Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. november, VII. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Reménytelen Éneklő Borz

SZEMLE
Reménytelen Éneklő Borz
Az áprilisi Kalligram az Éneklő Borz nevű erdélyi hangos folyóirat vendégszerkesztésében jelent meg. Az Éneklő Borzról tudni kell: annak ellenére, hogy tagjai immár az újabb magyar irodalom deréknemzedékéhez tartoznak, illetve hogy az egyetlen olyan erdélyi gárda, amelyik az egész magyar nyelvterületen jegyzett minősítéssel rendelkezik – eddig képtelenek voltak arra, hogy megteremtsék a maguk orgánumát. A Borzhoz közelálló magyarországi kritikusok egyike így aposztrofálja az alapítókat: az üstökösként feltűnt Kisgyörgy Réka, az okos Jakabffy Tamás, a rímkirály Kovács András Ferenc, az „ördögi” Láng Zsolt, a vers aszkétája, Visky András, a pontos és merész Salat Levente – akikkel tehetségben és mesterségbeli tudásban nemigen kelhet versenyre az erdélyiek közül bárki is, akik mozgósítani képesek színházteremnyi olvasót, továbbá megszólaltatnak olyan szerzőket, akik amúgy ritkán szerepelnek az erdélyi irodalmi lapokban... (stb., stb.)..., majd szóvá teszi, hogy ennek ellenére az Éneklő Borznak sem lapja, sem kiadója nincsen. Hasonló hangnemben lelkesedik a Borznak ezúttal fészket adó Kalligram főszerkesztője is, ő már szinte az RMDSz-t okolva, hogy ezeknek a Nobel-díj-várományos íróknak, akik ráadásul a kisebbség szlovákiainál is feketébben fekete kenyerét eszik, nincsen székházuk, nyomdájuk, folyóirat-szerkesztőségük vagy legalább egy nyamvadt fiókirodájuk.
Mi ennek az oka? Ez a kérdés hangzik el újra meg újra.
Ne távolodjunk el túl messzire, ne bonyolódjunk bele ideologikus elemezgetésekbe. Tartsuk kezünkben a Kalligram áprilisi számát, vegyük szemügyre a Borz eddigi anyagaiból készült válogatást, és így próbáljunk meg válaszolni. Miért nincs Éneklő Borz folyóirat, Éneklő Borz könyvkiadó?
A lapszámot sokan méltatták, jóllehet elemző bírálatra senki sem vállalkozott. Károlyi Csaba az egyik legfontosabb Kalligram-számnak minősítette, Ilia Mihály erdélyi szempontból emelte a hetven esztendős erdélyi lapkiadás emlékezetes teljesítményei közé, Tamás István az utóbbi tizenöt év legjelentősebb magyar folyóiratszámának nevezte, Tőzsér Árpád pedig a lapszám kapcsán a leghatékonyabb magyar műhelyként emlegette az Éneklő Borzot. Az áprilisi Kalligramot mi mégis hiányérzettel tettük le.
Arról most nem beszélünk, hogyan hatnak ezek a szövegek, in vivo. Nem voltunk egyetlen Borz-bemutatón sem. Miként olvasnak fel a Borzok? Némely Salat-szöveg esetében felmerül bennünk a gyanú, hogy a hallgatóság elveszti a fonalat, bármiképpen is kapaszkodjék belé. Vagy egy hosszabb Kisgyörgy-próza, esetleg egy Visky-esszé finom, tipográfiailag is érzékeltetett fordulata miként tud érvényesülni. A Borz-játék, a kolozsvári Lolla haliz, a Jelenkorban megjelent szerkesztői jegyzet tanúsága szerint igazi show volt. Igen, egy-két oldalas szöveg esetében megtörténhet, hogy a publikum élvezi a dolgot. De hat-hét oldalas opusok már egyszerűen nem tudnak mindvégig szárnyalóak lenni. Az ilyen esték legnagyobb veszélye az unalom: a Hallgató ásítozik, és alig várja az est végét, amely megmenti őt attól, hogy feje lebillenjen, és horkantásától felriadjanak a szomszédjában szendergők. Ám végtére is, itt egy folyóiratszám hever előttünk, fehér lapon, fekete betűkkel (a lap tipográfiája azonban menthetetlenül unalmas).
Kántor Lajos egyik budapesti vendégelőadásában poszt-transzszilván irodalomnak nevezte az Éneklő Borz gárdájának művészetét. Némiképp továbbmenve e fogalom mentén, megállapítható, hogy Viskyék valóban túljutottak olyan akadályokon, levetettek olyan terheket, amelyekkel a mai napig küszködik a transzszilvániai irodalom (az újvidéki és a szlovákiai hamarabb megtette ezt, Balázs Attiláék és Grendelék révén). Levetették, átlépték – ámde nagy dolog nem történt. Alig változott valami, alig. Könnyednek akarnak látszani, apolitikusnak, derűsnek, játékosnak, csakhogy...
Csakhogy időközben rájöttek, hogy ha túl könnyedek és apolitikusak, akkor egyszerűen labdába sem rúghatnak. Nem véletlenül publikálnak annyit Magyarországon, legitimációs helyzetre van szükségük. Az sem véletlen, hogy Sütő irhájára apolitizálnak, az sem, hogy a Hazáról, az otthonról annyit beszélnek... Élesbe mennek a dolgok, még akkor is, ha Borzék ezt tagadják, ha látványosan kitérnek a konfrontációtól. Hiszen a konfrontációban ők mindenképpen alulmaradnának, mert a konfrontációban intézmények, alapítványok, pénzek és egyebek vívnak egymással, nekik pedig nincs ilyesmi a birtokukban. Illetve beépültek mindannyian valahová, de ez eleve a másik oldal érdeme, ti. be kell építeni a legzajosabbakat, az utánpótlás reményében is. Nem sejthető, mennyire érezték a közös fellépésnek szükségességét ebben a harcban.
Úgy tűnik, a szövegeket olvasván, e kakukktojásos omlettet értékelve, hogy közös program nélkül, külön-külön, ki-ki a maga dolgozószobájába visszavonulva vívta meg igazi csatáit.
Talán kétféle beszédmód (egy lazább és személyesebb, valamint egy fogalmibb és tudományosabb) feszültségében értelmezhetjük munkáikat. E kettősség jegyében kétféle alapmagatartás látszik körvonalazódni: a hagyomány pontos felkutatása, és a hagyomány akkurátus kicsinálása. Hagyománypártiság és hagyománymegtagadás. Persze, az eredőt tekintve, megkérdőjelezhető rögtön: kivitelezhető-e ebben a divergens szisztémában az objektivitás és a személyesség, a téma és a beszédmód egysége – egyetlen mondatban: létezik-e a másként beszélés mögött ténylegesen is a nóvumot jelentő másként gondolkodás?
Színvonalát tekintve sem nevezhető egységesnek a lap. Bár elfogadható minőségen termelnek valahányan, azért olykor nagyon eltérő az egybeszerkesztett írások minősége. Még Láng vagy KAF is tud gyengébbet közölni. A Jelentés-részben pedig találunk oda nem illően összefércelt dolgozatot.
Tény tehát, hogy a szövegek divergenciát hordoznak önmagukban, egymás mellé kerülve pedig ez a divergencia felerősödik. Jól látható, hogy sem az önreflexió, sem a megismerés, sem a nyelvi univerzalitás, sem a végső leírás feltételezése (Takáts József ezeket a fogalmakat használja az újabb magyar irodalom leírásakor) nem jellemzi őket, leginkább az egymás melletti világok létrehozása válik kulcsfogalommá.
A vicc jut eszünkbe a finnyás férfiről, aki a vizeldébe betérve megkér valakit, hogy gombolja ki a nadrágját, és vezesse le a dolgot, mert ő annyira utálja az egészet.
Talán a közös rendezvények megszervezésében is egyéni finnyásságok rejlenek. Mintha az együttes fellépéssel lepleznék merő igyekezettel, mennyire finnyásak egymás személyét tekintve.
Hol Lángot, hol Kovácsot, hol Viskyt tartják vezérBorznak. Az írásokat elolvasva viszont nyomban egyértelművé válik, hogy nincs közöttük vezéregyéniség. Nincs senki, akinek a szava a legtöbbet érne.
Láng túl komolytalan, öniróniájában pedig követhetetlen, ötletei néha ijesztőek, Kisgyörgy Réka túl őszinte, túl zárkózott, KAF túl sziporkázó, túl magamutogató, túl rejtőzködő, Visky túl gondolati, túl szent, túl profán, Salat túl komoly, túl pontos, túl megbízható, Jakabffy túl arisztokrata, túl kíméletlen és túl szentimentális...
Nem tagadható el tőlük, hogy e divergencia-állapot hozhat olykor gyümölcsöket is. Nagyon jellemző az indító írás (bár nem értek románul, „beszédes” mindenképpen) és a Haza-blokk többi darabjának viszonya: a salati „félek”, a jakabffyi „helykeresés”, a viskyi „egy kenyér van”, a kafi „levante” szubverzív betájolással teszi világossá, hogy a poriadás nem a lényeg, illetve nem a porladást kell lényegesnek tekinteni. A további „blokkok” növelik az ekként létrehívott poétikai erőteret, amely egymást taszító pólusok között feszül, szerteszórva a vasreszeléket – az Állatkerti exkluzív, a Péntek, a Sütő enyhén ideologikus szurkálásaiig, a KözÉrzet privát örömeiig, el egészen az Ágyazás mindennapi politikától és ideológiájától elemelkedett szféráiba. Nem antiideológia, nem antipolitika – apolitika és anideológia. Nem a mélységet kutatják, hanem a felszínt írják le, a nyelvi formálás jobban érdekli őket, mint a megismerés, aminek oka talán az lehet, hogy valóságélményük egyfajta csökött valóság, szekunder-lét, a mai élet kollektív törmelékvilága, az álmok napi jelenvalósága.
Csak szőrmentén – Sartre nénikéjének fölszólítása csendül közös óhajukként.
És akkor itt az ideje, hogy megválaszoljuk az elején feltett kérdést: Az Éneklő Borz tagjainak beszédmódja, a beszédmódból eredeztethető magatartásformák nem teszik lehetővé, hogy az esetlegességen túlmenően számottevő közös produktummal álljanak elő. E produktum csupán hipotézisként lehet jelen. Valóban, valamennyien tehetséges alkotók, sokat tudnak arról, amivel foglalkoznak, elegánsak a mondatfűzések, a közbeékelések, az inverziók, kidolgozott a retorika, jól elhelyezettek a jelzők, időben érkeznek az új bekezdések, valódi profikkal van dolgunk. Közben azonban kisiklik kezükből az, amit be akartak fogni: „elszáll a szöveg”. Ha valaki lapot akar, kiadót, színházat, intézményeket, akkor annak „innen” kell lennie. Vezérelvet, mely vezérli, hatalmat, mely erőre tör, kosként előre, kapcsolatokat, melyek révén be lehet épülni, ki lehet szorítani a többieket – ezeket kellene birtokolniuk. Harcos kommunistának lenni, új sarlós-kalapácsos fiataloknak, nemzedéknek, honfoglalóknak... A Kalligramos Borz-összeállításából azonban egyértelművé válik, hogy ilyesmi nem lehetséges. És épp ezért hagy kielégületlenséget maga mögött ez a folyóiratszám: olyasmit tételez létrejöttében, ami nem sajátja.
Remélhetőleg nem tűnik sértésnek, ha leírjuk: a személyes, egzisztenciális tét határozottabb vállalását hiányoljuk. Mintha túl sok trükk igyekezne (némiképp szégyenlősen) eljelentékteleníteni a létérzékenység komoly tapasztalatait.
Másfelől pedig arról sem győződhetünk meg, hogy volna-e hátországa ennek a lapnak. A JELENTÉS-rovatban mai fiatal erdélyi értelmiségiek vallanak munkájukról, terveikről, életfeltételeikről. Csupa kilátástalanság. Minden a határozottan érezhető identitászavar árnyékában él, satnyul és hervad. Valószínűleg belátják a Borz szerkesztői, a legkilátástalanabb vállalkozás volna lapot indítani ebben a régióban, irodalmi lapot, színvonalasat, amely felvehetné a versenyt a mai magyar folyóiratokkal, kiemelkedne, s nem csupán az árban sodródó sodralék volna, dinnyehéj, lyukas gumicsizma...
Valamit palástolnak. A szerkesztés trükkjeivel, a sokféleséggel, a rovatolással, a Jelentéstevőkkel, talán épp azt, hogy nincs mögöttük senki, hogy ők maguk is értelmetlennek érzik az egészet, hogy nem tartják fontosnak azt, amit csinálnak.
Túl-vannak. Túl komolytalanok. Túl méltóságosak. Túl semlegesek. Talán közömbösek. Túl univerzálisak. Túl jók.
TARNÓI BEÁTA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék