Nagy László
Szeretők
Halántékuknál óra: fémvirág,
ketyegve hullik mérges harmata.
Csillaghullásos most az éjszaka,
az ég suhog, mint óriási ág.
Ha már az ember kisded nem lehet,
mint föld a ködben forog, hánytorog,
a percek verik, mint meteorok
a tengert, mint a Krisztust a szögek.
Ha már a férfi gond füvén legel,
csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
Az asszony vár és vágyakban delel.
És ingecskéje lágyan fönnakad
a csípején, már nem tudsz ártani
idő, halál, már alvó lábai
megébredtek és világítanak.
Apám
Ujjától nőtt a zöld palánta,
derékhajlásért dohány a bére,
dohánylevélből koszorúját
ráfonhatja hideg fejére.
 
Görnyed a tűznél, hólé-marta,
vörös bakancsa kifűzve tágra,
fejénél táncos azúr-szálak
nullákat nyílnak, ez a virága.
Fölszáll a füst, de ő lehorgad,
vénül, hozzá a virtus is hűtlen,
régi vágyai gazdátlanul
galoppolnak a csillagos űrben.
Nem akar semmit, nem szól semmit.
Könnyezhetek a pogány apámon.
Levegő is csak úgy kell neki,
ha átszívhatja dohány-parázson.
Nem oxigén az: forró számum,
belső világát járja sikongva,
nikotin hullik szerveire:
sivatag sárga pora a lombra.
Nikotin-ember, sóhajt, füstöl,
így emésztődik esztendők óta
s hamvadva néz a néma földre,
erre az öblös hamutartóra.
Én fekszem itt
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
 
Én és a fájdalom
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyem-szárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
Ajándék
Nem igaz, hogy nem lehet bátor
édes beszédre szám, ha miattad
oly áhítat bársonya súrol
hogy sértetten az északi csillag
elfordul fejemtől csikorogva –
és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
ha leheletem újra enyém,
ágbogas gímként, karácsonyian,
megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát
kitárt kapuidnak, ajánlom
a káprázatot, mert a havakba
lezuhanó nap láz-bábjaival
telepillogom ága-bogát –
tőrt, se revolvert nem kötök rá,
lerontottam régen dühöm címerét,
csak jó emlékből koholt cicomát
küldök, ajánlom nyaram inait,
remek ölelésre a sugallatot,
nagyfejű rózsán egy puli haját –
ajánlom neked földrengéses
arcom egy megmenekült mosolyát.
 
Így írlak versbe
Ingeden a csipke tej fogait
ahogy becézi kisujjad, ahogy
sastollal a mosolyt orrod alá
idézed mesébeillőn, ahogy
mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy
állva a világ siratófalán
még a kőbabát is dajkálgatod,
így írlak versbe, maradj te remek,
a mulandóság kezére csapok,
ne tapogasson téged – se halál
se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.