Lakatos Mihály
ÁTVÁLTOZÁSOK
Tudom, hogy unatkozol, ha filmsztorikat mesélek neked, de ezt végig kell hallgatnod, mert ez olyan film, amilyent te csak a kezdet kezdetén néztél végig, amikor még nagyon szerettél, és annak örültél, ha egymásba izzadtak a tenyereink az előadás végére. Igen, a cigarettád ott van a polcon, de ha akarod: előkészíthetem a vízipipádat is... Nos, egy viharos napon kezdődött minden, amikor az idősödő takarítónéni, az eső elől menekülve, furcsa lépésre szánja el magát, és benyit egy kétes hírű kocsmába, egyike azon lebujoknak, amelyek, isten tudja, miből, de kitartóan működnek a környék nem kis bosszúságára, és csak a legritkább esetben lesz belőlük ingatlanügynökség vagy becsületes turkáló. Szóval, a nénike benyit, s a zaj hirtelen megszűnik, a füstölgő arabok mind rászegezik a tekintetüket. Csak a furcsa, távoli világokat idéző márkás dallam vonaglik tovább a füstben, s megfoghatatlan, de mégis létező valóságként szolgáltat hátteret az elképedt csoportnak. A csinos, piros ajkú pincérlány kilép a pult mögül: „Jó estét.” „Úgy zuhog odakint, gondoltam, benézek...” „Mit hozhatok?” „Egy üdítőt...” A nénike esetlenül leül, a vendégmunkások közül valaki felröhög, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Ez a kerékvágás rendszerint Lily szobájába vezet, de az Ali nevezetű nagy darab arab ma este nem áll kötélnek. „Nem lehet – mondja szomorúan –, beteg a szerszám.” Az automata tangóra vált, s Ali szelíden pillant fel: „Esetleg táncolni?” „Táncolni?! – kacag csúfondárosan a pincérlány. – Eredj, kérd fel az öregasszonyt.” „Jó” – mondja Ali, s a szokatlan vendég asztalához sétál. Udvariasan lesegíti a kabátját, majd a táncparkett közepén, illendő távolságra egymástól, lassú ringatózásba kezdenek. Emlékszel, milyen elfogódottan táncoltunk első alkalommal a Sing-Singben? Nem ismertél még, s nem mertél tolakodó lenni, nehogy elillanjon a zsákmány, melynek zsákmány mivoltára sem mertél volna megesküdni. Pedig én régóta figyeltelek, és azt hiszem... talán szerettelek is kissé, már amennyire lehet szeretni valakit, akivel még egy szót sem váltottál életedben. Hiszen azt sem tudtam: egyáltalán lesz-e olyan nyelv, melyen kommunikálhatunk... Ők ketten csak a tekintetükkel értekeztek, s amikor végül a fiú a helyére kísérte az öregasszonyt,  régen benne voltak a pácban. Nem csoda, ha a többiek nem is feltételeztek ilyen abszurdumot, hiszen ez is ez utóbbi ismertetőjegyei közé tartozik. Csak azt furcsállották, hogy Ali fizeti a nénike üdítőjét. „Ezt anyámtól sem tagadnám meg, s egyébként is, most ő a vendégmunkás itt köztünk, ebben a sötét lyukban, s remélem, jó néven veszi, hogy a pártjára állok.” Az öregasszony jó néven vette. Akárcsak azt, hogy Ali felajánlkozott: hazáig kíséri, nehogy baja essék a sötét, veszélyes utcákon. A férfi sör- és bagószagú volt, borotválatlan, kopott zakója ráfeszült izmos alakjára. Azt is szerettem benned, hogy mindig adtál a megjelenésedre, frissen, fényesre gyalult ábrázattal érkeztél a találkáinkra, az egzotikus parfüm illata pedig éjszakára is velem maradt. Azokban a hetekben éreztem először, hogy milyen nagy öröm élni, s micsoda harmóniát jelent, ha minden tetted egy egységes rendezőelvnek van alárendelve. Ha egy vizsgám jelesre sikerült, úgy éreztem: a te érdemed is, ha valaki megbántott: te álltál a hátam mögött, a legapróbb dolog is csak rád vonatkoztatva nyerte vagy veszítette el az értelmét. A taxiból kiszállva a dialógus már puszta formalitás volt: Ali felment egy kávéra. A lépcsőházban egy középkorú nő tett-vett az ajtaja előtt, s úgy meglepődött az érkezők láttán, mintha rányitották volna a WC-ajtót. Ez volt a csodálkozás ártatlan fázisa. Többen úgy tartják, hogy ezzel kezdődik a filozófia. A középkorú nő tekintetében, ahogy utánuk nézett, volt valami középkori. Apám néha viccesen ugratott az asztalnál, hogy valószínűleg a „princ Eugén” horgonyzott le a kikötőmben, hogy így meg vagyok „pendülve”, anyám pedig szótlanul itta a teáját, mintha egészen más tér-idő dimenzióban létezne. Apát kezdetben kimondottan szórakoztatta az eset, s néhány hónap múlva szólt, hogy szeretné már látni a győzedelmes „princ”-et, még mielőtt az bejelentené, hogy „jaj a legyőzötteknek!” Emlékszel, amikor a boszorkányszigeti séta után előálltam a szándékosan a végére tartogatott örömhírrel? A hátadon vittél ki a fák közül a főútig, s amint ráálltunk, szinte elgázolt egy őrült taxis. „Ma este már ne menj haza, ott van az uram szobája, tíz éve nem használja senki. Tudod, a gyerekek külön élnek, ki-ki a maga családjával, s hálóvendégem még soha nem volt. Úgy is hívom őket, hogy bolhavendégek, mert ide senki nem jön, ide mindenki csak felugrik. Reggel én is hatra megyek, tehát együtt kelünk, s majd reggelit készítek neked, hogy ne éhesen menj az építőtelepre.” Ali meg volt hatva. Ali nem szokta meg, hogy így bánjanak vele, hogy vacsorát főzzenek neki, és hogy tiszta ágyneműbe fektessék. Ezért Ali hálából az öregasszonnyal hált. Váratlanul, nulla előzmény nélkül pattant ki a furcsa szerelem szikrája, s különös fénycsóvája izzó vörössé varázsolta az éjszakát. A törzsvendégek elképedve figyelték a fejleményeket, s a hoppon maradt pincérlány maliciózusan jelentette ki: „Sok pénze van a banyának. Alinak pedig sok esze.” A fiatal test közelsége és jártassága a szeretkezés művészetében áldásos hatással volt az öregasszonyra. „Te Mathild — kérdezte a másik három takarítónő (mind fiatalabbak négy-öt évvel) –, mi történt veled? Emelték a fizudat? Hisz úgy dolgozol, mint kettő!” Mathild rájuk nézett. Sápadtak, savanyúak és áporodottak. Nem sok örömüket lelik a férjeikben, és amazok sem bennük.
Pedig minden este befekszenek egymás mellé a hitvesi ágyba, ám az öreg jószág, mely hajdanán annyi szerelmes csatának, vad ütközetnek és nekikeseredett ágyúEgyik felén sör és cigaretta kigőzölgések vegyülnek a sűrű levegőbe, másik felén pedig a mosószer illata keveredik az életuntság savanyú szagával. Hirtelen el is képzeli őket, amint fekszenek egymás mellett üveges szemmel, mint a halak a halpiacon, s néha-néha rövid időre csapdosni kezd valamelyikük a farkával, aztán fáradtan elcsendesül. Felnevetett s dudorászva süfütölte tovább az egyre fényesedő ablaküveget. Úgy, világos legyen, tiszta és átlátható! Akkor, a vacsora előtt én is így képzeltem el az életemet. Lelkesen tettem-vettem a konyhában, anyám szótlansága sem kedvetleníteti el. Majd ők, a férfiak, ők bizonyára jól megértik egymást, és ez a fontos. Tudtam, hogy komoly fiú vagy, és apa szereti a komoly fiúkat. Igaz: melyik édesapa adná szívesen egy léha alakhoz a lányát?! Hiszen a lányok mind szépeknek születnek, eszeseknek és tűzről pattantaknak! Ehhez képest minden házasság nagy áldozatot követelő és elkerülhetetlenül mércezuhanással járó engedmény az apa részéről. Aztán elérkezett a nagy pillanat. Mathild valamelyik délután felhívta egy kávéra a barátnőit, s mikor mind együtt voltak az asztal körül, jelt adott Alinak, hogy lépjen be. „Íme, a férjem!” – jelentette be büszkeségtől ragyogó ábrázattal, de körben nem tükrök ültek. A barátnők előbb hüledezve járták körül a csodalényt, megtapogatták dagadó izmait, megnézték gyönyörű fogsorát, majd kényszeredett mosollyal kibotorkáltak az ajtón. A ház tulajdonosa még aznap este berontott, s fenyegetően kérdőre vonta az öregasszonyt: „Maga mit gondol?! A világon van erkölcs is, akarom mondani, keresztény erkölcs! Csődöröket pedig házban nem tartunk! Feketéket meg pláne nem!” Ali szeme rosszat jósolt, s Mathild maradék erejével közbelépett: „Igen, tudom. Ez a csődör itt a férjem.” „Az más – mondta a tulajdonos, és artikulációja a torokhangokról áttevődött foghegyre. – Akkor ebben a hónapban két személyre fizetnek és a következőkben is...” „Az más – mondta a sarki boltos is –, először tanuljon meg rendesen németül, azután jöjjön vásárolni! Mit gondol, mi vagyok én?! Értelmezőszótár?” „Ne dühöngj, Karl – szólalt meg az asszony a sarokból. – Ő is márkával fizet, az pedig nem fekete. Az öregasszony mindig itt szokott vásárolni, és soha nem szűkmarkú. Egy mosolyodba kerül, s megtartjuk egy régi, jó törzsvásárlónkat, hát nem éri meg?” „Ugyan, hagyjál már!” – vetette oda a férje dühösen, s orrcimpája is reszketett a nemes felindultságtól. Szerte a világon – ezt mindketten tudjuk – ugyancsak ritkák azok a meleg, pihés fészkek, melyek azért zárnak a keblükre, hogy megóvjanak a fa tövében tekergőző kígyótól. Egyesek ilyen fészeknek vélik a családot. Ám azt hiszem, a kellemes puhaság nem kimondottan a fészek tulajdonsága, ugyanúgy benne van a te bőröd szűz selymessége, leheleted mentolos illata, lelked egyszeri és egyszerű áttetszősége, mely olyannak láttatja veled a világot, amilyen nem. Amikor cserzett arcú férfiúként, dagadó keblű asszonyként visszatérsz bele, az egymásra hordott ágacskák résein át befúj a szél. Lehet, hogy fölöslegesnek tartod ezt a kis kitérőt, de lehetetlen nem látni a kapcsolatot Berthold hirtelen dührohama (melynek a tévé képernyője esett áldozatul) és aközött, amit az előbb elmondtam. Berthold nem az anyja tévéjét rombolta szét, hanem a saját készülékét, mely hosszú éveken át illúziókkal és dajkamesékkel áltatta. Mert az már mégiscsak sok, hogy valaki így, ilyen módon gyalázza meg annak a férfinak az emlékét, aki az ő édesapja volt! Mathild több sebből vérző életét a bokrok közé hurcolta, Ali pedig... Nos, Ali bánatában el-eljárt Lilyhez kusz-kuszt enni (Mathild ilyet nem tudott készíteni), s szerelmi gyönyöröket habzsolni, melyeket Mathild több évtizedes rutinjával sem (vagy éppen ezért) volt képes előállítani. Szóval, „az élet nem habos torta” – mondta ki valamikor Virág elvtárs ezt a szép közhelyet, s az élet szeret a közhelyekhez igazodni. „Az esküvő napján valami előkelő helyen fogunk ebédelni” – motyogta Mathild, amikor úgy döntöttek, hogy törvényesítik viszonyukat, s a polgármesteri hivatalból egyenesen Hitler hajdani vendéglőjébe vitte újdonsült férjét. A Führer foroghatott volna a sírjában, ha az egykori SS-legény nem gondoskodott volna arról, hogy idejében mítosz legyen belőle. A sír túlságosan is kézzelfogható valami: arra virágot lehet helyezni, vagy le lehet szarni. A mítosz azonban olyan színtelen-szagtalan fogalom, melyet se béklyóba kötni, sem kirekeszteni nem lehet. A legsúlyosabb azonban az, hogy felveszi bármely edény alakját: az éjjeliedényét éppúgy, mint a görög vázáét. A pincér zeppelinben lebeg a fejük fölött: a két zsidó hangja (a fehéré meg a feketéé) alig jut el hozzá. És szidja az áldott békeidőket, melyek lehetetlenné tesznek egy azonnali szőnyegbombázást. „Nézd, a barmok hogy bámulnak! – sziszegi sírós hangon Mathild, egy sörözőkert sarki asztalánál. – Úgy kidülledt a szemük, hogy a híg agyvelejük nyomban kifröcsköl rajta...” „Nem búsulni – mondta Ali –, és főleg nem félni. A félelem megölni lelket...” „Mennyire igazad van – hatódott meg az öregasszony, s gyöngéden Ali kezére tette ráncos kézfejét. – Ti, arabok, mintha mind egy-egy bölcs kádi lennétek.” Ali nevetett s letörülte fehér sörbajuszát. Aztán kézen fogta Mathildot, és a söröző előtt leintett egy taxit. „Hová megyünk?” – lepődött meg az öregasszony, amikor a taxi elhagyta már a várost is, Ali pedig semmi jelét nem adta annak, hogy valamiféle cél felé közelednének. Az arab csak nevetett, s megnyugtatólag veregette a térdét. Egy sűrű erdő közvetlen közelében kiszálltak, s Ali visszaküldte az autót a városba. „Így na!” – csettintett elégedetten, s olyan mozdulatot tett, mintha előnyös üzletet kötött volna valakivel. Gyerünk! – intett a szemével Mathild felé, s elindultak a keskeny ösvényen. Fenyők sűrűjében, pókhálós ágak közt törtek utat maguknak, s Mathild ideges mozdulattal törülte le arcáról a rátapadt finom „szövetet”. Nem kérdezte, hogy miért vannak itt, miért mennek éppen erre, s miért nem amarra, teljes lényével beleolvadt a magabiztos arab egyéniségébe. Régen, az első férje idejében csak ritkán jártak kirándulni, Bücher az az ember volt, aki a természetet csak a képernyőn keresztül tudta igazán élvezni, s akinek a kidugaszolt sör halk sóhaja és párája többet ért minden friss levegőnél és madárcsicsergésnél. Nemsokára egy apró tisztásra értek, közepén egy kút, ódon kávájú, szuvas fából készült merítőszerkezettel. „Hol vagyunk?” – nézett csodálkozva a férjére az asszony. „Ide szoktunk kijárni piknikre a barátaimmal” – mondta Ali, s egy ágakkal betakart tűzhelyre mutatott. „Itt sütjük a nyársra tűzött birkahúst.” Mathild kíváncsian járta körbe a tisztást, Ali pedig a kúthoz lépett, s a víztükör fölé hajolt. „Látod – mutatott le a sötét üregbe, amikor az asszony is csatlakozott hozzá –, nagyon mély. De ott lenn, párás kövek alatt víz lenni nagyon tiszta...” „Mathild – mondta aztán s nem nézett rá –, te lenni enyém feleség. Igaz?” Mathild bólintott. „Akkor te dolgod követni engem!” Azzal hirtelen mozdulattal átvetette magát a kút káváján, s a mélybe zuhant. A csobbanás csak nagyon későre hallatszott, szinte egyidőben az öregasszony borzalmas sikolyával. A kút mélyéből csak a visszhang felelt, s az ágak közül néhány madár röppent fel, hogy a szerencsétlenség hírét elvigye az erdő lakóinak. Ezalatt a taxi visszatért Berlinbe, s a sofőr röhögve újságolta céhbeli kollégáinak, hogy az asszonyok öregkori perverzitásához képest a playboy-szerkesztők szexuális fantazmagóriái gyerekes tapogatózások. Még ébren vagy? Ne haragudj, csak úgy tűnik, egy pillanatra... Az első kellemes érzés a fuldoklás heves rohamai után Ali simogató kezétől származott, s Mathild mosolyogva nyitotta fel a szemét. A férfi ráncai kisimultak, szemgolyói megteltek fénnyel, fehér gyémántdíszes turbánja a mesék valószínűtlenül szép, deli agáihoz tette hasonlóvá. A kemény, kétkezi munkától eldurvult, bütykös ujjak helyett Mathild finom, kissé nőies kezeket látott a szeme előtt elsuhanni, olyan gyűrűkkel ékesítve, melyeknek értékét hirtelenjében nem is merte felbecsülni. „Mi ez? Hol lenni?” – volt az első és mindjárt ki is mondott gondolata. „Egy csodálatos selyemréten” – mondta Ali szemrebbenés nélkül, és tovább cirógatta. „Milyen nap lenni ma?! De hiszen elkésni munkából!” – ült fel riadtan, mire a férfi két selymes tenyerébe fogta az arcát: „Hát nem érted, kedvesem? Nekünk már nincs munkahelyünk. Ez itt egy más világ.” Mathildot ez egy csöppet sem nyugtatta meg: „Ali, nem tréfálni velem! Egy öregasszonnyal nem űzni ilyen játékot!” – bújt életkorának a tekintélye mögé, de Ali felkacagott: „Hát, ami azt illeti, az ilyen banyákkal valóban egészen más játékot is lehetne űzni, de megnyugtatlak: erre még bőven ráérünk.” Mathild nehézkesen fel akart tápászkodni, de a dolog balul ütött ki. Már ami a nehézkességet illeti.
A mozdulat ugyanis meglepően fürgére sikeredett. A távolban egy város körvonalai sejlettek föl, szögletes épületekkel, csipkés bástyákkal, habcsókszerű tornyokkal, egyszóval: csupa olyan jellegzetességgel, mely arra mutatott: ez nem Berlin. Közben egy madár telepedhetett az antennára, mert a színek eltűntek, s a történet fekete-fehérben folytatódott. Érdekes módon, ez egy csöppet sem zavart, sőt nyugtatóan hatott rám, s talán fáradt is lehettem kissé, mert valami kellemes bódultság egyre inkább belepréselt a fotel szivacsába. Ali arra kérte a lányt, hogy ne mozduljon, amíg vissza nem tér, és pillanatok alatt eltűnt a fák között. Annyira hasonlított rád, hogy hirtelen megdöbbentem: csak nem készítettél filmet titokban?! Amikor azonban a kamera közel hozta az arcát, láttam, hogy ő mégiscsak Ali. Furcsa, de egy pillanatig szerettem volna, ha nem tévedek. Ha ő valóban te vagy. Később egy hegyes végű bottal tért vissza, s ott, azon a helyen, ahol magukhoz tértek, a földbe szúrta. „Íme, a mi lakásunk, ahol Allah kijelölte számunkra! Itt verjük fel a sátrunk, és itt fogunk élni és utódokat nemzeni, míg mindenek elrontója, a halál, el nem jön értünk!” Ám ekkor nem Mathild, hanem egy másik szőke nő jelent meg a képernyőn, amint éppen zuhanyozott, és csábos mosollyal az ajkán bársonyos vállait szappanozta, és miközben a hab lassan beborította a karját, érzéki sóhajjal így szólt: „Csúcs ez az érzés!” Aztán ismét mások jelentek meg, a film mintha eltűnt volna, s azt hiszem, el is szenderedtem néhány percre, mert amikor kinyitottam a szemem, nem ismertem rájuk, de ők kellett hogy legyenek, mert a sátor ott volt. Mathild és Ali (én továbbra is így hívom őket, mert ragaszkodom hozzájuk) egymás kezét fogva, sugárzó arccal léptek be a felszentelt sátor belsejébe. Emlékszel, hányszor biztattalak, hogy szökjünk meg, hogy hagyjunk itt csapot-papot, hiszen igazából semmi sem köt minket ide?! Vagy talán ez a kulcs, amit apám küldött utánunk a városházára, hogy az esküvőnkről egyenesen ide jöjjünk? Néhány nap múltán Ali porfelleget pillantott meg a távoli város irányában, amint sebesen közeledett lakhelyük felé, s közben a madár is odébb libbent. Szomorú arccal lépett a sátorba: „Drágám, idegenek jönnek. Kérlek, maradj itt benn.” „Miért? – lepődött meg a lány. – Hiszen senkit sem bántani mi?!” „Tudom, de ez nem számít.” „Drágám – mondta határozottan a lány –, nem félni. Félelem...” „Igen, igen, persze...” – szakította félbe szomorú mosollyal Ali, majd megölelte és kilépett a sátor elé. A lovasok megérkeztek. A kalifa volt, a kíséretével. A néhol szaggatott, máshol pergő nyelvet Mathild nem nagyon értette, de a hangsúly arra utalt, hogy odakinn a légkör nem a legszívélyesebb. Aztán ostorcsapás süvített, majd valaki kirántotta a sátor tartórúdját. A lovasok már messze jártak, amikor Alinak (arcán vércsík) sikerült kiszabadítania kedvesét a ráhuttyant ponyva alól. „Idegenek mit akarni?” – kérdezte Mathild megszeppenten. „Azt, amitől féltem – motyogta lehajtott fejjel Ali.– Holnaptól be kell költöznünk a városba...”