FÓRUM
„Én úgy tudom, a költők sokáig élnek”
Más az, mikor a költő kiöregszik, körülötte Lermontovosból Éluardossá, Goyásból Picassóssá válik a kor, és más az, mikor a kor „öregszik”, egyedül, korán halt költők körül keletkezik az a légüres utókor. Mert az ifjúság üvegkoporsójában, egy fiatal-fázis borostyánkövébe fagyva ottmaradnak még eleven tanúk közt, mint valami múzeumi tárlóban. Ez a fájdalmas halhatatlanság, mely nyilván csak az élőknek fáj már, még, még mindig. Végleg. Sosem kellett a harmónia gyászos unalmától félni, se mikor bitó alá vittek egy költőt, se amikor önmaga fonta meg a hurkot a lehetetlenségek és tehetetlenségek Möbius-szalagjából. Pontosan mondja Sütő András a Küldj milliárd palackot (Szőcs Kálmán: Válogatott versek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.) előszavában: „egyszemélyes fegyenclázadását” követte el végül. Miközben már azt is rögzítette hajszálpontosan, hogy „Egyetlen hatalmam, mely emberré tesz valahogy, hisz indulók idején fújtam szelíd harsonát”. A legáttetszőbb szerelmes ódák poétája tudta, mennyire gazdag szegény, szegény anyanyelvünk, hogy hosszú évtizedek múlva is, kihűlve, befagyasztva akár, mint a milliárdosok, milyen messzire tudnak hatni a végleges, a tökéletes metaforák.
Mi („akik együtt élünk ismeretlenül”) mintegy megtűrjük magunk között a költőket, nagy ritkán már közelről is tudjuk tisztelni annyira őket, hogy nem hördülünk fel már a törött poharakért. Szőcs Kálmánról is volt, aki rögtön tudta, nem egyszerűen új menekülő érkezett az idegenlégióba, hogy elviselvén Potrien őrmester toporzékolását, majd segítsen éltetni a közös legendát, hogy „a gárda (valamiért mindig) meghal, de meg nem adja magát!” Nem: Ő is olyan főszereplőnek érkezett a darabba, akiért magát az előadást össze szokták trombitálni. Mikor a Forrás első nemzedékének a második még kisöccse volt, őt nevezhettem először százévenkénti költőnek. Ültünk hajnali állomáson talpfarakások legtetején, árultuk golyóstollainkat egy vonatjegy áráért az értetlen s lehet, analfabéta utcaseprőknek („... mi, akik együtt élünk ismeretlenül”), s elfogadtuk rögtönzött programként többek közt azt, hogy „s ne említsük szegény Juhász Gyulát”, hol azt, hogy „Olyan óvatosan megy a víz a jég alatt, Mintha attól félne, ő is odafagy”!... Életem egyetlen maradandónak mutatkozó szerkesztői sikere az volt, amikor baráti unszolásomra más változatokat elvetve, beleegyezett, hogy első kötetének ez legyen a címe: „Lelkemben gyermekkórusok”. Mert ez akkor olyan befejezetlenül erőtlennek tűnt, pedig célba juttatni megbírta volna az egész nekifeszülő nemzedék még nem is létező „világirodalmát” és magába fojtott nonkonformizmusát, ami helyett ittunk, eveztünk, expandoroztunk és háryjánoskodtunk kivilágos kivirradtig. Ma már tudható, belátható: kórusban és gyermetegen.
De mi köze volt akkor mindezeknek egy leendő posztumusz válogatott kötetben egyenként néma kottává préselt versekhez, hacsak nem az, hogy titokzatos (lám keleten is érvényes árfolyamokon átszámítva) milliárdokat érő forte-fütőanyaga volt ez a sok semmiség, ez a sok vad, néha egymást egymástól eltiltó, vagy-vaggyal zsaroló, féltékeny szövetségrendszer is minden sornak, mely formát bontott, hogy formát találjon, pályát robbantott, hogy utat építsen. A lázas légiónak. Akik ma ebből is élnek még: mára (valamikorra), egy lelki vasárnap délutánra kimenőt, szabadnapot kapnak, hogy elolvashassák újra Szőcs Kálmán válogatott emlékét legalább. Mielőtt maguk is elesnek valamelyik sivatagi razzián, ahogy illik egy magyar költőhöz, holmi Habsburg muzulmánok ellen. Minden nemzedékből legfennebb tizenhármat kötnek fel, lőnek főbe, a többi ágyban – vagy AGYBAN – párnák közt végezheti. Éjjeliszekrényén, mely nagyobb építmény, mint egy nemzeti múzeum, ott áll utolsó olvasmánya, a textus, sajátja avagy az, ami a többiek mellett is tanúskodik. Elvesztegetett vagy jól felélt energiáinkért: „Hibáztam. Elhibáztam. Nem hibáztam. Festeni. Maradni. Elmenni. Meghalni. Élni. Bocsánatot kérni. Megbocsátani. Ennyi...”
LÁSZLÓFFY ALADÁR