Szakács István Péter
A TITOK
Mindenféle előzetes tervezgetés nélkül váltam önmagam cinkosává. Tudom, hogy értelmetlennek tűnik, amit mondok, de ennél pontosabban nem fogalmazhatom meg azt, ami velem és bennem megtörtént. Az egészben az a legnyugtalanítóbb, hogy most utólag is sötétben tapogatózom, pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a dolog végére járjak. Ám ahányszor csak fölidézem az eseményeket, mindannyiszor megakadok valami, józan ésszel fölfoghatatlan részletnél. Az egyértelműnek látszó szavak között váratlanul feneketlen mélységeket rejtő csapóajtók nyílnak meg előttem, s újból és újból rádöbbenek arra, hogy milyen kétes vállalkozásba kezdtem.
Azon a délután mindössze tizenketten szálltunk föl az autóbuszra. Ugyanaz a sárga, ütött-kopott járgány indult akkor is, amelyiken már tíz esztendeje utaztam havonta egyszer a tartomány székhelyére, hogy részt vegyek a vállalat központjában tartott gyűlésen.
Szerettem ezeket a kiszállásokat. Bármilyen furcsán hangzik is, igazi kikapcsolódást jelentettek az egyhangú irodai robot alól. Mindössze másfél napról volt sző, de erre a rövid időre is úgy készültem, mint valami távoli expedícióra. (Mindig előző nap mentem el, az este fél hétkor induló járattal, mivel a reggeli busszal nem értem volna idejében oda a másnap nyolckor kezdődő gyűlésre.) A vállalat vendégszobájában aludtam ilyenkor. Egy ötödik emeleti lakásban, amelynek az ablakából sötétedés után órákon át figyelhettem a szemközti tömbház lakóit. Azzal, hogy láthatatlanul betekintést nyerhettem mindennapjaik bizalmas vonatkozásaiba, akaratlanul is részese lettem életüknek. Néha ugyan erős kísértés fogott el, hogy sorsukba avatkozzam, de a gondolatnál tovább soha nem jutottam. Kárpótlásként egy különös játékot találtam ki: utazás előtt megpróbáltam elképzelni, hogy milyen változás következhetett be idegen ismerőseim életében azalatt, amíg távol voltam tőlük. Semmi gyakorlati hasznom nem származott belőle, mégis napokig tudtam örvendeni annak, ha eltaláltam egy-egy részletet.
Aznap fáradtan és kedvetlenül érkeztem az autóbusz-állomásra. Egész héten a ház javításával voltam elfoglalva. Ács, kőműves, szobafestő, villany- és vízvezetékszerelő után futkostam, munkásokkal alkudoztam, raktárokat és üzleteket jártam. Minél előbb rendbe szerettem volna hozatni azt a városszéli elhanyagolt házat, amelyben sok évvel ezelőtt gyermekkoromat töltöttem, s amely a háború óta lakatlanul állott. Minden megtakarított pénzem ráment a javításra, s a nagy anyagi romlásban már csak az vigasztalt, hogy nemsokára visszaköltözhetem a családi házba. Az a tudat, hogy azon a helyen vénülhetek meg, ahol megszülettem, jóleső nyugalommal és biztonsággal töltött el. Hét közben a főnököm fölajánlotta, hogy kivételesen mást küld a helyembe. Már-már elfogadtam az ajánlatát, aztán az utolsó percben meggondoltam magam, és vállaltam az utat. Gondoltam, legalább kiszellőztetem a fejemet, és amikor visszajövök, jobban fogom értékelni a munkások igyekezetét. A peronon, várakozás közben aztán minden helyre billent. Újból elfogott az utazás izgalma, s már alig vártam, hogy a füstölgő, asztmásan hörgő autóbusz kizötyögjön velem a szemetes állomásról. Az ismerős, borostás arcú öreg sofőr helyett egy sima képű idegen ült a kormány mögött, s gyanakodva forgatta hosszú ujjai között a jegyeket. Köszönésemre némán bólintott, majd intett, hogy hátramehetek. Zavartan ereszkedtem le a poros, szakadozott ülésre. Csalódottan figyeltem a fiatal sofőrt, s hirtelen az az érzésem támadt, hogy láttam már valahol, de bármennyire is erőlködtem, nem jutott eszembe, hogy hol találkozhattam vele. Hiába próbáltam másra figyelni, az ablak előtt eldöcögő, sötétedő tájról, gondolataim mélyéről minduntalan visszazökkentem az ismeretlen vezetőhöz, s amint titokban figyeltem a műszerfal alvilági derengésében, megbántam, hogy rábíztam magam azokra az ápolt, ezüstösen fénylő kezekre. Útitársaim, mintha csak a balsejtelmeim igazolták volna, egymás után szálltak le, s helyükbe nem jöttek mások. Végül már csak heten maradtunk szótlanul gubbasztva a sötétben. Szorongva lestem az éjszakai utat, s alig vártam már, hogy beforduljunk a végállomás kivilágított peronjára. Mintha már időtlen idők óta zötykölődtünk volna a koszos, elnyűtt üléseken, ebben a benzintől bűzlő, mozgó ketrecben. Kietlen földek között döcögtünk, feketén lapuló falvakon vágtunk át. Csak itt-ott pislákolt valami halvány fény. Szédelgő árnyak osontak a kerítések mellett, s egy helyen olyan közel vonított föl egy kutya, hogy összerezzentem. Már magam sem tudtam, hol járunk, pedig azelőtt csukott szemmel is megmondtam volna, annyiszor átutaztam ezen a vidéken, amikor a fényszórók imbolygó sugara rávilágított az ismerős, ferde templomtoronyra. Megkönnyebbültem: húsz kilométernyire voltunk a várostól. Ebben a faluban ritkán álltunk meg. Idős emberek laktak itt, akik nemigen utazgattak már s városon élő gyermekeik és unokáik többnyire személygépkocsival látogatták meg őket. Ezúttal is kihalt volt a világháborús emlékmű szomszédságában árválkodó megálló, s az utasok közül sem cihelődött föl senki, hogy leszálljon, mégis lelassított a busz. Egy darabig kínlódva döcögött az egyenetlen úton, majd nagyot zöttyenve megállt.
– Mindenki maradjon a helyén, szólt hátra színtelen hangon a vezető, s a szerszámos ládával leugrott a buszról.
Eleinte türelmesen várakoztunk. Ahányszor csak fölköhögött a motor, azt hittük, hogy végre elindulhatunk. Aztán egy félóra múlva meguntuk a hiábavaló várakozást, és sorra leszálltunk. A sofőr tanácstalanul állt a nyitott motorház előtt:
– Megnéztem mindent. Fogalmam sincs, mi baja lehet. Egyszerűen nem akar megindulni, magyarázta széttárt karokkal. – Nincs mit tenni, itt kell maradni reggelig. Majd csak küldenek egy másik kocsit utánunk...
Vakon tapogatózva megindultunk a falu főutcáján, hogy valami éjszakai szállást találjunk. Kétoldalt apró parasztházak lapultak a sötétben. Csak ami botorkálásunk hallatszott a csendben. Már éppen vissza akartunk fordulni a buszhoz, amikor távoli beszédmorajra lettünk figyelmesek. Lassan, óvatosan megindultunk a hang irányába. Egy kivilágított homlokzatú faházhoz értünk. A kocsma volt az. Bent a szürkén gomolygó, sűrű cigarettafüstben szikár arcú, beesett szemű vénemberek ültek. Lehettek vagy húszan. Néhányan közömbösen végignéztek, a többség azonban még csak egy pillantásra sem méltatott. A vezető a pulthoz lépett, és a fölerősödő hangzavarban a kövér kocsmáros fülébe kiáltott valamit. Az tanácstalanul nézett ránk, majd vállat vont, és a sofőrt maga előtt tuszkolva megindult felénk.
– Az iskolában elalhatnak, szólt ránk köszönés helyett. – Menjenek csak bátran előre ezen az úton, nem lehet eltéveszteni, csak ez az egy ház emeletes az egész faluban. Az ajtaja nyitva van, már rég nem tanítanak benne, hadarta egy szuszra, mint valami leckét, majd válaszra sem méltatva visszacammogott a kocsmába.
Pár száz méterrel arrébb valóban ott sötétlett az út mentén a kétemeletes épület. Vigyázva benyomtuk az ajtót, és az öngyújtók lángjánál beléptünk a visszhangos, végtelennek tűnő folyosóra. A legtöbb osztály üresen állt: a falubeliek már rég elhordhatták belőlük a bútorzatot. Az emeleten végre találtunk néhány nyikorgó padot, korhadt karosszéket s egy beszakadt tetejű katedrát. Begyömöszöltem magam egy padba, és megpróbáltam aludni, de nem jött álom a szememre. Hol a nyakam bicsaklott ki, hol a lábam zsibbadt el, hol a mellkasom szorult össze a szűk helyen. A társaim is így voltak. Hol egyik, hol másik kászálódott föl sóhajtozva és lépett ki az ajtón. Állandó jövés-menésben telt el az éjszaka. Egy idő után úgy éreztem, hogy beleőrülök, ha továbbra is így kell maradnom. Fölálltam a helyemről, és lebotorkáltam az utcára. Hűvös őszi éjszaka volt. Vaktában elindultam a néma és sötét házak között. Keskeny és sáros utcákon mentem végig, kopár kertek alatt. Egy patakhoz értem, amelynek fekete vize hangtalanul folyt a csupasz bokrok között. Egy darabig a meder mentén haladtam, aztán átkeltem egy rozoga lengőhídon, és egyszerre csak ott találtam magam a kocsma előtt. Még mindig nyitva volt, de már csak néhány elszánt vendég ült a piszkos asztalok mellett. Hirtelen elhatározással a pulthoz léptem, és egy deci pálinkát rendeltem, majd leültem a legközelebbi szabad asztalhoz. Alighogy helyet foglaltam, a sarokból odatántorgott hozzám egy kopasz, középkorú alak, és reszkető kézzel tüzet kért, majd dünnyögve kiszédelgett az ajtón. Mire visszafordultam a poharamhoz, az aggastyán már ott ült velem szemben, a csámpás, vendéglői széken.
– Sosem szerettem a kitalált történeteket, szólalt meg.
Annyira váratlan volt a megjelenése és olyan valószerűtlen, amit mondott, hogy hirtelen azt gondoltam, képzelődöm. A reszelős hang azonban hamar helyrezökkentett:
– Rendeljen még egy féldecit, s hogy kérésének nyomatékot adjon, koszos kalapját tüntetően az asztalra tette.
Olyan szánalmas volt, ahogyan ott ült, és elszántan szorongatta az asztallapot, hogy beleegyezően bólintottam. A kocsmáros vigyorogva mérte ki a pálinkát. A vénember mohón a pohár után kapott, nagyot kortyintott belőle, és újból felém fordult. Szeme hízelgően csillogott. Úgy látszik, kiálltam a próbát.
– Magában megbízom, suttogta rekedten. – Valami fontosat akarok elmondani. Egy titkot...
A szájából áradó bűztől önkéntelenül hátrakaptam a fejem.
– Ne féljen, nézett rám cinkosan. – Ez a történet csak a magáé lesz. Azt csinál vele majd, amit akar. Ha úgy gondolja, el is felejtheti, intett nagyvonalúan, mint aki mérhetetlen kincs adományozására készül. Azzal megragadta a poharát, és fölhajtotta a maradék italt, majd, mintha ott sem lettem volna, görbe mutatóujjával szórakozottan rajzolgatni kezdett a foltos abroszra.
– Valamit el akart mesélni, emlékeztettem bátortalanul a furcsa vénembert.
– Talán igen, talán nem, emelte rám tűnődve véreres szemét. – Megérti, ugye, hogy mekkora felelősséggel jár, amire készülök, sóhajtotta. Aztán, mint aki élete legkockázatosabb vállalkozásába vág bele, minden szót gondosan mérlegelve, beleegyezően bólintott: – Nem bánom. Hozzon még egy pohárral, s mindent meg fog tudni. Csak aztán meg ne bánja, emelte föl figyelmeztetően a kezét. – Az. úgy van – magyarázta a részegek eltökéltségével –, ha valamit elmesél az ember, azt már soha többé nem lehet visszacsinálni.
Ahogy ott ültem abban a koszos, falusi kocsmában, az éjszaka kellős közepén, a zavaros tekintetű vénemberrel szemben, hirtelen átéreztem a helyzet nevetségességét. Mit szólnának a hivatalban, ha meglátnának itt, engem, aki mániákus rendet tart az íróasztalán, és tíz év alatt egyszer sem késett a munkahelyéről. Menj innen, amíg nem késő, hallottam magamban. Én azonban ahelyett, hogy megfogadtam volna a tanácsot, azon kaptam magam, hogy akaratom ellenére, érdeklődő arcot vágva, beleegyezően bólintok, s elfogadom a kába aggastyán játékszabályait. Most bármilyen zagyva történet jó, csak teljen már az idő, nyugtatgattam magam, s az ital árát váratlan kiszállási kiadásként könyveltem el.
– Tudja – mondta fontoskodva, s közben szerelmesen dédelgette ujjai között a homályos poharat, mintha csak vele beszélgetne –, néha beutaztam a városba, a fiamékhoz. Az a piszok ritkán szokott meglátogatni. Fel is fordulhatnék tőle, akkor sem dugná ide az orrát. Nekem kell odamenni hozzá, ha valamire szükségem van. Bezzeg a szomszédom gyereke minden héten lejön a családjával... Hangja megtelt keserűséggel.
– Azt ígérte, hogy valami titokról fog beszélni, s nem az élete történetét meséli el, figyelmeztettem tapintatosan.
– Minden élet titok, emelte rám zavaros tekintetét. – Hol is tartottam?
– Bement a városba, meglátogatni a fiát, emlékeztettem sürgetően. – És akkor történt meg az, amit el akar mondani.
– Igen, igen, bólogatott szórakozottan, majd gyanakodva fölkapta a fejét. – Honnan tudja ilyen pontosan? Maga is ott volt?
Felelet helyett fölálltam az asztalról. Elegem volt az összefüggéstelen szavakból.
– Üljön le! Eszembe jutott minden, nyögött föl izgatottan.
Kényszeredetten ereszkedtem vissza a szék szélére.
– Aznap – folytatta rekedt, károgó hangján – a fiamék korán reggel elmentek munkába. Egész nap egyedül voltam a lakásban. Egy ideig a televíziót néztem, majd megunva a zajos, szaladó képeket, kimentem a teraszra. A langyos őszi napsütésben elbóbiskoltam a fonott karosszékben. Talán egy félórát aludhattam. Amikor fölébredtem, hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán lassan fölismertem a rozsdás korlátot, az üres virágcserepeket, a szemközti sokablakos bérházat. Alkonyodott. Lent, a kihalt játszótéren a hinták meg-megcsikordultak az erősödő szélben. Ekkor pillantottam meg azt a férfit – hadarta izgatottan a vénember –, ott ült az egyik padon, mintha várna valakire... egy kopott bőrtáska volt nála.
Kíváncsian hajoltam közelebb. Az aggastyán újból elhallgatott, és fáradtan meredt a poharára.
– Záróra – kiáltotta a kocsmáros a pult felől –, tessék fogyasztani.
– Siessen – sürgettem a sűrűn pislogó vénembert –, ha be akarja fejezni.
– A háborúban a gyalogságnál szolgáltam. Egyszer éppen bevonultunk egy hegyi faluba, amikor...
– Szóval egy férfi ült a padon, szakítottam félbe az elkalandozott mesélőt.
– Valami furcsa volt a viselkedésében, folytatta az öreg zavartalanul. – Többször egymásután fölállt, majd visszaült, mint aki képtelen dönteni. Aztán lassan, bizonytalanul megindult a szomszédos tömbház irányába. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit teszek, bezártam a lakást, és a bőrtáskás ember nyomába eredtem. Óvatosan követtem. Utoljára gyermekkoromban éreztem azt az izgalmat, ami fokozatosan hatalmába kerített. Mintha csak bújócskáztam volna. Már egészen a közelében jártam, amikor egy kavics megroppant a lábam alatt. Ijedten álltam meg. A férfi azonban ügyet sem vetett rám. Ment tovább zavartalanul, mintha nem is ezen a világon lett volna. Azon az úton, amelyen haladt, nem hallatszott a lépések zaja. A bejárati ajtónál egy pillanatra megtorpant, majd besurrant a félhomályos lépcsőházba...
– Sokáig tart-e még? – dörrent ránk a kocsmáros.
Zavartan néztem körül. Már csak mi voltunk az ivóban. Valaki nyitva hagyta az. ajtót. A beáramló, friss levegőtől megborzongtam. Leeresztettem egy nagy korty pálinkát a torkomon, és az öngyújtóm után nyúltam.
– Várjon még egy kicsit, most jön a java, ragadta meg a karom a vénember.
– Az üvegezett ajtón át láttam, amint a postaládákra írt neveket tanulmányozza.
Az egyik rekeszt óvatosan kinyitotta, majd gyorsan visszacsukta, és megindult fölfelé a lépcsőn. Amikor eltűnt a szemem elől, én is odamentem a postaládákhoz. Azon, amelyikbe belenézett, semmiféle név nem szerepelt. Elindultam utána. Árnyéka ott imbolygott fölöttem a telefirkált falon. Hallottam, amikor becsengetett az egyik lakásba. A lépcsőfordulóig merészkedtem: táskáját a hóna alá szorítva ott várakozott az ajtó előtt. A harmadik csengetésre fiatal lány nyitott ajtót. Rövid ujjú, színes feliratú ingje a combjáig ért.
– A villanyszámlás vagyok, hallottam a férfi rekedt hangját.
– A tegnapelőtt fizettem, húzódott vissza az ajtónyílásból a lány.
A férfi válasz helyett belépett a lakásba.
– Mondtam már, hogy nincs semmi tartozásom, tiltakozott ingerülten a lány. – Mit képzel maga, hogy csak így egyszerűen beront?!
Ott álltak egymással szemben a szűk előszobában.
– Tudom, hogy mi kell neked, szólt bátortalanul a férfi. – Ne félj tőlem. Jól ismerlek...
A lány dühösen nekiugrott. A férfi megtántorodott, kiejtette kezéből a táskát.
– Kifelé, parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha azonnal nem megy el, hívom a szomszédokat...
– Nincs itt most senki rajtunk kívül, emelte föl a kezét védekezően a férfi. A lány újból rátámadt. Lihegve dulakodtak. Nem mertem közbeavatkozni. Még a végén én húztam volna a rövidebbet. Csak álltam a falhoz lapulva, és bámultam őket tehetetlenül. A férfi előretartott karral próbálta föltartóztatni csapkodó, karmoló ellenfelét.
– Elnézést... Igazán nem akartam, ismételgette zavarodottan.
Már-már úgy tűnt, hogy meghátrál, amikor a lány inge váratlanul teljes hosszában elhasadt. Mindketten mozdulatlanná dermedtek. A férfi megigézve meredt a meztelen mellekre, majd lassan előrelépett. Mintha kicserélték volna: magabiztos, fenyegető lett. Egyetlen határozott mozdulattal lerántotta a hátráló lányról a szakadt inget. A pucér lány maga elé kapta a kezét. A férfi egészen közel lépett hozzá, és villámgyorsan hátracsavarta a karját. A lány teste megfeszült. Támadója ekkor hirtelen elengedte, és nyitott tenyérrel hatalmas pofont adott neki. A fiatal nő megbicsaklott, és elvágódott a földön. A férfi a hajánál fogva megragadta, és húzni kezdte befelé. Már nem láttam őket, csak a lány egyre halkuló könyörgése visszhangzott bennem. Nem tudom, mennyi időbe telt, amíg valamennyire összeszedtem magam. El kellett volna rögtön menekülnöm, de meg sem moccantam. A résnyire nyitott ajtó ellenállhatatlan erővel vonzott. Óvatosan fölosontam a lépcsőn, és belestem a nyíláson. A hálószobában voltak. A lány az ágyon feküdt. Összekötözött keze a feje mögötti rácsokhoz, szétfeszített lába az ágy alsó feléhez volt drótozva, szája betömve. A férfi föléje hajolva mohón markolászta. A védtelen pucér test meg-megrándult a könyörtelen kéz alatt.
– Mutasd meg, hogy olyan vagy-e, amilyennek tudlak! – követelőzött rekedt hangon a férfi, és sürgetően megragadta a lány ágyékát.
Áldozata torkából panaszos nyöszörgés tört föl, fejét kétségbeesetten rázta.
– Így is jó, egyenesedett föl fenyegetően a férfi.
Tekintete a nyitva maradt ajtóra szegeződött. Lassan megindult felém. Ijedten húzódtam vissza. Még hallottam, amint az ajtó becsukódik a hátam mögött, de már nem törődtem semmivel. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimenekültem a sötét lépcsőházból. Csak miután visszatértem a fiamék lakásába jutott eszembe, hogy ki kellene hívni a rendőrséget, de már nem volt erőm semmihez... Úgy jöttem vissza ide a faluba, hogy nem szóltam senkinek – emelte rám zavaros tekintetét az aggastyán...
– Hé, jóember... Szedje már össze magát! Rég be kellett volna zárjak – rázta a vállam valaki.
Zavartan pislogtam a gyér lámpafényben. A kocsmáros megkönnyebbülten sóhajtott föl: – Már azt hittem, hogy soha nem tér magához.
– Hová tűnt innen? – intettem tétován a szemközti üres szék felé.
– Hazament, mutatott ki a sötétbe. – Biztosan a maga fejét is telebeszélte a zagyva történeteivel, tárta szét vigyorogva a karját. – Ha talál magának valakit, addig nem nyugszik meg, amíg el nem szédíti képtelen históriákkal. Errefelé már senki sem veszi komolyan...
Zúgó fejjel, kábultan léptem ki a szabadba. A friss levegőn hamarosan magamhoz tértem. Átkoztam magam, hogy pillanatnyi gyengeségemnek engedve végighallgattam a vénember meséjét. Ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem, hogy túlvagyok már rajta. Minden nehézség nélkül visszataláltam a hajdani iskola épületéhez, fölbotorkáltam az emeletre, és mint valami kimerítő dolog után, lerogytam a helyemre...
Másnap már korán reggel megjött utánunk a pótbusz. Indulás után vettem észre, hogy valahol elhagytam a kesztyűmet és a pénzem egy részét. Alvás közben lophatták ki a zsebemből. Fáradtan, kedvetlenül érkeztem meg a végállomásra. Amint tekintetemmel végigpásztáztam a szürke peronokon, a rostokoló járműveken és a várakozó, üres arcokon, hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy ez a hely is pontosan olyan sivár és unalmas, mint ahonnan érkeztem. Sietnem kellett. Éppen csak annyi időm maradt, hogy letusoljak és átöltözzem. A ház előtt rendőrautók álltak. A lakók csoportokba verődve izgatottan beszélgettek.
– Mi történt? – kérdeztem rosszat sejtve az ajtóban álló házmestertől.
– Gyilkosság – mondta fontoskodva. – A szemközti házban meggyilkoltak egy lányt.
– A harmadik emeleten? – szaladt ki önkéntelenül a számon?
– Igen, nézett rám furcsán. – Honnan tudja?!
– Hallottam valakitől, motyogtam összezavarodva, és elsomfordáltam mellőle.
Fent a lakásban nem mertem az ablakon kinézni. Gyorsan megmosakodtam, ruhát cseréltem, s már éppen indulni akartam a vállalat központi irodájába, amikor csengettek az ajtón. A rendőrségtől kerestek. Átkísértek a szomszéd tömbházba, ahol egy civil ruhás nyomozó azzal fogadott, hogy csak egyszerű rutinellenőrzésről van szó. Fölmentünk a harmadik emeletre. A folyosón rendőrök sürgölődtek. A fal mellett, hordágyon fehér lepedővel letakart test feküdt. Rémülten hátrahőköltem.
– Ismerte? – kérdezte számonkérő hangsúllyal a rendőr. – Ki beszélt róla?
Először fordult elő életemben, hogy egy bűntény miatt kihallgattak. Rövid habozás után úgy döntöttem, hogy elmondom, amit a vénembertől hallottam. Nemcsak azért, mert ez volt az igazság, hanem azért is, hogy egy kicsit megnyugodjam. Beszéltem úticélomról, a kényszerű megállásról, éjszakai szálláshelyünkről, a kocsmáról, ahol a magukra hagyott, megkeseredett öregek szeszben próbálják föloldani közös magányukat. Igyekeztem a lehető legpontosabban fölidézni a furcsa vénember történetét a titokzatos férfiről és az ágyhoz kötözött, meggyötört lányról. A nyomozó figyelmesen hallgatott, és szorgalmasan jegyezgetett füzetébe. Miután befejeztem, szótlanul bevezetett az áldozat lakásába. Egy rendőr az ágyhoz erősített drótkarikákat vizsgálta éppen, vigyázva, nehogy hozzáérjen az összegyűrődött, vérfoltos lepedőhöz.
– Az ötödik emeletről egészen jól be lehet látni ide... főleg, ha nincs behúzva a függöny, emelte rám kifejezéstelen tekintetét a nyomozó. – Nem tűnt föl magának valami szokatlan dolog tegnap estefelé?
Hiába magyaráztam, hogy aznap reggel érkeztem, és az előző estét és az éjszakát nyomorúságos körülmények között egy faluban vészeltem át, hogy egy félrészeg vénembertől hallottam a gyilkosság történetét, a rendőr kételkedve ingatta a fejét.
– Több köze van hozzá, mint amennyit elmondott nekünk, nézett maga elé tűnődve. – Jobb lesz, ha most rögtön utánajárunk a dolognak...
Beültettek az egyik rendőrkocsiba, és visszavittek a faluba. Az őszi napsütésben, a tündöklő októberi égbolt alatt egészen másnak látszott, mint az éjszaka. Semmiféle titokzatosság nem volt már benne. Olyan volt, mint az összes környékbeli falu. Elhanyagolt parasztházak mellett haladtunk el, a poros úton libák nyújtogatták a nyakukat utánunk, a világháborús emlékmű csonka turulmadara egykedvűen bámult a magasba. A kövér kocsmáros gyanakodva figyelt élénken csillogó, apró szemeivel.
– Igen, ő volt itt a múlt éjszaka, bökte ki végül. – Alig tudtam megszabadulni tőle.
Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. A nyomozó a vénember felől kezdett érdeklődni. A kocsmáros válaszolgatott. Ugyanazt mondta el, mint nekem, majd fölajánlotta, hogy elvezet a házához. A földbe süppedt, alacsony ház a templom mögötti zsákutcában szerénykedett. Többszöri zörgetésre sem nyitottak ajtót.
– Ilyenkor még aludni szokott, magyarázta a kocsmáros, és lenyomta a kilincset.
A vénember mozdulatlanul feküdt a keskeny ágyon. Arca fehéren világított a félhomályban. Alvás közben érhette a halál, már egészen merev volt a teste. A szobában mindenféle papírlapok és füzetek hevertek telefirkálva olvashatatlan ákombákomokkal.
Másnap beidéztek a rendőrségre. Összeszorult torokkal léptem be a szürke épületbe. A szolgálatos tiszt fölirányított az emeletre.
– Ő az, mutatott rám határozottan a fiatal sofőr, amikor benyitottam a nyomozó irodájába. – Itt szállt föl az állomáson, és velünk éjszakázott abban a volt iskolában... Ott ült a harmadik ülésen, jobb felől.
A rendőr elnézést kért, és csalódott arccal az ajtóig kísért mindkettőnket.
– Várjon egy kicsit, szólított meg a folyosón a fiatalember. – Azt hiszem, ez a magáé, s azzal átnyújtotta elveszettnek hitt pénztárcámat és egyik kesztyűmet. – Takarítás közben találtam meg, magyarázta. – Becsúsztak az ülés mellé.
– A párját nem kapta meg? – kérdeztem reménykedve.
– Örvendjen, hogy ez is megkerült, vont vállat gúnyosan. – Máskor vigyázzon jobban a holmijára...
A következő napokban minden szabad időmet a ház tatarozására fordítottam. Esténként kimerülten zuhantam az ágyba, s perceken belül elnyomott az álom. Reggelente nehezen ébredtem: mintha valami sötét kút mélyéből másztam volna elő. A tervezettnél hamarabb készültünk el a javítással. A házavatóra meghívtam néhány barátomat, munkatársamat és újdonsült szomszédaimat. Mindenki jól érezte magát. Azt hiszem, az ilyenre mondják, hogy jő buli volt. Éjfél felé mentek el a vendégeim. Miután az utolsót is kikísértem a kapun, kábultan dőltem le a nappali heverőjére.
Többet ihattam a kelleténél. Az egész szoba forgott körülöttem... Ne sajnáld, suttogta rekedten a vénember. Azért van, hogy örömöd leljed benne... A birtokodban van. Azt tehetsz, vele, amit csak akarsz... A lány megrándul az ágyon, a csuklójára hurkolt drót a húsába vág. Lassan, hitetlenkedve végigsimítok verejtéktől síkos bőrén. Ügyes, bólogat elismerően az aggastyán. Ha rendel még egy féldecit, másra is megtanítom... Ugye nem zavarja, hogy az előbb letegeztem, mi már régi barátok vagyunk... Nem baj, ha nyöszörög, úgysem hallja senki. Ezután biztosan engedelmesebb lesz... Látom, belejött, most már magukra hagyhatom önöket, mondja mélyen meghajolva, és a kalapját udvariasan megemelve kitámolyog a sötétbe. A hirtelen rám szakadt szabadságban elvesztem a fejemet. Legendás önuralmamnak már nyoma sincs. A meztelen lány vadul vergődik az ágyon, tökéletes kiszolgáltatottsága még jobban föltüzel... A meggyötört test hirtelen elernyed, mintha eltörött volna benne valami rugó... Bocsásson meg, nem ezt akartam, motyogom őszintén megrémülve, és lerohanok a lépcsőkön. A bejárat mellett hangtalanul folyik a patak vize. Jöjjön, fölveszem a buszra, kiáltja túlról a sofőr ezüstösen fénylő kezével barátságosan integetve. Kétségbeesve rohangálok föl-alá a parton, de a rozoga lengőhídnak nyoma veszett. Üvöltve gázolok a jeges vízbe... és ekkor hirtelen fölébredtem...
Ott feküdtem a nappaliban, a heverőn kifacsarodott testtel, lelógó lábbal. Az újjá varázsolt házban, ahol a nagyszüleim és szüleim éltek, a hajdani népes família. Sokáig sétálgattam fel-alá a szobákban. A falakra visszakerült családi fényképeket nézegettem, azt a tengerészblúzos, megszeppent kisfiút, aki valamikor én voltam. Lassan megnyugodtam. Főztem magamnak egy jó erős mentateát és visszafeküdtem. Délfelé ébredtem föl frissen, jókedvűen. Éjszakai rémálmomat a fáradtság és az alkohol rovására írtam.
A következő héten halaszthatatlan családi problémára hivatkozva pár nap szabadságot kértem. A főnököm meg sem kérdezte, hogy miért, tíz év pontos és szorgalmas munka után megbízott bennem.
A váratlan, könnyen szerzett szabadságtól valósággal megrészegültem. Este sokáig olvastam, másnap délig lustálkodtam az ágyban, majd ráérősen reggeliztem, és órákon át bolyongtam a lehúzott redőnyök mögött, a félhomályos, néma házban. Ugyanazt a nyugtalanító örömet éreztem, mint gyermekkoromban, amikor betegnek tetettve magam, nem mentem iskolába. A visszaszerzett régi bútorokban gyönyörködtem, megilletődve hallgattam a száz esztendős falióra zengő ütéseit, s növekvő élvezettel szívtam magamba az életre kelt, hajdani illatokat. Később fölmentem a padlásra. A villanyégő sápadt fényében elérzékenyülten néztem az elfelejtett kacatokat. A fal mellett, a sarokban ütött-kopott ládára bukkantam. Egy vasdarabbal fölfeszítettem a rozsdás zárat. Elveszettnek hitt játékaim és könyveim voltak benne. Színes építőkockáim, gombfoci felszerelésem, roggyant lábú ólomkatonáim. Az egyik szakadt fedelű könyvben örömmel fedeztem föl A Vörös Királyt, gyermekkorom kedvenc történetét. Izgatottan folytattam a kutatást. Kotorászó kezem a láda aljában valami síkos és puha anyagba ütközött. Kíváncsian emeltem föl. Az elveszettnek hitt kesztyű volt. Barna foltok éktelenedtek rajta, a tenyér felőli részén vékony hasadások húzódtak. Amint remegő kézzel, megsemmisülten vizsgálgattam, egy összeharapdált, szakadozott női zsebkendő hullott ki belőle a lábam előtt heverő játékokra.