Bíró Á. Attila
kabaLLa
Tizennyolcéves korára rendszerint felnő az ember, emlékei vannak már, tapasztalt idősek unalmas mintáját megvetve mesél. A szürke, bolyhos szőrű játékmaci – (egy tengerparti céllövöldében nyertem másfél évvel ezelőtt, mintegy eredményeként annak, hogy többféleképpen megfogalmazott házassági ajánlataim közepette, egy „PRÓBA-SZERENCSÉ”-t hirdető neonos cégérű fabódé előtt Annácskám néhány percre elengedte a kezem) – egyenesen visszataszító, „gyermekrémítő” pofája alatt öklömnyi göcsre kötve a MARTINI reklámnyakkendő, bozontos hasán ugyancsak reklámcélokat szolgáló derékszíj: „attól fogva” akasztotta Annácskám az egyéb csüngő-büngő francokkal telezsúfolt olvasólámpa inox karjára, „hogy mindkettőnket jól lásson”, motyogta aznap este lefekvés előtt a szerelmem, a mackó meg csak bámult és vigyorgott, szájából lekonyultan lógott a fehér cérnával odavarrt piros vászon-szelet nyelve; első együtt töltött esténk volt, Annácskám meztelenül tornázott a tükör előtt, „ugye nekem adod a macidat, hadd legyen az én kabalám”, mondta a szerelmem, melleire tapasztotta a tenyerét, aztán az olvasólámpa elé állt, hogy a fityegő szőrös monstrum „gyermekünknek” esti mesét mondjon; „... egy tündérlányka egyszer ékes mondásval hangzá, meglássátok, lészen itten tündérország, mint már volt, gondolatjának végezésével még szólni akara valamit, de csudák csudájára azonban szavai torkába feneklének, szelíd nyugodalma nekije nyomban megbomola, és ölére szörnyűséges fájdalom nehezedék; amidőn pediglen az őtet gyötöré, kínjában, kezének mutogató ujjával saját szemeit kitolá; így ő világtalanul sötétben vala, maradva részire a vak embernek jól ismert, világosságot zengő remény...”; a csüngő, szőrös mackó az óra ingájára „emlékeztetve” lelkesen himbálózott jobbra-balra, így jelezve, hogy a mese tetszett, igen, ő érti ezt a „nyelvet”; barna gombszemeit meresztgette, egyre csak meresztgette, kiöltött rongynyelvével próbálta merev vigyorába hörpinteni az elé tárulkozó látványt, Annácskám ujjai a bordákon zongorázva csúsztak lennebb, egyre lennebb, a vállalkozóbb középujj bizseregve fedezte fel a köldököt, szép, telt körívű karikákat írt a „párnásra” bélelt kis üreg köré, majd „érzékien” becsusszantotta hegyes körmű fejét, ez így ment egy darabig, többször ismétlődött minden, aztán szerelmem túl korainak vélte a szürke bozontossal való bizalmaskodást, lazító, mély lélegzetvétel után lekapcsolta az olvasólámpát, és bebújt az ágyba, közvetlenül mellém bújt, mellbimbói kacéran a vállaimhoz értek, a szőrös monstrum gombszemei időközben hozzászoktak a sötétséghez, két kiguvadt szembogár egyenesen engem nézett, bámult és vigyorgott az éber mackó, fejemet a párna alá fúrtam, úgy rémlett, mindjárt lezuhanok, egyre jobban taszított Annácskám hátamhoz simuló hasa, szorosan megmarkoltam a nemi szervemet, és combjaim közé rejtettem, felhúztam a térdeimet, így csökkenthettem a „támadható felületet”; a bozontos bámult, bámult szüntelen és vigyorgott, remegve lapultak vállaimhoz szerelmem mellei, „engedd, hogy megpróbáljam”, súgta zihálva Annácskám, és reám tekeredve, lábfejemhez tapasztotta hideg talpait.
Annácskámnak hidegek voltak a talpai, erre jól emlékszem, „partnerünk simogató végtagjainak hőmérséklete döntő módon befolyásolhatja a libidót”, közvetlenül hazaérkezésem előtt gondolkodtam ezen; hogy olvastam már erről, az holtbiztos, de vajon hol olvastam? és most meg mit lehetne tenni? így töprengek; állok a szobám közepén, a szőnyegen, meztelenül, hasam alól gyönyörűen csúcsosodik a tagom, kápráztató alakja elbűvöl, valósággal megbabonáz, testemtől egy teljesen különálló valami, de mégiscsak az enyém, kizárólag az enyém, csakis én csodálhatom, amikor ujjaim között, fényesen lüktetve kiteljesedik, imádom így, kikelve magából, megérintem, könnyedén simogatom, s az olyan..., de olyan jó; anyám szokta mondogatni, hogy minden egészséges fiatalembernek viszonya kell hogy legyen egy nővel, egy olyan, korban hozzáillő nővel, akinek előbb-utóbb házassági ajánlatokat tesz, ezt szokta mondogatni jóanyám, az utóbbi időben egyre gyakrabban; régen láttam utoljára a szerelmem, lakásából kiutált a szőrös játékmaci, a Borotválatlan-képű, sunyi vérmedvék önkényuralmával csapott le Annácskámra – szegény szerelmemet teljesen hatalmába kerítette, és magányba kergette saját kabalája, a rohadt szőrös ott lóg és őrködik Annácskám ágya felett most is, akárcsak a tengerparti szállodaszobában.
Neki ez így megfelel, most már minden rendben, mesélte Annácskám, amúgy sem hiányzik semmije, mondta a telefonba; kéthetente felhívom, nekem hiába is próbál bedumálni ezt-azt, mert tudom, hogy egyáltalán nincs jól, de mi mást tehetnék? hát elbeszélgetünk, sokat mesélek neki, csak úgy fosom a szót, tucatszámra úsznak el a telefonérmék; tudja már, hogy kukkerem is van, komoly, márkás műszer, ha belenézek, lelátok a térre, ahol mindennap, pontosan délben megáll egy kurva, belemosolyog a kukkerembe, meghitt, bizalmas kapcsolat, így nézzük egymást mindaddig a kényes pillanatig, amikor egyik kezét a combjai közé fúrja, a másikkal pedig, a távértekezés ama sajátos jelrendszerének segítségével igen merész, szemérmetlen célzásokat tesz; jóanyámnak mégiscsak igaza van, amikor reménykedve mondogatja, hogy minden egészséges fiatalembernek, úgy az ő egyetlen nagyfiának is, viszonya kell legyen egy nővel, egy olyan, korban hozzáillő, rendes nővel, akinek előbb-utóbb házassági ajánlatokat tesz. Kukkeromba beleröhög a kurva, s az ügyet fontolóra kellene venni, végtére is, egy közönséges utcalánynak már csak jóanyám miatt sem tehetnék házassági ajánlatokat, meg aztán ott van Annácskám is, ő egyelőre és nyilvánvalóan: kizárólag csak az enyém, szükségünk van egymásra, mert szüksége kell hogy legyen reám, mint ahogyan nekem őrá, még akkor is, ha ott az a nyomorult mackó, egymás iránti vonzalmunk átkozott próbaköve, és ha ez tényleg így van, akkor mielébb meg kell látogatnom a szerelmem, párkapcsolatunk – szép szó ez – csupán az értelmezésen áll vagy bukik, Annácskámmal majd biztosan jól érzem magam, szobája minden zugának csakis általam ismert, különleges rendeltetése van, s ha következetesen viselkedik az ember, talán még az is elérhető, hogy épp saját maga számára érthetetlen okból bejelentse a szerelmem, „te, képzeld, mielőtt jöttél volna, épp meghalt a macim!”...
... ha megérkezem, mindent úgy találok majd, ahogyan annak idején volt, balra az ajtótól pontosan két lépésnyire fekszik a báránybőrös heverő, mellette kisasztal, oda kerül a pia, amit viszek, meg a kávé is, de azt előbb meg kell főznie Annácskámnak; sokat ül majd a konyhában, hogy ne lássuk egymást, amíg lebonyolítjuk azt a bizonyos illempárbeszédet, elvégre, ennyi idő után mégsem fogadhat azzal, hogy „jól tudja ő, miért jöttem”; kávézni fogunk és közben nyakaljuk a szeszt, hogy az alkoholtól nekibátorodva nyúljak ernyedten mellém ejtett, szép keze után; mindennek így kell történnie, annyiszor végiggondoltam már hozzá-visszatérésem jelenetét, a legapróbb részletekre is gondosan kitértem, határozottan és főképp megfontoltan kell viselkednem, végtére is Annácskám, akit holtbiztos, váratlanul ér bejelentetlen érkezésem, vagy fogad, vagy pedig egyenesen és őszintén, kapcsolatunk szennyezhetetlen emlékére hivatkozva, határozottan és fölösleges köntörfalazások nélkül visszautasít, még mielőtt rátérhetnék a „tárgyra”; ez esetben azonnal bánkódna, mert tudja, hogy rengeteget beszélgethetnénk, annyi mindent mondhatnánk egymásnak, s ez számára kétségtelenül fontos, azért is szeret engem – ezt többször mondta –, mert jó a szövegem, és más vagyok, mint a többi, én nem akarom mindig csak „azt!”; Annácskám biztosan olvasni fog; „tanulmányaiból” kilendíteni, hát valamivel több, mint derék dolog, a heverő mellett ott lesz, de pontosan ott! a kegyvesztett, szürke, szőrös mackó, később azt jó keményen orrba vágom, hogy kedvenc játékát (immár csakis: játékát) „védelmezni” jöjjön a szerelmem, ezen aztán összeverekedünk, persze csak játékból, mert mind a ketten várjuk, hogy végre... ó, az Isten szerelmére! végre, jóleső fáradtságunk „mámorában” csakis a jövőnkről beszéljünk.
Ismerem ezt a lépcsőházat, számomra itt semmi sem idegen; félhomály van, de ez nem gond: egyetlenegy pontos és villámgyors mozdulattal rámutathatnék a lakók névjegyzékének ama kis rovatára, mely enyhén „alájátszva” kifogástalan méltósággal közli Annácskám nevét; szándékosan megfeledkezem elején számolni a lépcsőfokokat, valahol fennebb, az ész munkájához oly szükséges erőlködés legkisebb jele nélkül is kitalálhatom majd: hány lépcsőfok van még hátra... „néha elképesztő, hogy mennyire ráérzel bizonyos dolgokra...”, mondta egyik alkalommal Annácska,... „akárha egy mágus; én kis mágusom!...” előttem az ajtó, mintegy utolsó, a „tényekkel” való szembesülés izgalmait fokozó, de végtére is, mindig elmozdítható, vagy határfalként a kemény pácolt faajtó; csengetek, aztán még egyszer csengetek, mert szerelmem – akit érkezésem cseppet sem derít, viszont látványosan – és ebből „kifolyólag” kétségtelenül – felkavar, a vesztes félnek a győztestől kijáró kegyelem-haladékát „utolsó cseppig” élvezve későre nyitja ajtaját, zavarát leplezni próbálja, értem már, „mindent” értek, s a győztes fél rugalmas, de megfontolt engedékenységével, az oly nélkülözhetetlen mosollyal próbálom enyhíteni a feszült helyzetet, hát Istenem, régen találkoztunk utoljára; „Most nincs időm, el vagyok foglalva...”, szólal meg végre Annácskám, már zárná előttem a bejáratot, de én mindent bekalkuláltam – ahogy azt mondani szokás –, ez is egy régi, eddig soha nem űzött játékunk, én csakugyan ismerem; „Tízig számolok, ha addig nem nyitod ki, betöröm!”, így én, „Egy,...”, mondom, mire szerelmem aggódva tágasra nyitja a kemény, pácoltfa ajtaját, „Gyere!”, hív végre, kifogástalanul alakítja a vesztes félhez „illő” megalázottat, de hangja nem a régi, már az előszobából láthatom, hogy átrendezte a lakást, ... „Ismerd meg Ernőt, a barátomat...” rebegi Annácskám, „irányítólag” egy sárga trikót viselő, jól sikerült, izmos kanra mutat, kezet fogok a férfival, leülök, kedvenc helyem foglalt, innen is látni, mennyire idegen még az új ismerős, nem ismeri a „belső rendszabályzatot”; a piát nem teszem ki az asztalra, így hát nincs semmiféle fogyasztás, mert kávé sincsen, és cigarettázni sem lehet, Ernő egy „igazi” sportember, nem hódol egyetlen káros szenvedélynek sem, a dohányfüst, mint mondja, még az utcán is „irritálja”..., de nézzük a tévét, mert valamit mégiscsak „csinálni” kell, érkezésem óta szinte megszakítás nélkül hallgatunk, egyikünk sem szólal, úgy látszik, mindenikünket lefoglalja a tévé, így némán üldögélünk egy kerek félórája; Ernő közben felfedezi Annácskám kabaláját, a heverő mellett felejtett bolyhos szőrű, szürke játékmackót ölébe veszi, egészen ügyesen elszórakozik vele, Annácskám nézi, csak nézi az izmos férfikezek martalékát, a bozontos monstrum egyenesen visszataszító, „gyermekrémítő” pofája alatt ökölnyi göcsre kötve a MARTINI reklámnyakkendő, szőrös hasán ugyancsak reklámcélokat szolgáló derékszíj; „attól fogva” tartja Ernő a szerelmem kabaláját, semmit nem észlelve, higgadtan tartja, amaz meg csak bámul, és szájából lekonyultan lóg a fehér cérnával felvarrt, piros vászonszelet nyelve, vigyorog, Annácskám barátját teljesen hidegen hagyja a medve, nincs kellő érzékenysége; én továbbra is nézem a tévét, kényelmetlenül, persze csak „enyhén”, de mindenképpen kényelmetlenül érzem magam, lehet, hogy ez az átkozott szürke, „borotválatlan-képű” bozontos mindennek az oka, ahogy sunyi vérmedvék viselkedésére jellemzően, felületes kapcsolatuk alatt megmérettetés nélkül egyezik ki Ernővel Annácskám testét illetően, az „egyenlő” féllel, de a helyzet kiértékelésével még várnom kell, az is meglehet, hogy az átrendezett szoba hat „kellemetlenül” rám, így hát ülök és várok, nézem a tévét, hallgatagon, figyelem a hülye műsort, akárcsak a többiek, már kerek egy órája. De résen vagyok.