György Attila
A BOSZORKÁNYOK TERMÉSZETÉRŐL
Regényrészletek
 
Tudni kell mindenekelőtt: két, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttünk igen nagyok a különbségek – s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a nemeslelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazon féleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok, mint természetűk szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.
Első nemzedék, s mindek közül a legnagyobbak azok, akik Lilyth-től származtanak, mert magukban hordják még a nyers teremtőerő egy töredékét. Az angyalok mellé rendelt asszonyok egyike volt Lilyth, ki Ádámnak első feleségéül szolgált. S akárcsak annak, ezen boszorkányoknak is bujasága mérhetetlen, szépségük nem ragyog, de megragad és elveszejt. Lilyth-től és lányaitól idegen az anyaság, mivel ők még az ősbűn előtt formálódtak azzá, amik: – egyetlen, hatalmas lángolás életük, mely erővel és vérrel táplálkozik. Ők a démonok és az éjszakák úrnői, akiknek sikerült elkerülniük a lázadó angyalok sorsát, s azóta is állandó veszedelemként örökös ellensúlyként lakozhatnak a felsőbb világokban. Kevesen vannak ők az emberek között, és jobbára öntudatlanul – pusztító erejükkel, a káoszteremtés képességével csak így élhetnek az emberek között, anélkül, hogy felperzselnék a földet. Földi létük pedig mindörökre összefonódott a művészetekkel, s szerelmükben úgy hevül fel és hamvad el a kiválasztott, mint athanorban a prima materia nyomán a közönséges fém: színarany marad nyomukban, salaktól mentesen. A bölcsek mindenkor ismerték és félték ezen boszorkányokat, Astarté, Hekaté, Káma, Ízisz és más neveken áldoztak nekük hím állatokat, a férfiakat és harcosokat megóvandó.
Aspektusokat tekintve Lilyth földön lakó leányai magas termetűek, és nagy szeműek, a természet akaratából pedig vörös avagy égővörös hajjal vannak megáldva, merthogy elemük a tűz. Az emberek betegségei nemigen fognak rajtuk, az mi ellentétes tűz-természetükkel azonban igen árthat nekik. Azt, mit mindközönségesen szerelemnek neveznek, ezen boszorkányok nem ismerik, csupán a  szenvedélyt, s elsőbben is céljaiknak rendelik alá vágyaikat. Némelykor, valamely férfiú nyomán elszabadulhatnak ösztöneik, ezeknek medret találni azonban nem halandóra mért feladat, ahogyan a tűzvészt sem lehet vizelettel eloltani.
Második nemzedék és rangban következők pedig azok, kik Azáél bűnös angyalaitól származnak, azoktól, kik testet öltve leszálltak az emberek lányai közé, megkívánván azokat. Paráználkodtak velök, és megismertették őket a tudás fájának érintetlenül hagyott gyümölcseivel, oly dolgokat árulva el, melyeknek nevét és formáját mindmái napig féltve őrzi az isteni titoktartás, mert nem embernek teremttettek, s merő fertelem az a halandóknak. Ezen dolgok miatt pusztult el Szodoma és Gomorra, Azáél lányai azonban ismerik e titkokat: a gonosz és jó szándékú varázslást, de kiváltképpen a testi szerelemnek elképzelhetetlen módjait, s asszony létükre ők hordják magukban a sivatagba száműzött és láncolt angyalok összes hatalmát. Mindazonáltal halandók ők, mert felerészt embertől, emberi módon származtanak, a kívánság és a vágy pedig a földhöz köti őket. Ők azok, kik kezdettől fogva kielégíthetetlen nemi vággyal bírnak, melyhez valóban csak angyalok és nem e világi férfierő lenne méltó. Ennek okáért örökké szomjasan bolyonganak, s céljaikat alávetik gerjedelmeiknek, ezáltal némelyest uralhatókká válva, mígnem a csalódás bosszút nem ébreszt bennük. Elsősorban ez különbözteti meg őket Lilyth lányaitól, valamint az, hogy életet is adnak, ámbár aligha szívesen. A papokat és vitézeket igen kedvelik, mert azon angyalokat vélik feltalálni bennök, melyektől származtanak. Mindenkor föld-jegy uralja őket, hajzatuk fekete, szemöldökük ívelt, testük mint a föld porából vétetett víztartó korsók. Alkatuknál fogva mindeneknél kívánatosabbak a férfiak szemének – az ki pedig részesül húsukból és a tiltott gyönyörűségből, bizonyos, hogy nem sok időnek utána meggyűlöltetik esendősége miatt, és kínos véget ér általuk.
Harmadik fajta pedig, s mindek között a legalantasabbak azon boszorkányok, melyek hatalmukat nem örökölték, és semmilyen égi avagy pokoli származással nem bírnak. Ők a leggyakoribbak a való életben, tudásuk pedig szerzett tudás, melyet innen s onnan csipegetve sajátítottak el, s élnek vissza vele. Ezen fajtának pedig külső jegyei nincsenek, bármely asszonyi formában lehetnek, mivelhogy nem boszorkánynak születtek, hanem azzá váltak. Ők azok, az kik legjobban félnek Lilyth és Azáél lányaitól, s leginkább mesterkednek ellenök – mert boszorkányságok nőietlen és céltalan, s férfi és nő, ember és lélek között hánykódnak parttalan. Boszorkányságokból nem csinálnak titkot, s szívesen fitogtatják erejűket, bárha az csak olyan is, mint a vásári kóklerek mutatványai, némelykor pedig teljességgel hamis az ő boszorkányságok – de erről majd a megfelelő részen.
Mindazonáltal hiba lenne erejöket lebecsülni, mert emberi teremtmények lévén, ők fertezhetik meg leginkább az ember életét – s bár útjukat szegni nem túl nehéz, sokan vannak és tevékenyek. Világi és szellemi hatalmuk pedig egyre inkább gyarapodik: egyrészt a világ számukra kedvező mostani állása miatt, másrészt mert az okkult művészetek hozzáférhetőkké váltak a közemberek számára is. Gyakorta céhekbe, egyletekbe gyűlnek, melyek a coventől a nőegyletig megszámlálhatatlan sok nevet viselhetnek, s nagy örömmel ártják magukat a tudományokba, világi hatalomba avagy a kormányzásba, hasonlóképpen az ifjak oktatásába is, melyből igen nagy károk származhatnak. Tevékenységökkel azonban leginkább nő-társaiknak ártanak, mert a férfiak ellen folytatott küzdelmök minden egyes lépését újabb teherrel és lemondással kell megfizetniök. Valamikor, míg kellő hatalma volt, a Szent Inkvizíció erős kézzel megfékezte ezen teremtményeket – az idők múlásával azonban szabadlábra kaptak, némely boszorkánymesterek vezetésével előretörve ma már büntetlenül garázdálkodnak a földön.
Annak pedig, hogy a nők közül számosan boszorkányságra adják fejöket, négy fő oka van, mint az Henricus Institoris nemes mesterem és barátom írta:
pro primo: a nők természetüktől fogva akaratgyengék, így a hamis tanítások könnyen hatalmukba kerítik; pro secundo: a nők erkölcsileg is gyengék, és különösképpen hajlamosak a csalásra és bosszúállásra; pro tertio: a nők keresztény hite gyenge, és könnyen feladják az igaz hitet, végezetül pedig, de nem utolsósorban pro quattro: a nőket kielégíthetetlen nemi vágy uralja, s ezért tudatosan engednek bárki, de főként a Sátán bűnre csábításának.
A BOSZORKÁNYOK MEZÍTELENSÉGÉRŐL
s az irántuk való vágyakozásról
Vannak a férfiember életében némelykor pillanatok, amikor erőt vesz rajta a boszorkányok iránti vágy – ilyenkor aztán testét, üdvösségét és tisztességét veszedelemre vetve, mintegy őrülten követi, hajtja a boszorkányt. Több ez, mint testi vágy, és erősebb, mint a szerelem; a minden emberben jelen lévő és bujkáló halálvágy nyilvánul meg ilyenformán, s a megsemmisülés gyönyöre hatalmasodik el. A tudat nem homályosodik el, csupán átvált, alárendeli magát a célnak: s szokatlan leleményességgel vezérel a kiszemelt cél felé. Az emberen kívül csupán három lelketlen állatfajban nyilvánul meg ezen halálvágy: a lepkében, az ámbrás cetben és a lemmingpatkányokban. Nem véletlen, hogy mindhárom a Hold befolyása alatt cselekszik: ők ugyanis így, analógia révén érzékelik a kiáradó, pusztító nőiességet, amelyet a földhöz kötöttebb emberek a boszorkányok révén tapasztalnak meg.
A halál és a megsemmisülés vágya, mely a boszorkányokhoz kötődik, leginkább azoknál fordul elő, akik részesei voltak a boszorkányok mezítelenségének. Mert a rejtett igazságoknak egyike az, hogy a mezítelenség a halállal összefügg, s nemcsak nyugtalanító szépségük és vonzásuk, de az élettel való viszonyulásuk révén is: hisz minden, mi mezítelenül születik, meghal, és minden halál lemezíteleníti az élőt.
Általános igazság, hogy a mezítelen ember áldozattá szelídül, mert a mezítelenség több, mint a ruházat hiánya – világra tárja a test esendőségét, s a mezítelenséggel hazudni nem lehet. Ugyanakkor, mint minden a világon, a mezítelenség is más és másféle lehet: a férfi mezítelensége támadó, a női mezítelenség pedig védekező, gyöngédséget kérő, mely felfogja és magába olvasztja a férfi támadását. Valamikor régen ez még így is volt, amíg fel nem borult a nemek közötti egyensúly, s nagy általánosságban ma is így van ott, hol őszinték magukhoz az emberek.
A boszorkányok mezítelensége azonban nem tartozik ezek közé, s míg az emberek mezítelensége életet ad a halál árnyékában, a boszorkányoké beteljesíti a végzetet. A néhai bölcsek még tudták, a halál és a felejtés angyala női formában, ősanyaként jelenik meg, s ki rátekint, elhagyja a földi világot – a boszorkányok pedig ezen angyalnak hírnökei.
Első látásra az ő mezítelenségük nem különbözik a nők mezítelenségétől: vágyat támaszt, és a magatehetetlen szépség iránti gyengédséget, tökéletességével pedig áhítatot, akár azok a görög szobrok, melyeket Pán utódai, a szobrászok modelleztek az akkoriban szirének és najádok néven ismert boszorkányokról. Ez a fajta mezítelenség az, amelytől megtörténik, hogy erejük teljében lévő férfiak elbizonytalanodnak, s látszólag minden ok nélkül meghátrálnak a testi vágyak, ha ilyenkor a józan életösztönnek sikerül áttörnie a vágy gátjait. Ha az értelem nem is, az élethez ragaszkodó test megérzi a veszedelmet, az érzékek megtévesztése ellenére.
„Farkasveremhez hasonlatos az ő mezítelenségük” – állapította meg hajdanában Institoris, a boszorkányok értője, s valóban találó a hasonlat, mert ahogyan a farkasverem halált rejt az anyaföldön, úgy a boszorkányok mezítelensége is csak fátyol, az utolsó előtti álca, alatta pedig feneketlen mélység, kínos gyötrelem rejtezik. Még az arra felkészültek, a titkok tudói is csak mintegy szakadék feletti pallón, ingatag kötélhídon kelhetnek át mezítelenségükön, melynek túloldalán megtapasztalható igazi lényegük. És éppen ezért szolgál különleges elégtétellel a boszorkányok testi szerelme – mert feloldódik, kiömlik a túlparton a férfi, mint aki halálos veszedelemből menekül. Csak e mezítelenség megtapasztalásával érti meg a halandó, mit ábrázol a villendorfi Vénusz, valamint Astarté és Hekaté szobrai – s bár innen többé nincs visszaút, nem is kívánkozik vissza a férfi.
Állandó nyugtalanság, szüntelen csatározás, veszedelmes vadállat, igen súlyos teher a boszorkányok mezítelensége, s ki egy pillanatra lazít védelmén, meglehet, halálos csapást szenved – ezen halál azonban várva várt, mert beteljesíti a vágyat: a halál és a boszorkányok mezítelenségének vágyát, melyektől nem mentes egyetlen ember sem.
 
SPRENGER MESTER ELBESZÉLÉSE
a beteljesületlen szerelemről s az érzelmek útvesztőjéről
Nincs hősiesebb a földön, de balgább dolog sem, mint az ártatlan és a test vétkétől mentes szerelem – mondotta Institoris mesterem és barátom egykoron –, mert beteljesületlen marad, és terméketlenül szép, akár a virágzó, de gyümölcsöt nem termő fa; s végtelenül emészti önmagát, akár a farkába harapó kígyó. S bár igazat szólott akkoron, a későbbiekben ő maga sem kerülhette el e veszedelmet, amint a továbbiakban azt elbeszélem. S valóban csodálatos e történet, mert csodálatos emberrel esett meg, s egyedülálló eset a boszorkányokra vonatkozóan; s írva vagyon, hogy a ritka a ritkaságot vonzza, s különleges emberek különleges élményekben részesülnek. Így történhetett meg, hogy sok időkkel ezelőtt, minden tanult, eleve tudott és kinyilatkoztatott bölcsesség ellenére is felparázslott Institorisban, minden inkvizítorok legnagyobbikában e terméketlen, hősies és balga szerelem.
A boszorkányt, ki képes volt áttörni Institoris vértjein, Hangafűnek hívták, s annyival különb volt nemzetségénél, amennyire Institoris kimagaslott az emberek közül. Azon ritka lányai közé tartozott Azáél angyalainak, melyek mintegy kivételképp léteznek csak a boszorkányok rendjében: – ugyanis minden hatalma és angyali eredete mellett valamely csodálatos módon örökölte a lázadó angyalokkal hajdan bűnbeeső asszonyok érzékenységét és megértését is. Boszorkány és királyi nő ötvözete volt, ellenállhatatlanul vonzó, de ugyanakkor csendesen nyugtató, akár a kandalló tüze, s valóban meleget árasztott maga körül, és jó volt mellé leheveredni.
Institorisról azt tartotta a köznép, hogy szív nélkül született, és ő maga is sokáig úgy vélte, elérte a hindus bölcsek végső állomását, mikor már nincsenek érzelmek, s éppen ettől vált erőssé és megközelíthetetlenné. Én azonban, hűséges társaként, kit mindenkinél, talán még ama boszorkánynál is jobban ismertem, tudtam, egyszerűen csak megfagyott benne mindennemű érzelem, s tetszhalottként fekszik benne minden, mi emberi gyengeség. Azt azonban magam sem hittem volna, hogy akad nő avagy boszorkány, aki képes az érzelmeket s kiváltképpen a szerelemet új életre kelteni benne.
Egy nap azonban ez is bekövetkezett – nem azonnal és nem látványosan, hanem szinte észrevétlenül, akár a lappangó betegség –, bár bölcsessége és hatalma sokáig kordában tartotta ezt a szerelmet, érzelmeiről pedig soha senki tudomást nem szerezhetett. S ahogyan az is megíratott, hogy kard által vész, ki kardot ragad, Institorisnak is éppen e bölcsesség és hatalom lett a veszte. Nem ő volt az első, ki elbukott a cél után, s kit megszédített önnön hatalma – neki azonban maradt még tartása és ereje ezt észrevétlenné tenni, imigyen jutva el önmaga zsákutcájában a terméketlen szerelemhez, s harcolt meg egyedül véle.
Hangafűt, e minden boszorkányok legkiválóbbikát, egy udvari mulatságon ismerte meg, s azon nyomban megérezte benne, nemcsak a boszorkányságot, de annak különleges voltát is. Egy nemes úr kíséretében látta akkor, s bár a találkozás nem tartott többet egy fertályóránál, ráérzett benne a kezdetre, valaminek a kezdetére, mit nem lehet behatárolni. Többet azonban nem gondolt rá, mert tudta, a bekövetkezendő csak idő kérdése, s az alkalmas vagy alkalmatlan pillanat amúgy is elodázhatatlan és végzetszerű.
Nem sokkal ezután pedig valóban, ugyanazon rangos házból származó nemes úr hívta meg birtokára Institorist, bizonyos egyházi és világi jellegű ügyek kezelésére. Ő maga elvállalta ezt, s hamarosan az is kiderült az ügyek intézése s a viszonyok jobb megismerése által, hogy Hangafű nemcsak irigylésre méltó társa és szeretője a nemes úrnak, de felettébb figyelemre méltó és nyílt eszű asszony – tanulékonysága és segítőkészsége alatt pedig a ragadozó néma készülődése és feszült figyelme lappang. E kettősség volt az, mi még inkább megragadta Institorist, s ettől fogva sejtette azt is, hogy a vendégjoggal viszszaélve alighanem vétkezni fog a nemes úrral szemben. Institoris ugyanis nem volt álszent, és ismerője volt a test szeszélyeinek – szerzetessége és hite mélyebb volt, mintsem a cölibátussal vakítsa el elméjét. Csupán csak óvatosabb volt másoknál az asszonynépet illetően, s a boszorkányokat azért kerülte férfiként, mert ismerte őket, és nem voltak illúziói: tudta, szerelmük nemcsak bűnös dolog, de végérvényesen elnyerni sem lehet.
Ez alkalommal azonban, mint mondottam, bízott tapasztalatában és tudásában. Úgy gondolta, nemcsak hogy vállalja a bekövetkezőt, de az események irányítását is átveszi – noha tudta, a sors történéseibe beavatkozni veszedelmes és visszafordíthatatlan dolog. Így követte el hát a végzetes lépést, s még egyszer bebizonyosodott, hogy való igaz – a hatalom csábítása igen nagy, az erő birtoklása pedig egyaránt veszélyezteti a lelket s a szellem nyugalmát. A tiltott gyümölcsből szakítani azonban nemcsak eredendő bűn, hanem eredendő késztetés is, s mindazok az ismeretek, melyeket boszorkányoktól, varázslóktól és bölcs teológusoktól szerzett, magukban hordozták a kísértést, hogy jó és rossz tudását önnön céljaira fordítsa. Így cselekedett hát Institoris is, mint előtte annyi más, s így esett bűnbe a boszorkánnyal, hogy a későbbiekben, mintegy önvédelemből, olyan fegyvert ragadjon tudása tárházából, mellyel magát is halálra sebezheti.
Attól a pillanattól ugyanis, hogy megkóstolták egymás testét – Institoris már nem ura a történéseknek –, ember volt maga is, kit magával sodort a boszorkányban rejtező igézet. Mindössze a kezdeti irányt s elhatározását tudta csak megtartani, akár a háborgó tengeren a hajó, később azonban ezt is elveszítette, s mikor az egyre gyorsuló örvényben ráébredt, hogy érzelmek, féltékenység, gyengédség, vágy és szerelem lakozik benne, végképp irányt vesztve zuhant bele a testi szerelembe. Egyetlen biztos pont maradt csupán, s az is mint sötét labirintusban a kijárat távoli fénye: hogy egyszer csak vége, végérvényesen vége szakad az egésznek. S ezen senki, sem ő maga, sem a boszorkány nem képes változtatni.
Más boszorkány ebben az állapotban minden bizonnyal könyörtelen végzett volna bele és szerelmével, s az általa annyira jól ismert áldozatok sorsára jutott volna, kik sem élni, sem halni nem tudnak többé. Hangafű kivétel volt, s a boszorkányoktól eltérő módon kitartott mellette még, és biztos kézzel rendezve a szerelmi káoszt, visszavezette Institorist a józanság és bölcsesség útjára. Részben talán azért, mert gyöngédség és megértés is lakozott benne – részben talán azért, mert alkatánál fogva értékelte a férfit, ki méltó e névre. Biztosat erről azonban már soha nem lehet tudni; az esztelen szenvedély azonban meglehet, mindkettőjük vesztét okozta volna.
Meg nem történtté azonban már nem lehetett tenni a dolgokat, s ahogyan minden, mi életre kel, elsősorban teremtőjéhez kötődik, így Institoris feltámadó érzelmei is végérvényesen kötődtek a kivételes boszorkányhoz. Másrészt, nem létezhetvén ok okozat nélkül, Hangafű sem tudott végérvényesen elszakadni Institoristól, s innen vette kezdetét ama kapcsolat, melyet történetünk elején szóban forgó mesterünk szavaival a leghősiesebb, de legbalgább dolognak neveztünk. Mert nincs hamisabb, mint az értelem foglyává tett érzelem, s lépten-nyomon erőszakot követ el magán az ember, ki ennek csapdájába esett.
Institoris pedig, ezeknek utána levonta a végső, fájdalmas következtetést: rájött, hogy az, amiről mindvégig biztosan tudta, a szenvedély vége, és az érzelmek labirintusának kijárata, mindössze ennek az állapotnak kezdete, melyben élnie kell, vállalva hősiességét és balgaságát. Tennie ellene pedig nem lehet, mert nem akar – a távolban ugyanis, valahol látszik ama másik labirintus bejárata, mely visszavezet az elszabadult ösztönök, vágyak és érzelmek káoszába, melyért elviselhetővé válik minden, és kibírhatóvá a kibírhatatlan.
Ez volt hát Institoris mester gyöngesége és titka, melyet csak magam ismerhettem – s hogy végül visszajutott-e oda, honnan alig szabadult, vagy elkerülhette érzelmei elkerülhetetlen útvesztőjét, magam sem tudhatom: Institoris eltűnt egy szép napon. Némelykor azonban, most, hogy ma Institoris tudását és hatalmát birtoklom, arról álmodom, hogy magam vagyok Institoris – s ilyenkor megnyugodva veszem tudomásul: ott vagyok, és újra eltévedtem az ismerős labirintusban.