülébe, nem látod?!” Másnap nekifogtam rendet csinálni a házban; úgy vettem észre, hogy az egyik feldőlt cserépben a tornácfáján anyám örökké zsenge petrezselyemlevele félig sárga, félig már megfeketedett.
Mikor még a bűnbánat csalta ki szememből a könnycseppeket, nem a dac! Végigömlött az abroszon a vörösbor, s én elképzeltem, amint apám valahol messze, ahol fogva tartják, elvérzik. Ráborultam a terítékre, s mivel anyám, munkájába merülve, nem mutatott irántam gyöngédséget, egy idő múlva („kis mimózalélek!”) szipogva szaladtam ki a kalitkámhoz. Könnyeim prizmaként bontották fel a szemembe szúró fényt, s én a kölest csipegető szürke stiglicet is színesebbnek láttam félárva sorsomnál.
Apámat sváb neve miatt deportálták. Hajnalban fogták el az utcán, kezében egy kanna tejjel. Én akkor a világon sem voltam még. Anyám szavaival ivódott belém azután, mint bénító szérum, annak a kora reggelnek a tanulsága.
Nem a hullámos frizurájú, csak a ritkuló, szürkeegér hajú férfit szólíthattam később apámnak. Aki kerékpárját (kerékpárjától?) támogatva néha becsúszott vagy befordult az árokba. Olyankor megpillantottam feje búbján a kopasz foltot.
„Csak meg ne futamodj, fiam – motyogta karomba kapaszkodva, s fölös nyála habosan barnállott. – Még ha bántja is mások fülét a neved, minként a macska farkára kötözött konzervesdoboz.”
S én ugyanazzal a megmásíthatatlan névvel futkároztam azóta föl és alá, anélkül, hogy eszembe jutott volna megfutamodni.
„Senki sem figyelmeztetett a veszélyekre, amelyek a lelket fenyegetik, ha porszemek mint meteorok kezdenek tündökölni légkörében” – olvastam egyszer Füst Milánnál. (Ő is összetört, beteg embernek ismerte meg apját, az egykor daliás férfit.)
A külső küzdelem elől kitérő én most torz mosollyal figyel magába. Befelé. Mint liliputiak, törtek rám a részletek, s megkötöztek. Érzem s érezni fogom hatalmukat – még akkor is, ha nem áll össze bennem az egész.
Kötelező alvás. Kötelező szomorkodás. Kukucskálás a leeresztett redőny rései közt, sóvárogva a szürke kőkerítésre felkapaszkodó, savanykás ízű szőlőindák után. Csigaszarvak; játszik velük a szél. A japán lámpaernyő örökös naplemente-fényében egy rokkant árnyékú, fiatal nő: sárgásszürke tekintetű anyám. A szétnyitható ebédlőasztal mindig csukva. A belső szoba érintetlen könyvsorai. Tompa fényű díszkötések. A saroktékába költöző fabogár. Az ingaórából kiköltözött idő és a kiakadt sárgaréz súlyok. Az íróasztalon ujjnyi vastag por. Jól kivehető az itatós helye, amelyet anyám barátnője, a szomszéd ház ablakába, hímzett párnára kikönyökölő vénkisasszony kért kölcsön. A kulcsra zárt, faragott kalotaszegi doboz fakult fényképeket, régi szerelmes leveleket s egy búzavirágkék szalaggal átkötött hajtincset rejteget. Az egyik képen nagymama, aki elfelejtett visszajönni Amerikából.
A lyukas csatornából csorog az égre kiömlött lila tinta (nincs kéznél épp az itatós). A ház padlásáról, a limlomos ládák s a titokzatos, gótbetűs albumok között hancúrozva, jól látom, amint a szódáskocsit húzó egyik muraközi ló hirtelen megcsúszik, és térdre rogyik a latyakban. Gönczi bácsi, az öreg suszter kiáll a boltja elé, s kötényébe törölve enyves kezét, hunyorogva nézi.
Szánkón ülök, nagyapa húz hazafelé a Ligetből (most nincs az orrán drótkeretes szemüvege). Behunyom a szemem: ropog a hó, mint görögdinnyehéj, ha kés szalad bele. Kinyitom: a szánkanyomban sérült szarvasbogárként vánszorog az árnyék.
Törpevonat pöfög térkép-Európából Ázsiába tolatva. Apró állomások, mint hárászkendőbe burkolózó öregasszonyok.
Egyre jobban belegabalyodom a füstbe, a gomolygó párába, fojtó, fehér ködbe.
Az évszakok hamisítatlan színei, illata, ereje a falusi portán. Ez már anyai nagyszüleim, a Kerezsiek öregháza. Lombokkal körülpólyált lugasába behúzódva – ennyi a gyermekfülek előtt sem titok –, kedvezőtlen széljárásban, zavaros árban, bármely veszélyben védelmet találsz. Róza nagyanyám – álla alatt épp csak meglazítva a fejkendő bogát – örökké kihevülve hordja a főtt ételeket elénk. „A metszett poharakat, Rozi!” – kommandíroz szikár nagyapám; nem csupán bajsza, a tartása is éppolyan huszáros, mint az 1915-ben keltezett tábori lapon Galíciában. Fölhozza a pincéből a tele kancsót; miközben tölt, csilingel a tálcán a sok pohár, s a hideg szürkebaráttól bepárásodik A szőlőprés mögül meglestem, amint borkóstolás közben fájdalmas fintorral engedi vissza a gyöngyöző italt a lopóból a hordóba. Amikor feljött a pincéből, s megállt levegőzni egy kicsit, arca mámorosan ragyogott, s szemének szeptemberi kékségében csillámlottak a cserepek. Mind rugdalózhattak a lovak az istállóban, kesereghettek a matracba rejtett papírbankóikkal magukat legyezgetők, mit neki a mások omlatag hangulatát alattomosan bekerítő nagyidő! Ő olyankor a faragott kredenc tetejéről levette a Tolnai Világlapjának almaillatban megőrzött, mindegy, hogy mikori számát, s a nádfonatú hintaszékben hanyatt dőlve, megkezdte szokásos sziesztáját. Sejtette, mögötte állok, és szívszorongva lesem, hogy lapozás közben eljusson a számomra már ismerős, kedvenc oldalakig. Mikor aztán feltűnt egy-egy általa illetlennek ítélt kép, mint például a kezével a szeméremdombját eltakaró, de incselkedve nevető, göndör hajú angyalszobor, rám kacsintott, s már tudtam, hogy mi következik: „Eredj ki a kapuba, ott van, amit bámulj! Most tér haza a csorda.”
Álltam a kapufának dőlve, a feszülő, nehéz tőgyek bűvöletében, mintha valamilyen forró sejtelem sugárzott volna belőlük felém. Alig hallottam meg nagyanyám hangját, aki békát mert ki a kútvederrel, és elém vetette a fűbe, hogy hercegkisasszonnyá változzék menten. A hullámzó tőgyek láttán be is következett bennem egyfajta varázslat: csakhogy az én hercegkisasszonyom nem a nagyapám csontos ujjaival fellapozott, göndör hajú, sápadt angyal, hanem a vízimalom grádicsa alól meglesett, kövér zsákokra fektetett parasztlányok képét öltötte fel képzeletemben. S mintha a csorda ijesztett volna rám, izzadt tenyérrel váratlanul futásnak eredtem; magam sem tudom, hogy kerültem a kúthoz, s kezdtem ráncigálni a láncot, amíg fejemet a vederbe fúrva mélyen, sikerült kettőt-hármat kortyolnom a hideg vízből, amit az alján felejtettek – csak hogy ne kelljen újra magam elé idéznem a kikeményített pendelyek harangjai alól kalimpálva kibomló asszonyi pucérságot.
A falu határában az évszázados tatárlyukak. Apám vajon azokban bujkált vagy az istállópadláson a ponyvával leterített szalmában, mindig felöltözve? Csendőrök vadásztak rájuk; a donyeci bányákban valahol hiányzott a beígért létszám.
Ugyanaz a tarka tehén, árvizek, földrengés után is, amelyik akkor tekintetébe zárta a naplementét.
„Ne félj, az nem bitangol el soha” – mondta engesztelően Róza nagyanyám, amikor anyám összeszidott, amiért estefelé elfelejtettem kinyitni a kaput.
Nyugodtan ballag most is valahol...
A visszatérő életösztön a mindig begyógyuló tájban.
„Hús, kenyér a kvártély,
S ha nem alszol – ne félj…”
Mintha hiányos mondatokat kellene kiegészíteni. Pedig a jövő, amelyről bizonytalan, baljós sejtelmeim voltak egykor, azóta múlt lett. De mi legyen azzal, akit el nem feledhető, el nem hallgatható múltja fenyeget?
Nagyapám régi kalendáriumokat olvasott legszívesebben. Vak Bottyán volt a dédelgetett hőse, s a „vérbő” Bercsényi. Igaz, Bezerédyt is megkönnyezte egyszer, aki egy szívfacsaró versezet szerint önként kínálta oda megtévedt fejét a bakónak. „Kinyújtom nyakamat Rákóczi kardjára!”
„Várd ki a végét – vigasztalta a városból érkező rémhírek miatt a házban lézengő anyámat nagyapám. – Az újság, láthatod, egyvégtében a reakciósokat szapulja. A te urad soha a légynek se ártott, a háború alatt pedig Londont hallgatta. Kinek lenne érdeke, hogy ő elpusztuljon?”
„Mindenkinek lehetnek rosszakarói.”
Anyámra pillantottam. Kezemben a szalmakalap-pajzs. Elszántam magam: jöhet ellenem bárki! Még a padláslépcsőt súroló szárnyasegér is.
Aztán... Kora tavasz volt, de a szél még csontomig hatolt, s a nyálas fény rá-ráfagyott az arcomra. Hosszú szárú cipőm talpa levált, és szortyogott a sárban. Róza nagyanyám egyvégtében köhögött; a kerek vaskályha repedésein csak úgy ömlött a füst. Nagyapám haragos kirohanásait hallgattuk megint a semmirekellő firkászok ellen, akik nem akarják közölni az ő légyfogókról szóló munkáját. Bezzeg, ha az imperialista táborból érkező kolorádó bogarakat leplezte volna le!... Mint a bűvész a galambot, úgy kapta elő belső zsebéből a kék fedelű kockásfüzetet munkája elkészült fejezeteivel. Vártam, hogy a szamárfüles irkalapok szárnyra kapjanak, amikor kínt megkocogtatták az ablakot. Csak úgy, ahogy a széncinke kopog egy kis morzsa után.
Hazajött apám.
Akinek nincsen emlékezete, s nem őrzi mások (másik) arcát benne a világ, az önmaga számára is idegen.
– Fel tudod-e fogni – nézek szembe Sabinával –, hogy milyen megalázó adni a vidámat, amikor tehetetlen vagy, s fojtogat a keserűség?
Önérzetem naftalinszagot áraszt talán, mint divatjamúlt ruhája Gyulának, a híres cigányprimásnak, aki annak idején meggyászolta apámat. Végigfekszem a kivételesen nem érzékiségemmel ámulatba ejtett lány mellett a kiszáradt, sárga fűben, s közben a néhai téli gyászmenetre gondolok, a szánra zsúfolt cigánybandára, mely nótaszóval, tombolva tűnt el a beszakadt jég alatt.
A nyári Duna hömpölyög közelünkben; nehezen bugyborékol föl most bennem az a másik jeges folyóvíz. Életem legfontosabb éveivel tartozom még Sabinának. Ha sikerül kijátszanom – mi ellen? – azt a rövid sugarú boldogságot, melyben apám hazatérése után sütkéreztem, súlytalannak fogom érezni magam a jövőtlenség fenyegető légkörében, mint aki homályos, de előre megsejtett veszedelemtől szabadult meg.
A halottak számára szerencsére nem létezik halálveszedelem.
(Folytatjuk)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék