Mikó András
fagyok, kedves
fagyok: odakint a haldoklás dúrban szól a szél
suttog valamit a fáknak „ősz” – mondhatja és a fák
megértik felültetik leveleik a dallamra színfolyamok
úsznak a szelek hangján
elhagynál?
mert látod árván hagyta itt az élet a tárgyát táját
rozsdás tér-foltok a légben a hideg lehet a rozsda a
levegőn az éltetőn az etetőn a soha eleget nem
adón rozsda a léten ezek lehetünk láthatatlanok
elmúlások vize támadja fémes lelked mi célból?
acélból vagyunk mind és most barnulunk
kifeszítjük magunkat a télnek
csak gyere
hátulról közelíts mint a gondolat hátulról melegíts
mert elöl már én is rozsda-színben táncolok nem
ne félj élj csendburkodban kétes magányodban
rólam szóló ős-álmodban itt már csípni kezd a lég
látod csipkedi csontjaim átkacarássza magát rajtam
a fagy ha hagyom és ha már múlttá válunk hát
szépen fehéren havasok üvegkoporsójában ráfagy
napfény-csókod fagyunk és már nem is vagyunk –
nem akarunk, kedves