Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
ERDÉLYI MÚLT, ROMÁN JELEN, MAGYAR JÖVŐ
Elhangzott Budapesten, a Magyar Demokrata Fórum ülésén, 1988. március
6-án
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS (1948. Kolozsvár): filozófus, esszéíró, politikus. 1972-ben
végzett a kolozsvári egyetem filozófia karán. 1972-1978: az Utunk c. kolozsvári
irodalmi hetilap munkatársa. 1978-ban Magyarországra telepszik. 1978-1980: az
ELTE tanára, ellenzéki magatartása miatt megfosztották állásától, amerikai,
angol, francia egyetemeken tanít. 1988: az SZDSZ szóvivője. 1990-ben
országgyűlési képviselő.
Erdélyi írástudó életében ez a mostani nem akármilyen pillanat. Egész tudatos
életemben vágytam arra, hogy szűkebb hazámról alkotott eszméimet a magyar
közvélemény képviselői elé tárhassam. Ez az alkalom ma elérkezett. Kérem,
engedjék meg, hogy kurtára fogott élőbeszédként pár személyes szót mondhassak.
A szenvedés, az áldozatvállalás, a tanúságtétel sajnos nem biztosítéka az
igazságnak. Ködös elmével és tisztátalan szívvel is átélhet valaki eseményeket.
Hány Fabrizio del Dongo bolyongott tágas waterloo-i csatatereken anélkül, hogy
maga körül s magában fölneszelt volna a világtörténelem csörömpölésére! A régi
haditérképek fölé görnyedő historikus gyakran jobban tudja, mint az izgatott
kortárs, a ziháló szemtanú. A tanúságtétel – az igazságnak ez a keresztyén
kritériuma – azonban nem fölösleges: mert nemcsak a szó kell hogy igaz legyen,
hanem az is, aki mondja. Ám a hiteles tudás sem elég. A tudás csak eszköze
lehet a lényeges igazság kimondásának, ehhez pedig az szükségeltetik, amit
görög szóval kairosznak neveztek. A görög szó elsődleges jelentése az alkalmas
pillanat – tágabb értelemben pedig ez a valamirevaló, a sors vagy az istenek
által valamire szánt idő. Ennek az ihletett megítélése teszi a gondolkodó vagy
az államférfi igazságát elevenné; ha a kairoszon kívülre esik, félre lehet söpörni:
fölösleges.
S épp e legdöntőbb ponton kell haboznom. Népem sorsa és a magam esendő élete,
nem tudni, milyen csillagzat alatt találkozik. Bízom benne, hogy a
valamennyiünk gyarló eszmélete pisla fényénél azért kibetűzhető: mit is jelent
tapasztalatunk.
Kérem, higgyék el: gondosan mérlegelem mindazt, amit mondandó vagyok.
Előföltevéseim az erdélyi tragédia súlya alatt sokban módosultak; régebbi
nézeteim kedvelőinek így óhatatlanul csalódást kell okoznom.
Úgy vélem, három történelmi kríziscsomópontot lesz helyes kiválasztanunk, hogy
az erdélyi magyarságnak nemcsak a helyzetét értsük meg, hanem hogy méltóképpen
lokalizálni tudjuk Európa etnikai és kulturális térképén. Az első a Monarchia
összeomlása 1918-ban, a második a magyar fönnhatóság de facto megszűnése
Észak-Erdélyben 1944 őszén, a harmadik a jelenlegi összeroppanás. Az I.
világháború végén Erdély magyar kisebbsége számot vethetett az 1848-ban
követelt és 1867-ben megvalósult unió jó és rossz következményeivel. Előnyünkre
szolgált az, hogy az egységes és centralizált magyar államszerkezetben a magyar
népelem relatív többséggel rendelkezett, így a liberális modell szerint
választott külön erdélyi Diéta román szupremáciájának rémképe elhárult. A
központosított államszerkezetbe való betagozódás azonban azt is jelentette,
hogy a nemzetiségi kérdést a vármegyei közigazgatás helyi kellemetlenségként
kezelte, és Erdély magyar elitjének semmiféle saját stratégiája nem volt és nem
is lehetett azon kívül, hogy a budapesti parlamentet és a kormányt az erdélyi román
irredenta letörésére ösztökélje. Ami politikai előny ily módon elveszett, azt a
magyarság gazdasági, szociális, kulturális dominanciája azonban nagyobb részt
láthatatlanná tette. A múlt fénye és dicsősége, a hierarchia csillogása, a
városok takaros protestáns csöndje, a lázas Budapesttől távol egy
hagyománytisztelőbb európai modernség föltűnés nélküli szorgalma, a
polgárosulás és a liberalizmus gérokkos tiszteletreméltósága a magyarság egyik
legvirágzóbb provinciájának mutatta Erdélyt. Ez elfödte azt a tényt, hogy ez a
szokásjogon, a régi tekintély beidegződésein és az összmonarchia föltételes
jóindulatán nyugvó kiváltságos helyzet mennyire törékeny – és azt, hogy az alsó
osztályokat nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni, pláné ha társadalmi és
szimbólumokat illető elégületlenségük egybeesett egy születő új nemzet szilaj
akaratával. A románság elitje szükségképpen modernebb volt, mint a magyarságé:
tanítók és ügyvédek tisztán politikai osztaga volt ez, nem pedig enervált
viktoriánus mágnások, esztétizáló dendik és régimódian erőszakos
adminisztrátorok egység nélküli együttese, Rabindranath Tagore iránt lelkesedő
esperesek szelíd és hatástalan szellemi irányítása mellett. Ez az elit,
különösen a dzsentri része az impériumváltozáskor egyszerűen Magyarországra
menekült, hogy vagonlakóként gyarapítsa különféle fantaszta szélsőséges
mozgalmak segédcsapatait. Erdély nem omlott össze 18-ban, mert az unió folytán
külön léte elsorvadt – de a magyarság elitjének még volt annyi saját
hagyománya, hogy a megmaradt része összeszedje magát, és meghagyott állásaiból
afféle deszkavárat tákoljon össze, amelyből az önvédelem, sőt, a pozíciók
visszahódításának műveleteit megkezdhette. A vármegyeház elesett, de a kúria, a
templom, a kávéház, az orvosi rendelő, a gimnázium, a kaszinó, a
lapszerkesztőség megmaradt, sőt, parlamenti szereplésre, kormánybuktató
machinációra is nyílt némi mód. A jó társaság továbbra is a grófnék köré
csoportosult, s a román megyefőnök, térparancsnok, polgármester alig
remélhette, hogy befogadják. Tudom, hogy ezt ma már nehéz elképzelni, de ez
igenis erőt adott. A magyarság nem érezhette, hogy teljesen alul van, ha a
szociális piramis csúcsán ugyanazokat a brit fazonra szabott, előkelően blazírt
szittyákat láthatta, mint annak előtte. Gróf Bánffy Miklós franciául teázott
Ferdinánd királlyal, románul – persze tájnyelven – csak bonchidai parasztjaival
beszélt. A budapesti kormány élén éppúgy egy Bethlen gróf állott, mint az
erdélyi Magyar Párt élén. Szilézia részleges kivételével a Monarchia romhalmazából
csak az erdélyi magyar elit maradt meg úgy-ahogy, éppen mert az erdélyi
magyarság kiszorulván az igazi politikából, a hatalomváltás bekövetkezte nem
volt parancsoló szükség. Azonfölúl a 67-es unió folytán az erdélyi magyar elit
amúgy is elvesztette volt már politikai szerepét, rábízta magát Tiszára és a
vármegyei kancellistákra – csak ez utóbbiak tűntek el, akut hiányt keltve
bálrendezőkben.
Az 1918-i sokk elsősorban az államtól függő rétegeket érintette, s ezek
Kelet-Európában szokás szerint számosak. De a megrázkódtatás kevésbé volt
heves, mint mondjuk Elzászban. Ám a jelképes seb mély volt. Modern országokban
a becsület, a tekintély, a hierarchia jelel a központi államtól háramlanak az
alattvalókra. A gróf nem igazi gróf saját királya nélkül. Hogyan juthat előre
valaki, ha a jelképes középpont idegenek kezében van? Ez a magyarokat zavarba
ejtette. A románokat pedig fölingerelte a magyar főrendek változatlan XIX.
századi andalgása gondosan nyírt sövényeik között. El kellett dönteni, ki az úr
a házban – kissé nyersen fogalmazva így lehet magyarázni a 30-as évek radikális
mozgalmait. A két háború közti Nagy-Románia tele volt idegen elitekkel.
Márpedig a XX. századi radikalizmus nem egyszerűen a fölső osztályok, hanem az
etnikailag idegen fölső osztályok ellen irányul – a weimari köztársaságtól a
mai Afrikáig. Amikor Ugandából deponálják a hindukat, vagy amikor Trinidadban
gyilkolják őket, jusson eszünkbe Erdély. A XX. századi nacionalizmus – szemben
liberális múlt századi elődjével – nem ellenzi a zsarnokságot, ha azt „a
mieink” gyakorolják. Ezt a ideát a Rajnától keletre és az Oresundótól délre
mindenütt megtalálhatjuk. Van neki fasiszta, van kommunista, sőt, plebejus
demokrata variánsa.
Mondani sem kell, az idegen elitekkel szembeni ellenszenv a maga szokásos
radikális és gyáva módján, a velük közös kultúrájú védtelen szegényeken szokta
magát kitombolni. Az utódállamok irodalma tele van őrgrófjaink gőgjével,
huszárfőhadnagyaink csizmaragyogtatásával, zsidó polgáraink dzsentroid
elvakultságával, de ütni főleg a székely szénégetőt és a bácskai susztert
szokták. 1918 és 1940 között a konfliktus, a diszkrimináció, az üldözés
nagyjából kevés igazi, jóvátehetetlen megaláztatással járt. Csak a 30-as évek
román fasizmusa mutatott valamit a jövőből: a magyar beszéd tiltása azonban
megszakadt a tragikus bécsi döntéssel, nem válhatott igazi tapasztalattá.
Milyen állapotban várta az erdélyi magyarság a szovjet csapatokat 1944 őszén,
először is megfogyatkozva, mert zsidó felekezetű részét kiirtották, sok fiatal
férfi elesett a háborúban, és számosan elmenekültek. A hagyományos erdélyi elit
a háború alatt (az úgynevezett „magyar világban”) a királyi NagyRomániában még
megvolt maradék befolyását is elvesztette, a szélső jobboldali kormányok –
teljes joggal – a bizalmatlanul tekintettek ómódi liberalizmusára. De ezúttal
volt egy modern elit-csoport (sok tekintetben az 1918, évi román pópafiakra
emlékeztető), amely ha vakon is, de a maga módján fölkészült a hatalomra és a
ragyogásra. A népi származású baloldali magyar értelmiségre gondolok, apám
nemzedékére. Magyarországon kevesen tudják, hogy a népfrontos baloldali
radikalizmus Erdélyben sokkal hatásosabb volt, mint itt. Ez természetes is,
mert Erdélyben a magyar antifasizmus nyilvánvalóan nemzeti önvédelmet jelentett
a Vasgárdával és rokonaival szemben, s ez legyőzte a bolsevikoktól való régebbi
idegenkedést. Erdély különben sem esett át a Tanácsköztársaság és a „kurzus”
védőoltásain. Így hát a MADOSZ és utóda, a Magyar Népi Szövetség komoly
paraszti és városi plebejus tömegekkel rendelkezett, bár irányítóinak
kommunista volta felől nem lehetett kétség. Szovjet katonai fönnhatóság alatt,
a „már-nem-Magyarország-még-nem-Románia” interregnumban Észak-Erdélyt ezek a
fiatalemberek kerítették ideiglenesen részleges hatalmukba. Sikerült
meggyőzniük a magyarság aktív részét, hogy nemzeti jövőjüket csak a
kommunistákkal való kollaborálás biztosíthatja – s így egy ideig Erdélyben
„baloldali” magyart, „jobboldali” románt jelentett, mert a természetes
polarizáció így hozta magával. Nem vitás, hogy a kelet-európai kommunista
előrenyomulás egyik világszerte is egyedülálló elődje a kolozsvári Bolyai
Egyetem volt, míg a Nagyszebenből visszatelepült román egyetem diákjai
antibolsevista tüntetéseket rendeztek, és vasgárdista merényleteket követtek el
kommunista magyar munkáskáderek ellen. Az illúziónak könnyű volt áldozatul
esni, végzetes következményeit fölismerni azonban ma is alig tudjuk. Az erdélyi
magyar kommunista elit őszinteségének balekja lett, ugyanis a konjunktúrát nem
pusztán nemzeti önvédelemre és pozícióteremtésre használta föl, hanem – őszinte
internacionalista bolsevik lévén – oroszlánrészt szerzett egy időre az országos
(romániai) hatalomból, a kommunizmus egyik fő élcsapatának tekintette magát, és
máig érezhető hatással sértette, bántotta, piszkálta a román nemzeti önérzetet.
A sztálini pörök teremtette lehetőséget Gheorghiu-Dej és csoportja az idegen
(magyar és zsidó) elit kiküszöbölésére használta föl, és Kelet-Európában
egyedülálló módon a moszkoviták (Fóris, majd Luka László és Ana Pauker)
vesztettek a „hazaiakkal” szemben; ezzel párhuzamosan a Magyar Népi Szövetséget
megsemmisítették. A magyar kommunista elit által azonban mintegy mellékesen
megszerzett pozíciók egy része egy ideig fönnmaradt – némi vármegyei hatalom az
ún. Magyar Autonóm Tartományban, a művelődési apparátus, iskolahálózat; és
néhány állás a pártközpontban (Mogyorósra, Fazekas Jánosra, Vinczére célzok).
Kényelmes dolog azt állítani, hogy a diktatúrában mindegy, hogy a párttitkár, a
tanácselnök, az üb-titkár, az ávós, az üzemigazgató magyar-e vagy román.
Csakhogy ez sajna csöppet sem igaz. Ezen kívül pedig nemcsak róluk volt szó.
Erdélyi ügyek szemlélői gyakran csodálkoznak rajta, hogyan lehetett, hogy a
szörnyű sztálini korszakban a magyarok jobban álltak Romániában, mint ma. Ezt
különféle legendákkal magyarázzák, mint pl. Groza Péter dr. nagylelkűségével és
az akkortájt uralkodott állítólagos nemzetek-fölöttiséggel. Az igazság
kiábrándító ugyan, de fontos és ismeretlen: ez a helyzet annak a vezető
szerepnek volt a következménye, amelyet a magyar hivatalnoki és értelmiségi
elit a Kommunisták Romániai Pártjában betöltött. A Magyar Népi Szövetség nélkül
a kommunista hatalomátvétel nem lett volna lehetséges Romániában. Az erdélyi
magyar kommunisták időleges hatalmukat kihasználva egy kis szovjet
autonóm köztársaságra való nemzetiségi intézményt hoztak létre. Viszolyoghatunk
ma a magyar nyelvű szakszervezeti, kolhoz-, úttörő-, ifjúkommunista szemléktől,
minden csúcsszerv magyar részapparátusától, a bolsevizált tudományos, színházi,
képzőművészeti, zenei élettől, de süket és vak az, aki eltagadja: mindezek
révén új erdélyi magyar vezető osztály jött létre, s létében hatalom, a
hatalomban a védelem lehetősége rejlett, akkor is, ha ez egy diktatúra udvari
nemessége volt csupán. Gondoljuk csak végig, mi történt a kisebbségekkel Közép-
és Kelet-Európában a második világháború alatt és után. Mint tudjuk, a zsidók
lemészárlásával kezdődött. De aztán jöttek a horvátországi szerbek, az ukrajnai
lengyelek, a lengyelországi ukránok, a macedónok, utánuk a csetnikek és
domobránok leöldösése, majd a keleti németség – Európa gyalázatára – máig meg
nem siratott iszonyatos vége. Jól tudjuk, miért nincs ma Cseh-, Morva- és
Lengyelországban német kérdés. Milliókat üldöztek el, éheztettek halálra,
gyaláztak meg, géppuskáztak le. Ne feledjük, hogy Nyugat-Európa modern
államainak kivételével mindenütt allogén vezető osztályok voltak, idegen
fajúak, vallásúak vagy kultúrájúak. A keleti nacionalizmusnak ez adja meg – az
ún. harmadik világban máig élően – a maga véres megkülönböztető jegyét. Sztálin
fanatikusabb híve volt az etnikailag homogén államoknak – s ami ezzel a
jelszóval jár: a rablásnak, a pogromnak, a lincselésnek, az emberi név
elcsúfításának –, mint bármelyik lánglelkű XIX. századi hazafi. Jugoszlávia
kivételével egész Európában csak a magyar kisebbségnek sikerült megkapaszkodnia
Erdélyben, mert vezetői a bolsevik Új Rendnek nemcsak a szekerére kapaszkodtak
föl, hanem kis ideig a bakon is ültek.
Aligha kell magyarázatát adnom annak, miért koncentrálok elemzésemben a vezető
rétegekre – igazán nem mintha kedvesebbek volnának szívemnek. Legyen elég
annyi, hogy az erdélyi magyar kultúra fönntartása a kolozsvári,
marosvásárhelyi, bukaresti, nagyváradi magyar elit befolyásának segítségével a
háború utáni magyarság egészséges önfönntartási ösztöneinek egyik legsikeresebb
fegyverténye volt, bármennyi etikai hiba, tragikai vétek is terhelte légyen. A
história gyakran visszataszító, de letagadni férfiatlan képmutatás.
Miben látom az új erdélyi magyar élet, magyar kultúra alapjait megteremtő
kommunista vezető réteg tragikai vétségét? Ha ugyan beszélhetünk ilyesmiről
olyan emberek esetében, akiknek nincs választása. A vétség abban állt, hogy
eltérően az első világháború előtti erdélyi román, a két háború közti erdélyi
magyar elittől, ez a réteg minden tekintetben a tőle idegen nemzeti érdeket
megtestesítő központi állam kénye-kedvétől függött, sőt, világszemléletileg is
hozzá volt kötözve, ráadásul elvágva anyanemzete szolidaritásától. A régi
erdélyi Magyar Párt vezetői birtokaik jövedelméből és részvényeik osztalékából
éltek, nem politikai ellenfeleik folyósították a fizetésüket, a magyar lapokat
az előfizetők és a hirdetések tartották el, nem a román állami költségvetés, az
egyházak gazdagok voltak, és híveik áldozatkészek.
A történelem viszont az új erdélyi magyar vezető osztály patrónusaira, a román
kommunista vezetőkre hagyta a központosított, egységes román állam
létrehozásának a nemzetiségek fölötti vitathatatlan szupremáciának a föladatát,
s e vezetők a rájuk jellemző bolsevik kíméletlenséggel, a sztálini
államszerkezet kínálta korlátlan lehetőségek birtokában láttak dologhoz.
Színlelés volna tagadni, hogy ebben némi népi rokonszenvre is számíthattak.
Eltekintve a nacionalista érzelmektől, micsoda zsákmány várt itt kiosztásra! A
románság régi történelmi álma, a gőgös gótikus piacterek birtokba vétele. És
micsoda lelki elégtétel! Az évszázadok óta a Nyugat fényében csillogó magyarság
letörése és megalázása. Volt-e nép, amely ne csapott volna le, ha kezében
voltak az eszközök? Hol vannak a prágai és danckai németek, a vilnói lengyelek,
a szentpétervári svédek, a delhi muzulmánok, a montreáli angolok, a bukaresti
görögök, a casablancai szefárdok, a csernovici osztrák zsidók, a pekingi
mandzsuk, a port-au-prince-i kreolok, a berlini hugenotta franciák, a trieszti
szlovének? Ki ontott értük akár egy könnycsöppet is. S melyik kisebbségi elit
nem hajolt meg? Ha túl irtóztató a varsói gettó német zsoldban
álló zsidó rendőreire emlékeznünk, lapozzuk föl a minapi újságot.
Rabuka ezredes fidzsi-szigeti hinduellenes fajüldöző kormányának is van indiai
minisztere, a ndebeléket a közeljövőben kiirtandó zimbabwei Mugabe-kormánynak
nemcsak shona tagjai vannak, hanem jámbor matabeleföldi kollaboránsai is. Nem
titok, hány német közreműködője volt a magyar és a cseh nacionalizmusnak. Nincs
új a Nap alatt, tisztelt Barátaim: az erősebb legyőzi a gyöngét, és győzelme
előtt megtiporja büszkeségét.
De különbség van egy helóta nép megalázása és egy saját elittel rendelkező
etnikum veresége között. Ha ezt a különbséget nem értjük meg – márpedig ezt
Magyarországon makacsul nem értik –, akkor soha nem fogjuk megérteni az erdélyi
probléma lényegét.
Meg kell mondanom, hogy a Ceauşescu-garnitúra gyűlölködő bértollnokai néha
éleselméjűbbek ennél. A Horthy-rendszerre szórt rituális átkok mellett újabban
föltünedezik Nagy Istvánnak, a kolozsvári kommunista asztalossegédből lett
akadémikusnak, a fő-fő szocrealista írónak, az ötvenes évek Romániája vezető
figurájának az alakja. Visszaemlékeznek rá, hogy a népies magyar
nacionalistából lett fanatikus bolsevik költő, nyelvész és irodalmár, Szabédi
László annak idején leninista alapokról támadta a nagy román
irodalomtörténészt, George Călinescut. Mindez persze arra szolgál, hogy a
magyarságot a fasizmus mellett a sztálinizmus bűnében is elmarasztalják. De míg
az előbbi tekintetben a románok igazán söpörhetnének a saját portájuk előtt –
sőt –, a második vád némi analízist kíván. Amint arról már szó volt, az erdélyi
kommunisták új magyar vezető osztályt teremtettek Romániában. Hogy volt ez
lehetséges? Egész Kelet-Európában főleg a kisebbségek voltak hajlamosak a
baloldali forradalmiságra. A zsidók szerepét a kommunista mozgalomban mindenki
ismeri, de ne feledkezzünk meg a lett lövészekről, Lenin pretoriánus gárdájáról
(vagy inkább egy késő római császár germán testörségére emlékeztet?), a
magyarországi és csehországi német szociáldemokratákról, a bajor szeparatizmus
és kommunista fölforgatás egybeeséséről a húszas években és így tovább. Az
erdélyi magyarok sem voltak kivételek. Erdélyben a kommunista hatalomnak olyan
gyökerei voltak, aminőket Magyaroroszágon hírből sem ismertek. Az oka mindennek
lelki természetű és meglehetősen szimpla.
Hogyan lehet hatalomra, hírre, dicsőségre, ragyogásra áhítozni olyan világban,
ahol a zsarnokság is demotikus (nem demokratikus) többségi elv alapján áll?
Olyan világnézet birtokában, amely irrelevánsnak tekinti az etnikai
különbségeket. A marxista osztályszemlélet letörölte a kisebbségi
szégyenbélyeget, a nagyravágyás legitim lett, az etnikai-közösségi előnyszerzés
jól őrzött titok, illetve hát nem is olyan jól őrzött titok. Aki nem illúziók
hályogán át nézi a históriát, nem kárhoztathatja az erdélyi magyar
kommunistákat azért, hogy hadállásokat építettek ki a maguk s ezzel valamelyest
persze népük számára. A gyűlölt rendszerrel való azonosulásuk azonban örökös
pszichológiai hátránnyal verte meg a magyarságot. A sztálini etatizmusban pedig
nincsenek szilárd fedezékek. Az erdélyi magyar elit keserű, de passzív
beletörődéssel vette tudomásul vereségét. Jó példája ennek Szabédiék
öngyilkossága a kolozsvári magyar egyetem megszüntetésekor. A végső tragédia
bekövetkeztéig néhány áttételes történelmi célozgatáson kívül pisszenés sem
hallatszott. A magyarokat sorra távolították el az államvédelemből, a
hadseregből, a rendőrségből, a párt- és tanácsi apparátusból, a
tömegszervezetekből, a vállalatok gazdasági vezetéséből. Szimbolikus jelenlétük
is egyre kisebbre szorult. Csak a sterilizált, politikamentes kultúra maradt
meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy
utolsó – hatalmas és emlékezetes – túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny
teljesítmények egész sorával zárta le az erdélyi magyarság
történeti egzisztenciáját.
A megtámadott magyar nyelv és kultúra a szétszóratásra ítélt etnikai tömbök, a
magyarság nemzeti büszkeségének védelme olyan emberekre hárult, akik technikai,
de azért döntő értelemben a velük szemben ellenséges román nemzetállam fizetett
hivatalnokai, állami értelmiségiek voltak. Helyzetük tarthatatlanná vált
erkölcsi és fizikai szempontból egyaránt, a magyar kulturális intézmények
fölszámolása az utóbbi években pedig a legegyszerűbb megélhetést is kockára
tette. A numerus clausus következtében az értelmiségnek nemcsak a normális
bővítés, hanem átörökítése is lehetetlenné vált. Az erdélyi magyarság szociális
és politikai pozícióvesztése tömeges lecsúszássá, proletarizálódássá fajult. A
foglalkozási struktúra a piramis alján is hátrányunkra változott. A román
telepítési politika folytán elvesztek a magyar többségű városok, néhány székely
település kivételével. Az állami értelmiség nem vonulhatott vissza birtokaira –
mit tehetett egyebet, a magyar állam védelme alá menekült, tömegesen. Ma már,
mint tudjuk, az elit kivonulását fejvesztett exodus követi. Ütött az utolsó
óra.
A tanulság roppant egyszerű. A damokratikus nacionalizmus lassan, békésen,
fokozatosan asszimilálja a kisebbségeket. Tudjuk, hogy ez is szenvedésteli,
fájdalmas, erőszakot és ellenerőszakot kiváltó, irtózatos folyamat. De az
autark, fasiszta bőszültségű és bolsevik szervezettségű totalitárius
pártállam sovén önkényével szemben nincs hatékony, békés védekezés.
Erős szavak.
De én ma csak megvetést tudok érezni bárki iránt, aki hamis reményekkel ámítja
a magyarságot. Hagyományos politikai értelemben Erdély elveszett számunkra. De
még mindig ott él kétmillió magyar. Mit lehet tenni értük?
A helyes válaszhoz Magyarország és Románia mai állapotát kell szemügyre venni.
Ám még ez előtt egy óvást kell tennem. Nagyon szép és fölötte dicséretes, hogy
sokan közülünk leszámoltak nacionalista ábrándjaikkal. De ez nem elég. Úgy
hiszem, némely liberális-demokrata, emberi jogi illúzióval is szegényebbek
lettünk, amelyek elterjesztésében nem kevéssé ludas a magyarországi
demokratikus ellenzék. Szeretném hangsúlyozni, hogy hiszek abban, hogy az
embert isteni vagy természetjog alapján, mikrokozmosz volta folytán méltóság
illeti meg, s ennél fogva jogok. Ez megóv bennünket attól, hogy igazságtalanok
legyünk, de ez önmagában nem politika.
Lássuk be végre, hogy semmi szégyenletes nincs abban, hogy elismerjük: vannak
nemzeti érdekek, ezek olykor konfliktusban állnak egymással, hogy birodalmak
elpusztultak és újak születtek, hogy a történelemben vannak győztesek és
vesztesek.
Az a véleményem, hogy aki nem akarja, hogy a népek versenyében a saját nemzete
nyerjen, az ne foglalkozzék politikával.
A politika nézetkülönbségek ezen túl kezdődnek. Természetesen arra kell
törekednünk, ha nyerünk, hogy lehetőség szerint senkit ne bántsunk, ne
sértsünk, ne keserítsünk. Sőt: ha mindezt belátjuk, akár nagylelkű áldozatot
hozhatunk másokért. Az akarat szándékaink keresztülvitelére nem azt jelenti,
hogy győzni akarunk minden áron. Nem, nem minden áron. Akaratunk csak akkor
erkölcsös, ha ügyünk igazságos. De ezt sajnos nem lehet elvont erkölcsi
elvekkel meghatározni. Civilizációk ellentétei nem pusztán morális és jogi
kérdések.
Én szeretném azt, ha az erdélyi magyarok emberi jogait tiszteletben tartanák,
megszüntetnék a fölháborító diszkriminációt, a fajüldöző elnyomást. De igazat
mondok-e most? Csak ezt akarom? Nem szeretném-e, hogy a kolozsvári Főtéren, a
státusházakban, a csöndes Király és Farkas utcában azok a patrícius magyar
polgárok és értelmiségiek lakjanak, akik gyermekkoromban? Dehogynem. Van ehhez
„emberi joguk”? Ez nevetséges kérdés. Ezt semmilyen elvont morális elv nem
biztosíthatja. Ámde méltányos-e a kívánságom? Őszintén szólva nem tudom –
alighanem egyszerűen képtelenség ilyen terminusokban beszélni erről. De nemcsak
az engem fölnevelő civilizáció pusztult el – nyolc esztendeje kitiltottak a
szülővárosomból. Ez biztosan méltánytalanság. De politikai célnak ez soványka.
Mi oldódnék meg azzal, ha hazalátogathatnék? Nem, a célunk – bármilyen irreális
ez – civilizációnk helyreállítása. A kolozsvári magyar egyetemen megtartott
előadásaimról szeretnék hazafelé baktatni, s az Ursusban leülni egy sörre Szőcs
Géza barátommal, aki fáradtan helyezné egy székre folyóirata kefelevonataival
dugig tömött irattáskáját. S megbeszélnénk, hogy ízlett az ő Petra lányának s
az én Ábel fiamnak a Berdecipó az unitárius kollégiumban. Tudom, hogy ez álom,
de ilyen álom van minden olyan ember politizálása mögött, akinek meleg vér
folyik az ereiben, nem szintetikus híg lötty.
Ám ma a fő kérdés a következő: velem álmodják-e ezt az álmot Magyarország lakosai?
S a másik, talán még főbb kérdés: el tudnák-e viselni a románságnak akár a
legjobbjai, hogy ez az álom valóságra váljék? Hogy legyenek ismét szép régi
magyar városok Erdélyben?
Hadd ne válaszoljak ma ezekre a kérdésekre.
Vegyük hát szemügyre a két országot. Mindkettő válságban van, bármennyire
különböző is a két válság. Romániáé világosabb. A meztelen nyomor, az éhezés, a
sötét, a kegyetlen, erőszakos elnyomás, a nemzeti konfliktus alaktalan és
egyelőre esélytelen ellenállást váltott ki. A fő tünet a menekülés, amelyre
Magyarországon csak későn eszméltek föl, holott épp elegen szóltunk (magam pl.
hét évvel ezelőtt). 1982-ben megjelent cikkemben azt
kérdeztem, ha a menekülő magyarok áttörik a román–magyar határt, mi lesz? Netán
lőni fog rájuk a magyar határőrség? Akkor azt hittem, ezek szónoki kérdések.
Románia azóta teljesen elszigetelődött – a sarokba szorított fenevad dacos
vicsorgása kölcsönöz még némi látszatot a Ceauşescu-rendszernek, amelynek fölső
szféráiban is elkezdődött a bomlás; de ez még sok évig eltarthat.
Magyarországot fölösleges leírnom, föltételezem, hogy Önök ismerik hazájukat.
Egy új jelenség azonban említést érdemel. A független közvélemény kezd alakot
ölteni, intézményeket alkotni, s meg kell mondani, féktelen politikai agitáció folyik.
Ezt látván, egyik szemem sir, a másik nevet. A rendszer inog, anélkül, hogy
igazi alternatív politikai erők fölbukkantak volna. Naponta születnek újabb
reformtervek, platformok, tizenkét pontok és egyebek. Elfelejtjük, hogy kétféle
követelés lehetséges: az egyik az, aminek a megadására a pártállam
természeténél fogva képes, a másik az, aminek az elvételére képesnek hisszük
magunkat, és amiért kockázatot és felelősséget vállalunk. Azok, akik ma csak
úgy általában pl. többpártrendszert követelnek, vagy rosszhiszeműek vagy
naivak. Az egypárt ebbe soha nem fog belemenni. Akkor hinnék a követelőknek, ha
már megalakították volna saját pártjaikat. A többi szájhősködés. Ugyanakkor
persze örvendetes látnunk ezt a politikai tiszavirágzást. Legalább jól beszéljük
ki magunkat, mielőtt legördül a függöny.
Rajtunk múlik azonban, hogy képesek vagyunk-e belevinni ebbe a még kétes
politikai pezsgésbe a felelősség, a szilárd akarat, a politikai érett józanság
elemeit. Ez nem a merészség hiányát jelenti, hanem éppen ellenkezőleg. A
frázisok radikalizmusa helyett azonban a tettek radikalizmusára lenne szükség.
De hol kapcsolódik mindez fő témámhoz, Erdélyhez?
Hadd emlékeztessek az elöljáróban emlegetett görög fogalomra, a kairoszra. Ki
tudja, mikor következik be még egyszer a csillagok olyan együttállása, amikor a
magyar és a román nemzeti érdek megegyezik? Ma ugyanis ez a helyzet, s ez
belátható időn belül aligha fog megismétlődni. Ezt a pillanatot kell
megragadnunk üstökénél, mielőtt elmúlnék.
Ugyanis a magyarságnak és a románságnak egyaránt érdeke ma, hogy az embertelen,
gyilkos Ceauşescu-rendszer megdöntessék. Egy demokratikus, szabad, önérzetes
Magyarország megadhatná ehhez a lökést, örök hálára kötelezve a román nemzetet.
Egy ilyen szituációban talán megállítható volna az erdélyi magyar nép
civilizációjának pusztulása.
Történelmi ellentéteink, mai konfliktusaink, fájó emlékeink ellenére ma
Magyarországon szánalommal, részvéttel, együttérzéssel, rokonszenvvel nézzük
román felebarátainkat, akiknek a balsorsa csakugyan az égre kiált. Szerencse
a szerencsétlenségben, hogy ez az érzés ma nemcsak üres
szófia-beszédben fogalmazódhat meg, mögé állítható a becsületesen, nyíltan,
férfiasan kifejezett nemzeti érdek. Az érdek bevallásától érzésünk nem hamis.
Sőt. Mindkettőről egyszerre kell beszélnünk, ha nem akarjuk magunkat – és
másokat – becsapni.
A közeljövőre azonban félelemmel tekintek. A jelenlegi magyarországi
kormányzat, néhány félénk gesztust leszámítva, alkalmatlannak mutatkozik ennek
a históriai pillanatnak a megragadására. Ámde e pillanatban
más államunk nincs. Bátortalan magánemberek zűrzavaros hangoskodása nem
helyettesitheti a felelős közigazgatásban koncetrálható politikai összakaratot,
bármily rokonszenvesek legyenek egyébként e kedves magánszemélyek. De lesz-e
hamarosan szabad és büszke Magyarország, amely egyszerűen példájánál és az
erdélyi kapcsolatnál fogva olyan éket verhet a Ceauşescu-rendszer visszataszító
tákolmányába, amely felelősségteljes román hazafiaknak módot nyújthat rá, hogy
egészen szétverjék?
1920-ban az államtól függő dzsentri elmenekült Erdélyből, de ez hátrahagyta még
a középosztály polgári felét, az arisztrokráciát, az értelmiséget, az egyházat.
A 80-as években mindenki az államtól függ, az egész kultúrahordozó elit
futásnak eredt, jobbat nem tehetvén. Mások is követik őket, az őket gyűlölő
állam szerény alkalmazottai. Bevárhatjuk-e Magyarországon a reformokkal esetleg
beindulható polgárosodásnak azt a fázisát, amikor elég független egzisztencia
lesz ahhoz, hogy különösebb aggodalom nélkül vonja magára a pártállam
neheztelését, s a párt reformjai után megcsinálja a nemzet reformjait? A válasz
őszintén szólva attól is függ – tudom, hogy csak többek között, de mégis –,
hogy mennyire fontosnak tartjuk Erdélyt. Mi tagadás, itt okunk van kételyekre.
A gyáva és kényelmes fölháborodásban és gyűlölködésen kielégülő emocionális
tehetetlenség gyönge államok és gyönge népek szokásos szórakozása. Máris
hallatszik az oláhozás és „édes-Erdély-itt-vagyunk”-ozás.
Hát igen: államhivatalnokok nemzete nem államalkotó nemzet. Keveset tanok a
fölképelt szolga magának kerülő utakon kéjt kereső, behelyettesítő jellegű
politikai izgalmairól.
Közhely, de csakugyan: az idő sürget. Az út most nem lehet kifelé az államból,
hanem az állam békés megszállása, a magunk képére formálása. Államunk a mai
formájában reménytelenül tehetségtelen, nem való nemzeti céljaink elérésére.
Gyökeresen és gyorsan át kell alakítani ahhoz, hogy cselekvőképessé váljék.
Az erdélyi magyaroknak kulturális és politikai autonómiára, továbbá szociális
pozícióink legalább egy részének visszahódítására van szükségük. Köztünk és e
cél között Kelet-Európa és az egész kommunista rendszer válsága áll. A mi
dolgunk, hogy e krízisből újjászületik-e Bethlen Gábor országa, vagy maga alá
temeti az omladék.
Új gondolat talán, de meg kell szoknunk: Erdély, sőt egész Románia jövője is
attól függ, hogy lesz-e, és mikor, új Magyarország.
Előadásomban nem érintettem a magyarországi nemzetiségi kérdést. Úgy tudjuk,
hogy a Magyar Demokrata Fórum erről a tárgyról is szervez összejövetelt Hírek
szerint azonban ez elmarad. A méltányosság kedvéért viszont jeleznem kell,
bármily futólag, hogy efelől mit tartok. A kisebbségek helyzetet – a cigányokét
kivéve – Magyarországon jobb, mint a szomszédban, mert az általános állapotok
elviselhetőbbek. Nincs föltűnő üldözés, lehet utazni, klubéletet élni és így
tovább. Az oktatás területén azonban ez nem így van. Mint emlékezetes, 1961-ben
rendelettel szüntették meg a nemzetiségi iskolákat; amit ma annak neveznek –
csekély kivétellel –, az magyar tannyelvű iskola, ahol ímmel-ámmal egy-egy
szerb vagy szlovák nyelv- és irodalom órát is tartanak. Az óvodákban napi tíz
percet fordítanak az anyanyelv oktatására. Ezt az eredményt Ceauşescu csak
huszonöt évvel később érte el! Persze a magyarországi nemzeti kisebbségek száma
kicsiny, tagjai asszimiláltak, tájszólásban beszélnek, irodalmi anyanyelvüket
gyakran alig értik. Tény azonban, hogy a kisebbségek öntudatos kisebbségének
orvosolatlan panaszaivannak. Ha ezt elhallgatjuk, megmukkannunk sem szabad – bármennyire
kisebb jelentőségű ez a probléma az európai horderejű erdélyi kérdésnél. A
cigányokat illetően, mint mondottam, Magyarország sem jobb a Deákné vásznánál:
a többi kelet-európai kommunista országgal megegyezően, e ponton nálunk is a
nemtörődömség és a fajüldözés szimptómái mutatkoznak. Idevágó gondolataimat
majd egyszer részletesebben is kifejtem. (Ami pedig az antiszemitizmust illeti,
az ma Magyarországon inkább elterjedt érzelem, mintsem fenyegető realitás.)
Budapest, 1988 húsvétján.