Óra – Hóra
Itt ülök kedves, szúette, idegenbe is hűségesen követő barokk íróasztalom
mellett. Velem szemben, a baloldali, intarziás polcocska tetejéről kocka alakú
óra figyeli minden mozdulatomat.
Igen, azt kell mondanom, hogy figyel, mert ha úgy érzi, hogy elhanyagolom, ha
tudatalattimban megszűnik ketyegése, akkor megáll.
Furcsa egy jószág. Valódi, régi, „made in germany” -termék. Valamikor a múlt
század (Úristen, milyen furcsa is ezt így most leírni – igaz, nem szabad elfelednem,
én is „múltezredbéli” vagyok!) tízes éveiben készíthették egy nagyobb, dél-németországi
órásmester műhelyében.
Szerkezetét szigorú, kocka alakú vörösréz test fogja körül. Tetején, vagyis
a feje fölött sárgaréz fogantyú van, amelytől fogva, ha úgy tetszene, valahová
fel is akaszthatnám őt. Amit persze semmi pénzért sem tennék meg, mert ki tudja
– mondtam már, hogy szeszélyes egy jószág –, esetleg megsértődne, s végképpen
megállna, vagy, ami még rosszabb, azontúl összevissza mutatná földi pillanataim
telését.
Hagyom hát, hogy nyugodtan, dohogva ketyegjen, s időnként – némi fontoskodást
sem mellőzve –, szeretettel rápillantok. Ilyenkor megörvend, felerősödik, sőt
mintha fel is gyorsulna ketyegése, akár idősödő matrónák szívverése, ha rájuk
pillant egy-egy eltévedt fiatalabb gavallér a vasárnap délutáni cukrászdában.
De ne legyek igazságtalan! Élemedett íróasztali órámnak bizony nehéz sorsa van.
Mindenekelőtt azért, mert hűtlen szeretőként íróasztalom jobb oldali fiókocskájában
őrzöm számos karórámat, amelyek nagy részét kicsi elem üzemeli. Nem igénylik
a törődést, mégis mindig pontosan mutatják az időt. Nem úgy, mint vörös ábrázatú
öreglányom, ki hol siet, hol késik (hogy milyen titokzatos erő irányítja pontatlanságát,
illetve olykor már-már zavaró pontosságát, azt a mai napig sem sikerült felfedeznem
– kései klimaxos hangulatára gyanakszom).
Persze tudja, hogy egyelőre ő van még nyeregben, ő tölti be a legfőbb, hogy
úgy mondjam, a legfőbb tisztségviselői, íróasztali szerepet, míg a fiatalok
sötét fiókocskába gyömöszölve teszik jórészt fölösleges kötelességüket. Mégsem
biztos magában, hisz eléggé bölcs ahhoz, hogy tudja: megöregedett. S megöregedtek
azok az órásmesterek is, akik néhanapján előjövő bajait, betegségeit még meg
tudják gyógyítani.
Érdekes módon a Christuskirche toronyórájára már nem annyira féltékeny. Pedig
csak ki kell pillantanom az ablakon, máris tudom, hogy hány óra van. Sőt, ha
nem túl hangos a Goldberg-variációk éppen felhangzó darabja vagy a jó öreg B.
B. King gitárszólója, esetleg Netti Sanyi verbunkja, még fel sem kell pillantanom
könyvemből, úgy is hallom, hogy mikor van negyed és fél és háromnegyed, nem
beszélve az egészkori nagy harangszóról.
Pöttöm háziasszony-órámat ez egy cseppet sem zavarja. Jó évszázadnyi bölcsessége
révén tudja már, hogy a hatalmasokkal botorság lenne ujjat húzni, főleg, ha
azok holmi templomtorony tetején lakoznak. Igaz, mióta valahogy tudomására jutott,
hogy a templomi nagyasszonyt „felújították”, s azóta elektromos szerkezet vezérli
életét, némi gúnyt is megenged magának. Az öblös harangozás közben fitymálóan
elhalkul, sőt néha kihagy ketyegése. Ilyenkor szépen metszett, sárgaréz karikába
foglalt ábrázatát cinkosan felém villantja egy pillanatra, akár élemedett színésznők,
ha kozmetikai operációjuk után kifiatalított barátnőikkel találkoznak.
Most vigyázva megfogom, magam elé helyezem, s a hátára fordítom. Melegbarna
íróasztalom készségesen felerősíti hangját. Mintha várna valamit tőlem: ketyegését
felgyorsítja, s ábrázatát megadóan felém fordítva azt mondja, hogy fél öt múlt
két perccel. Az evangélikusok toronyórája kettőt üt, fél öt van. Szemöldökömet
összevonva nézem, mire ő bocsánatkérően lehalkítja ketyegését.
Fekete mánusai petyhüdten lógnak, csak sárgaréz ébresztője mered hülyén felfelé,
a tizenkettős szám irányába. Úgy látszik, valamikor azt kértem tőle, hogy délkor
(vagy éjfélkor?) ébresszen (lehet, hogy nem tette meg, kitelnék tőle).
Furcsa egy jószág ez az ébresztő mánus. Merőben elüt testvéreitől. Már külalakja
is más, hisz fényes sárgarézből készült, nem úgy, mint szigorú, fekete testvérei.
Egyik végén a világ összes órájának járásával ellenkező irányú, ágaskodó nyilacska
van. Mintha azt jelezné, hogy ez az egész cirkusz az idővel egy nagy turpisság
csupán. Hogy a lényeg nem a visszafordíthatatlan múlásában keresendő, hanem
titkos és magányos bátorságunkat kihívó visszafordításában, amely révén lerázhatjuk
időtlen igáját. Az örökkévalóságnak úgyis mindegy, hogy mi történik véges emberi
életünkben, hogy reggel meghatódva felkelünk-feltámadunk, és este megilletődve
lefekszünk-meghalunk.
Mánusom – bátran nevezhetem magaménak, hisz matrónám érzékeny testében kedvem
szerint én regulázhatom – másik végét a felkelő Hold öble zárja le (erről lehetne
még írni!!).
Felfelé, az idő ellenében röpülő nyíl. Öblös, ölelő Hold...
Szerelmeskedésre csábítanak mindketten, arra, hogy többet sohase húzzam fel
legkedvesebb órámat.
Heidelberg, 2000. december 3., hajnali fél öt múlt tizenegy perccel (őkel-
me szerint)
HAJDU FARKAS ZOLTÁN