Pintér Lajos

Tengerre néz ki ablakom

Tengerre néz ki ablakom,
tengerre néz ki Hvaron,
ablakban állok, mélyet lélegzem,
hajó érkezzen, várom.
Tenger az is: a fenyõerdõ,
tengernyi fenyõt látok,
régi csaták emléke csak:
meglapulón egy várrom.

Tengerre néz ki ablakom,
tengernyi elhullt napra:
elmúlt tegnapra, évre, évszakra,
huszadik vérszázadra,
évezred-pillanatra:
mohácsi temetõkre, trianon-szemfedõre,
s apámtól dédapámig, szépapámig
ki porlik hanyattdõlve.

Tengerre néz ki ablakom,
anyára, szeretõre,
ki sírva fekszik ágyra,
ki nevetve hideg kõre,
ki vetkezik, ha vétkezik,
s ki ölvén ölelõzne,
ki halálban megelõzne,
s ki engem küld elõre.

Tengerre néz ki ablakom,
tengernyi virág-létre:
s a réten virág-népre,
vajvirág, vasvirág, varádics,
vérontófû, vidra- s veronika-virág is
ott fekszik kasza-élen,
s szétszóratván a szélben,
varjútövis, a vétlen.

Tengerre néz ki ablakom,
öbölnyi, kicsi népre
úgy tekintek, mint napra,
napja bár leáldozva,
inka, maja és azték
csak szellemem maraszt még,
s oszmán birodalomra, szovjet birodalomra,
csak úgy nézek, mint romra.

Tengerre néz ki ablakom,
tengerre, jövendõre.
Hogy mi vár rám és rád is,
megmondhatom elõre.
Tengerre néz ki ablakom,
síró esöpp csecsemõre,
kinõ majd karma, körme,
s ladik köt ki majd Hvaron,
s révésze lészen Charon.

Tengerre néz ki ablakom,
tengerre, jövendõre.
Hogy mi vár rám és rád is,
megmondhatom elõre.
Tengerre néz ki ablakom,
síró csöpp csecsemõre,
kinõ majd karma, körme,
s ladik köt ki majd Hvaron,
s révésze lészen Charon.