Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. május, VII. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jánosházy György

Jánosházy György
Ének az éjben
Egy férfi énekel az éjben,
tán bánatát dalolja ki
a csillagokba valaki,
vagy csak dudolgat, hogy ne féljen –
nem tudhatom, szavát nem értem:
oly távoli, oly tompa, halk,
mint sziklasúlyu katafalk
alól egy másvilági térben.
De tán nem is más énekel,
itt szól a hang suttogva, bennem,
fázó agyamban és szívemben:
partjáról én rebegem el
az éjnek, e fekete tónak,
öreges, balga siratómat.
Falun
Paraszti egyhangú robotban
telnek a lesántult napok,
agyad nyüszítve belerokkan,
szád értelmetlenül habog,
 
itt nevedet is elfelejted,
elmédből emlék sem fakad,
nem bűvölsz fel sohase sejtett
igéket, ritka szavakat,
itt nem nő vers, csak gyatra mákony,
átizzadt, lucskos éjszakákon
hiába szítod lelked üszkét.
Bokor alján gubbaszt a Múzsa:
kocsismód káromkodva húzza
talpából a goromba tüskét.
Hogy kibírjam...
A doktorok zsákmánya lettem:
néhány megőrzött sárga, csorba
fogamban, redves üregekben
fogorvos próbálgatja sorra
fúróit és a kacska szondát;
meszes erekkel épp hogy élek;
májam, vesém versengve rontják
baktériumok, gondok, évek;
vagyok löttyedt zsírtól dagadva
professzorok cukorfalatja:
tömködnek mindenféle ronda,
rossz ízű szerrel, hogy segítsen
kibírnom, míg minden bajomra
orvosszert ad legvégül Isten.
 
Úszó sziget
Körülkerítnek új és új bajokkal
az évek, nem kárhoztathatna már
nagyobb magányra semmilyen konok fal,
Andokba rejtett küklopsz-sziklavár.
Olyan vagyok, mint kannibál pirányák
lakta folyamban úszó kis sziget,
hová csupán megtépett tollu kányák
tévednek még; hangomra rég siket
az égbolt és a parti rengeteg –
de csikaszok nótája, emberek
beszéde úgysem jutna el agyamhoz;
idegen arcú földek közt kalandoz
velem az ár, estére belehányva
az érzéketlen, cápás óceánba.
Szilveszteri elégia
Mind elhullatta levelét a naptár,
nincs rajta, csak egy végső, árva lap már,
holnap pucéron hagyja a falat:
az év nem több egy kurta téli napnál.
Életed is elvesztegette lombját,
fütty és zsivaj füledben egyre tompább;
hallgathatod még langyos ég alatt
lankákon bóklászó csordák kolompját?
Egyetlen lapra vékonyult a naptár –
de jaj, mögötte nem szüreti bordal,
nem hársmézet kínáló, teli kaptár:
 
ezer új baj vár, új kínnal, nyomorral,
Dovre-manók táncuk vihogva ropják,
s gödreivel halálfej vigyorog rád.
Szieszta Bosch paradicsomában
Bosch mester festett paradicsomában
az ifjúság forrásában fürödtem,
pucér fiúk vágtáztak körülöttem,
őz és szelíd párduc nyaldosta lábam,
egy szundításnyi ideig örömben
lubickoltam, madarak lakodalmán
nászt ültem én is egy gémlábu, halvány
virágtündérrel óriási gyöngyben –
aztán szétpukkant gömbje hirtelen,
s eltűnt vele a víg, parázna éden:
magam bóklásztam szúrós szirteken,
előttem csak a semmi, s messze, hátul,
a teremtés előtti vaksötétben
Bosch mester kuncogott sunyin, kajánul.
A Kis Magyar Brehmből
Éti csiga
Hátán hordozza házát, otthonát:
olyan, mint rákos tölgy lehullt gyümölcse,
épp akkora, hogy szorosan betöltse;
lerágott zöld s ezüstös lepedék
 
jelzi, mint csúszkál árkon-bokron át
magányos útján kertbe, martra, dombra;
magának él, világ romlása, gondja
nem öli: hátán ott a menedék,
hol egyszemélyes béke várja, kinti
zivatarok szele meg sem legyinti –
de arra persze nincs garancia,
hogy nem tapossa szét egy birka lába,
vagy nem gyűjtik be, hogy kéjjel hasába
temesse majd egy ínyenc francia.
Szeszélyes szonett az egyszarvúról
Csavart szarvával rengeteg vadonban
csatangolt, furcsa, lópofájú kecske,
jól elrejtőzve kincsével a durva,
kapzsi vadásztól bozótos zugokba;
csak alkonykor surrant ki néha onnan,
hogy öles szarvát szűzleány-ölecske
zsongító fészekmelegébe fúrja,
és édeset szundítson megnyugodva.
Nem látta senki másfél századéve.
A boldog erdőt, hol egyszer bolyongott,
kiirtották tankok, fejszék, tüzek,
nincs párna, min pihenjen pazar éke.
Hajh, odalettek a baráti lombok,
naiv legendák, szép, szelíd szüzek!
 
Szirti sas
Tömör árnyéka hull csupán a földre,
ő hallgatag vadászként hűs magasban
köröz, kövér zsákmányra lesve, lassan:
Zeusz villámai között honos,
Olümposzi ősétől örökölte
éber szemében azt a szikla-békét –
mert nyugodt és derűs, akár a kék ég,
csak irgalmatlan, sohasem gonosz:
a természet törvényeinek enged,
mikor csőrét a nyúl szívébe vájja
Darwin Károlyt szolgálja és a Rendet,
az ember gyilkos indulata tőle
idegen, ő a fellegek királya,
s Kárpátok orma lesz a temetője.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék