Lászlóffy Csaba
PSZICHOSZIMFÓNIA KÉT TÉTELBEN
I.
Seefeld észak-tiroli falucska a bajor határhoz közel. Freud 4000 láb magasságban a szívére panaszkodik. Fáradt, remegés fogja el. Hosszú séták; a hegyi levegőnek köszönhetően testi-lelki egyensúlya (vajon hányadszor?) ismét helyreáll.
S másnak, másoknak köszönhetően is. Ernest Jones – az elszakíthatatlan szakmai „árnyék” – feljegyzése szerint Ferenczi Sándor töltött el egy napot – hosszú elhidegülés után – Freuddal a hegyekben, és a Salzburgban tartózkodó dr. Van Emden két ízben is fölkereste ugyanitt. Hát egy harmadik személy? (Fontosságban semmiképpen sem mondható harmadiknak.) Negyvenen túljutott, megejtő szépségű nő (ki hinné el életkorát), a hetedik X-hez közeledő híres álomfejtő sétáló partnere, mecénása – s támogatója a tudattalan kivehetetlen ösvényein.
A véletlen segíthet, nemcsak az életben – olykor az alkotásban is.
Nekik.
Nekünk.
Hát még a képzelgésben.
*
– Számomra a szexualitás valóban szexualitás – koccantotta a csésze alját ügyetlenül a tányérhoz Freud. Mintha csak sóhajtott volna, kijelentése után megkönnyebbült. – Kegyed Fliess misztikus számaira gondol? Szerinte a szexuális ciklusok, amelyek az egész állatvilágban, sőt talán valamennyi szerves lényben érvényesülnek, határozzák meg növekedésünk szakaszait, betegségeink bekövetkezését és halálunk idejét is. Ő a 28-as és 23-as bűvös számokra esküdött – folytatta enyhe iróniával az öreg. – Mélyebb összefüggést igyekezett kimutatni a csillagászati mozgások és az élő szervezetek létrejötte között.
– A számmisztikával könnyen eljuthatunk odáig, mint azok, akik Cyrano orrával kísérelik meg determinálni az élővilág bonyolultságát. – A hölgy arcát élénkítő grimasz egyelőre a megjátszott kedély jele volt. Freud tudta, hogy partnere válaszaiba elsősorban nem a női szeszélyt, a hangulatváltozást kell belekalkulálnia, hanem (újabb teóriája alapján) az én-hasadást, mely – mindegy, miként ment végbe – az évek során mindenképp elmélyül.
– Én nem láttam soha veszélyt abban, nem tudom, kegyed hogy van vele – nézett fürkészőn a nőre –, hogy szabadjára engedjük a kíváncsiság démonát.
– Csakhogy a kitanult, tudálékos démon veszélyesebb lehet az elfojtott ösztön démonánál.
Marie Bonaparte ezt nyilván szellemesnek is találta. Majd a nap felé fordította fejét, és behunyta szemét.
– A napsütés rendszerint meghozza a jó kedélyt. – A hang konvencionálisan udvarias volt; Freud sejtette, hogy kezét fölöslegesen emelné álla elé, úgysem vehető ki a szakállába rejtett mosoly. – Az én koromban már nehéz bizonygatni, hogy a szabad nemi élet híve voltam mindig, noha jómagam nemigen éltem ezzel a szabadsággal.
– Ami késik, nem múlik – jegyezte meg sejtelmesen a nő.
– Merő időpocsékolás olyan kiszámíthatatlan dolgon töprengeni, mint a jövő – adta meg a gáláns választ a szikár öregúr. – Egyetlen szexuális eszményt ismerek, ezt sohasem tagadtam: a szelíd, nőies nőt!
Ez után a játékos „állok elébe” kihívás után megpróbált felemelkedni ültéből, de úgy látszott, nem sikerül. – Nos, ha az egészségem ilyen gyenge lábon áll is – folytatta kis idő múlva –, a hangulatomat nem engedem elborulni. Mindjárt azzal kezdem, hogy beismerem több évtizedes kudarcomat; s tekintve, hogy a párás levegőben sem látok tisztán – lepillantott a tornácról –, előrebocsátva, hogy a szépnem pszichológiája kétségtelenül talányosabb a férfiakénál, továbbra is megválaszolatlanul hagyom a kérdést: mit akar a nő?
Marie Bonaparte egy percig sem látszott csodálkozni azon, hogy mestere még mindig rugalmas, mozgékony szellem, készen a legcsapongóbb spekulációra és nyitva a legképtelenebb gondolatok előtt. Jóllehet a fizikai szenvedések megviselték – két évvel korábban esett át az első állkapocsműtéten, s minden újabb tortúra után nehezen tudott tollat fogni a kezébe –, tartásán alig vevődött észre a kényszerű, kínos létezés. „Csak egy csonttöredéket kell eltávolítani megint”, mondogatta gunyorosan. Krétafehér arcát mély barázdák szántották, a lila árkokban eltemetődött minden kétely, a könnyes, pislogó szempárban mint vitorlák, hajók siklottak az új ötletek, elképzelések. Már apja halálakor rádöbbent arra, hogy ő mások traumáiból meg saját veszteségeiből él és születik újjá. (Ilyen szánalomra méltó volna az ember fejlődése?) Az örege már túljutott volt azon, amit normális életkornak tekintünk, halála mégis felébresztette benne a régi, háttérbe szorított (visszafojtott?) érzelmeket. Ez az élemény vezette el aztán zseniális felfedezéséhez s az Álomfejtés megírásához. Többek közt e sokk hatására vetette alá pszichoanalízisnek tudattalanját. Harminc évvel ezelőtt is így botorkált ki a szellőzködő nyáridőbe, azzal a ravasz rögeszmével, hogy „be vagyok gubózva, és csak isten tudja, miféle állat mászik elő a gubóból”.
Maga is csodálkozott rajta, hogy a hisztéria milyen váratlanul elmúlt akkor. Legyőzte saját ellenállását. Gátlásait.
Most, mielőtt újabb bódulat kerítené hatalmába – arcának, beszédének eltorzulása is zavarta kiújuló szájsebe miatt –, letépi agyáról a láthatatlan fátylat, szórakozottan simogatni kezdi sprőd szakállát (mondják, persze a háta megett, hogy sokat ad a külsejére, naponta borbélyt hív még egy ilyen meredek helyre is, hogy megnyírassa szakállát, végtére az angol gyep is szüntelen gondozásra szorul). Csak az elhasznált, elfogyasztott test pótlására nem találtak fel semmi érdemlegeset a csodadoktorok – piperkőc úr viteti magát légyottra a tolókocsin, s a kacér delnővé pirosított-sminkelt hullaképű vénasszony kelleti magát, ó, hányszor látott már hasonlót! –; nem ilyen hódításra készül ő nap mint nap, a világmegváltásról különben rég lemondott, minden újabb jelölt tébolydában vagy tömlöcben végzi, ha széplélek; egyébként diktátori székben, esetleg kivégzőosztag előtt. „Megváltást remélni attól, hogy egyszer elhatároztam: lelkem mélyéig kitárulkozom?”... Gondolatban megmosolyogja ezt az ebből-nem-eszem naivságot, s megindul a korlátba fogózkodva lefelé a lépcsőkön.
Az éjjeli vihar után szárítkozó kert élénk színekkel fogadja. Kitisztult háttér, bár egyelőre üres. Ekkor hajol be a képbe az egyedüli, kíváncsiságra érdemesített fej: a Marie-é. (Statisztákra egyelőre nincs szükség, még ha álszenteskedve hajbókoló, mindenre bólogató, fogait villogtató népség nem is merészkedik föl idáig.)
– A pitvarból nyílik minden szépség – fordul a terápiás munkát nyilván rajta is gyakorolni kívánó hercig (valójában valódi herceg)nő felé, aki a tegnap ígérte meg éppen, hogy finanszírozni fogja a csimpánzok viselkedését kutató laboratórium munkáját. (Férje, Dánia és Görögország hercege oldalán ne volna miből?) – Négylevelű lóherét talált az ajtómban? – kérdi Freud, Strindberg után szabadon, s ezúttal nem zavarja, ha pislogását Marie kacsintásnak veszi, legalább eloszlatja őrangyalának fölösleges aggodalmait.
– Megrendítő a felelőssége mindannyiunknak! – szavalja kissé elnyújtott francia akcentussal Marie Bonaparte, midőn a vörös bogyókat ringató bokrok közt előresiet a kanyarban. Örül, hogy öreg lovagja nem zsémbes ma, tehát tűrhető az emésztése. – Kérdésére, hogy mi van az újabb nyüzsgéssel a politikában, mit felelhetnék? Örülök, hogy Mesterem egy percig sem engedte el a kezemet. – Még folytatni szeretné a vallomást, arról, hogy keveseli a feminista mozgalom fontoskodását, erőlködéseit; elmúltak ama szép idők, amikor Bertha von Suttner odakiálthatta a világnak, hogy: „Le a fegyverekkel!” De Freud hirtelen morcosan megáll, mire a belékarolni kész Marie is megmerevedik.
– Az ígéretemet nem tudtam beváltani. – A realitás hangja ez, cseppet sem tépelődő. – Nem faggattam soha a frigiditás fokozatairól, de most már többet tudok a bajok eredetéről. A szülei életéről, különcségeiről. – A világért ki nem mondaná, hogy a Marie apja homoszexuális volt. – A férje ügyeiről valamivel kevesebbet... – Két-három rövid krákogás, majd töprengve lép egyet a nő felé. – Amikor azzal állt elém, egy gyógyíthatatlan szervezetű, hatvankilenc esztendős öregember elé, hogy vállaljam el a kezelését, talán a hiszékenységével hatott reám, a szépségét nem számítva... nem is tudom?
– Egyszer túl excentrikusnak nevezett... Ön vagy a munkatársa, Ernest (?!)
Freud szabadkozva: – Lehet. Erre már nem emlékszem. De némi ígéretet tettem arra, miszerint segítségére leszek, hogy visszahódítsa a szerelemnek ezt a... – kerüli a bóknak vehető jelzőket –, szóval saját magát. És hát, nem sikerült. Még hogyha édeskevés függött is tőlem. Szomorú tudomány, láthatja, kedvesem, a csupaszságunkat, védtelenségünket fölfedő, fátyollebbentő álomfejtés tudománya. – Atyásan előbb a saját, majd a nő homlokára teszi száraz tenyerét.
– Ne beszéljen így! – tiltakozik Marie. Áttetsző könnyek gyűlnek szemébe. – Egy igazi álomfejtő! Az új nemzedéknek is ön az ideálja!
Finom nyikorgás a kavicsokon, majd roppan a régi pad deszkája, ahogy Freud nehézkesen leül. Két keskeny félholdat lát fehér húsba ágyazva. A táskákat a felkent festékkel Marie igyekezett eltüntetni, a könnycseppek azonban mindent elrontottak. Ilyen a kudarc vagy a hazugság, gondolja Freud ösztönös riadtsággal a fekete csíkok láttán, ideig-óráig lehet csak leplezni. S a felhő árnyékától megfakult virágágyások felé menekíti tekintetét.
– A könnyek a mi közös jó barátaink – mondja hangosan, és hatalmas, kikeményített fehér zsebkendőt vesz elő. Nem látni rajta, szerencsére, mártás– vagy kávécseppet. – Ne féljen megrendülni velem együtt a Teremtés tökéletlenségétől – mormolja halkan, mint a Miatyánkot. – Ennyit adhatok én is utólag, a priori bizalmáért cserében. Mit gondol, én a maga korában különb voltam?! Hiszékenyen s egyfajta mohósággal hallgattam betegeim jórészt kitalált történeteit az apai elcsábításról. – Rekedten hümmögve. – Így sikerült tanulmányoznom a fantáziaélet jelentőségét a tudatalattiban. Ez lett aztán a gyermeki erotizmus felfedezésének kiindulópontja... Jobb kutatni persze, talán kevésbé kockázatos, a belső zavarokat, amikor kint mindenki ideálokkal igyekszik ámítani magát.
A teletalpú szobalány trappol feléjük kis fonott kosárral; benne szőlőlevelekkel letakart szamóca. Marie buzgón szemelgeti, szeme már száraz. A következő pillanatban észrevétlenül eltűnik a kőkút mögött, majd előbújva kis sikolyokkal, örvendezve újságolja az öregnek, hogy egy cikcakkban szaladó nyúlfiókát látott.
Freud zsibbadtan ülve a távolba mered, mintha be akarná fogni az egész panorámát. A havas hegyekről visszasütő fény bántja a szemét. Előbb szemhéja kezd remegni, aztán átveszi az alsó, felső ajak s a száj belül. Marie restelli örömét, bűntudatot érez.
– Minden pillanat gyötrelem – suttogja Freud, kínos csend után. – S minden leírt vagy leírhatatlan gyötrelem már-már patologikus jelleget ölt. – Küszködik a rátörő fájdalommal. – A test felejt – mondja öngúnnyal. – Emlékeznie kell rá, valamikor ezzel álltunk a tisztelt publikum elé a Mindenható pózában. Csak a lélek – mondtuk kis rafinériával, hisz abból élünk! –, a lélek őrzi az új „porondon” is a régi sérüléseket!... S lám, oda a sok diadalmas traktus, ha belénk költözik a rothadás. Kár minden erőlködés, hipnózis. – Fojtott hangon. – Mintha szellemek követnének...
– Jóságos manók. – Erőltetett mosollyal. – Őrangyalok... Egy legalábbis.
– Magácska még mindig úgy él – az öreg nem tudja leplezni keserűségét –, mintha az üdvözültek szigetén telnének napjai.
– S nincs ilyen sziget? – néz körül elgondolkodva Marie.
Freud előbb bólint, majd: – Én már a saját halálom többletével élek. Ideje azon törnöm a fejem, hogy a semmiből hogyan juthatok a fénybe. Vagy a pokolba.
– A pokolból a fénybe – éri hátulról a nő replikája.
– Tudom, mire gondol – mondja későre Freud. Hűvösen, idegenül néz maga elé. – Még a háború idején sem domináltak annyira az üres frázisok és a hazugságok, mint napjainkban. Ráadásként: kémek, besúgók, éleslövészet. Egyetlen patkánytól sem vehető zokon, ha menekül a süllyedő hajóról. Ezt tíz évvel ezelőtt mondtam volt Ferenczi Sándornak, aki spekulatív észjárását gyümölcsöztetve épp az álmok második funkciójával készült kirukkolni, miszerint traumás élményekből táplálkoznak. Akkor még nem tudtuk, milyen a tömeggyilkolás borzalma.
– S ami utána jött... – A nő a többit csak hozzágondolja, hangosan nem mondja ki. Hogy ez az egész háború utáni évtized olyan, mint egy ízlésficam.
Valahol megbillent a bizonyosság. A valóság. A látóhatár.
Elnéznek messzire, magukba.
A párbeszéd nem folytatódik. Csak a rejtélyes barátság.
II.
Marie Bonaparte a pályaudvar kékes, füstös fényében.
Szokatlan bizonytalanságban töltötte napjait Párizsban, kedvetlenül várta, hogy teljék az idő a viszontlátásig. Néhány mérföldnyi lovaglás jót tett volna neki, hogy legalább étvágya legyen. Ezekben a hetekben az izgatószerekről is lemondott, inkább csak nyugtatókkal élt. Az analízis nélküli alvás semmi más, mint tudatvesztés. Micsoda létezés ez, gondolta; vagy út, folyosó a nemlét felé?...
Aznap virradólag kissé bágyadtabb vagy titokzatosan hallgatagabb volt, mint máskor. Az irományok közt turkálva értékes leletre bukkant. Naplóvázlataira. Szembesülve emlékeivel úgy tűnt neki, hogy ez a lebegő ébrenlét bársonyos szárnyaival letörli a csalódások, kiábrándulások nyomainak érdességét. „Megbízhatósága lénye mélyéről vissszhangzik – emlékezett Freud dicséretére, most, hogy minden korábbi bizonyosság elillant. – Nem merném tipikus nőnek nevezni, akit egy felszínes, csillogó bókkal le lehet venni a lábáról. A szorongásokon túl van. A józan kételyt, remélem, ezután is megőrzi.”
A nedves forróság elapadása megszüntette bennem a teljes nőt. A kelletlen létezés halálosan kimerítő.
(Ez volt a legelső bejegyzés; utólag valahogy zavarosnak és közönségesnek érezte.)
Őrültségekre régóta képtelen vagyok. Már csak kiszámítható „összegekben” adakozom. Egyik hódolómnak, miután körülszimatolt, az ázott fa illatát juttattam eszembe...
Talán jó lenne, hogyha én is a sejtelmes VALAKI szóval jelölném vallomásaimat, mint Bertha von Suttner. „Tudja, ki volt?” – szegeztem Freudnak a kérdést. Minden hátsó gondolat nélkül mondta: „Hogyne, Nobel titkárnője.”
A századforduló legnépszerűbb asszonyára gondoltam: ő beszélte rá a világhírű svéd feltalálót a békedíj alapítására. Kapcsolatukat meglehetős homály fedi. Bertha egyszerre nevezte keserűnek és jónak, szárnyaló elmének és gyötrelmesen gyanakvónak a nősüléstől óvakodó Nobelt, aki viszont egy levelében beismeri, hogy nem nyer gyógyulást abnormis idegességére, sem mélabújára, Harmannsdorfba vágyik kedves Bárónő Barátnője közelébe...
Minden kínálkozó új kötődésnél bele kell kalkulálni a sebeket is.
A ködgomolyból kiválnak a mozdulatlan fekete tetők, mint szögletes óriásfejek. A szögletes, óriási fejek mint mozdulatlan, sötét tetők. Mit kell hasonlítani – és mihez? Tudattalanjába aláereszkedve, álmában Marie a Mester szemével látja és éli meg a dolgokat. („Mikor minden olyan belül, mint egy tisztás, kezdődhet az analízis.” „Mindent a világra kenni?! Kész depresszió!” – Különböző idősíkokból hallja vissza a szavakat. A lámpa zománcos ernyője alatt teáznak sárgás fényben; vagy nyers színek közt kalandozik el tekintete a szabadban, a fatönkön egy gyík lapul, s közben Freud zsörtölődését hallani; „Lelkileg nyers, szellemileg ostoba.” Valamelyik teóriagyártóról lehet szó.)
S most a nyolcvankét éves tudós szorongását éli újra álmában. Freudnak menekülnie kell kedves városából, Bécsből. Nem kísért semmilyen ódon hangulat, a Hoher Markt, közepén a József-kúttal, Corradini márványszobraival vagy akár hatalmas zenélőórájával az Anker-palota. Eltűntek (örökre?) a Lovarda utca árkádjai, a római falakra épült Griechengasse.
Marie már tudja, hogy Freuddal hajnali három órakor az Orient Express már átrobog a francia határon. Barátai figyelmeztették, és nem haboztak áldozatot hozni érte, Freud az utolsó percig mégsem hitte el, hogy valaha is megtörténhet vele ez. Valamikor a „rosszindulatú hitetlenségről” állította, hogy az ember természetes reagálásáról van szó az elviselhetetlen igazságra. S lám, kiderült, hogy a hitetlenség két változata nem is áll olyan távol egymástól.
Az öregember hunyorogva virraszt a robogó éjszakában. A tej, a szamócás kenyér ma elmarad vacsorára. A méhcsípés sajgása reggelre általában enyhülni szokott; e láthatatlan szúrás, amit érez, vajon meddig fog ilyen erős fájdalmat okozni neki? Nem kíván beszélni róla útitársaival; holott máskor ő maga állította, hogy valami épp azzal válhat sorsformáló pillanattá, hogy megpróbáljuk eltitkolni. Az utóbbi hetekben viszonylag keveset járt ki Bécsben, korán feküdt; így is nehezen tudta elszigetelni agyától – melybe az idők során a legtökéletesebb rendszerbe szerveződött a képzelettel feleselő vagy azt fölülmúló, összezsúfolódott tapasztalat – az elidegenedett utcáról behatoló iszonyt.
„Mi valami varázslatban éltünk – suttogná neki Marie Bonaparte. – Az illúzió a legértékesebb kincs. Ám ha álmunk a valóságba ütközik, csömör és kétségbeesés váltja fel a varázslat hatalmát a lélek felett.” Ezt is őmellette értette meg. De az álombeli Freud, mint akitől megszoktuk, hogy minden helyzetben igyekszik új feleletet találni, most ezt mondja: „Midőn az ingerek hatása csökken, a szellemi bénultság válik megszokássá. Ez várható volt.” Valahonnan előkerül (ebben a gyorsuló, zavaros képzuhatagban) egy piros lapátfülű, töpörödött polgár: „Nem fogok már sehol egy becsületes kiskocsmát találni – panaszolja –, ahol olyan pazar sört mérnek, mint a Burgtheater közelében, a Mölkerbasteit keresztező kis utcában, a Schreyvogelgassen.”
Freud két tenyere közé fogja fejét, hogy ne hallja a filiszter siránkozást. Behunyt szemmel is maga előtt látja a színház késő reneszánsz épületét meg a Pasqualatiházat a Mölkerbastei 8 szám alatt, ahol Beethoven lakott egykor. „Hasonlítok valakire – motyogja szabadkozva a bársonyülésen vele szemben ringatózó leányának, Annának –, akit ismertem, s akire nem szívesen emlékezem. Pipogya fráter volt, nem csupán szánalmas vénség, mint amilyen én vagyok.”
Kigombolja mellényét. „A Führer azt állítja, hogy a lelkiismeret megnyomorítja az embert. – Hörögve, mélyen engedi ki magából a levegőt. – Én arra kértem mindig minden páciensemet, hogy arról beszéljen, ami fáj.” Kipillant a derengő fülkeablakon. Fiatalok másszák a hegyet, a hátukon síléc. Az ember sokszor meg akar halni, gondolja, de közben egy tűszúrástól félénken felszisszen.
Nyílt padlásterek, boltozatok, oszlopsorok. A várakozó nő nézelődve próbál nyugalmat találni. Időnként megcélozza a saroképületet, és megiramodik, mintha az utcasarkon túl lenne valami, amit keres, ami rá vár, s ha nem ér oda idejében, örökre elveszítheti.
Moárés, fényes huzatokkal bevont öreg bútorok között, fekete márvánnyal borított kis asztalnál látja a tíz-tizenkét évvel fiatalabb Freudot, akinek nem volt alkalma soha hozzászokni a füstös falakhoz, a nyüzsgéshez, eddig is riasztotta vagy untatta az óvároson kívüli kocsikázás. Nem mintha nem tudta volna, hogy száz élet létezik egyetlen életben, s minél magányosabbá, befelefordulóbbá válik valaki, annál többször fogja el a vágy fellelni korábbi, képzeletében fölhangzó lépései nyomát.
Freudnak ez az első közvetlen találkozása a fanatikus esztelenséggel, a békében tajtékzó erőszakkal. Bevallotta, hogy elszigetelődött – családtagjain kívül már csak néhány baráttal, szakemberrel tart fenn kapcsolatot. Ez az életkorral járó védettség akarva-akaratlanul növelte hiszékenységét. Ebben az előrehaladott életkorban az ember képtelen kiszakadni polgári környezetéből; ez négy magatehetetlen leánytestvérére még inkább vonatkozik, akiktől a francia hatóságok (Marie Bonaparte közbenjárása ellenére) megtagadták a beutazást. A kilépési engedély előfeltételeként a világhírű tudós személyiségnek is alá kellett írnia Bécsben egy nyilatkozatot, miszerint: „Alulírott Freud prof. ezennel tanúsítom, hogy Ausztriának a Német Birodalomhoz történő Anschlussát követően a német hatóságok, mindenekelőtt a Gestapo, tudományos hírnevemnek kijáró megbecsüléssel és tisztelettel kezelt, teljes szabadságban élhettem és dolgozhattam, tetszésem szerint folytathattam mindennemű tevékenységemet; e tekintetben minden érdekelttől a legmesszebbmenő támogatásban részesültem, és a legcsekélyebb panaszra sincsen okom.” Az okiratot aláíró öregember keze remegett, testét hideg veríték verte ki; az utolsó pillanatban humora mégis felülkerekedett a hetyke náci biztos előtt. A dagályos nyilatkozathoz váratlan lélekjelenléttel hozzáírt egy mondatot: „Mindenkinek őszintén ajánlhatom a Gestapót.”
Mi más a tested, mint sír, elnyelő... Shakespeare verse juttatja eszébe utódait, akiket passzív szemlélődésben vagy terméketlen tisztaságban tart fogva a sunyi jelen, s talán még (vagy már) nem tudják, hogy mi mindenre „adhat jogot az idő” nekünk. A fölfokozott feszültség, amióta útra kelt, egyfajta eufóriával töltötte el. Van-e esély otthonossá tenni az emigráns létet? (Marie, aki Párizsban várja, jól tudja, mibe kerül idegenben szeretetet koldulni!) A körülrajongott elme honnan is képzelhetné, hogy mit jelent hazátlannak lenni? Az egyértelmű fenyegetettségben volt-e alkalma belátni, hogy minden idétlen szerepjátszásalakoskodás, kétértelműséget mímelés nem kívánatos utópiát szülhet csak. (A náci újságok előszeretettel tálalták az olyan híreket, hogy például milyen könynyű élvezet bezúzni egy kis régiségkereskedés kirakatüvegét.) Az el-elbóbiskoló, gondosan megnyírt, szakállas fő – ez még mindig Marié álomgörbéjének volna a része? –, miután már megvalósította az életben a maga kalandját, most kétes kimenetelű „pótcselekvésre” kényszeríttetik.
Így magaddal magadban végzel:
A belviszálynál rútabb rosszaság
Rozsda rág rejtett kincsen...^*
Marie Bonaparte egyszerre riad föl a fülkében szunyókáló úrral. Mit számít, hogy eddig hol járt! Az elüldözött régiségkereskedőkről Marie-nak dédapja gyűjtőszenvedélye jutott eszébe, s a Lucien Bonapartétól örökölt etruszk váza. A kapzsi, civakodó korzikai családban (szexualitásuk is rendkívül intenzív volt, a Mester szerint többé-kevésbé „különös”) – Lucien volt a legragyogóbb koponya. Színdarabot, regényt, költeményeket írt (végigolvashatatlan stanzákat, igaz, Nagy Károlyról!), időnként régészeti ásatásokat végzett birtokán, egy ősrégi város, Verulonia területén. Ennek köszönhette igazi hírnevét és környezetének „eleganciáját”. Kicsinyes, zsörtölődő bátyuskájában – a jövendő Napóleonban – ő ismerte föl először a zsarnok-hajlamot; 1808-ban, midőn a franciák elfoglalták Rómát, Napóleon azzal fenyegetőzött, hogy a vele ellenkezni merészelő öccsét feleségestül és gyermekestül együtt tömlöcbe záratja. Marie, a dédunoka, már korábban felismerte, hogy milyen isteni regénytéma Lucien Bonaparte kalandor.
Családjával előbb Málta szigetén kötött ki (akkoriban sem Anglia, sem Amerika nem ismerte el a semleges lobogót), a sziget bélpoklos ispotályában szállásolták el őket, majd angol fogolyként Plymba vitték, menedékjogot ajánlva föl nekik. Lucien, az angol vidéki gentleman, hiába szállt volt szembe zsarnok császár-bátyjával, továbbra is gyanús franciaként, fogoly gyanánt élt egy udvarházban, de valójában hősként beszéltek róla. Őt azonban közönnyel töltötte el az emigráns sors aureolája, s nem viselt semmilyen címet... Nagyapjára Marie már nem gondol vissza ilyen szívesen. Pierre Bonaparte a császárság bukása után bűnözővé vált, állítólag hidegvérrel gyilkolt. Tizenöt évi börtönre ítélték, majd kivándorolt Amerikába.
Mindez mérges gázbuborékok erejével buzogott föl időnként az etruszk váza s egyéb családi ereklyék örököséből. A gazdagság s a Bonaparte-eredet aligha boldogította volna életében, ha nem találja meg hivatását az öreg „álomfejtő” oldalán.
Tisztulni érezte fejét, remélte, hogy ideig-óráig szabadulni tud a nyomasztó sötétségből. Lelke, mikéntha lassú vizek s lapályok füves zsombékjai kísérték volna el, a láthatatlan esélyeket rejtő mélységeket feledve úszott derűsebb énje felé.
A sajtó képviselői, ők is itt vannak! – villant át agyán. – Ők nyilván csak arra kíváncsiak, hogy az emigrálni kényszerült hírességgel mit tettek, és milyen nyilatkozatra szánja el magát.
– Ez a vakmerő rombolási vágy – jutott el Marie értelméig a kézről kézre adott, lehetetlen öregember motyogása. – Ráadásul bandába verődve pusztítanak! Jobb felhagyni az olcsó reménykedéssel...
A mozdulat, amellyel Marie-t magához vonta – miután a gyámolítgatást megelégelve, mélyen fejébe húzta kalapját-, maga volt a gyermeteg ragaszkodásé. Vagy inkább a meg nem fogalmazható riadtságé? Marie nem merte megkérdezni tőle, hogy milyen volt az elválás a régi helyektől és ismerősöktől. Valaki (ezt már a kijáratnál vette észre) egy szál hervadozó orchideát szorongatott a kezében. Talán elfelejtette odaadni a roskatag bálványnak?
– Az értelmet felfaló szörnyeteg több, mint a szexuális ösztönök elszabadulása – jött bele a fejtegetésbe Freud. Bosszantó memóriával idézte Heine jövendőlését, mintegy jelezvén helyzetük abszurditását (Marie legalábbis így gondolta): – Az aranykor állítólag nem mögöttünk van, hanem előttünk – mondta akadozva Freud. – A megismerés gyümölcse nem halált nyújt, hanem örök életet.
A következő pillanatban hetykén tépte föl ráfülledt kabátját, majd mellénye gombjait.
– A német humor száz év múlva adja ki ízét-zamatát...
Marie jóformán végig sem gondolhatta ezt a bizarr csattanót. Hogyha Freud leánya, Anna oda nem szalad, az eszmélet határáig hátráló aggastyán elvágódik a kövezeten.
Marie később, a szalonban is csalódást érzett. Ez a fogadás és minden egyéb (a végső, angliai kalandot is beleszámítandó) mintha már megtörtént volna egyszer. Legszívesebben csak azokra a közös sétákra emlékezett vissza, amelyeken még nem fedezte föl a természet hanyatlását. A másik emberben és önmagában. „Egy séta alatt önben a tudós nem öregszik meg – jegyezte meg kacéran Freudnak. – De én megcsúnyulhatok.”
És magában lehet, hogy ezt gondolta: Még néhány ilyen nyarat!... Freud azonban rászegezte álomködökön túl hatoló tekintetét: „Magácska talán az Aranykor után áhítozik?” „Az után – kezdte ő habozva –, ami bennünk van...” „Lárifári! Aranyér, az igen!”
A vacsoránál aztán a nagy fehér asztalkendővel együtt a nyájas kínáló szerepét is magára öltő Freud egyszer csak hipnotikus erővel jelentette ki: „A kísérlet, hogy fényre segítsük a lélek letagadott súlyát, a világ képzeletét, még hátravan.”
És megigazította kissé kinyúlt nadrágtartóját.
 
 
^* Shakespeare