Tóth Mária
A JAPÁN METSZET
Nincs a világon olyan tolvaj, aki miután lopott, ne bukkanna rá a feloldozás gyönyörűséges és főleg érvényes módozataira. Így van ez különösen azokkal, akik az én tolvajomhoz hasonlóak. Az én hősöm ugyanis a maga örömére lop, s csak másodsorban a hasznára is.
De talán kezdjem azzal, a tolvaj felébredt, kellemesen ásított, és egyetlen lendülettel kikelt az ágyából, jó meleg fészekből. Félrehúzta a függönyt, és köszöntötte a világot. A szürke hétfőben a lombtalan fák fekete csontváza az égboltra ráfeszülő tusrajz. Innen, a Földről nézve. Már nincs tél, még nincs tavasz. A tolvaj tolvajhoz méltó ráérőséggel bámészkodott. A villamosmegállóban nem látta ott vacogni a szerelemre éhes asszonyokat, akik, idejüktől függően, lehetőleg a déli órákban élik titkos, kissé perverz szerelmi életüket. Más napokon így szokott ez lenni, de hétfőn, ritkán. A borús hétfőkön alig-alig moccan az ember, főleg hurcolja vasárnapi önmagát.
A tolvaj, tisztességes nevén Karács Tamás, miután szemrevételezte a világot, menekülésszerűen visszabújt az ágyba. Nyugdíjas volt, túl a hatvanon, de még nem tartott ott, hogy alvás után sajogjon a teste. Ezen a bizonyos reggelen is könnyűnek érezte magát, s ezért majdnem boldognak. A gyapjútakaró melegében azon töprengett, mihez is fogjon, hogy ne csapja agyon haszontalanul ezt a mai napot. S akkor eszébe jutott, hogy ilyenkor, hétfőn, eredményesen ült ő végig árveréseket, azokat a kellemes, úri légkörben lezajló társadalmi eseményeket, amelyeket a demokrácia hozott vissza Romániába. Az árveréseken minden alkalommal akadt egy-két darab, amit érdemesnek látszott megszerezni. Karács úr ugyanis nem volt átlag-tolvaj, nem sorolható a barbárkodó zsebmetszőkhöz, ő holmi banális apróságokkal nem foglalkozik. Karács úr a lopásait mindig intellektuális izgalom állapotában hajtotta végre. Így volt ez, szinte aranyszabályként. Talán óvodás lehetett – a családi krónikát őrző és terjesztő nagynénik szerint –, amikor mondóka formájában hozta enyhén illuminált családja tudomására: „Ami a másé, az a Tamásé, ami a Tamásé, az nem a másé.” Ebből sok mindenre következtethetett volna egy pszichológus, de a vasárnap délutáni vidámkodásra egybegyűlt rokonok csak hahotáztak, „kicsi édesnek” kiáltották ki a gyermeket, mert hogy olyan leírhatatlanul szépen versikél. Hat esztendős korában Tomika színes üveggolyót lopott, s azt jól elrejtette otthon. Később előkapirgálta, a Nap felé tartotta és gyönyörködött benne. Gyönyöre odáig terjedt, hogy legszívesebben elásta volna a homokba, de volt már Tamáska annyira praktikus észlény, hogy felfogja: ha elássa, fennáll a veszély, többé nem találja meg. S akkor a mondóka emigyen módosulna: „Ami a Tamásé, az most már végleg a másé, de nem a Tamásé.” S következett a gyermekkor újabb emlékezetes eseménye. Búcsúban jártak Mária-Radnán. A mama a lelki életével foglalatoskodott, térden csúszva imádkozott az aranyba foglalt szentkép előtt, ám Tamáska ez idő alatt nem tétlenkedett, de nem ám. A vásári bódéból kis, barna kaucsuk labdát csórt el. Addig a napig sose látott barna kaucsuk labdát, szájtátva álmélkodott hát. S mivel olyan szépen belengte magát az ámulatba, elemelte azt a bizonyos labdát. Ha a mama ezt megsejti, egészen biztosan még nagyobb hévvel imádkozik a radnai csodatevőhöz. De az égvilágán semmi gyanútkeltő nem tűnt föl neki, így hát egyetlen gyermekét nem ajánlotta az égi anya védőpalástja alá.
Karács úr mélységesen lenézte és megvetette a közönséges tolvajokat. Őt néha olyan érzelmi indíttatású izgalom kerítette hatalmába, hogy sürgősen el kellett tulajdonítania valamit. Közben drukkolt, vajon elég ügyesnek, körmönfontnak bizonyul-e, de ez sose rítt le ártatlanka ábrázatáról, és a végén, a siker bódulatában, idvezült mosollyal meredt maga elé. Találékony volt, bátor és ravasz. Az ilyen napokon – tegyük hozzá – mérhetetlenül tisztelte is magát. Néha már ott tartott, hogy egyetlen lépés választotta el saját személye imádatától. Persze, a túlzott önbecsüléstől, mint indoktól a lopás azért maradt, ám a húsvéti ünnepek táján ezt bocsánatos bűn formájában gyónta meg a bukaresti Szent József katedrális papjának, aki egy mukkot sem értett magyarul, de Isten megvilágította az agyát, s beletörődött a kisebbségiek nemzeti öntudatába. Ha gyakorolni akarják, ám tegyék azt, és feloldozta Karács Tamást. A tolvaj kissé szomorú, amolyan magába néző ábrázattal járult az Úr asztala elé. Ilyen napokon arra gondolt, lelket nemesítő dolog a vallás, már annak, aki időt is szán rá. S főleg az a jó benne, hogy a pap mindent megbocsájthat a bűnösnek. Az Úrjézus talán nem azzal fordult a tanítványaihoz a feltámadás után: ne féljetek! ? Tehát soha, semmilyen körülmények között nem kell merezsmekelni.
Karács úr lakását olyan eltulajdonított tárgyak ékesítették, amelyekhez őt erős érzelmi kötelékek fűzték. Kiváltképpen a sötétkék-fehér gallé vázáját imádta, amely a szocialista rendszertől kapott, parányi garzonlakásának valóságos ékessége volt. Még szerencse, hogy az őt látogatóknak erről fogalma sem volt, nem sejtették a váza valós értékét. Azt hitték, holmi festett félkristály.
És Karács úr a szóban forgó hétfőn, az újságból felfedezte, hogy Bukarest központjában árverést tartanak, régi porcelánok, gobelinek, képek kerülnek eladásra. Ettől felvillanyozódott, vonzotta ez a szórakozási lehetőség, most, a hét induló napján. Gonddal öltözködött, kezére vékony, barna pamutkesztyűt húzott, mit egy női alsóneműt árúsító maszeknél fedezett fel. Nyaranta fehéret, más évszakokban barnát hordott. Óvnia kellett a kezét, s főleg nem szabad ujjlenyomatot hagynia. Útközben, rövidke időre, majdnem rosszul lett, ugyanis észrevette, hogy a cigány tolvajok milyen durván dolgoznak az autóbuszban. Zsilettpengével metszik a zsebeknél a szövetet. S Karács úr arra gondolt, hogy néhány nappal ezelőtt Bukarest rendőrfőnöke a rádióban kijelentette: Európa szerte a román rendőrök a legszemfülesebbek, ők fogják el a legtöbb tolvajt. Na, ugyan miért van ez így? Mert zseniálisak. Karács úr ezen enyhe gúnnyal röhögcsélt. Volt is rá oka, mert ezegyszer még a román főváros rendőrfőnökénél is bölcsebbnek bizonyult: tudta, nem a román rendőrök verhetetlenek, hanem a tolvajok primitívek s főleg ostobák... Karács úr ült az autóbuszban, s némi iszonnyal szippantotta fel a többi ember mosdatlan testszagát, a koszlott, évszámra ki nem mosott férfinadrágok bűzét. Méghogy rövid időn belül be fogunk jutni Európába! És mellette serénykedve zsebmetszettek a cigányok.
Kevesen gyűltek be az árverésbe, főleg idősebb emberek. Karács úrnak volt egy olyan elképzelése, hogy ilyen esetben a legokosabb lenne, ha elhalasztanák az egészet egy jobb napra, amikor külföldiek és új-gazdagok is eljönnek. Annak lenne értelme. Karács úr, amint szerény-okoska ábrázattal ott üldögélt pihegve a teremben, arra figyelt fel, hogy két úriember beszélget előtte.
Az egyik: Kérem, én akvarellben dolgozom. Nekem az a híres, aradi Pataky volt a tanárom, aki mestere volt az akvarellnek, az még fixálta is a képeket.
A másik: Pardon, én úgy hallottam, hogy itt ma egy japán metszet is kalapács alá kerül.
Az egyik: Persze, persze, jól tetszett hallani. Én megmondom őszintén, ahogy van, főleg ezért a metszetért jöttem el. Most, hogy a lej értéke katasztrófálisan zuhan, befektetésnek is jó üzlet. Különben, magamban, már régen áhítoztam egy japán metszetre. Szeretem a rajzolatuk vonalvezetését. Ezt a metszetet biztosan kint vette, vagy esetleg ajándékba kapta valaki.
Karács úr hátradőlt a székén, szemét lezseren lehunyta, s újfent érezte, hogy a lehető legjobb úton halad, már kezd kialakulni az a bizonyos intellektuális izgalma, ami máskor is tettre lendíti, bátorságot mér ki rá. Micsoda szövegelés, micsoda stílus! Szó se róla, a két úriember szépen cserélgeti az eszméit. S miután Karács úrnak kellőképpen beállt az intellektuális izgalma, kissé előre dőlt és szemügyre vette az akvarellben dolgozót. Az arca fehérbőrű, a szeme körül bekrémezett, különben a haja festetlen. Olyan jó hetvenes lehet, aki nem hódolt be az időnek, jól tartotta magát, ápolt is volt. Biztosan makk egészséges és az idegei kötélből lehetnek – gondolta a tolvaj. Mert olyan tolvaj volt, aki néha gondolkozni is szokott. Ez a kötél-idegzet kellene a huszadik század végén mindenkinek itt, Kelet-Európában. Aztán röpke időre Karács úr azon morfondírozott – minden siker nélkül – vajon milyen is lehet egy „jól fixált” akvarell? Ennek a fixálásnak biztosan értelme és jelentősége van, ha már ennyire hangsúlyozzák. Még az is előfordulhat, hogy megemeli a kép értékét...
Az egyik: Olvastam az újságban, hogy Gy. Szabó Béla metszeteit japánban valósággal szétkapkodták. Fában és linóban dolgozott, na és még valami, amitől szerintem függ a siker: nem szabad túl sokat lehúzni. Ha sok a másolat, akkor a metszet veszít az értékéből.
Karács úr rövidke időre lehunyta a szemét. Minél több információ jutott el hozzá, annál nagyobb lett agyában az amorf sötétség. Már ami ezt a témát illeti. De azért nem lombozódott le, csöppet sem esett kétségbe. Világ életében értett hozzá, hogy magát gyógyító bíztatással feltöltse. Igaz az axioma: szó sincs róla, hogy ő lenne tudatlan, a világ túlontúl okos. Nem általában, hanem Karács úr nézőpontjából kiindulva. Életében mindig megnyerte a legragyogóbb kiutat. „Mit keres ön, kérem az én kis lakásomon?” – kérdezte tőle egyszer nagyon békésen egy idős, kerámiaművész hölgy, akitől holmi kis szobrot akart eltulajdonítani. ?űvészi élmény céljából. Karács Tamás égre emelt tekintettel azt nyafogta: „Átutazóban vagyok, asszonyom a városban, s feltétlen meg akartam nézni belülről ezt a lakást, mert az a helyzet, hogy az én szüleim itt laktak fiatal házas korukban... Az emlékek adták kezembe a sperhachnit. Nem akartam ugyanis lekésni a vonatot...” S szeméből nagy, hideg könycseppek gördültek alá. Arcát olyan szomorkásra állította be, amilyen a sokat szenvedett s időlegesen földre terített emberek arca. Az igazság az volt, hogy Karács úr annyira meglepődött a saját termésű, hideg könnycseppektől, hogy idejében sírvafakadt. S mivel a többi könnycsepp már egészen meleg volt, hősöm boldogan sírt tovább, afeletti megkönnyebülésében, hogy ő egy normális emberi lény.
Hittek neki, s főleg mindenki és mindenütt – valamiért – megszánta. Karács úr ezen a hétfői árverésen igyekezett koncentrálni, mivel a japán metszet minduntalan holmi romantikus álmodozásba transzcendentálta. Az idő múlására is fittyet hányt. Látta a metszetet. Akarta a metszetet. Olyan hétfői akarással. Akarta, de nem nagyon, nem mindenáron. Az egykori Pataky tanítvány rálicitált az induló összegre, s könnyedén megvette. Japán tájban, japán ház előtt, japán nő profilja.
Karács úr csendesen kivonult a hallba. Az egyik teremőr, de meglehet, hogy csak ajtónálló, megszólította. Fecsegés a javából. Hát persze hogy csak jobb népek állítanak be egy ilyen árverésre, s ez a mai nem is olyan parádés, mutogatós kivonulás. Az amerikai filmekben is láthatja a csórófenekű, romániai néző, hogy a gazdagok világában, az unatkozó hölgyek régiség üzletet látogatnak, árverésekre ülnek be. Mármint Amerikában. Karács úr egykori neje a teremőrrel folytatott párbeszéden jót mulatott volna.
„Na fene, még mindig űzöd a tempót, te tahó?” Mélyhangú, kissé közönséges asszony volt Karácsné, s a tolvaj ismeretségük kezdetétől fogva képtelen volt eldönteni ez a viselkedés mit is álcáz: nemes leket, ám kissé nyers modort, vagy egy pórnő zabolátlan nagypofájúságát? A nőnek Karács úrnál azzal volt nyert ügye, hogy a tolvaj nemes léleknek képzelte. Így lett belőle Karácsné. De nem sokáig. A válás után Karács Tamás újból belevetette magát hobbijába.
Fél óra múlva, az árverés végén, halkan beszélgetve, ahogy jobb népekhez illik, vonult kifelé a közönség, s velük a két úriember is. Karács diszkréten követte őket. Azok ketten autóbuszra szálltak. A volt Pataky tanítvány azt mondta: „Nagyon örvendek, hogy sikerült megvennem a metszetet.” Bukarest utcáin, a nagy bulvárokon, bágyadt lökésekkel csorgott a forgalom. A japán metszetet valószínűleg a diplomatatáskában viszi az akvarellfestő – gondolta a tolvaj. Már Karács úr szomszédja, a cipész is diplomatatáskával lép ki reggelente az utcára, hogy Shoes repair feliratú, avas szagú üzletébe igyekezzék, elmélkedett a tolvaj. Néhány megálló után az akvarellfestő leszállt, Karács úr szintúgy. Egészen addig lépdelt a nyomában, amíg az be nem nyitott egy tömbházba. Karács is besomfordált, s a lakók kifüggesztett névsorát kezdte tanulmányozni. A festő – a liftre várva – észrevette és segítő szándékkal megszólította, netán valakit keres. A tolvaj tejfehér mesét adott elő holmi iskolatársáról, aki valahol itt, a környéken vett ki lakást magának. Úgy értett hozzá füllenteni, annyi apró, színes részlettel, mintha az szent és érvényes valóság lenne. Ez volt szavahihetőségének egyik titka. S egy-egy tárgy megszerzéséért sose átalt lódítani. A jó tolvaj ugyanis nem gátlásos, természetesen viselkedik, s főleg nem gyűlöli azt, akit kirabol. Alapszabályok Karács úr kódexéből. Mellesleg, a kiszemelt áldozat szeretete Karács Tamás kitalációja volt, s ennek betudhatóan tettlegességre sose vetemedett, nem rabolt két kézzel markolva, ő legfeljebb elemelt egy tárgyat, amit megkívánt magának.
Karács úr ezen a napon elemében volt. Az akvarellfestő biztosította róla, hogy ilyen nevű úriember soha nem lakott itt. Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát a tolvaj és tiszteletem, uram, nagyrabecsülésem, uram, miegyéb... S valóban tisztelte magában a másikat. Aki manapság nehéz pénzt ad ki egy metszetre, azelőtt embertársai földig kell hajoljanak.
Karács úr gondolataiba mélyedten, ráérősen sétálgatott az utcában. Végre esni kezdett, s a nagy város fellélegzett. Jó ideje nem a nagy hűhóval megválasztott, liberális főpolgármester, hanem maga az Atyaisten gondoskodott Bukarest utcáinak takarításáról. A Főpolgármester Amerikában, majd Párizsban tanulmányozta az utcaseprés módozatait, ám itthon nem sietett alkalmazni. Inkább onnan, külföldről küldött nyilatkozatokban bátorította a népet, hogy tartson ki a koszban, a fertőben. Érjék be azzal, hogy alaposan bepalizta őket. Az áldozatok pedig nagyvonalúan megbocsátottak annak, aki rászedte őket.
Úgy fél kettő táján az akvarellfestő újból mutatkozott. Teljes nagyságban és szélességben lépett ki a blokk bejárati ajtaján. Karács a túloldalról követte, persze kellő távolságból. A festő a sarki kisvendéglőbe igyekezett, ahol egytálételt szervíroztak, csuszpájszt, s rajta fasírt feltétet. Az étel olcsó, ízletes, a vendéglő tiszta volt. Székely házaspár volt a bérlő.
A festő, szórakozott ember volt, s ezért egyáltalán nem vette észre Karácsot.
Régi, gyakorló jogázó lévén, kizárólag azt látta meg, amire összpontosított. Az eső zuhogott, de ez a festőt nem zavarta, nem fogta sietőre a lépteit, az sem tűnt fel neki, hogy Karács most a kisvendéglőben keresi a barátját, szintén csuszpájszt ebédel fasírt feltéttel abbéli szomorúságában, hogy itt se találta meg a keresett barátot.
Ettől kezdve, néhány napon át, Karács úr minden energiájával azt módolta ki, miként juthat hozzá az áhított japán metszethez. Az ügy lebonyolításához leginkább a déli óra felel meg. Ezt már a legelején tisztázta magában. A tárgy kisméretű, lapos, az elszállítással nem lesz gond. A megkaparintás reggelén jó hangulatban, pihenten ébredt. Reggelire lágytojást evett, pirított kenyérrel, nehogy túlterhelje a gyomrát. Attól menten izzadni kezd, fülzúgása is támad. Déli tizenkettőkor már a festő házával szemeközti járdán lődörgött. A festő valamivel háromnegyed egy után lépett ki a bejárati ajtón, kezében esernyő és zöld, finom, aprószemű horgolással készített szatyor. Aha, ebéd után még elidőz a boltban – következtette ki Karács úr, a tolvaj. Ez némi plusz időt jelent számára, s a sikeres ügylebonyolítás malmára hajtja a vizet. Jó előjel, feltétlenül az. A tolvaj telve volt optimizmussal. Tetőtől, talpig.
Az ajtóval könnyen elbánt Karács úr, egyetlen zár volt rajta, amolyan román gyártmányú, tucatzár. Azonnal engedett a sperhachninak. A lakás berendezése viszont meglepte, a két szoba teles de tele volt régimódi, diógyökér bútorokkal. Atyaisten, az a sok fiók a szekrényekben! S mivel a metszet első látszatra nem volt sehol, a tolvajnak hozzá kellett látnia a fiókok nyitogatásához. Ezt mellesleg szólva mindig utálta, mintha megsértené a házigazdát a kiváncsiskodásával. Ez nem úri gesztus. Ő a tárgyat akarta, nem tárgyak között túrkálni. Isten ments, hogy megsértse a kiraboltak kegytárgyait, lelkivilágát. Fenemód beleizzad a keze a barna cérnakesztyűbe. Pumpált az adrenalinja is. Arra kapta fel a fejét, hogy egy női hang egészen közelről szólítja meg:
„Uram, ön mire fel kutat ebben a lakásban?” A nő nem volt ijedt és nem volt agresszív, csupán módfelett csodálkozott, hogy nicsak, ez itt most egy rendkívüli helyzet.
Karács urat, szegény fejét újból rajtakapták. De Karács úr konyított valamicskét a lélektanhoz. Rögtön felmérte, hogy ez a nő nem fél, nem retteg tőle, egészen egyszerűen furcsállja a szituációt. Annyit még hozzáfűzött:
„Uram, ne is próbáljon meglógni, mert nem fogom engedni, világos? És mindjárt szögezzük le, hogy maga egy közönséges tolvaj.”
És Karács urat ebben a pillanatban holmi arra elsuhanó angyalszárnyról rádobott nyugalom szállta meg.
„Jaj, nagyságos asszonyom, de hát miért tetszik ilyen megbélyegző szavakat használni?”
Erre az asszony válasza, aki mellesleg és egy személyben úriasszony is volt:
„Cccc...”
Hát ez már csöppet sem volt úrinőhöz illő válasz, sőt, kissé ordénárén hatott. Ebből továbbra az is kiderült, hogy az úrinők nem mindig és minden körülmények között ragaszkodnak úriságuk bizonygatásához.
Izgatott levegőkapkodással, valamiféle légszomjjal küszködve méricskélték egymást. Karácsnak mellesleg szólva nagy segítségére volt az a cöcögés. Világos, hogy könnyebb közeledni egy cöcögő nőhöz, mint egy rátarti, zárkózott nagyasszonyhoz.
„Ugyebár tetszett hallani a kleptomániáról? Beteg és nyomorult ember vagyok, nekem a kleptománia benne van a véremben, a génjeimben. Nem tehetek róla, de nem ám...
„Uram, annyit mondok magának, üljön le a fenekére, amíg szépen kérem!”
Ha már ilyen civilizáltan szólították fel, Karács úr engedelmeskedett, a fotelba rogyott. Az úrinő pedig telefonon felhívta a rendőrséget, bemondta, hogy egy ismeretlen férfit talált a lakásban.
Közben halkan, ugyanúgy, ahogyan az úrinő is érkezett, a helyszínen termett az akvarellfestő is. A tolvaj minden látható izgalom nélkül nézegette őket, s a viselkedésük határozottan tetszett neki. Nem veszítették el a fejüket, nem ordibáltak torkuk szakadtából: tolvaj, fogják el a tolvajt! Nem trombitálták össze a szomszédokat, nem tárták szélesre az előszoba ajtót, hogy tanuk csődüljenek be, s emigyen Karácsot tetten érjék, megszégyenítsék. Megfogni főleg azt lehet és kell, aki fut, menekül, de aki látszólagos nyugalommal üldögél egy fotelben, azt már bajos. Körülményes, kínos, és kissé fonák helyzet.
Az akvarellfestőben valami pislákolt.
„Uram, mintha mi már találkoztunk volna...”
Ám mielőtt bármit is tisztázhattak, a helyszínen termett európai szintű rendőrségünk két altisztje. Amint kinyitották a szájukat europerségük szerte is foszlott. Volt, végleg elszállt. Ám, hogy ők is csináljanak valamit, szakmai tudással megmotozták Karács urat, s az égvilágán semmi lopott tárgyat nem találtak nála. A festő kimondottan jóindulattal bizonygatta, hogy nem hiányzik semmi a lakásból. Az úrinő megint cöcögött, s ezzel tovább rontotta a vizázsát. A rendőrök írni kezdték a jegyzőkönyvet, ami valljuk be, sehogy sem állt össze. Tárgyi bizonyíték nélkül hogyan is válhatna belőle érvényes vádirat. Az egyik rendőr váratlanul Karácshoz fordult:
„Mondja, uram, maga véletlenül nem idióta? Mármint úgy értem, kivan magának mind a négy kereke?”
Karács úr megint röptében kapta el azt a bizonyos, mentő szalmaszálat.
„Úgy is mondhatjuk, hogy normális vagyok, ám az ellenkezőjét is állíthatom, sőt szakorvosi igazolással bizonyítani is tudom. Önök előtt egy súlyos beteg áll, én kérem kleptomániás vagyok.”
A rendőrök méricskélték a tolvajt, aki nem emelt el semmit, tehát, egyelőre, jogilag, nem tolvaj.
Karács úr cérnavékony hangon felsírt:
 „Pisilni kell...”
Az egyik rendőr elkísérte a fürdőszobáig, annyi gyakorlati érzék volt benne, hogy tudja, egy tömbház fürdőszobaablakán nem mászhat ki senki.
S amíg Karács úr könnyítet magán, a döbbenettől felnyögött: a japán metszet ott lógott a fürdőablakkal szemközti falon. A tolvaj azt sóhajtotta: „Na, ez se normális ember...”, és kitámolygott. Sápadt volt, érezte, hogy a hideg veríték tetőtől talpig ellepte.
S újból a festő bizonyult megértőnek, leültette, vízzel itatta a másik öreget. Az egyik rendőr ezt már megsokallta.
„Mi az, magának gyomoridege van? Ne húzzuk feleslegesen az időt!”
Karács úr vizet kortyolt, s utána az őt tanulmányozóknak bejelentette:
„Nincs nekem kérem, a gyomrommal semmi bajom.”
A rendőr bólintott.
„Még szép, hogy beismeri. Nekem ne kezdje itt az eszét csinálni, mert nálam az nem megy. Úgy vágom kupán, hogy megemlegeti.”
Karács úr annyit kért, fejezzék be mielőbb a jegyzőkönyvet. S ez volt az, ami csöppet sem bizonyult könnyűnek. Befejezni azt lehet, amit megkezdtek. De ez a különben ápoltan öltözött, izzadó nyomorult nem kezdett el semmit. S akkor Karács úr szemrehányással szólt oda a ház urához:
„Ó, uram, hát mi végre dugta el a fürdőben a japán metszetet?”
S mivel az akvarellfestő szíve hölgyével nem volt képes festészetről csevegni, de egyáltalán és soha, semmilyen körülmények között, se állva, se ülve, se fekve-, kapva kapott az alkalmon. Minden szót úgy ejtett ki, hogy hallja az asszony is:
„Nézze uram, a zen-buddhisták különös gonddal díszítik a fürdőszobájuk falát. Azok a percek, amelyeket ott töltenek, azok lehetnek a legmélyebb meditáció percei is... Édes Istenem, hiszen maga a metszetet akarta...?” S közelebb lépett a fotelhez. Ha ideges volt, Karács úrnak remegett a lába, rögtön le kellett ülnie.
S a tolvaj agyát újból égi fényesség világította meg, feljajdult, és kissé teátrálisan égnek emelt karral gesztikulálva, előadta:
„Isten a tanúm rá, valami birizgált, szinte ide kergetett, látnom, néznem kellett a metszetet. Ha szíveskedik emlékezni rá, én is résztvettem az árverésen. Megláttam a japán metszetet és beleszerettem. Miért, nekem nincs hozzá jogom, hogy a szépséget legalább a tekintetemmel illessem?” És rögtön meglátta, hogy a festő, a Pataky tanítvány mélységes szánalmában, ellágyul. Erre a tolvaj még rájátszott, sírós hangon magyarázkodott: „Szegény ember mit remélhet ezen a századvégen? Mit várhat el itt, Romániában egy nyugdíjas, ha kultúráról van szó, ugyebár, tisztelettel? Nekem az is művészi élmény, ha a tekintetemet legeltetethetem a mások birtokában lévő képen. Egy tiszta lelkű, egy tiszta kezű nyomorult áll ön előtt, uram!” S ezzel férfiatlan, de amúgy őszinte és hangos zokogásban tört ki.
Az akvarell festő pedig hozzá látott a tolvaj intenzív és minden eszközzel való vigasztalásához. Ám ebben a percben a festő életre való barátnője, újfent nem úrinőhöz méltón cöcögött egy sort. Ezt mellesleg a festő is szívből utálta, de idegenek jelenlétében ugyebár, nem inthette le az asszonyt. A festő emigyen nyilatkozott:
„Értek én most már mindent, egy percre beszélni szeretnék a rendőrurakkal a konyhában.”
Karács úr, mint tragédiák hőse feljajdult:
„Aaaaaaaa...”
Az akvarellfestő nem írta alá a semmicske jegyzőkönyvet, s egyáltalán eltekintett a panasztételtől. Neki emberileg nincs joga megbüntetni egy nyomorultat, aki nála sokkal szegényebb és csak szeretne mű-élvezni. A hatóság távozása után, a festő hátra tett kézzel le s fel sétálgatott a szobában. Ez a szokása, mellesleg, az úrinőt irritálta módfelett, de ugyebár nem szólhat rá egy tolvaj füle hallatára. Annyit azért mondott:
„Hát azért engemet maga nem vesz palira, de az én véleményem itt nem mérvadó. Főzök az uraknak egy jó svarcot.”
A festő kihozta a fürdőszobából a japán metszetet, s a sublódra helyezte. Kint esett az eső, ők bent ültek, a kényelmes fotelekben, kávéztak, és mű-élveztek. Az igazság, de a lehető legpőrébb, az volt, hogy Karács úr már nem is volt annyira elragadtatva a metszettől. Most, hogy végre felszabadult nyugalommal kémlelhette, felfedezte, hogy a női arc bizony kissé elnagyolt, mintha fintorba rándulna, de aztán, talán egy kínosan félbeszakadt sóhaj miatt, az arcon nem ragyog fel semmi, inkább holmi üresség kenődik szét... Ez az arc pocsék. Karács úr viszont képmutatón lelkendezett:
„Elmondhatatlanul szép! Maga egy nemes lélek, uram, és gazdag ember, maga úgy mindenestül egy boldog földi lény, nem olyan, mint amilyen én vagyok...”
Az úrinő-jelenség feláll és köhintett. A két férfi erre a diszkrét jeladásra, észbe kapott, s szintén felállt. A festő az előszobaajtóig kísérte a tolvajt, s ott kezet ráztak.
„Ha erre jár, legyen szerencsém, uram! Majd ülünk szép szolidan a fotelben és nézegetjük a metszetet. Ajánlom magamat!”
A szaporán hulló, hosszú szálú esőtől Bukarest, a főváros minimális időn belül sártengerré változott. Az őslakók ezt viszont már annyira megszokták, hogy ha nem így lenne, azt furcsállnák. Karács úrban, amíg hazafele vergődött, megvilágosodott a magát kínáló végkövetkeztetés: egy ilyen ronda városhoz, csakis egy ilyen ronda, elnagyolt arc illik, amit a zen-buddhisták gyomorürítés közben bámulnak.
Érezte, hogy a japán metszet varázsa odalett, s hogy ő soha többé nem fog visszatérni a festő otthonába.