Éles kontrasztként tűnik fel ugyanakkor az önmagukba forduló szavak
külső jelek iránti
Szentek, Hümérek, Jánosok
Pályázatunkra beküldött írás.
Mondok egyet, kettő lesz belőle...
EGY.
A HÜMÉRIÁDA* dolgában nagy mértékben megoszlanak a vélemények. Ebben
nincs semmi különös. Sokkal inkább furcsa az a tény, hogy az átkozódók és a
hozsannázók táborának egyaránt igaza van.
MERT: újítás, betörés, paródia; bátor kinyilatkoztatása egy teljességgel
profán, élet- (helyenként pedig szar-)szagú evangéliumnak.
DE: pojácai sírás-rívás, mellveregetés; a konyhanyelv bosszantó csörömpölése a
Parnasszus berkeiben.
Mert: századvégi életérzés, túl a versen, a pátosz, az elavult magasztosság
bűvkörén kívül; közérthetőségében is eredeti nyelven; de: a mértékét vesztett
kamasz rikoltozása a vers előszobájában. Hol is van itt az igazság?!
* Orbán János Dénes: Hümériáda. Erdélyi Híradó Könyv- és
Lapkiadó, Kolozsvár, 1995.
TETT. BŰNTETT? (BÜNTET?)
Mit tehetnénk ezzel a játékban szenvedő és szenvedélyesen játszó könnyelmű
alakkal szemben, akinek érezhetően vérében van a költészet, akinek ajkán
könnyed természetességgel születnek a sorok? Hiszen láthatjuk: ezúttal nem a
tehetségtelen vátesz esete forog fent. (Vagy lent.)
Kukkants bele, kedves olvasó, Orbán János Dénes lapszélverseibe.1 És
ne a szent borzadálynak engedj, amely azt súgná füledbe: Hullagyalázás!!! Hanem
figyeld csak meg, mily magától értetődően szövődnek egybe a tegnap és a ma
elemei; Ady, Kosztolányi, József Attila és Orbán arcai. Figyeld meg, hogyan
töltődnek újra János színeivel a szent szörnyetegek rajzolta keretek. Érezned
kell, hogy csúfondáros felhangjain túl valahogy hódolat is ez a gesztus, a
megmentem-lerombolom, eltöröm-felemelem, elfogadom-letagadom ellentéteinek
összebékítésére tett kísérlet – és mi más lenne ez, ha nem azon unos-untalan
emlegetett „posztmodern magatartás”?
Az természetesen megint más kérdés, hogy van-e mentsége Jánosnak, mikor mások
hangján saját érzéseit akarja eladni. Hogy mi teszi ezt a verset: Ady vagy
Orbán János Dénes? Hogy azt írni-e le: nézd, most SZINTE ugyanazt érzem, mint
József Attila akkor; vagy elfogadni a kihívást (pontosabban behívást), és
megírni a hangjátékot – azért is rákényszeríteni az olvasóra Orbán József
Attilát vagy Kosztolányi Dénest. Kockáztatván persze, hogy az olvasó esetleg
annak rendje és módja szerint arcon vágja versével a poétát.
De amit Orbán János Dénes elkövet, az mindenképpen tett: súllyal bíró.
És ez a súly mérlegelendő.
MESE HAB NÉLKÜL
Azt mondta egyszer Orbán János Dénes: elolvasta Rejtő regényeit, és csalódással
tapasztalta, hogy Jenő, bár szóba ejti Hümér költői hajlamait, verseivel mégsem
kedveskedik. És gondolt egyet Orbán János Dénes, és megírta Troppauer Hümér(ke)
életművét.
Mindazonáltal sejteni vélem, hogy ennek a helyenként menthetetlenül villonos
versfüzérnek a genetikája mégsem ennyire egyszerű. Meddig tart vajon Hümér
szerepe, és hol kezdődik a Jánosé? Mert a bordélyon, sivatagon, rózsán, anyán
és hímvesszőn túl ott kuporog a kételyek-kétségek marta megpróbált alig-ember,
aki mondandója számára szócsövet keres – és talán túl bőbeszédűen „ünnepel”, ha
néhanap megtalálja.
Mert tagadhatatlan: sok a salak a Hümériádában.2 Sok a bárdos
locsi-fecsi – ami végső soron Troppauer Hümér álcájával nem kerül
ellentmondásba. – Sok a szar, az ökölcsapás, a valószerűtlenül kövér, rothadó
szájú és obszcén hölgyemény – azon sem csodálkoznék, ha némely olvasó inkább
pszichológiai boncolgatás tárgyává tenné a hüméri életművet. No de Hümér
meghökkentő képekkel is kedveskedni tud: „szavak fröccsennek ki belőlem,/
megannyi hajnali rózsa,/ megtölteni a végtelenség vázáját,/ kertté varázsolni a
csöndet”3; „az álomból szabott cipőn/ ujjnyi dísz csak a fájdalom,/
csak annyi, amennyi kell a széphez”4; „Hová gurult Yvette, a lágy/ a
másfél mázsás szőke vágy?”5 „A vers csak körítés, a húst/ nem tudom
tálalni, nem lehet.”6
Félre tehát vaskalappal és fapofával, ha a Hümériádát élvezni akarjuk. Ha
(akasztófa-)humorának önmaga ellen (is) forduló élét megértjük, ha van bennünk
annyi nagyvonalúság, amennyi az időszakos dadogás, mellébeszélés
megbocsátásához elengedhetetlen, talán sikerült a közelébe férkőznünk. De ismét
ott a lényegi kérdés: lehetünk-e ennyire nagyvonalúak? Mert a homokot és a
cápaürüléket meg lehet etetni az olvasóval, ám ennek igen kemény feltétele van.
Mégpedig a megkérdőjelezhetetlen hitelesség. Ha nem bicsaklik a Hümér nyelve,
ha a napnál is világosabb, hogy a játék életre-halálra megy. Viszont Hümérnek
igen ritkán sikerül ezt véghezvinni. Úgyhogy Orbán János Dénes ismét az örök
változóra bízta versei üdvösségét: az olvasói ízlésekre és pofonokra...
MUTÁLÓ HANGGAL
Végül, ha már sikerült kíváncsiságunkat felcsigáznia, féltettebb énjéből is
nyújt valamenynyit Orbán János Dénes.
Mi is bújik meg itt? Idő és halál, fájdalom és létkérdések – egyáltalán:
valamiről szó van. Valakiről szó van. Ez érezhető. És így – már nem semmiség. A
kötet harmadik ciklusa7 a Lapszélversekkel és a Hümériádával
ellentétben cseppet sem groteszk. A világgal való szembenállás kevésbé
hangsúlyos itt. Az Én és a Te, férfi és nő viszonya, valamint az utólagos
tárgyiassággal szemlélt Történet fűződik verssé a harmadik ciklusban. És ez a
Történet hangsúlyosan központosított. A „hős” jelenlététől eltekinteni
lehetetlen. Mert ez a „hős” nagyon is jelen van, nagyon is magányos.
Felmutatott ujj a kopár, hétköznapi környezetben – figyelmeztetés: „a város is
hordoz csodákat...”
A csodák persze néha nem engedik a hétköznapból kihámozni magukat, és olyankor
bizony sekélyes a vers. Nézzük például a Judit és a villamos8 című
négysorost:
Kezét csókolta villamos,
Judit azóta géppel mos.
Szemében üveges a vágy.
Teste alatt hallgat az ágy.
Mondhatná bárki: azért ez az utolsó két sor nem is annyira rossz. De – kérdem
én – van-e annyira szenzációs, hogy az első két (közelebbről vásári rigmusra
emlékeztető) sor be ne temesse?
Úgy gondolom, éppen ez képezi Orbán János Dénes legnagyobb fogyatékosságát.
Hogy remek ötletei, újszerű képei, aranyat érő rímei vannak időnként – de nincs
ereje, önuralma vagy kitartása ahhoz, hogy ezeket egyetlen fénylő egésszé
gyúrja-csiszolja; nincs „lelke” a hordalékot kitakarítani a versből. Viszont
melyik fiatal (akár vénebb...) firkásznak van? Mert mialatt a tükör, a szárny,
szögesdrót és szeretők mögül néha még kihallik Obszcéna kéjes zihálása,
lassan-lassan mintha hajlanánk arra, hogy belássuk: ez a János felnőtt. Valami
történt, amit nem hallgathat el. AMITŐL NEM HALLGATHAT EL. Hogy például „... az
idő volt,/ akit megöltem. Tettem értelme homályos./ A holttest most nyakamba
kötve/ lóg; terhe akár a vijjogás.”9
Hang szól eme versek mögül – és ez a hang már annyira sajátos, hogy igenis
létjogosult.
Egyelőre csak ígéri magát. Nem tudni, jó pár kínálkozó út közül melyiket is
választja majd. Mindenesetre bátran kíváncsiskodhatunk. Érdemes.
KETTŐ
Nem hinném, hogy Orbán János Dénes verseihez szavatolt olvasási recept
mellékelhető. A nagyérdemű kedvére csipegethet innen-onnan. Ki-ki a magáét
megtalálhatja. És az igazság?
Véleményem szerint egyik tábornak sincs igaza.
Készülő költővel állunk szemben – aki (enyhén) hajdani poétai versenyek
megszállottja is –, aki korlátlan önbizalommal próbálgatja tollát (és fogát) a
hagyomány által szentesített darabokon. Az ő esetében az „alkotás” nem mindig
belsőleg motivált. Nagy nyugalommal és szemtelenséggel kanyarítja csinos
strófáit akár a kocsmaasztal mellett is. No de miért haragudnánk rá? Hisz nem
tagadhatjuk, hogy VALAMI nagyon motoszkál ebben a kobakban.
És erre a valamire kíváncsiaknak kell lennünk.
Ha szívügyünk a szárnyát emelgető, arcátlanul fiatal irodalom.
JEGYZETEK
1. Hümériáda, 7-16 old.
2. Hümériáda, 19-56 old.
3. Hajnali rózsák a szahara fölött, Hümériáda, 26. old.
4. Tragédiák és cipők, Hümériáda, 43. old.
5. A megsebzett Galamb és a többiek, Hümériáda, 50. old.
6. Az élet ellen nincs orvosság, Hümériáda, 54. old.
7. Hümériáda, 59-76. old.
8. Hümériáda, 62. old.
9. Az idő volt, akit megöltem (Hommage à Coleridge), Hümériáda, 59. old.
LÁSZLÓ NOÉMI