Afrika és a sarkok
Molnár Vilmos írásművészete óriási vászonként feszül két hatalmas példakép között. Ezek egyike Bajor Andor, másika pedig Gabriel García Marquez. Következésképpen tehát a nevettetni tudás és az élénk fantázia.
Találkozunk olyan írással, amely akár Bajor keze alatt is születhetett volna. Ilyen például a Várakozás, A név, Afrika, Képzeljük csak el, Értekezés a munkahelyi budikról stb. A marquezi képzelőerő főleg az Immaculata nővérben figyelhető meg, de ugyanígy a Lidérces históriákban is. A dél-amerikai íróra jellemző barokkos mondatszerkesztés tetten érhető a fent említett novellákon kívül a Történet Sztálinról és Pakuts bácsiról, a rühös lovakról meg nagyapámról, a Levél Szingapúrból vagy A nagy elbeszélgetés lapjain.
Adjunk példát ízelítőül:
Bajor: „Begördülne a busz és kinyílnának az ajtók, de mégsem volna semmi tolakodás, semmi lökdösődés, holott jó pár ember várakozna a megállóban. Nemhogy durvaság nem történne, de még mozgás sem igen, ugyanis nemes előzékenységből mindenki azon lenne, hogy a mellette álló vagy a háta mögött lévő szálljon fel előbb. Persze merő tisztességből senki sem fogadná el ezt az előnyt.” (Képzeljük csak el)
Marquez: „Immaculata nővérről írni kényszer, épp olyan kínzó és fáradságos, mint amilyen a vele való barátkozás volt, ugyanakkor épp olyan nehéz is ellenállni ennek a kényszernek, akárcsak a vele való barátkozásnak.” (Immaculata nővér)
Az eddigiekből talán kiviláglik: Molnár Vilmos imád játszani. Szeret furcsa helyzeteket észrevenni, s e furcsa helyzetek furcsaságát a nevetségességig vagy az abszurdig fokozni. Ebből a sajátosságából születnek remek szövegek éppúgy, mint laposak és semmitmondóak – ez utóbbi kategóriához tartozónak vélem az Egy csésze kávét.
Az olvasó becsapása sem mindig vezet a legnagyszerűbb eredményhez. A Kolczaféle kert két szerelmesének megrázó története, valamint Porozsán Mari furcsa esete, különös tekintettel a baljóslatú előjelekre című elbeszélésében a szerző elárulja magát. Kiderül ugyanis, hogy a beharangozott sztorikat a nagyanyjától hallotta, és ha tudná, se akarná elmesélni őket. Ekkor hangzik el: „Az a helyzet, hehe, hogy engem az ilyesmi sem érdekel.” Úgy gondolom, ez „a hehe” sokat rontott a mű hitelén. Ugyanilyen fölösleges az alábbi mondat utolsó része: „Nem is tanácsos ilyen alkalmakkor a közelükbe menni (ti. a sündisznók közelébe), mert az idegességtől szúrnak, és különben is szúrnak.” (Amikor a sündisznók útra kelnek)
Néha a sok ismétlés – nem, nem is ismétlés, inkább az, hogy a szerző belejön valamibe, és nem akarja abbahagyni –, szóval, néha ez ártalmas, például a Történet Sztálinról vagy az Immaculata nővér lapjain. „X. elment...”-ti. Pakuts bácsi ill. Immaculata nővér –, ismétlődik mindkettőben, és ehhez a kijelentéshez különféle mellékmondatok társulnak, ami egy idő után kezd fárasztó lenni.
A fentebb felsoroltak ellenére – és semmiképpen vállveregetésként mondom ezt – Molnár Vilmos nagyon tud írni, hosszút-rövidet egyaránt. Bizonyítékul idézhetjük a kötet pár olyan magaslati pontját, mint a fülszöveg (!), Az olvasó fizetéséről szóló előszó, A név, Antarktisz..., A sivatag, Afrika, Levél Szingapúrból, Képzeljük csak el, Manopera című remek filmforgatókönyv, Értekezés a munkahelyi budikról, A nagy elbeszélgetés.
Jelen kritika írója azt szeretné, ha nem érződne olyan tisztán a két óriás hatása, s ha a stílus a megfelelő helyen lenne bőbeszédű, a megfelelő helyen pedig szűkszavú – éppen mint Afrika vagy a sarkok, amely tájak egyes szövegek tanúsága szerint Molnár Vilmos kedvenc tájai.
DEMÉNY PÉTER