Kuszálik Péter
 
 
 
Az Irodalmi Ujságról – több tételben
(Introitus)
Ne vessetek rám követ, amiért a könyvet jobban szeretem, mint a tévét. A Dallas helyett szívesebben mazsolázom – akár – a szocreál hőskorának aszúszemeit. Aszongya: Sztálin elvtárs nyelvtudományi műveinek alkalmazása a Bolyai Tudományegyetem társadalomtudományi karainak tevékenységében. Bűvöletes, mint a nagyapám szecessziós réz hamutála. Mindkettő mestermunka a maga nemében.
Azok a szép idők... Olvastunk mindent: itthoni folyóiratokat, a Kriterion Horizont-sorozatát, néha egy-egy Élet és Irodalmat, Új Írást – emlékeztek, barátaim?
Azt olvastuk, amihez hozzájutottunk. A riadalom óta tiltott gyümölcsöt is: Koestlert, Szolzsenyicint, Orwellt – ők is a látványt rögzítik, de más nézetből.
A minap L. mester megkínált egy kis csemegével. Csokival futtatott mazsola: az Irodalmi Ujság 1957–1989-es évfolyamainak reprint kiadása. Nyomtatták Budapesten, az 1991–1993-as esztendőkben. Nyolc kötet: hófehér papír, hollófekete kötés.
Kincs: betű. Gondolat. Szellem.
Első tétel: Akadémiai nyitány
(Affrettando)
Ne vessetek rám követ, amiért „akkor” nem hallgattam a Szabad Európa Rádiót, Amerika Hangját vagy a BBC-t. Más dolgok érdekeltek engem akkoriban. Pedig első ismereteimet az Irodalmi Ujságról tőlük gyűjthettem volna.
Információs forráskánt maradnak az „egyetemes ismerettárak”. A szokásos pontatlanságokkal és az általános semmiségekkel.
(Recitativo)
„Irodalmi Ujság: irodalmi és kritikai hetilap. 1950. nov. 2-án indult meg a Magyar Írók Szövetsége lapjaként, főszerkesztője Illés Béla. 1954. júl. 13-tól hetenként jelent meg. AZ IU felelős szerkesztői Molnár Miklós (1954. jún. 12./ nem derül ki, hogy -ig vagy -től/), Hámos György (1955. márc. 5.), Enczi Endre (1955. nov. 12.), majd Hámos György (1956. szept. 22., ekkor Illés Béla megvált a főszerkesztőségtől). Az IU hasábjain (incredibile!:) szépirodalmi alkotások, publicisztikai cikkek mellett a szocialista kultúra kibontakozását segítő irodalmi, színházi és képzőművészeti kritikákat, ill. e kérdésekkel foglalkozó vitacikkeket közölt. 1955 végétől az IU kezdetben leplezett formában, majd egyre nyíltabban a revizionista támadások színtere lett, az 1956. nov. 2-án megjelent utolsó száma szinte teljes egészében az ellenforradalmi lázadást támogatta.” (Magyar Irodalmi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1963.)
A lap utóéletéről semmi adat!
(Un poco furioso)
„Irodalmi Ujság – a Magyar Írók Szövetségének hetilapja (1950–1956). A szocialista irodalom segítésének céljával alakult. Főleg (Mi az, hogy «főleg», egy lexikonban? – a fölsoroltakon kívül «mellesleg» ételrecepteket is közölt?) kisebb terjedelmű szépirodalmi műveket, kritikákat, publicisztikai, irodalompolitikai és esztétikai cikkeket is közölt. (Az akadémiai mellébeszélés példája.) Fennállásának folyamán szerkesztőbizottsága többször változott. (Ha nem államtitok, akkor: ki? mikor? mettől meddig?) 1955-től kezdve szerkesztésében a revizionista befolyás mind erőteljesebben érvényesült, az ellenforradalom ideológiai és politikai előkészítésének egyik orgánuma lett, s az ellenforradalom alatt a népi demokráciát megtagadó különszáma jelent meg. – 1956 óta az Angliában élő ellenforradalmi emigráció magyar írótagjai IU címen lapot adnak ki, amely az imperialisták (Bach!) pénzén a Magyar Népköztársaság ellen folytatott rágalomhadjárat egyik orgánuma.” (Új Magyar Lexikon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1962.)
(Lacrimosa)
Szegény Benedek Marcell volt a főszerkesztője az Akadémiai Kiadó Irodalmi Lexikonának, s az előszóban így mentegetőzött: „Emberöltőnyi ideje már, hogy – majdnem egyszerre – megjelent két komoly (címüket, szerzőjüket miért fedi homály?) irodalmi lexikon. Azóta, egy némiképp elsietett munkát (ezt sem tudhatom meg?) kivéve, semmi. A két elöregedett lexikon közül az egyik – tiszteletreméltó tudományos alapossággal – a Horthy-korszak szellemét képviselte, a másik minden lehetőt megtett, hogy ezzel a szellemmel szembeszegüljön. Ez utóbbinak szerkesztője én voltam.” (Kiemelés tőlem – K. P.)
(Molto furioso)
A fene megette azt az irodalmi lexikont, amelybe a politikusok beleszólnak, legyenek azok bármilyen társadalmi rend, erő képviselői. (Ha pedig a szerkesztői gárda hord ideológiai szemüveget, akkor... lásd Szőcs István kritikáját a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonról a Látó 1991.12. számában.)
Egy lexikoncikktől adatokat és tényeket, semmi mást. (Vesd össze: lexikális adatok, lexikális tömörség...) Ezek pedig függetlenek a társadalmi rendtől és a kormánytól. – Egy folyóirat vagy hírlap esetében: cím, alcím, mettől meddig és hol jelent meg, mettől meddig kik voltak a szerkesztői, főbb munkatársai; esetleg: milyen rovatai, (társ)kiadványai voltak, előbb és utóbb milyen címen jelent meg.
Slussz. Így nem tud „elöregedni” egy lexikon.
A puritánságot azonban nem kell túlzásba vinni, miként ez: „Irodalmi Ujság: A Magyar Írók Szövetségének hetilapja (1950–1956).” (Kislexikon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968.)
 
(Contrapunctata)
A keleti tábor hivatalos véleménye: „1956 = ellenforradalom”.
Ellenpont: a nyugati tábor azt mondta: „forradalom”.
Amikor Kelet kiment Nyugatra, azt mondta: „jé, innen tényleg úgy látszik”.
Nosza, fessük újra lexikonjainkat, enciklopédiáinkat.
„Irodalmi Ujság: irodalmi és kritikai hetilap. Az 1950-ben szovjet mintára létrehozott lap, melynek főszerkesztője Illés Béla volt, 1955-től egyre inkább a forradalmat szellemileg előkészítő műhellyé vált. Az 1956. nov. 2-án megjelenő utolsó szám már teljes egészében a forradalmat támogatta. 1957-ben Bécsben indult újra, majd Londonban és Párizsban szerkesztették, a nyugati magyar emigráció (naná, mert Londonban a moszkoviták adják ki!) jelentős periodikájaként. (Hivatalos fanyelven: de importanţă deosebită.) 1990-ben (1989-ben, de nem számít) a magyarországi rendszerváltás nyomán beszüntette megjelenését.” (A hang Jákobé, a kéz az Akadémiai Kiadóé.) (Magyar Larousse Enciklopédia. Libraire Larousse, Paris – Akadémiai Kiadó, Bp., 1991–1992.)
Második tétel: Szekvencia (Parlando)
Az első hét évfolyamról kiderült egy s más. Lássuk tovább.
Az Irodalmi Ujság Budapesten utoljára 1956. nov. 2-án (7. évf. 45. sz.) jelent meg. A folyóirat utóda különkiadást jelentetett meg 1957. március 15-én, Bécsben (évfolyamszámozás nélkül).
A londoni beköszöntő szám: 1957. máj. 15. (8. évf. 1. sz.)
„Hogyan támadt fel az Irodalmi Ujság?
Ez év február havában a nemzetközi PEN Club főtitkára, David Carver úr, egyetértésben az angol PEN Clubbal és a száműzött írók PEN Clubjával, több magyar író kérésére értekezletre hívta a külföldön tartózkodó magyar írókat. A konferencia március 15-én, az 1848-as szabadságharc és a gondolat- és sajtószabadság magyarországi diadalának évfordulóján ült össze. A megbeszéléseken részt vettek olyan, a sztálinista terror elöl korábban külföldre távozott írók, mint Zilahy Lajos, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, a tavalyi magyar forradalom vérbefojtása után elmenekült börtönviselt írók és a forradalom fiatal írói. Az értekezlet március 17-én este ért véget.
Az értekezlet írótestület megalakítását határozta el, és e célból egy előkészítő bizottságot küldött ki. Az előkészítő bizottság Zilahy Lajos elnökletével a Magyar Írók Szövetsége Külföldön megalakítását javasolta és azt, hogy az értekezlet alakuló közgyűlésnek minősítse magát. Az értekezlet kimondta ezt: tekintve, hogy Budapesten a Magyar Írószövetséget felfüggesztették, székházát lefoglalták, számos magyar írót börtönbe vetettek, a Magyar Írók Szövetsége Külföldön kötelessége lett, hogy az elhallgattatott magyar írószervezet munkáját a lehetőségekhez képest folytassa a késő őszi forradalom erkölcsi, szellemi és politikai öröksége jegyében. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön ugyanúgy, mint a magyar nép az októberi napokban a nemzeti függetlenség, egység és semlegesség alapján áll, harcol az egyén és a nemzet szabadságáért.
A Magyar Írók Szövetsége külföldön elhatározta, hogy a forradalom és a nemzeti egység szócsövét, az Irodalmi Ujságot, amelyet Magyarországon betiltottak, újra kiadja, a lap márciusi száma nyomán, amelyet a lap néhány munkatársa március 15-i keltezéssel adott ki röplap gyanánt. A Magyar Írók Szövetsége külföldön az Irodalmi Ujságot mindaddig kiadja, amíg odahaza a demokratikusan újra megalakított Magyar Írószövetség a lap megindítását a sajtószabadság légkörében újra meg nem foganatosítja. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön egyben elhatározta, hogy az emigráció kitűnő irodalmi folyóiratát, a Látóhatárt, egyetértésben ennek szerkesztőivel, saját orgánumának tekinti.
A közgyűlés héttagú vezetőséget választott. Tagjai: Cs. Szabó László, Faludy György, Horváth Béla, Ignotus Pál, Kovács Imre. Pálóczi-Horváth György, Szabó Zoltán.
A vezetőség elnökké Ignotus Pált, titkárrá Pálóczi-Horváth Györgyöt választotta; az Irodalmi Ujság felelős szerkesztőjévé Faludy Györgyöt választotta, és megbízta azzal, hogy szerkesztőbizottságot állítson össze.”
Az IU 1957. május – 1962. januárja között havonta kétszer jelent meg Londonban. A megjelenést a Congress for Cultural Freedom nevű amerikai szervezet pénzelte, a kiadásra formailag egy Hungarian Literary Gazette Ltd. nevű cég alakult, igazgatói: Faludy György, Pálóczi-Horváth György és egy Hall nevezetű angol. A felelős szerkesztő Faludy mellett Pálóczi-Horváth György, Aczél Tamás, András Sándor és Krassó Miklós alkotta a szerkesztőséget. Később szerkesztőbizottság alakult Faludy (felelős szerkesztő), Aczél, Pálóczi-Horváth (szerkesztő), Cs. Szabó László, Enczi Endre, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Vámos Imre részvételével. Az amerikai támogatás megszűnése után a lap átköltözött Párizsba, és 1989-ig Méray Tibor szerkesztette. Segédszerkesztő Enczi Endre (+Párizs, 1974. szept. 8.), ill. Lehoczky Gergely (+Párizs, 1979. fúl. 17.), majd 1980 körül a Svájcban élő Nagy Csaba.
Az átköltözésről a folyóirat 1962. febr. 1-i száma így írt: „Az Irodalmi Ujság 1962. febr. 1-től Párizsban jelenik meg. A lap szerkesztőségének és kiadóhivatalának párizsi átköltöztetése és részbeni átszervezése nem jelenti a lap politikai és irodalmi magatartásának változását. Annak az örökségnek akarunk továbbra is lelkiismeretes sáfárjai maradni, amit a már történelmi múltú Irodalmi Ujság hagyott reánk. Híven kívánjuk megőrizni és továbbvinni azt a szellemet, amelyet az 1956-os Magyar Októbert megelőző írói szabadságküzdelem és maga a forradalom parancsa ír elő számunkra.
Anyagi támogatásunk jelentősen csökkent, ezért arra kérjük barátainkat, előfizetőinket, olvasóinkat, hogy fokozottabban támogassák lapjukat, lapunkat. Bízunk abban, hogy közös munkánk nem marad eredménytelen.”
1970-től havonta jelent meg, 1972-től kéthavonta, 1982-től negyedévenként. Gyakoribb munkatársai közé tartozott a nevezetteken kívül Fenyő Miksa, Mikes György, Ignotus Pál, Molnár Miklós, Hanák Tibor, Tábori Pál, Sárközi Mátyás, Halász Péter, Fejtő Ferenc (1994-ben, Budapesten Pulitzer Emlékdíjjal tüntették ki), Thinsz Géza, Gömöri György, Kende Péter, Schöpflin Gyula, Albert Pál, Vajda István, Zalán Magda, Dénes Tibor, Ladányi László, Landy Dezső, Karátson Endre, Czigány Lóránt.
A nehézségekről az Irodalmi Ujság utolsó számában a következőket olvashatjuk: „Köszönet Egri György barátunknak, aki hét éven át önköltségi áron állította elő a lapot – Torontóban, sok ezer kilométernyire a párizsi szerkesztőségtől; Magos Gáboréknak és Nagy Csabáéknak, akik életre hívták ás több mint tizenöt éven át életben tartották a Baráti Kört; a Baráti Kör tagjainak, akik évről évre az amúgy is magas előfizetői díj kétszeresét, háromszorosát fizették; Nagy Ernőéknek, akik lányuk és vejük szedőüzemében és egy francia barátjuk nyomdájában a normális árnál jóval kedvezményesebb előállítási feltételeket értek el számunkra, s vállalták a lapterjesztés munkájának hibátlan megszervezését, irányítását is.”
„Belebukhattunk volna a fáradtságba, az elfáradásba, hiszen az emigráció elmondhatatlanul nehéz körülményei között szerkeszteni egy újságot (...) amikor a szedők közül senki nem tud egy szót sem magyarul, s így minden ékezetnek a helyén kell lennie a kéziratokban, és minden szöveget háromszor kell korrigálni ahhoz, hogy a lapban minél kevesebb sajtóhiba maradjon, s mindezt közel harminc éven át: emberileg alighanem érthető és megbocsátható lett volna az elfáradás. De úgy éreztem és úgy éreztük: nincs jogunk hozzá,”
Nagy Ernő 1986-tól kiadóként jegyezte a lapot.
1983-tól Irodalmi Ujság Sorozata címmel könyvsorozatot indítottak. Kiadták a Rajk-per és a Mindszenty-per anyagát és Szabó Zoltán, Schöpflin Gyula, Sozan Mihály, Tardos Tibor könyvét.
Ez lenne az Irodalmi Ujság életútja Borbándi Gyula műve (Nyugati magyar Irodalmi lexikon és bibliográfia. Hitel Kiadó, Bp., 1992.) és a lapból vert idézetek alapján.
 
Harmadik tétel: Magnificat
(Maestoso)
A lap utolsó száma 1989 végén jelent meg (40. évf. 4. sz.).
A szerkesztő elköszön:
„A harcunkat megharcoltuk.
(...) 1989. október 23-án – az 56-os forradalom 33. évfordulóján! – a budapesti Parlament erkélyéről kikiáltották a Magyar Köztársaságot. A magyar népre negyven évvel ezelőtt rákényszerített Magyar Népköztársaság megszűnt létezni. (...)
Mind ezzel egyidőben, sőt a politikai változásokat megelőzve, szabaddá vált minden igazi demokrácia elengedhetetlen támasza és ellenőrzője: a sajtó. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tagságában jelentéktelenné zsugorodott ex-kommunista pártnak és fiókszervezeteinek a lapjai ne élveznének továbbra is óriási anyagi és terjesztési előnyöket, de alighanem ez sem fog a végtelenségig tartani. Ugyanakkor tagadhatatlan – és mégiscsak ez a legfontosabb –, hogy Magyarországon ma az ad ki újságot, folyóiratot, könyvet, aki akar (és aki tud), és ezekben a kiadványokban minden előzetes vagy utólagos cenzúra nélkül közölheti gondolatait.
Ennek az újszülött sajtószabadságnak a jegyében idén májusban megjelent Budapest utcáin az Irodalmi Ujság is. Második és harmadik számunk filmjeit – némileg kicsinyített formában és lényegesen gyengébb papíron, de – több tízezres példányszámban, egyetlen szó változtatása nélkül újranyomták otthon, és szabadon árusították.
Kevés olyan újság van a magyar történelemben, amelynek szerepe lehetett a nemzeti sors tényleges alakításában. Az Irodalmi Ujság ilyen. Itt elsősorban a hazai Irodalmi Ujságra gondolok, amely a moszkvai Lityeráturnájá Gázétá szolgai utánzatából Nagy Imre reformmozgalmának és nem csak annak: a forradalmat megelőző széles népi összefogásnak szócsöve lett, s amelyet az akkori hatalom sem megfélemlíteni, sem alkura rávenni nem tudott. De – nyilván érthető elfogultsággal – úgy hiszem, hogy a londoni és a párizsi Irodalmi Ujság is össznemzeti feladatot töltött be. Mikor otthon elnémíttatott a szabad szó, mikor 56-ért börtön és akasztófa járt, mikor az állítólagos konszenzus évtizedeiben 56-ot csak hazugságözön, vagy jobbik esetben (de ez volt-e a jobbik eset?) a hallgatás csöndje vette körül, az Irodalmi Ujság volt az, amelyik töretlenül, a hazai hatalomnak tett legkisebb engedmény nélkül képviselte 56 ügyét. (...) 56 egyértelmű népi akaratmegnyilvánulása után nem rejtettük véka alá, hogy végső célunk nem a rendszer toldozó-foldozó javítgatása, hanem a rendszer bukása; nem reform, hanem gyökeres változás; nem demokratizálódás, hanem demokrácia; nem több szabadság, hanem – szabadság. (...) A harc hosszú volt, de megérte: a történelem minket igazolt, s talán nem szerénytelenség hozzátenni: némi szerepe ebben az Irodalmi Ujságnak is volt.
56 eszméinek életben tartása mellett egymás után és elsőként vetettük fel a ma már otthon is széltében-hosszában tárgyait, égető nemzeti kérdéseket. 26 évvel ezelőtt, 1963-ban közöltük az Erdélyi Memorandumot, ezt az Erdélyből kicsempészett, legelső segélykiáltást; azóta alig volt olyan számunk, amelyik ne beszélt volna az erdélyi magyarság kálváriájáról, és ne sürgette volna a hazai kormányzat fellépését a Varsói Szerződés keretein belül és a különböző nemzetközi fórumokon. (...)
A határokon kívül, kisebbségi sorban élő, a megmaradásukért küzdő magyarok írásai nyilatkozatai közül nálunk jelent meg Király Károly Ceauşescuhoz címzett tiltakozó levele, az erdélyi Ellenpontok szamizdat folyóirat meggyötört szerkesztőjének, Szőcs Gézának

több verse, Hosszú István beszámolója a Zsil völgyi bányászok sztrájkjáról, egy Székelyföldtől elszármazott magyarnak Márton Áron boldoggá avatását kérő levele II. János Pál pápához (...).
(1989-ben) Moszkva parancsuralma meglazult fölöttünk, a Kremlben nem Sztálin, hanem egy magát reformernek mondó politikus az úr, Lengyelországban a Szolidaritás kezében van a kormányrúd, a berlini fal omladozik, Bulgária diktátora megbukott, s amikor ezeket a sorokat írom (1989. nov. 23.), százezrek tüntetnek a prágai Vencel téren, megújulást, demokráciát követelve. Már csak a bukaresti Conducător ül szilárdan a trónján – feltehetően ő sem sokáig. (...)
Ami a mi szűkebb területünket, a sajtót illeti: új lapok sora jelenik meg –talán túl sok is ahhoz, amennyit egy tízmilliós ország szegényedő lakossága elbír, de a szabad versengés majd meg fogja mutatni, melyek az életképesek és melyek a szükségesek –, mindenesetre szép számmal vannak az újak: a legálissá vált illegálisak és a most alapítottak, valamint a korábbi kényszerzubbonyaikat levetők között érdekesek, színvonalasak, szókimondók; tehetséges, nagy felkészültségű, kitűnő tollú emberek írnak bennük. (...) Azt hiszem, a kör bezárult: az Irodalmi Ujság betöltötte hivatását. Ha forgatom a leadásra kerülő kéziratokat, egyet sem találok köztük, ami otthon ne jelenhetnék meg – a nekilendült hazai újságok egyike-másika hangerőben, szenzációs leleplezésekben túltesz mindenen, amit mi itt publikálhatnánk. Ha bizonyos túlzásokat, ízléstelenségeket kissé fejcsóválva olvasunk is, a hazai sajtó egésze, munkatársainak erőfeszítése az igazság felkutatására, és kimondására őszinte megbecsülést érdemel. Az új és a megújuló lapokból azt látjuk, hogy az az eszme, amit az Irodalmi Ujság – más emigráns laptársaival együtt – képviselt, diadalmaskodott. Kívánhat-e ennél többet a sorstól egy újság? Csak azért fenntartani egy lapot, hogy legyen: ez öncél, nem cél. Betolakodni «konkurensként» a maguknak éppen most utat törő friss lapok közé, netalán megpróbálni «kamatoztatni» azt az erkölcsi tökét, amit a patinás lapcím jelent – ennek a lapnak, a mi lapunknak nem lehet feladata.(...)
A Magyarországon most megkezdődött, egyébként természetes és elengedhetetlen pártharcokba be nem avatkozni: egy politizáló lapnak lehetetlen. De az Irodalmi Ujság éppen a saját, a legértékesebb hagyományaihoz válnék hűtlenné, ha ezt megtenné (...)
Magyarországon sem visszafordíthatatlan a helyzet Éppen ezért – a honi és a nemzetközi viszonyok bizonytalansága miatt – az Irodalmi Ujság nem szűnik meg, (...) csupán felfüggeszti időszakos megjelenését. (...) Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ha a felhők akár a világban, akár Magyarország fölött sűrűsödni kezdenek, akkor akár különszámokkal vagy újbóli rendszeres megjelenéssel ismét megszólaljon az a hang, amely a magyar függetlenség, a nyugati típusú demokrácia és a szociális igazság hangja volt és marad. Adja az Ég, hogy ne kerüljön erre sor!”
Mit tehetnék hozzá? – Úgy legyen!
(Postludium)
A reprint kiadás utolsó kötetének végén 272 oldalas név- és tárgymutató van. Összeállította Sárközi Mátyás.
Erdélyről a fent említett Erdélyi Memorandumon kívül még 62 írás jelent meg. Szerzőik nevét illendő megjegyezni. Ők azok, akik ott és akkor fölemelték a szavuk: értünk.
A névsor: Gara László, Marosi Gábor, Nagy Csaba, Méray Tibor, Völgyes Iván, Jakab Sándor, Bárdos B. Arthur, György Ervin...
Van, akinek a családi gyökerei Erdélybe nyúlnak.
Öt dolgozat szerzője Illyés Elemér, jogász és történész: 1942-ben emigrált, 1975-ben adta ki Erdély változása című művét, 1981-ben a teljes Orbán Balázst.
Munkatársa, szerkesztője volt a lapnak Cs. Szabó László is.
Esszéíró és nagy magányos. Hatvanévesen visszatekint életútjára (Hűlő árnyékban. Curriculum vitae. 1965. november 1.), számot vet tetteivel, bölcs iróniával szemlélve a magyar irodalmat: „Lángelmék, epigonok, tocsogók és idegbajosok egyetlen irodalomban se keveredtek úgy össze, mint a mennyiségben túltengő magyarban.”
Önmagáról: „Kudarc a legtöbb élet, az enyém csődtömeg; kezdetben meghökkentett a fölismerés, most már évről évre komikusabbnak tűnik.” – 1948-ban hagyta el Magyarországot, mindenét otthon hagyva: „Borzalmas, hogy mi veszett oda. Nem a nyolcezer kötet könyvre gondolok, bár a dedikáltakért sajog a szívem, sem a bútorokra vagy a gellérthegyi kilátásra, azok így-úgy mind pótolhatók. Még csak nem is pótolhatatlan kézirataimra – írtam eleget. Azokra a civilizáló családi emlékekre célzok, amelyek lelkünkben a kóbor nomádot lassan földművessé teszik. Dédapám berlini egyetemi indexe és Úrvacsora-osztó kelyhe, nagyapám huszárkardja, Szőnyi István akvarellje Marosvásárhelyről, Toulouse-Lautrec három kőrajza, amit Nagy Endre hozott magával Párizsból a század elején ...minek bolygassam!”
„Mivel ki vagyok rekesztve a házsongárdi temetőből, a Földközi-tengerben szeretnék nyugodni.”
Cs. Szabó László, mondtam.
Cs., mint Csekefalva.
(Fine)
Erdélyről szóló írások az Irodalmi Ujságban
in A csend országa? (1958/18); Románia. (1960/6); A Kolozsvárt...(1960/6); Zágoni Mihály: Erdélyi magyar színjátszás. (1961/8); Segélykiáltás Erdélyből. (1963/9); Az erdélyi magyarságot komoly veszély fenyegeti. (1963/10); Az erdélyi memorandum. (1963/14); Jakab Sándor: Séta a koporsó körül. (1963/22); Bűntettnek minősül... (1964/7); Schreiber Tamás: A magyar kisebbség helyzete Romániában. (1964/14); Levél Erdélyből. (1964/15); Bukarest nem válaszol. (1964/15); George Bailey: Erdélyi beszámoló. (1964/23); Az erdélyi sérelmek és az ENSZ. (1963/3); F. Bondy: Erdélyi benyomások. (1965/8); Gara László: A romániai magyar PEN-központért.(1965/15); Levél Erdélyből. (1965/19); Erdélyi helyzetkép. (1966/1); Sz. S.: A baj az, hogy magyar vagy. (1967/4); Bárdos B. Arthur; Fogadj tanítványodnak. Európa.(1967/13); Michel Tatu: Ország a fagyban. (1967/21); -je: Ki a felelős? (1968/6-7); György Ervin: Az élőket is... (1968/17); György Ervin: Új magyar szervezet Romániában. (1969/1); György Ervin: Dunának, Oltnak más a hangja. (1969/15); György Ervin: 1956 – Erdélyben. (1969/19); Bárdos B. Arthur: Erdély küldöttei a bécsi Pálffy-palotában. (1969/19); György E: Optimista tragédia. (1970/1); Marosi Gábor: Bukarest a hetvenes évek küszöbén. (1970/2); György Ervin: A cikkfogó. (1970/3); György E.: 25 éve Észak-Erdélyt Romániához csatolták. (1970/4); György E.: Árvizek. (1970/7-8); Völgyes Iván: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? (1976/3-4); Tóth Zoltán levele. (1976/9-10); Jelentés Erdélyről (melléklet). (1977/3-4); Nagy Csaba: A transzilvanizmusról. (1977/5-6); Illyés Elemér: A magyarság szaporodása és fennmaradása Romániában. (1977/9-10); A helyzet egyre romlik. (1978/5-6); Méray Tibor: Erdély dolgában. (1979/1 -2); Jehuda Lahar: Szovjet politika Erdélyben, 1940-46-ban.(1979/1 -2); (Cs. R. I.): Transylvania Symposium. (1979/7-8); Erdélyi tükör. (1980/1-2); (1980/11-12); (1982/1); Szárazajtai Sándor: A román gazd. csőd és a nemzetiségi pol. összefüggései. (1982/2); Magyar szamizdat kiadvány Erdélyben. (1962/4); Méray Tibor: Kisebbségek. (1983/1); Memorandum. Az Ellenpontok Programjavaslata. 70 magyar értelmiségi tiltakozása. (1983/1); (B-s.): Magyarellenes uszítás Erdélyben. (1983/3); Karinthy Ferenc: Vásárhelyi könyvbarát. (1983/3); Illyés Elemér: Dunának, Oltnak egy a hangja? (1983/3); A Szeku-tól a KEOKH-ig. (1983/4); Illyés Elemér: Fantomok ébresztése. (1984/2); Egy erdélyi magyar pap halálára. (1984/3); Meghosszabbítani egy agóniát? (1986/1); Illyés E.: A neobarbarizmusról. (1986/3); Rákosi János: Erdélyi sors. (1987/2); Méray T.: Valami történik? (1987/3); Rolf Michaelis: Érzelmes utazás Erdélyben. (1987/3); Ioan Puiu: Román szempontból. (1987/4); K. I: Tömegtüntetés Budapesten. (1988/3); Erdély, Budapest, Bukarest (1989/1); A Horvát PEN Klub elnökének kiállása az erdélyi magyarok ügye mellett. (1989/4).
 
FALUDY GYÖRGY
NOTESZLAPOK

 
THINSZ GÉZA
Az öregedő költő szerelmet vall
Izának
Arcod gazdagságát,
szádat, szemedet,
meg-megrebbenő melledet,
csalogató csípődet, szépségedet
dicsérjék mások. Én csak csodálom,
ahogyan reám sugárzol.
Mióta megérintett leányságod.
szívdobogásban szenvedek.
Illatodra
Illatodra ébredtem fel ma reggel, pedig
csak emlék vagy, elillanó.
Hajtsd hát párnámra fejed, és
összekulcsolódva legyünk lüktető tagadás:
nem fog ki rajtunk a feledés.
Találkozás
Még egy órát aludtam, hogy találkozhassam
vele. Verőfényben rámkérdezhetnél, mért
nem a valóságban? Mert erre most nincs
érkezésem, felelhetném nyomban, de nem
szólok semmit, mivel épp ő volt az, akivel
találkoztam a nagy tolongásban. Rámnézett
– barna? kék? zöld? – táguló szemével és
azt mondta: – Tudlak! s Én is téged!
Ezután mát nem volt szükségünk az unos-
untig ismert férfi-nő szerepre, hatalmi harcra,
kinyilatkoztatásként éreztük egyenrangúsá-
gunk. Mikor arca kél tenyerem közt közelebb
sodródott hozzám, mosolyogva suttogta:
„Régóta vártalak. De mindig közbeszólt a
külvilág”. – „Nem hagyhattalak válasz nélkül.
Virágzol!” „Világolunk.” – Így süllyedtünk
el, hogy fölébredjek.