Kolozsvári Papp László
Kolozsvári Papp László
A KÁOSZ CSONTVÁZA
A budapesti Nemzeti Színház Nagyváradon és Marosvásárhelyen játszik – még
mindig furcsa számomra (vajon még kinek?), hogy ezt a fél mondatot csak úgy
leírhatom; Tamási Áron Tündöklő Jeromosa kerül színre; nagy siker,
forró hangulatú színházi esték. Aztán a társulat hazatér, s a stúdiósok –
erdélyi ember jobban érti, ha akadémistákat írok – nem fogynak ki a panaszból:
hogy egér volt a szállodában, nem fűtöttek, ahogyan azt megszokták – vagyis
pazarlón, teszem hozzá –, hogy az étel alig ehető, hogy a színház igazgatójának
a buszt kell visszaküldenie –, telefonálni ugyanis nem lehet, mondják – azzal
az üzenettel, hogy egyik városból a másikba költözve, jobb szállodát
rendeljenek Budapestről...
Tünet értékű a bekezdés, így, félbehagyva is. A stúdiósokban az a jó – magam
harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi akadémista élményeimre visszaemlékezve
–, hogy forróvá lelkesítve a meleget, jéggé fagyasztják azt, ami csak hűvös.
Úgy érzik, így mélyebben merülnek a dologba, ami esetünkben az, hogy ekkorát
fordult az anyaországi közhangulat a határainkon kívül élő magyar kisebbségek
iránt. A nyolcvanas évek ifjú nemzedéke – ha csupán az évek számát vesszük –
ugyanannak a generációnak az eleje és vége – még az Erdély története három
kötetét, Bibliát és P. Szűcs előtti Mozgó Világot csempészett
be Erdélybe – milyen rossz volt a lap!, te jó isten, még ha Kulin Ferenc Bauer
Tamást védelmezi is benne; s emlékeztethetnék még egy pár efféle utó fura
ficamra –; a nyolcvanas évek ifjai autóstoppal, lelkesen, félfenekű farmerben –
a lányok is, ez a divat, a kosz úgyis mindent eltakar – barangolják be
Erdélyt, a bruegheli tájat; napjaink stúdiósának elcsapja hasát a csorba, félő,
hogy nem hajlandó fellépni, ha a Nemzeti jobb sorsra érdemes igazgatója,
Ablonczy László (aki színházával együtt épp csak hogy megúszott egy
tisztogatási akciót, amit már nem úszik meg a Rock Színház és a Thália – a
Tivoli Színház önmagában már magyar agyrém és ön – illetve helyzetnemismerés:
színházat építeni, beindítani, amikor az már öt évvel ezelőtt, 1991-ben is
nyilvánvaló volt, hogy annyi kőszínházat, állandó társulattal, amennyi a
fővárosban, egyáltalán az országban van, fenntartani nem lehet; csak azért nem
verték, verődött még szét, mert sokkal erősebb az érdekérvényesítő képessége,
mint például a könyvkiadásé volt, ), nos, ha a Nemzeti igazgatója nem
intézkedik a kényelméről.
De hogy elrúgjam magam a színházi ügyektől: emelkedett lelkületű illetve
karvalyka könyvkiadók és szerzők öt-hat évvel ezelőtt még szerény haszon
reményében írhattak „drága magyar testvéreikről”, a határokon túlról,
napjainkban pedig a Kassáról elszármazott, Kassa környéki falvakban
rokonlátogató újságíró arról mesél, hogy az elszegényedés, alkalmi skálán
mérve, öt fokozatot mélyült: szarvasmarha még volt minden háztartásban, már
nincs (nem az angol marha-agylágyulást érezték meg), eltűntek a kisebb
haszonállatok is, már csak a baromfi kapirgál; s ha ötvenkét csirke képes
magának életet összekapirgálni évente, a család hetente egyszer eszik még húst;
városba eljutni már nem lehet, annyira megemelkedtek az utazási költségek.
Autarchia van-lesz; kényszerű, csak mint a középkorban volt; falusi gyerek
húszéves kora előtt nem lát várost, s akkor, ha a nyomor odaűzi, Németh László
regényének, a Bűnnek szegényembersorsa vár rá, ránk pedig a helyzetet
átlátó értelmiségi hős szemcsípő tehetetlensége.
Avagy! Amint a népbarát szociál-liberális kormányzat nekilátott Bokros Lajos
volt pénzügyminiszter vaskesztyűs kezével – mintha csak rozsdás vasujjakkal
próbált volna gobelint varrni – a „nagy alrendszerek átszervezéséhez”, az
egészségügyhöz például, tüstént odalett a „drága magyar orvos testvéreim és
barátaim” epitheton ornans, más állandó kísérőjelzők léptek a helyébe, köztük a
legérdekesebb az erdélyi maffia, mivel egyszerre tud kedélyes és
vészjósló lenni – így, leírva tán nem is annyira, mint magyar ajkon
lebegve-rebegve...
Hogy fogy a térségben a fóka, s nő az eszkimók száma, azt mi sem mutatja
ékesebben, mint a Schengeni Egyezmény. Nemcsak Erdélyben mondják igen okos
értelmiségiek, hogy a Nyugat hülye! – hanem Magyarországon is. Nos, a Nyugat
már több évtizede fél, hogy egyszer megindul feléje a Harmadik, a Negyedik
Világ – ebben mi még benne se voltunk –, s az olyan negatív utópiákat, amilyet
– nagyon tehetségtelenül! – Jean Raspail francia újságíró regényesít meg, immár
felváltják a láthatatlan falépítések. Nem Kínai Nagy, annál sokkal
áthatolhatatlanabb: schengeni fal! Most épp Magyarország és Ausztria határán
húzódik. (Raspail úr, hogy ne hagyjam kielégítetlenül az olvasó kíváncsiságát,
azt a képzeletbeli helyzetet regényesíti meg a nyolcvanas évek elején, hogy
hatalmas hajókat bérel Indiában valamiféle fanatikus szekta, azokra tízezrek
zsúfolódnak fel, s a karaván megindul a francia Riviéra felé, a tévé persze
közvetíti, azt is, hogy a megfulladt, szomjan halt utasokat miként szórják a
tengerbe útközben – borzalom, halál minden mennyiségben és minőségben!,
emlékezzünk csak a Magyarországon, egy kamionban megfulladt menekültekre
–, ám az utánpótlás akkora, hogy a veszteség észre sem vevődik.
Bizottságok, kormányok ülnek össze és őrlődnek föl, hiszen egyrészt
humanistának és valóban liberálisnak kell lenni, másrészt tenni
kellene valamit. Elsüllyeszteni a hajókat? Mi sem volna egyszerűbb!
Tízezerszámra küldeni az óceán fenekére fegyvertelen, védtelen, nyomorgó
embertársainkat...? Legalábbis egy nagy: hümm!... Az emberrakomány partot ér, a
Riviéráról már elmenekült mindenki, s az ember-sáskajárás fölesz, elpusztít,
eltüzel mindent. Érthető: fenn kell tartania a puszta létét. Nem várható el
tőle, hogy a lét alatti tengődés, amiben egyebek mellett a Nyugat mérhetetlen
fogyasztása, a tőke csillapíthatatlan étvágya tartotta, ráébresztette volna,
hogy a jóléthez termelés, munka kéretik. Léte európai értelemben agylágyító
monotónia, piszok és elhullás közepette csordogált; hogy megindult, s végül
célhoz ért, hihetetlen szaporaságának tulajdonítható... Folytathatnám, nem
folytatom, a könyv nem jelent meg magyarul, tudtommal.)
A Nyugat tehát nemhogy hülye, de okosabb már nem is lehetne, amikor megépíti – közénk
és közéjük – a Schengeni Falat, számít erre az új népvándorlásra.
Amiképpen a délszláv háborúra is számított, hiszen – mit ki nem fecsegnek az
újságok! – a Pentagon vagy melyik amerikai főhivatal megrendelésére még a
nyolcvanas években elkészült a fokozódó jugoszláv válságnak négy lehetséges
kimeneteléről a forgatókönyv, nagyon változatosak voltak, mint írják, csak
egyvalamiben egyeztek meg: a háború elkerülhetetlen! Hát nem bejött nekik!? Az
érdekes azonban az a példánkban, hogy miközben mi, néhány kócos, fonnyadt humán
értelmiségi, azt kértük, követeltük, hogy ismerjék el azonnal a nyugati hatalmak
a jugoszláv utódállamokat, ők kivárták, hadd robbanjon ki, harapódzék el
(eszkalálódjék!) ez a háború, válogassák ki magukat egymásból az etnikumok
(magyarán: irtsák egymást a belefáradásig, s amikor a vértől és a rettegéstől
annyira meggyengültek az életben maradottak, hogy maguktól is elhagyják
otthonukat, és felgyújtják azt, akkora tankokkal és egyéb páncélozott
járművekkel mennek oda békét teremteni, hogy egy hét alatt szétpasszírozzák
velük a taszári utat).
Fölkészültek ők a legrosszabbra most is.
Hogy igazuk lesz-e újfent?!
Nem én leszek a megmondhatója. Magyarország kapott két keskeny ösvényt,
csapást, egérutat. Az egyik valóságosan is az: a magyar kormány kieszközölt egy
külön sávot a magyar állampolgároknak az osztrák-magyar határon arra az időre,
amikor életbe lép a Schengeni Egyezmény. És egy elvi, politikai esélyt: vigye
át a Schengeni Falat az ország keleti határára...
Az ember itt kiteszi a három pontot, s megpihen. Szólni nem nagyon tud.
Asztalra teszi, erdélyi barátai s maga közé a flaskát, a helyzet annyira
képzeletbeli számára, egyszersmind annyira valóságos, hogy az asztal túlfelén
nem csupán azok a barátai ülnek, akik még élnek, hanem azok is, akik már
meghaltak – vannak már szép számban –, ott ül az élők közt az Anyja is, aki
nyolcvanöt esztendősen Kolozsváron lakik, túlélt világháborút, ötvenes éveket,
Ceauşescut, bevásárol a nála is gyengébbeknek, csak télen nem jár ki már,
csúszós, fiam! – hogy az út, Anyám? Hát még a történelem! –, az ember tehát
csak ül, néma.
Így nézzük egymást, a többi demagógia.
Demagógia az is, hogy hazádat, szülőföldedet el ne hagyd! Mondhatja azt költő
vagy püspök; lánglelkű kolozsvári kisiparos vagy számítását némi Moszkva téri
embervásáron meglelt szatmári ezermester (a magyar kormány épp most hirdetett meg
irtóhadjáratot az adóztathatatlan fekete munka, mutatis mutandi ellene, fedő
neve jobb már nem is lehetne: János! – ez nem álnév).
Demagógia az is, hogy menj!, mentsd az irhádat, amíg nem késő! Hová a
jószagúba?! Ha mérhetetlen ügyeskedések, fifikák, magyarán csalás, hazudozás
árán sikerül is a lelépés, az egyenlő a pszichikai halállal! Teszek én a
pszichikai halálra, mondja Gyula Svédországban (illetve: Svédben!, mint mondja,
zsigerből fakadó iszonyatomra e szóképzés és társai hallatán), adják ide nekem
a dohányt, a többi szar duma! Hogy nem valami sok? Átszámítom lejre, s a
boldogságtól forrónak érzem a fjord vizét, ha lábat mosok benne, többre ugyanis
nem nagyon telik. A gyereket még értem, az unokámmal jelbeszéddel értekezem.
Dolgom itt nincs, már a száműzetés keserű kenyere sem vonja sugárkoszorúba
puszta létemet (ennél nagyobb képzavart nem tudtam kitalálni, hogy
érzékeltessem fej-beltartalmát).
Demagógia végül a maradás is. Ami eddig volt, az még csak a szerény kezdet. Nem
a hideg és az éhség, az ellenségképből fölprédálandó ellenséggé válás, a
funárok lelki-iszonya üli meg az embert, – hanem a történelem lassú, közömbös
ballagása – a most épp ereszkedő sarka alatt egy pár nemzedék nyaka. Az a
hosszú, az én nemzedékemet már biztos sírba tevő, elégtétel nélküli – még hogy
művészi, írói?! hol él maga, tollforgató úr?! – korszaka Magyarországnak éppen
csak hogy megkezdődött, ami eléggé nem részletezhető okok miatt Romániában még
csak el sem tudott kezdődni.
Próbálkozzunk mégis a felvázolásával. A javakon itt már megosztoztak nagyjából,
ha nem lesz kataklizma, a kleptokrácia – ahogyan újabban mondják azokra, akik
törvényes végbevivői a világtörténelem legnagyobb szabadrablásának (ezt is
mondják újabban) – befejezi az osztozkodást az országon, s nekiviheti a
bérmunkába züllesztett magyarságot az eredeti tőkefelhalmozásnak, szebben: hogy
magyar tőke is legyen. Mert (egyrészt, s ezen már csak röhögni lehet) demagógia
az is, hogy ne adjuk oda javainkat a külföldieknek, csakhogy akkor javaink úgy
fognak a fejünkre omlani, tőke hiányában, mint – egyszerű példával – a régi
kastélyaink, melyekkel máig nem tudunk mit kezdeni. Vagy elviszi bagóért Hans,
vagy elmossa lassacskán az eső. Vagy még közismertebb példával: mint az évek
óta lakatlan New York-palota, Budapest kellős közepén, ahonnan kipenderítették
a lap- és könyvkiadókat – a Szépirodalmi Könyvkiadó könyvszekrényeinek egy
részét én vettem meg: egy falásnyi irodalomtörténet! –, a faragványokat
drótháló tartja, a járókelőket deszkaalagút óvja a leomló kövektől; legutóbb
egy félig lidércnyomás (vagy tán egészen az!) segédállamtitkár tépte a száját,
hogy odatelepítsék a Nemzeti Színházat, ekkora lólábat még nem látott az
ország, ami a kormányzat köpenye alól kilógott, amint államtitkári szinten
lobbizik-pitizik egy milliomos magánvállalkozó befuccsolt telek- és
épületspekulációja életre pumpálásáért, mellesleg a nemzeti adakozás
lenyúlásáért.
Egy szó mint száz, az is demagóg, aki azt mondja: megleszünk mi itt magunkban
is, nem kell nekünk a sok úri huncutság, amit a modern világ kínál, ha New York
is az a palota, magyar legyen, az angyalát!, aztán ha a fejünkre omlik – a tőke
hiányában megújíthatatlan villamos- és gáziparral és -szolgáltatással,
úthálózattal, vasúttal, nyugdíjrendszerrel egyetemben (a dohány már régebben,
még a jó kádári időkben ugrott!), legyen meg Isten akarata!
Hát így, kényszerképpen, fog- és ízületcsikorgatva osztoztak meg itt a javakon,
s amikor Kolozsváron filmet forgatott a Magyar Televízió, s helyszínt keresett
– olyasmit, ami régi mozik kopott, szakadatlan esőzés képzetét keltő filmképein
a harmincas évek Kijevére emlékeztet, a stáb meglepődve tapasztalta, hogy elég
kimenni az Irisz-telepre, a Dermata környékére, ott van – rozsda marja, nem
ragyog – a teljes harmincas évek ipari romhalmaza, a hozzávaló
gunyhó-lakóházakkal együtt; de ha új lakótelep kellene, van az is; aztán,
amikor hátha van jobb is!, felkiáltással elautózott Aranyosgyéresig, látta,
hogy egyéb sincs! Ipari romok, a nagy-nagy román nemzeti büszkeség, pőj nój
navem dátorí! hozadéka, a pőj lá nój nu szunt rus! mellett! Ez
volt az ára! Emlékszik-e még rá valaki? Megvan belőle talán még a
hitelképesség? Vagy már az se? Hiszen föl kell venni ugyanannyi dollárt –
divatosabban: korpát, dohányt, lét! –, amennyit Románia egyszer már kifizetett,
vagy be kell engedni működő tőke formájában, hogy megkezdődhessék ott is annak
a földrésznyi gazdasági csődnek a lassú, több nemzedékre munkát,
munkanélküliséget és nyomort adó felszámolása, melynek földrajzi határai a
Schengeni Határ, de nevezzük csak Falnak, és Kamcsatka közt húzódik, ahol még a
Behring-tengert is sikerült a szovjeteknek tönkreszenynyezni a békeharcukkal.
Ki mer erdélyi embernek tanácsot, intést adni, ha ezt végiggondolja, pedig ez
még csak szelíd, vértelen vázlat. Van másik! ahogyan a
zenebohócok mondják. Most kell igazán szeretni és megbecsülni embertársainkat,
hogy megértsük azt, aki mondja, mint mondta volt évekkel ezelőtt Szilágyi
István: „én kalandor természetű vagyok – én maradok”, vagy parafrazálja Sütő
András a Luther Márton wormsi szobra talapzatának feliratát: Hier bin ich,
hier bleib ich!, hogy még ugyanazzal a lélekkel, legszívesebben azt írnám:
ugyanazzal a füllel, ha nem volna képtelenség, meghallja és befogadja azt: hogy
egy életem van, s ha ezt még – néha önző gyengeségből – oda is nyomom, be a
talapzatba – a gyermekemét nem adom! Legyen tán neki más sorsa, mint ami nekem
megadatott.
Ráadásul, alkalmasint, ez utóbbiban is téved. Angolul van erre elterjedt
mondás: no winn party!, olyan mérkőzés, amelynek nincs nyertese.
Ha pedig az, amit a kleptokraták – a nemzeti vagyonok szétlopkodói, minden idők
legundorítóbb folyamatának harcosai, mint a La Stampa írta – modernizációnak
neveznek, s amibe Magyarországnak épp most roppan meg a gerince (morális
értelemben is) –, Romániában is elkezdődik, s el fog kezdődni (még csak a
kóstolgatás folyik, a politikai feltételek érlelődnek, s funári és kevésbé
könnyen megjegyezhető nevű fundamentalizmusok még túlontúl erősek), akkor
minden addiginál iszonyúbb nélkülözés száll alá a bruegheli tájra. De a kört ki
kell terjeszteni Ukrajnára is, ahol az ifjabb nemzedék már megtudta és
folyamatosan értesül róla, hogy van tőle nyugatra egy ígéret földje, kánaán,
édenkert, eldorádó, s akkor szárazföldön következik be a nagy negatív utópia, a
vándorlás babakocsival, benne a baba mellett a család minden értéke, egészen...
úgy van!... a Schengeni Falig!...
Az ember kiteszi újra a három pontot, hiszen maga is bízik benne, reméli, hogy
a történelem nem ezt a forgatókönyvet fogja megvalósítani. (Ezt mondta volt a
szarajevói polgár is, három-négy évvel ezelőtt! Ő már túl van rajta,
tömegsírjait épp most tárják-tárogatják fel a mélypszichológusokkal
megerősített amerikai katonai egységek speciális alakulatai.) S mivel az ember
író, erőt vesz magán, s elhatározza, hogy a lélekkel fog foglalkozni. Lírizál!
Hiszen amikor közhangulatot huhogó színészpalántánk és a megélhetés rideg
tényeitől nemzeti-érzés mentesített magyar-tarka hatása alól szabadulván,
beautózik a bruegheli tájba, már a Királyhágónál elfeledte, hogy őt itt
veszélyek fenyegetik, hogy a legkisebbet említse a maga szempontjából – a
magyar-tarka egyik vezérlő szempontja –: az ő hasát nem csapja el se a
pacalcsorba, se a mititej. Az élet és élni akarás harsány és egészségesen vad.
Neki – nekem – otthonos és természetes, hogy az emberi viszonyokat még belengi
valamiféle patriarchális kedély és szívből jövő melegség. Ez a tájon most
áthaladó néhány nemzedéknél már meg is marad, hogy az utánuk következő milyen
lesz, Brassótól Nagyváradig, Temesvártól Borszékig, az még nem tudható. Abból
nemigen lehet következtetni, hogy milyen lesz (vagy milyen volt) az, amely
áttelepült Magyarországra. Olyan-e mint Boross Zoltán, teszem azt, aki óne
zsinór bejelenti, hogy ő bizony a Duna TV alelnöke óhajt lenni. Igényét a
Magyar Köztársaság alelnökségére még nem jelentette be. (Ezekből és hasonlókból
csurran aztán össze a magyar közvéleményben az, hogy erdélyi maffia. De
abból is, amit közzétettem már egy lapban: 1986–94 közt 1550–1600
erdélyi-romániai orvosi diplomát honosítottak Magyarországon. Az adat hiteles,
a „nagy alrendszerek – például az egészségügy – átszervezése” során utcára vagy
éhbérre kerülő magyar orvosok nem ismerik ezt az adatot, csak érzik. És
éreztetik a társadalmi közegben, ami mindent, ami magyar és határainkon túlról
jön, legyen a volt Szovjetunió vagy a volt Csehszlovákia, volt Jugoszlávia,
félelemmel és gyanakvással fogad, s ki tudja, fennen tán tiltakozni fog, lelke
mélyén azonban alkalmasint megnyugvással fogadja a Horn- vagy
valamelyik-Horn-kormány amaz erőfeszítését, hogy sikerült átrakni a Schengeni
Határt Magyarország és Románia közé, mint követelik ezt tőlünk, állítólag, a
nyugatiak, s vadászkutya legyek, ha ez igaz.)
S ha már Nemzeti Színház-i stúdiósokat használtunk mérőműszerként, adjuk meg
nekik azt, hogy – igaz, döbbenten! – azt mesélik: az utcán Vásárhelyt
megállítják ifj. Jászai Lászlót, hogy művész, úr, nagyon szép volt, jöjjenek
máskor is és a többi. Mert hogy van az, kérdi a magyar ifjak emez új nemzedéke,
hogy egy művészt csak úgy megállít a közönség az utcán, szól hozzá szeretettel,
csak hogy meg nem tapogatja!, ilyet ők Budapesten nem tapasztaltak! Hát nem is!
Ez a nemzedék, gondos nevelői ráhatásra másképpen szocializálódik, röstelli
hogy magyar, de hogy egészen pontosak legyünk: a magyari létnek egy bizonyos
formációját lelkileg és kellékileg korszerűtlennek érzi, a természetes és
létező nemzeti érzése számára pedig a társadalom és intézményei nem adnak
öntőformát, elfojtandó rossznak tartják, globalitásról, multikultúráról beszélnek
neki – multi-kultiról, ahogyan Tamás Gáspár Miklós írja –, Európáról, ahova el
kell jutnia, ám – hogy csak ezt a szót vizsgáljuk meg közelebbről –, egyre
elmázolódottabb, gőzölgőbb e szó. Mit kezdjen például a létező nemzeti
érzésével, amikor azt olvassa az újságban (Új Magyarország, 1996. március 19.),
hogy Konrád György szerint nincs szükség nemzeti tudatra, mert
„Egerben tanuló fiam mesélte – nyilatkozza a lapnak Medgyasszai László, volt
kormányszóvivő és államtitkár –, hogy a Századvég Politikai Főiskola tartott
egy tanfolyamot, ahová Konrád Györgyöt is meghívták. Azzal nyitották meg, hogy
nincs szükség nemzeti tudatra, identitásra, mert Európába készülünk, s csak
gátolná az odajutásunkat”. Konrád György Kossuth-díjas magyar író, nyilván
minden eszközt, végső soron a Demokratikus Chartát is igénybe fogja venni, hogy
tisztázza azt, amit természetesen föl se merek tételezni egy Kossuth-díjas
magyar íróról! De mit kezdjen egy ilyen, harántujj magas betűkkel szedett
cikk-címmel egy stúdiós a Nemzeti Színházból? Egyvalamiben vagyok csak biztos:
kezdi elfojtani nemzeti tudatát – ahogy, mint gondolja teszik a francia, brit,
dán és spanyol ifjak is, hogy a katalánokról és a baszkokról már ne is tegyek
említést –, s lesz belőle olyan csonkult lelkületű ember, amilyenek vagyunk
valamennyien, akik túléltük a létező szocializmust, természetes érzéseink,
indulataink, gondolataink fő-főiskoláját vagy idomító-porondját.
Lírizáljunk tovább! Odahagyva a stúdiósokat, immár egészen otthon érzem magam
Kolozsváron, amikor elmegyek – jó egy évvel Horn Gyula feljövetele előtt
– egy Korunk-találkozóra, ahol válogatott erdélyi értelmiségi-művész
csapatnak fejti ki nézeteit válogatatlan magyar világpolgárok csapata (azóta ők
is válogatottak lettek: Gellért Kis Gábor, Gombár Csaba, Hegyi és Földes urak),
miből is ámulva értesülünk tőlük, hogy pártot szervezni etnikai alapon
helytelen – színhely az RMDSZ kolozsvári, Fürdő utcai székháza. Hogyhogy,
döbben vissza, már nem emlékszem, kicsoda, a Balogh Edgár, Gálfalvi Zsolt,
Szász János vezette csapatból: hát nem abból adódik az embernél a pártosulás,
hogy szeretne megvédelmezni számára fontos, ám fenyegetett értékeket...? Innen
a helyzet már olyan, mint a sugárhajtású repülőgép és a Alpok hegygerince:
Isten ments, hogy találkozzanak!, holott azt mindenki tudja, hogy a repülőgépek
előbb-utóbb le kell szálljanak, de hol van itt egy (le)futópálya? Hol van légi
irányítás, legalább szóbelizés gép és föld között? Hiszen nemhogy a rádió, de
az élőszó sem közvetít!
Innen pedig egy ványadtka kört az alapszerződések fölé is tegyünk meg-megújuló
lírai hevületünktől vezérelve. Miközben e sorokat fogalmazom, értesülhetne a
művelt világ, ha törődne a káosszal, amiben élünk, a nemzetközi egyezmények
érvényesítésének egészen eredeti, szlovákiai módozatáról. Ratifikálták
Pozsonyban a magyar-szlovákot, előzőleg azonban törvényt hoztak, hogy néhány
pontját – nem mindet! – megváltoztatták! Ennek jóváhagyása aztán már nem
ütközött akadályba. A nemzetközi jog egészen új távlatait nyitották meg ezzel.
Nem kell immár aláírni egyezményeket, s utána csöndben és szívósan szabotálni a
végrehajtásukat, egészen addig, amíg kiadják lelküket. Törvényt kell hozni,
aztán magyarázza csak, aki akarja az Európa Tanácstól a különböző kormányfőkig
mindenkinek, hogy egy olyan egyezményt írtunk volt alá, amit nem lehet utólag
honi törvénnyel megváltoztatni. Nyugati politikus ezt fel sem fogja, ha
felfogja, el sem hiszi, ha elhitte, tüstént el is felejti. Nonszensz!
A magyar sajtó arról számol be egyre lelkesebben, hogy a magyar-román
alapszerződés aláírása útjából sorra hárulnak el az akadályok. Csak úgy
mondom...
Úgyhogy otthon érzem magam Kolozsváron, átvitt értelemben is, amikor leülök a
konyhaasztalhoz a Széchenyi téren, s megkérdem Anyámat: mesélj, ki halt meg. Ő
pedig újabban azt válaszolja: már olyan öreg vagyok, hogy az én korosztályom
többnyire már halott, a fiatalabbakat pedig, ahogyan az iskolában az
alacsonyabb osztályba járókat, már nem tartom számon. De aztán mégiscsak
megerölteti magát, s mond egypár nevet, ám hamar kiderül, hogy nem az ő
érdeklődési köre szűk, hanem az enyém, őt az élet jobban érdekli. Tüstént
megered a nyelve, ha a piaci ellátásról beszél. Szellemileg frissebb, mint én,
de huszonnégy év a Haza Tölgyéből, a huszonnégy év, úgyhogy azzal kezdi: minden
kapható! Csak az árak! Mondom, vendégem vagy, Anyám, a hátra levő éveidre (az
egész család szörnyedezik-mulatozik a morbidizálásainkon!), ő azonban sportot
űz abból, hogy kijön a nyugdíjából – tavaly ment százezer fölé –, és
ámulatomra, ki is jön belőle, csak ha itt vagytok, fiam, azt már nem tudom
kihozni. Lefegyverző, szavamra! A „kihozni” szóban csalafinta alázat és gőg
lappang, felülmúlhatatlanul kedves képmutatás. És persze: a játszma! Tudja,
hogy hergel vele. Első nap azonban még nem szoktunk összeveszni.
Másnap-harmadnap utak a városban. Antikvárium, hátha horogra akad egy régi
kiadású Verne, volt már szerencsém egy múlt század végi, majdnem nyomdatiszta Két
évi vakációhoz. Barátok! Halnak, s ami a legszomorúbb, hullnak is. Hadd ne
írjak neveket, sokan vannak, s nem csupán Kolozsváron, minden viszony, ötven év
fölött megőrződött barátság (szerelem) balzaci (stendhali) regény.
Elálldogálások utcasarkokon. Semmi lírai elrévedezés azon, hogy ott voltam
ruganyos tizenéves, ahol most rövid séta után is padot keresek. És mégis! Az
elemészthetetlen odatartozás, összekeveredve valamiféle iszonnyal, amit csak az
író tud bennem oldani. Vajon, aki nem ír, mivel oldja, abban feloldódik az
idővel? De hát ezt az iszonyt is illendő volna közelebbről megvizsgálni, hiszen
így odavetve még tán az én érzékenységemet is sérthetné, ha nem tudnám, hogy
nem az elszemetesedett szülővárosomtól iszonyodom, a szennytől konkrét és
átvitt értelemben; nem a magyari gyomornak szokatlan tárkonytól és
kaporcsombortól rándulok össze, hanem a történelemtől, amin már nem tudok
változtatni, legfeljebb megérteni, s a történelmemtől, amit nem láthatok előre,
csak hát jó erdélyi borúlátással: előérzek... S elég volna már! Hiszen épp ott,
Kolozsváron vagyok különösen sebezhető és fegyvertelen, nincs homokja a
struccnak, hogy beledughassa a fejét, az erre-arra nagyképűen és kényszerűen
ráfordított idő ott szabadon, s csőstűl szakad a nyakamba.
Így van aztán, hogy második-harmadik napon már veszekszem Anyámmal, aki érti
is, nem is, miért vagyok hisztérikus. Talán inkább nem érti. És nem is akarja!
Neki Kolozsvár harci feladat, amióta az eszét tudja. Hogy csak a világháborúig
ugorjak vissza, amikor el kellett döntenie, megszülje-é fiát – engem – a
világégésre (érdekes hogy a kérdést úgy teszik fel mai fiatalasszonyok
Magyarországon: megszüljem-é gyermekemet arra a tartósan és lassan lefelé
konyuló életszínvonalgörbére, ami nekem van?! ó tempera, ó móric!)? Vagy
később, egy kis ötvenes évek, megannyi apró, ám Duna-csatornát érő
szabálytalansággal, törvénytelenkedéssel eltartott család: varrás iparengedély
nélkül, gombbehúzás, válltöméskészítés és a többi. Aztán a nyomorok közt a
végképp megszokhatatlan, mert – no lám, csak a jó tiszta-sztálinizmusban, adott
szabályok közt, még lehetett magyarnak lenni, nem kevésbé, szinte, mint
románnak, de amint lemegy Erdélyről az egyen-diktatúra, jön a nemzedékek lelkét
átszövő-átrágó román... hm... fundamentalizmus! A ceauşizmus és a
funariotizmus. A lassú fölevés stratégiája – de hisz ez már az én történetem
is, nem csupán az Anyámé! Hányadik erdélyi nemzedék is ez már, a mai
huszonévesek, akik hamvasztásra ítéltetnek Trianon óta? A hetedik talán.
Miért csodálkozik aztán akárki, költő avagy püspök, én avagy én (nem elírás,
legalább kettő van: az egyik most épp Kolozsváron, éjszaka, amint nem tud
elaludni ezektől a gondolatoktól; s a másik, aki itt ül az íróasztalnál, és
ezeket a tehetetlen sorokat írja), hogy ez a nemzedék immár egészen más.
Markánsabban más, mint amennyire a dolog természetéből következően különbözik,
tagadja egyik nemzedék a másikat. Ez nyersen pragmatikus, hajlamosabb átvágni a
gordiuszi csomót, de hogy érthetőbben fogalmazzak: átharapni embertársa torkát,
s nem bíbelődni a vernek a száj széléről való letörlésével. Igen, ott is ott
van belőlük, Kolozsváron. Eszményeik, ha vannak is, beléjük sültek;
érzelmesebbek talán, mint évtársaik Magyarországon, de egyszersmind
gyakorlatiasabbak. Ilyennek kell lenniük? Nem tudom. Ilyenek. Nekik immár egy
másik történelmi kihívás jut. Fura módon, jobban meg tudom érteni az ő
történelemre adott válaszukat, mint saját nemzedékem summákságát. A különböző
juttatások és magyarországi pénzek felkentjeit. (Nincs az a pénz! – kiáltják. –
Na, de ha van?) Pedig az ő (az én) történelmük megtaníthatta, hogy ez
pártzsold, nem ingyen adják; vagy ahogyan A tanú című híres-hírhedt
magyar filmben mondja Virág elvtárs: „Lehet, hogy egyszer majd mi is kérünk
magától valamit, Pelikán elvtárs!” Bizony, bizony! Miért nem lehet legalább
ettől megkímélődni? Fiúk! S újabban lányok! Nem meggyőződésből teszitek, hiszen
azt sem tudjátok, miről lehetnétek meggyőződve. Káosz van!
Mi volna akkor hát a címben ígért csontváza a káosznak? Azzal áltatom,
hitegetem magam, hogy ezekben a sorokban és a sorok közt fölsejlett egy-egy
csontdarab. A bokacsont a nyakcsigolya helyen, elálló lapockacsont a fül
képviseletében, orrcsont a farokcsigolya geopolitikai térségében. Ennyit
hirtelenjében egy önjelölt kelet-közép-európai Magritt-től. Az a szörny még a
rémfilmben sem szerepelt, még nem találták ki Hollywoodban. A Szörny vagyunk mi
is, akiket a szörny megesz; de vagyunk az a mi is, akik menekülünk előle,
horrorfilm-dramaturgia szerint. Rém vagyunk, egyszersmind sok kis öntudatlan
alkotóeleme a rémnek, s még csak sejtelmünk sincs róla, melyik részén helyezkedünk
el, az agyban-e, mint révetegen és egyre bizonytalanabbul mondogatjuk
magunknak, avagy a luciferi bélcsatornában, ahonnan az istenfélő középkor
fantáziája értelmében fogunk, kellőképpen megérlelődve kilövellődni... Mert ha
nem valósul is meg a negatív utópiák valamelyike, a nagy spontán keleti
népvándorlás, ami úgy kenné föl Magyarországot a Schengeni Falra, ahogy vajat a
kenyérhéjra a héjon végighúzott kés... Vagy ha nem, vagy ha valamelyik-Horn
kormánynak, Akárki-kormányának mégiscsak sikerül átraknia Európa határát
Magyarország nyugati feléről a keletire, lesz-e még magyar, aki képes lesz
tükörbe nézni? Hiszen a nemzeti érzés és a „szükségtelen” nemzeti tudat azért
apadozik magától is, mert épp ezekre a tudattalanul is mardosó kérdésekre nem
leli a választ. Hogy nincs válasz, az magyarázat, nem lelki Davos. Ha pedig,
mint illik, Davoshoz hozzáveszi az ember a varázshegy fogalmát, immár az sem
olyan paradicsomi hely, legfeljebb sí-.
Amikor ennek az írásnak a vázlatát fejben összeraktam, budapesti színészpalánták
erdélyi egérlátásától a magam rémlátomásáig, önfeledt befejezés, afféle virágos
virány képe lebegett sokdioptriás lelki szemeim előtt. Hogy hát csak nyugodtan
bele, öregem, vájj csak le a mélyére, a végén majd feloldod az egészet azzal a
javaslattal – hátha épp ennek érkezett el a történelmi ideje, mondani kell, ki
tudja?! –, hogy Erdélyből Elszármazott Magyarok Világtalálkozója! EEMV! A Látó
és holdudvara épp alkalmas egy ilyen rendezvény megszervezésére. Nem holmi
„drága magyar véreim!” retorikára, hanem – beszédek persze volnának, nincs az a
hatalom, ami meg tudná gátolni retorikában lubickoló embertársainkat nézeteik
kifejtésében, hogy egyrészt és másrészt, ámde és viszont! – néhány kőkeményen
megfogalmazott konkrét cselekvési program meghirdetésére, a megvalósító csapat
kijelölésére, és a számonkérésre. Aztán ahogy haladtam előre, s mi tagadás, még
rám is hatott az, amit leírtam, valahogy szégyen és az összeegyeztethetetlenség
érzése fogott el. A szégyen: emlékszem, a nyolcvanas évekből, a Széken tartott
esküvőjére magyarországi ifjaknak, ami rendben végbe is ment, volt népviselet,
és sokrétű szoknyák csak úgy ingtak-bingtak végig a falun, aztán a külhoni
násznép visszavedlett szürke magyarrá, s távozott a balfenéken, s jött helyette
a Szeku, mely már jő előre nyalogatta a szája szélét, mint aki biztos benne,
hogy a finom falatot immár senki se orozhatja el előle. Tudom, Szeku már nincs.
Van másik!, mondja a zenebohóc! S az összeegyeztethetetlenség: nem nevetségesen
és kisszerűen mulatságos félvilágégésekről való rögeszmefuttatások után csupor
vizeket mutogatni fel? Amiket mi, magyarok úgy is oly gyorsan beszennyezni
vagyunk képesek? És nem vigasztal, hogy elmocskoló, elmázoló képességeink
párban állnak a káosz zónájában pofacsontját térdkalácsként hasznosító más
népek ez irányú képességeivel.
De hát ki tudja, minek jött el éppen a történelmi ideje.