Reménytelen Éneklő Borz
SZEMLE
Reménytelen Éneklő Borz
Az áprilisi Kalligram az Éneklő Borz nevű erdélyi hangos
folyóirat vendégszerkesztésében jelent meg. Az Éneklő Borzról tudni kell: annak
ellenére, hogy tagjai immár az újabb magyar irodalom deréknemzedékéhez
tartoznak, illetve hogy az egyetlen olyan erdélyi gárda, amelyik az egész
magyar nyelvterületen jegyzett minősítéssel rendelkezik – eddig képtelenek
voltak arra, hogy megteremtsék a maguk orgánumát. A Borzhoz közelálló
magyarországi kritikusok egyike így aposztrofálja az alapítókat: az üstökösként
feltűnt Kisgyörgy Réka, az okos Jakabffy Tamás, a rímkirály Kovács András
Ferenc, az „ördögi” Láng Zsolt, a vers aszkétája, Visky András, a pontos és
merész Salat Levente – akikkel tehetségben és mesterségbeli tudásban nemigen
kelhet versenyre az erdélyiek közül bárki is, akik mozgósítani képesek
színházteremnyi olvasót, továbbá megszólaltatnak olyan szerzőket, akik amúgy
ritkán szerepelnek az erdélyi irodalmi lapokban... (stb., stb.)..., majd szóvá
teszi, hogy ennek ellenére az Éneklő Borznak sem lapja, sem kiadója nincsen.
Hasonló hangnemben lelkesedik a Borznak ezúttal fészket adó Kalligram
főszerkesztője is, ő már szinte az RMDSz-t okolva, hogy ezeknek a
Nobel-díj-várományos íróknak, akik ráadásul a kisebbség szlovákiainál is
feketébben fekete kenyerét eszik, nincsen székházuk, nyomdájuk,
folyóirat-szerkesztőségük vagy legalább egy nyamvadt fiókirodájuk.
Mi ennek az oka? Ez a kérdés hangzik el újra meg újra.
Ne távolodjunk el túl messzire, ne bonyolódjunk bele ideologikus
elemezgetésekbe. Tartsuk kezünkben a Kalligram áprilisi számát, vegyük
szemügyre a Borz eddigi anyagaiból készült válogatást, és így próbáljunk meg
válaszolni. Miért nincs Éneklő Borz folyóirat, Éneklő Borz könyvkiadó?
A lapszámot sokan méltatták, jóllehet elemző bírálatra senki sem vállalkozott.
Károlyi Csaba az egyik legfontosabb Kalligram-számnak minősítette, Ilia Mihály
erdélyi szempontból emelte a hetven esztendős erdélyi lapkiadás emlékezetes
teljesítményei közé, Tamás István az utóbbi tizenöt év legjelentősebb magyar
folyóiratszámának nevezte, Tőzsér Árpád pedig a lapszám kapcsán a
leghatékonyabb magyar műhelyként emlegette az Éneklő Borzot. Az áprilisi Kalligramot
mi mégis hiányérzettel tettük le.
Arról most nem beszélünk, hogyan hatnak ezek a szövegek, in vivo. Nem
voltunk egyetlen Borz-bemutatón sem. Miként olvasnak fel a Borzok? Némely
Salat-szöveg esetében felmerül bennünk a gyanú, hogy a hallgatóság elveszti a
fonalat, bármiképpen is kapaszkodjék belé. Vagy egy hosszabb Kisgyörgy-próza,
esetleg egy Visky-esszé finom, tipográfiailag is érzékeltetett fordulata miként
tud érvényesülni. A Borz-játék, a kolozsvári Lolla haliz, a
Jelenkorban megjelent szerkesztői jegyzet tanúsága szerint igazi show volt.
Igen, egy-két oldalas szöveg esetében megtörténhet, hogy a publikum élvezi a
dolgot. De hat-hét oldalas opusok már egyszerűen nem tudnak mindvégig
szárnyalóak lenni. Az ilyen esték legnagyobb veszélye az unalom: a Hallgató
ásítozik, és alig várja az est végét, amely megmenti őt attól, hogy feje
lebillenjen, és horkantásától felriadjanak a szomszédjában szendergők. Ám
végtére is, itt egy folyóiratszám hever előttünk, fehér lapon, fekete betűkkel
(a lap tipográfiája azonban menthetetlenül unalmas).
Kántor Lajos egyik budapesti vendégelőadásában poszt-transzszilván irodalomnak
nevezte az Éneklő Borz gárdájának művészetét. Némiképp továbbmenve e fogalom
mentén, megállapítható, hogy Viskyék valóban túljutottak olyan akadályokon,
levetettek olyan terheket, amelyekkel a mai napig küszködik a transzszilvániai
irodalom (az újvidéki és a szlovákiai hamarabb megtette ezt, Balázs Attiláék és
Grendelék révén). Levetették, átlépték – ámde nagy dolog nem történt. Alig
változott valami, alig. Könnyednek akarnak látszani, apolitikusnak, derűsnek,
játékosnak, csakhogy...
Csakhogy időközben rájöttek, hogy ha túl könnyedek és apolitikusak, akkor
egyszerűen labdába sem rúghatnak. Nem véletlenül publikálnak annyit
Magyarországon, legitimációs helyzetre van szükségük. Az sem véletlen, hogy
Sütő irhájára apolitizálnak, az sem, hogy a Hazáról, az otthonról annyit
beszélnek... Élesbe mennek a dolgok, még akkor is, ha Borzék ezt tagadják, ha
látványosan kitérnek a konfrontációtól. Hiszen a konfrontációban ők
mindenképpen alulmaradnának, mert a konfrontációban intézmények, alapítványok,
pénzek és egyebek vívnak egymással, nekik pedig nincs ilyesmi a birtokukban.
Illetve beépültek mindannyian valahová, de ez eleve a másik oldal érdeme, ti.
be kell építeni a legzajosabbakat, az utánpótlás reményében is. Nem sejthető,
mennyire érezték a közös fellépésnek szükségességét ebben a harcban.
Úgy tűnik, a szövegeket olvasván, e kakukktojásos omlettet értékelve, hogy
közös program nélkül, külön-külön, ki-ki a maga dolgozószobájába visszavonulva
vívta meg igazi csatáit.
Talán kétféle beszédmód (egy lazább és személyesebb, valamint egy fogalmibb és
tudományosabb) feszültségében értelmezhetjük munkáikat. E kettősség jegyében
kétféle alapmagatartás látszik körvonalazódni: a hagyomány pontos felkutatása,
és a hagyomány akkurátus kicsinálása. Hagyománypártiság és hagyománymegtagadás.
Persze, az eredőt tekintve, megkérdőjelezhető rögtön: kivitelezhető-e ebben a
divergens szisztémában az objektivitás és a személyesség, a téma és a beszédmód
egysége – egyetlen mondatban: létezik-e a másként beszélés mögött ténylegesen
is a nóvumot jelentő másként gondolkodás?
Színvonalát tekintve sem nevezhető egységesnek a lap. Bár elfogadható minőségen
termelnek valahányan, azért olykor nagyon eltérő az egybeszerkesztett írások
minősége. Még Láng vagy KAF is tud gyengébbet közölni. A Jelentés-részben pedig
találunk oda nem illően összefércelt dolgozatot.
Tény tehát, hogy a szövegek divergenciát hordoznak önmagukban, egymás mellé
kerülve pedig ez a divergencia felerősödik. Jól látható, hogy sem az
önreflexió, sem a megismerés, sem a nyelvi univerzalitás, sem a végső leírás
feltételezése (Takáts József ezeket a fogalmakat használja az újabb magyar
irodalom leírásakor) nem jellemzi őket, leginkább az egymás melletti világok
létrehozása válik kulcsfogalommá.
A vicc jut eszünkbe a finnyás férfiről, aki a vizeldébe betérve megkér valakit,
hogy gombolja ki a nadrágját, és vezesse le a dolgot, mert ő annyira utálja az
egészet.
Talán a közös rendezvények megszervezésében is egyéni finnyásságok rejlenek.
Mintha az együttes fellépéssel lepleznék merő igyekezettel, mennyire finnyásak
egymás személyét tekintve.
Hol Lángot, hol Kovácsot, hol Viskyt tartják vezérBorznak. Az írásokat
elolvasva viszont nyomban egyértelművé válik, hogy nincs közöttük
vezéregyéniség. Nincs senki, akinek a szava a legtöbbet érne.
Láng túl komolytalan, öniróniájában pedig követhetetlen, ötletei néha
ijesztőek, Kisgyörgy Réka túl őszinte, túl zárkózott, KAF túl sziporkázó, túl
magamutogató, túl rejtőzködő, Visky túl gondolati, túl szent, túl profán, Salat
túl komoly, túl pontos, túl megbízható, Jakabffy túl arisztokrata, túl
kíméletlen és túl szentimentális...
Nem tagadható el tőlük, hogy e divergencia-állapot hozhat olykor gyümölcsöket
is. Nagyon jellemző az indító írás (bár nem értek románul, „beszédes”
mindenképpen) és a Haza-blokk többi darabjának viszonya: a salati „félek”, a
jakabffyi „helykeresés”, a viskyi „egy kenyér van”, a kafi „levante” szubverzív
betájolással teszi világossá, hogy a poriadás nem a lényeg, illetve nem a
porladást kell lényegesnek tekinteni. A további „blokkok” növelik az ekként
létrehívott poétikai erőteret, amely egymást taszító pólusok között feszül,
szerteszórva a vasreszeléket – az Állatkerti exkluzív, a Péntek, a Sütő enyhén
ideologikus szurkálásaiig, a KözÉrzet privát örömeiig, el egészen az
Ágyazás mindennapi politikától és ideológiájától elemelkedett szféráiba.
Nem antiideológia, nem antipolitika – apolitika és anideológia. Nem a mélységet
kutatják, hanem a felszínt írják le, a nyelvi formálás jobban érdekli őket,
mint a megismerés, aminek oka talán az lehet, hogy valóságélményük egyfajta
csökött valóság, szekunder-lét, a mai élet kollektív törmelékvilága, az álmok
napi jelenvalósága.
Csak szőrmentén – Sartre nénikéjének fölszólítása csendül közös óhajukként.
És akkor itt az ideje, hogy megválaszoljuk az elején feltett kérdést: Az Éneklő
Borz tagjainak beszédmódja, a beszédmódból eredeztethető magatartásformák nem
teszik lehetővé, hogy az esetlegességen túlmenően számottevő közös produktummal
álljanak elő. E produktum csupán hipotézisként lehet jelen. Valóban,
valamennyien tehetséges alkotók, sokat tudnak arról, amivel foglalkoznak,
elegánsak a mondatfűzések, a közbeékelések, az inverziók, kidolgozott a
retorika, jól elhelyezettek a jelzők, időben érkeznek az új bekezdések, valódi
profikkal van dolgunk. Közben azonban kisiklik kezükből az, amit be akartak
fogni: „elszáll a szöveg”. Ha valaki lapot akar, kiadót, színházat,
intézményeket, akkor annak „innen” kell lennie. Vezérelvet, mely vezérli,
hatalmat, mely erőre tör, kosként előre, kapcsolatokat, melyek révén be lehet
épülni, ki lehet szorítani a többieket – ezeket kellene birtokolniuk. Harcos
kommunistának lenni, új sarlós-kalapácsos fiataloknak, nemzedéknek,
honfoglalóknak... A Kalligramos Borz-összeállításából azonban egyértelművé
válik, hogy ilyesmi nem lehetséges. És épp ezért hagy kielégületlenséget maga
mögött ez a folyóiratszám: olyasmit tételez létrejöttében, ami nem sajátja.
Remélhetőleg nem tűnik sértésnek, ha leírjuk: a személyes, egzisztenciális tét
határozottabb vállalását hiányoljuk. Mintha túl sok trükk igyekezne (némiképp
szégyenlősen) eljelentékteleníteni a létérzékenység komoly tapasztalatait.
Másfelől pedig arról sem győződhetünk meg, hogy volna-e hátországa ennek a
lapnak. A JELENTÉS-rovatban mai fiatal erdélyi értelmiségiek vallanak
munkájukról, terveikről, életfeltételeikről. Csupa kilátástalanság. Minden a
határozottan érezhető identitászavar árnyékában él, satnyul és hervad. Valószínűleg
belátják a Borz szerkesztői, a legkilátástalanabb vállalkozás volna lapot
indítani ebben a régióban, irodalmi lapot, színvonalasat, amely felvehetné a
versenyt a mai magyar folyóiratokkal, kiemelkedne, s nem csupán az árban
sodródó sodralék volna, dinnyehéj, lyukas gumicsizma...
Valamit palástolnak. A szerkesztés trükkjeivel, a sokféleséggel, a
rovatolással, a Jelentéstevőkkel, talán épp azt, hogy nincs mögöttük senki,
hogy ők maguk is értelmetlennek érzik az egészet, hogy nem tartják fontosnak azt,
amit csinálnak.
Túl-vannak. Túl komolytalanok. Túl méltóságosak. Túl semlegesek. Talán
közömbösek. Túl univerzálisak. Túl jók.
TARNÓI BEÁTA