Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jánosházy György

Jánosházy György
Áprilisi havazás
Kint áprilisi hóesés
Valahol nyikorog egy ajtó –
és látni vélem, hogy mesés
csavargóként belep Li Taj-pó:
havas köntösben most olyan,
mint a Tiensan remetéje;
ajkáról párás versfolyam
csobog a csillagtalan éjbe,
virágzászlókat hoz kezében,
kacér kelyhekben szűzi hóport...
Hibiszkuszok, azáleák
közt virrasztunk pillogva, vénen,
hörpölgetünk tűzfényű óbort
s áttetsző jázminos teát.
„Ábrándozás az élet megrontója”
Variáció Vörösmarty versére
Nem merül égbe szép szeme világa,
kétes távolban semmit sem keres:
a Föld sötét sarába vetve lába,
bugyija, körme, ajka lángveres,
 
ogy egykettőre gerjedjen be tőle
a nagymenő fogász, pénzes szaki,
s egy-két pohárka szesz után a dőre
dollárjait simán vasalja ki.
Ködvárakat nem építget titokban,
csak arra vágyik, hogy, ha kedve szottyan,
legyen miből új bundát vennie.
Nem álompénzen árul, bárki látja –
és mégis, ha csupán az a sajátja,
amit szívében rejt: nincs semmije.
Elégia Mallarmé délutánjáról
Boldog, ki látta egykor őket –
én már hiába kutatom
a dámvad léptű szeretőket
lezüllött, pőre utakon:
árnyukat is elhordta innen
egy irgalmatlan fuvalom,
romos, kifosztott berkeinkben
nincs más, csak ernyedt unalom;
elűzte a kecses, törékeny
nimfákat benzinbűz s mocsok,
faun helyett füstszagú cigányhad
alszik legyilkolt fák tövében,
és elhányt konzervdobozok
dicsérik ökológiánkat.
 
Radnótira gondol az erdő
Zagubica fölött a mord hegyekben
antik verslábak szépségébe ölte
a rabság és magány kínját, kegyetlen
tudását, hogy útszélre vagy gödörbe
hányják, nem bújhat többé kedveséhez,
nem védi már sem emlék, sem varázslat,
szegény, lyukas koponyájával éhes
toportyán s bamba medve gurigázhat.
Elcsöndesült a megbolydult havas,
a költő is halott – de nem felejtett
az erdőség, a pást, a hegy foka:
görög ritmus zeng most is a magas
szálfák aljában: egy sziklákba rejtett,
már meg nem írt, hatalmas ekloga.
Koronás muzsikusok
Mutamid
Kilenc évszázad telt el már felette,
Sevilla rózsáit, palotatermek
pompáját, szökőkutak szórta permet
hűsét homoksírjában elfeledte;
el a bilincset, sivatagi kórság
hagymázát, berber korbácsot, Marokkó
irgalmatlan pusztáit, a sirokkó
tüzes lehelletét, rabszolgasorsát –
a Kedves él csak benne mindörökre,
aki itt porlad tőle pár könyökre:
ha nyughelyükre süt Afrika holdja,
 
brokátok közt hevernek újra ketten
egy gránátalma-illatú ligetben,
s szépséges régi dalait dalolja.
Bölcs Alfonz
Kastélyai és kincsei oda,
szegényebb egy pusztákról jött arabnál;
a tudomány s igazság bajnoka
csatát vesztett, egybe sem maradt már,
csak egy sajgó seb, pártütő fia
s hálátlan hitszegők miatt a bánat,
a gyűlölt, gőgös oligarchia
kísértete, kihűlt világutálat –
s néhány kötet, a montserrati szerzet
Bíbor Könyvében őrzött himnuszok,
miket a Szűz dicséretére szerzett.
Most ezeket mormolja, semmi gondja
eljátszott méltóságra, hatalomra:
hispán egekben Istennel susog.
Oroszlánszívű Richárd
Császár várában, távol Albiontól,
a rab király, lovagok elseje,
a hűtlenné fajult szigetre gondol:
bárók ládája, papok perselye
nem nyílik, hogy váltsága gyűlne össze,
s trónjára ülni térhessen haza,
hol országával, kapzsi, álnok öccse
sáfárkodik, és árulók hada
 
cinkos-vigyorral sarcol és rabol;
lándzsatörésre, lakomára gondol,
oroszlánszíve tajtékozva tombol
és keservében, bár nem hallja senki,
tán egyedül a Fenti vagy a Lenti:
káromkodik, könyörög – és dalol.
VIII. Henrik
Hull a verejték, hullanak a könnyek,
sós cseppjei a kínnak és örömnek:
kín és reménység közepette épül
a flotta és a brit birodalom.
Hullanak a fejek, szomorú labdák,
csapzott hajuknál fogva mutogatják
csuklyás bakók: ott munkálnak vitézül
királyukért, iszamos vérpadon.
Hullanak rendre lordok és királynék,
és ablakából, kőcsipkék közül,
Henrik tekint alá, formátlan árnyék –
de nem figyel, nem búsul, nem örül:
némán dúdol egy frissen komponált,
érzelmesen gyöngéd kis madrigált.
I. Lipót
Nem szólt a bécsi Operában ennyi
muzsika még – s nem folyt ennyi csata
a végeken. Kengyelfutók hada
jön-megy lihegve, nincs idő pihenni;
 
egyik a török hírét hozza, más
kurucokét: az ostromban kifáradt
labanc feladta a füleki várat;
ülésezik a nagy haditanács
abrosznyi színes térképekbe bújva,
míg Őfelsége, Euterpe papja,
arany lúdtollat szent markába kapja,
és azt se bánva, tintás lesz az ujja,
felváltva ír, ahogy harctéri tettek
diktálják, áriát, misét, balettet.
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék