Méray Tibor
Méray Tibor
VALAMINEK TÖRTENNIE KELL
MÉRAY TIBOR (Bp., 1924. ápr. 6.): író, szerkesztő. 1942-1946:
a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-latin szakon tanult. 1946-tól a Szabad
Nép munkatársa, koreai és berlini tudósító; 1947-1949: a Csillag szerkesztője.
1953-ban még írószövetségi párttitkár, József Attila- és Kossuth-díjas író, de
szembefordult Rákosival és a sztálini eszmékkel, ezért 1955-ben elbocsátották a
Szabad Néptől. Ellenzéki íróként az 1956-os forradalom előfutára, a bukás után
menekülni kényszerült, Párizsban telepedett le. 1962-1989: az Irodalmi Ujság
szerkesztője, egy ideig a PEN in Exil franciaországi csoportjának
főtitkára/alelnöke. Emlékezéseit, politikai tanulmányait (köztük Nagy Imre
életrajzát), valamint regényeit német, francia, angol, spanyol, svéd, dán
nyelvre is lefordították.
A múlt év augusztusában a budapesti kormány véglegesen elkötelezte magát a
Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszernek Csehszlovákiával való közös megépítése
mellett. A magyar közvélemény jelentős része, köztük tekintélyes tudósok,
művészek, írók éveken át tiltakoztak ez ellen a létesítmény ellen, amely
megfontolt és megindokolt véleményük szerint nemcsak a közvetlen környezetet
fenyegeti, hanem milliók egészséges ivóvizét is, s amelynek következtében
Magyarország 30 kilométeres szakaszon elveszíti a Dunát, mint természetes
határfolyót. A budapesti kormány nem vette figyelembe a tiltakozó mozgalmat – a
legjelentősebbet 1956 óta –, nem rendelt el népszavazást az ügyben, ahogy azt
Ausztria tette, ahol is a lakosság elvetett egy hasonló tervet –, hanem
meghajolt a csehszlovák kormány akarata előtt. A múlt év őszén Budapesten
rendezték meg az Európai Kulturális Fórumot. Úgy festett, hogy a 35
delegációnak nem sikerül közös zárónyilatkozatot elfogadnia. A kudarc
elkerülésére a magyar küldöttség egy általánosságokban mozgó szöveget
terjesztett elő, – megszavazása nyilvánvaló presztizs-nyereséget jelentett
volna a találkozót megrendező kormány számára. A 35 delegációból 34 akceptálta
a szöveget – a 35.-nek, Romániának a vétója megakadályozta az elfogadását. A
román küldöttségnek csak egy oka volt a vétóra – az, hogy a Magyar
Népköztársaságot még egy viszonylag jelentéktelen sikertől is megfossza. A
hazai sajtó beszámolt ugyan a szavazásról – csak éppen azt nem írta meg, hogy a
35. szavazó, a zárónyilatkozat megakadályozója Románia volt.
A két ügy természetesen nem egyforma. De van bennük közös vonás is. A
„testvéri” Csehszlovákia kormánya rákényszerít Magyarországra valamit, amit a
magyar közvélemény ellenzett, és a magyar hatóságok sem szorgalmaztak
túlságosan. A „testvéri” Románia kormánya keresztülhúz valamit, amit a magyar
közvélemény nem ellenzett volna, és ami a magyar illetékeseknek fölöttébb
fontos volt. Negyven év óta „megszoktuk”, hogy Magyarország a Szovjetunió
gyarmata, és a legfontosabb kérdésekben Moszkva mondja ki a döntő szót. Most –
úgy látszik – oda jutottunk, hogy azok az országok is diktálhatnak nekünk,
amelyek éppúgy szovjet gyarmatok, mint mi. Magyarul: gyarmatok gyarmatai
leszünk. Nehéz megalázóbb helyzetet elképzelni. Felvetődik a kérdés: mire
szolgálnak a nevezetes gazdasági sikerek, mire szolgál az annyit emlegetett
konszenzus a nép és a párt közölt, „kirakat”-szerepünk a keleti tömbben,
„jóhírünk” a nagyvilágban – ha Kádárék ilyen alázatosan fejet hajlanak Husak és
Ceauşescu rosszhírű, gyenge lábakon állon rendszere előtt?
Ez a kérdés akkor is jogosult volna, ha egyfelől Magyarország, másfelől Románia
illetve Csehszlovákia között csupán gazdasági vagy külpolitikai ellentétek
állnának fenn. Tudjuk, hogy a helyzet nem ez. Két olyan szomszéd országról van
szó, amelyekben összesen több mint 3 millió magyar él, a magyar népnek – a
nyugati magyarságot is beleszámítva – több mint 20 százaléka. Ha ennek a több
mint 3 millió magyarnak emberi és kisebbségi jogait a csehszlovák és a román
állam tiszteletben tartaná, akkor még érthető is volna a budapesti kormány
bizonyos engedékenysége Prága-Pozsony és Bukarest irányában. A helyzet azonban
ennek éppen a fordítottja. Mind Csehszlovákiában, mind Romániában lábbal
tiporják a magyarok egyéni és kollektív jogait. A magyarországi rendszernek
éppenhogy nem engedelmesnek, hanem határozottnak és keménynek kellene mutatkoznia
északi és keleti szomszédja felé.
Annál is inkább így van ez, mert a bős-nagymarosi kapituláció ellenére a
szlovákiai magyarok sorsa semmit sem javult – megbízható értesülések szerint
majdnem ugyanolyan rossz, mint az erdélyi magyaroké –, Romániában pedig az
elmúlt hónapokban elképesztő módon fokozódott a magyarellenes hajsza. Azért
használom az általánosító „magyarellenes” szót, mert ez a hajsza már nem
elégszik meg az egymagában is tűrhetetlen, az erdélyi magyarokat sújtó, a
fennmaradásukat veszélyeztető elnyomással, hanem átterjed az összmagyarságra –
a szövetséges, „baráti”, kommunista magyarországi rendszer elleni fellépésekre
is.
Csak néhány példa a legutóbbi hónapok eseményeiből.
A Contemporanul című bukaresti folyóirat Dr. Vasile Cristian, Dr. Augustin Deac
és Dr. Nicolae Edroiu aláírásával terjedelmes cikket közölt. A történelemhamisítás
veszélyes játéka címmel – magyar fordítását rákényszerítették az Előre
című erdélyi magyar lapra is – s a cikk durva támadás a Budapesten megjelent Történelmi
atlasz ellen. Az atlasznak az a bűne, hogy nem ismeri el a román nép
őseinek, a dákoknak dicső múltját és területi jogait az idők kezdetétől „a
kárpáti-dunai-pontusi térségre”. A tudós doktorok hozzáfűzik: „Persze ez a
megengedhetetlen mulasztás, nyilvánvaló hamisítás sem véletlen. Olyan célokat
követ, amelyeknek semmi közük a történelmi igazsághoz, a tudományos kutatás
etikájához, s nyíltan szólva, el akar hitetni olyan ferdítéseket, amelyekkel –
sajnálatunkra – a Magyar Népköztársaságban megjelent más történeti jellegű
munkákban is találkozunk az utóbbi időben. „A célpont félreismerhetetlen: nem
egyszerűen egy könyvről van szó, hanem a Magyar Népköztársaságról.
A cikk 1986. január 12-én jelent meg az Előrében. Négy napra rá, január 16-án
egy másik romániai magyar lapnak, A Hétnek kellett átvennie a cikket a
Contemporanulból. Ezúttal két másik doktor – ha ennivalóban vagy ruhaneműben
van is, doktorokban nincs hiány Romániában – Constantin Botoran és Ion
Calafeteanu írt tanulmányt Revizionista eszmék a Magyar Tudományos Akadémia
egyik kiadványában címmel. A román cikkírók egy, a MTA kiadásában Ránki
György történész szerkesztésében Hungarian History – World History címmel
megjelent tanulmánykötetet és ezen belül is Gosztonyi Péter tanulmányát pécézik
ki, amely – egyebek közt – az 1940-es bécsi döntést „döntőbíráskodásnak”
merészelte nevezni, ahelyett, hogy „diktátumnak” nevezte volna. A
tanulmányköteten és Gosztonyi tanulmányán túl persze az igazi célpont a
kommunista vezetés alatt álló Magyar Tudományos Akadémia, és az Akadémián túl –
a Magyar Népköztársaság.
Egy hétre rá, január 19-én az Előre – megintcsak a Contemporanulból átvéve –
egy majdnem könyvnyi terjedelmű cikksorozatot kezdett publikálni (és közölt
folytatásokban heteken át) A román nép egységes fejlődésének koordinátái
Dácia ősi földjén címmel. A cikksorozat fő mondanivalója az, hogy Erdély
mindig is Románia szerves része volt –, s amikor éppen nem volt az, akkor ezt a
történelmi és természetes egységet a magyarok erőszakossága bontotta meg.
Január végén egy új doktor lépett a színre, bizonyos Florin Constantiniu,
akinek a România Literarăban megjelent cikkét A Hét január 30-i száma
reprodukálja. A cikk címe: A történelem kiigazítása és Balogh Sándornak a
budapesti Külpolitika 1985/4. számában megjelent, az 1946-os párizsi
béketárgyalásokról szóló cikkét támadja. Doktor Constantiniu ezzel az alig
leplezett fenyegetéssel zárja eszmefuttatását: „Sajnálatos, hogy az utóbbi
időben a Magyar Népköztársaságban különböző történészek és közírók
jelentkeztek, akik vita tárgyává teszik a második világháború utáni
békeszerződésekben kijelölt határokat, holott ismeretes, hova vezetett a nem
túlságosan távoli múltban a revizionista, fasiszta, revans politika, milyen
következményekkel járt, és mennyi kárt okozott az emberiségnek, beleértve a
magyar népet is.” Értsd: mert valaki egy adatszerű tanulmányt írt az 1946-os
párizsi békeszerződésről, az már revizionista, sőt fasiszta, értsd továbbá: a
Magyar Népköztársaságban fasiszta és revans politikát élesztő, az egész emberiséget,
s ezen belül a magyar népet végzetesen veszélyeztető írások jelennek,
jelenhetnek meg.
Az Előre még be sem fejezte a szépcímű A román nép fejlődésének egységes
koordinátái Dácia ősi földjén cikksorozat közlését, mikor február elején
belekezdett A horthy-fasiszta terror Románia északnyugati részén. 1940
szeptembere – 1944 októbere című szöveggyűjtemény sorozatos ismertetésébe. Ezt
a könyvet olyan sok doktor írta és szerkesztette – szám szerint 15-én –, hogy
helyhiány miatt engedtessék meg eltekintenünk a felsorolásuktól. Nem nehéz
kitalálni, miről beszélnek a tanulmányok: a „horthy-fasiszta” magyarok
vadállati kegyetlenkedéseiről, vérengzéseiről, gyilkosságairól a visszacsatolt
Észak-Erdélyben. Szó esik bennük sok mindenről és sok mindenkiről – csupán (az
előbbiekben említett cikkekhez hasonlóan) Antonescu és a Vasgárda neve nem
szerepel sehol...
Világos a fenti példákból, hogy egy központilag szervezett és irányított
kampánnyal állunk szemben, amely összevissza támad mindent, ami magyar: múltat
és jelent, erdélyieket és magyarországiakat, kommunista budapesti kormányt és
nem-kommunista emigrációt. Azt lehetetlen kitalálni, milyen intézkedéseket
készít elő – de azt lehetetlen nem látni, hogy Románia határain belül
hangulatot kelt és gyűlöletet szít az ott élő magyarok ellen, és a határokon
túl beleköt abba a kormányba, amellyel baráti-együttműködési és katonai
szerződés fűzi össze.
Mi Budapest válasza erre a kampányra? Semmi. Nem azt hiányolom, hogy a
bukaresti doktor elvtársak szóáradatára nem felel hasonló szóözönnel – bár
néhány rövid válasszal a helyükre kellene rakni őket és megbízóikat –, hanem
azt, hogy semmiféle kidolgozott politikának – úgy is mondhatnám: ellenállásnak
vagy (miért ne?) ellentámadásnak – még csak halovány jele sincsen az erdélyi magyarok
védelmében.
Ellenkezőleg: a hivatalos Magyarország – lapul: sőt nemegyszer a hivatalos
Románia védőjének kéretlen szerepét tölti be.
A Nemzetközi PEN Klub januári New York-i kongresszusán annak a nyilatkozatnak a
tárgyalásánál, amely a romániai magyarság helyzetével foglalkozott, a hivatalos
magyar delegátusvolt az, aki a szöveg enyhítéséért verekedett. A hazai sajtó, a
kongresszusról beszámolva, egyetlen szóval sem említette, hogy a nagytekintélyű
nemzetközi szervezet, ha enyhített formában is, megbélyegezte a romániai
hatóságok magyarellenes politikáját.
A budapesti Európai Kulturális Fórumon a hivatalos magyar küldött bátorsága
odáig ment, hogy kijelentse: „Nekünk, kulturális felelősséggel élő embereknek,
véleményem szerint, abba az irányba kell igyekeznünk befolyásolni a saját
kormányunkat, közvéleményünket, s a ma már minden országban ott ható, világerőt
jelentő intellektuális lelkiismeretet, hogy ezek a csoportok – az egymással
szomszédos országokban élő nemzetiségek – ne elválasztó, de éppen ellenkezőleg:
egymáshoz közelítő erők legyenek.” Azaz: nem a bukaresti kormányt, hanem a
budapestit, no meg a világ intellektuális lelkiismeretét kell „befolyásolni” –
a budapesti kormányt (a szövegből kivehetően) arra, hogy a magyarországi
kisszámú és a legkevésbé sem zaklatott román kisebbséget tartsa tiszteletben.
A Népszabadság 1985. november 19-i számában ismerteti bizonyos Szűrös
Mátyásnak, a Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárának Hazánk és a
nagyvilág című könyvét. Az ismertetésben ezt olvassuk: „A szomszédainkkal
való baráti kapcsolatokról, azok fejlődéséről szólva (Szűrös) nem hallgat el
egy írásban talán ritkábban, szóban – egymás között (!) – azonban már
gyakrabban emlegetett kérdést: a határainkon túl élő magyarok ügyét. Pártunknak
ez ügyben vallott, a nemzetiségi kérdés lenini elveivel egyező álláspontját
elemezve megállapítja: azt szeretnénk, ha a magyarok jó állampolgárai lennének
annak az országnak, amelyben élnek, s lehetőséget nyernének önmaguk
megvalósítására, nyelvük, kultúrájuk fenntartására. Nem követeléseket, hanem
két- és többoldalú jogos igényeket fogalmaz meg, hangsúlyozva, hogy e téren
magunknak kell jó példával elöl járnunk.” Azaz: az erdélyi és a szlovákiai
magyarok nem jó állampolgárai Romániának és Csehszlovákiának ezt legfeljebb
csak szeretnénk... – (úgy látszik, ők nyomják el a románokat és a szlovákokat);
nem követeljük, hogy lehetőségük legyen nyelvük, kultúrájuk fenntartására – ezt
is csak szeretnénk – és nem Bukarestnek, Prágának és Pozsonynak vannak e téren
elsődleges tennivalói, hanem Budapestnek kell „jó példával” elöl járnia – a
magyarországi románokat, szlovákokat kevésbé üldöznie... „Pártunk” mint
látható, ahelyett, hogy a határokon túl élő magyarokat védelmezné, a saját
mellét veri, és érveket szolgáltat Ceauşescuéknak és Husakéknak.
Hosszan lehetne folytatni a példákat. Az egész világsajtó foglalkozott a
Pordea-üggyel (I. az Irodalmi Ujság legutóbbi számának 4. oldalát) – azzal a
váddal, miszerint a román kormány félmillió dolláros vesztegetéssel bejuttatta
az Európai Parlamentbe egy Pordea nevű ügynökét, s ez a Pordea ott mást sem
tesz, mint az erdélyi magyarokat denunciálja. A hazai újságokban erről az
ügyről egy sor sem jelent meg, annak ellenére, hogy Pordea beadványai nemcsak
az erdélyi magyarokat, de a Magyar Népköztársaságot is célba veszik. Idén
január 5-én egy Sepsiszentgyörgy melletti erdőben felakasztva megtalálták Visky
Árpád, 40 éves erdélyi színész holttestét. Még a tárgyilagosságára fölöttébb
ügyelő párizsi Le Monde is ezt a címet adta az eseményről beszámoló cikkének: Egy
magyar színész gyanús öngyilkossága Romániában. Visky – vendégszereplései
révén – Magyarországon is ismert volt, így aztán a hazai sajtóban is több
nekrológ jelent meg róla. De egyik sem merte kimondani, hogy 1983 novembere és
1984 szeptembere között magyarsága miatt a Securitate börtönében sínylődött, s
azt sem, hogy „öngyilkosságának” körülményei – enyhén szólva – gyanúsak.
Az ember egyszerűen nem érti, mit akarnak a hazai kormány- és pártszervek
elérni ezzel a nagy diszkrécióval, avagy a papoló félrebeszéléssel a lenini
nemzetiségi elvekről. Nem akarják még inkább elmérgesíteni a helyzetet?
De hát ez a helyzet már úgy is teljesen el van mérgesedve, és – mint a Contemporanul
cikkeiből vagy Visky Árpád tragédiájából látható – a meghunyászkodó hallgatás
nem használ, hanem árt: további támadásokra és bűntettekre bátorítja az
agresszorokat. Az erdélyi és szlovákiai magyarok sorsán
Budapest mostani magatartása pontosan annyit segít, mint amennyit 1938-ban München
segített Hitlerrel szemben Csehszlovákiának. Az egyetlen
védelem a nemzetközi nyilvánosság volna – ezért használtam az előbbiekben azt a
két szót, hogy „ellenállás” és „ellentámadás”. A magyarországi
kommunista pártnak és kormánynak elemi kötelessége volna a Varsói Szerződés
államainak összejövetelein, az Egyesült Nemzetek Szervezetében a Helsinki
Szerződés aláíróinak tanácskozásain nyíltan és nyilvánosan napirendre tűzni a
szomszédos országokban élő magyar kisebbségek ügyét. Kötelessége volna jegyzékben
követelni számukra az autonómiát, vagy ha ezt megtagadják tőlük, akkor – igenis
– a határok békés kiigazítását, etnikai alapon. Moszkva az, amelyik nem engedi
meg a nyilvános fellépést? Hát csak hetvenkedni szabad, cinkos kacsintgatással
arról, hogy Gorbacsov nálunk tanulgatja a gazdasági reformot, de sem meggyőzni
nem lehet őt, sem egyetlenegyszer ellentmondani neki – 3 millió magyar
védelmében? Mivel tudná „megbüntetni” ezt az ellentmondást? Megszállná
Magyarországot?
Lenini elvek ide vagy oda: az elnyomás nem internacionalizmus és az önvédelem
nem nacionalizmus. Az előbbiből leckéket adni, az utóbbitól
óvni elsősorban nem a magyar közvéleményt kellene a hazai ideológusoknak, hanem
a kommunista Romániát és a kommunista Csehszlovákiát. A magyar
közvélemény egyre döbbentebben és ingerültebben figyeli, mi történik a
magyarokkal ezekben az országokban, és egyre kritikusabban nézi saját
főnökeinek gyávaságát. Ez kap visszhangot a hazai szamizdatban, ez mutatkozott
meg a budapesti kulturális „anti-fórumon” és a New York-i PEN kongresszus
nem-hivatalos magyar részvevőinek felszólalásában, ez olvasható ki a
Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó sok ezer aláírásból és a
Bethlen Gábor Alapítvány felhívásából, ez volt érezhető a Himnuszt, a Szózatot
és a Székely Himnuszt éneklő budapesti fiatalok március 15-i felvonulásán, amit
gumibotokkal vertek szét a rendszer hős rendőrei.
„Gyáva népnek nincs hazája” – mondogatták nekünk ifjúkorunkban. A hazai
rendszer egyre jobban rá fog döbbenni arra, hogy – gyáva kormánynak nincs népe.
Az erdélyi és szlovákiai magyarok helyzete túlment a közvélemény türelmi
határain. Már nem elég az, hogy „egymás között” „szabad” emlegetni a kérdést.
Akár a kormányzattal, akár annak ellenében, valaminek történnie kell.