Fényi István égi városa és a városalapítás gondjai

Fényi István: Égi város. Pietas Keresztény Kulturális Egyesület, Nagykároly, 1996.

fényi istván

Fényi István kötet- illetve cikluscímével sajátos világteremtő aktust jelenít meg. E gesztus („Égi városom, én kikiáltalak”) révén megteremtett és a versírás révén formába öntött Fényi-féle égi város koordinátái meglehetősen egyszerűen meghatározhatók: „madarak mutatta s földrekívánt”, mely felé a lírai én „a mezei csillagok tekintete alól” indul (ez lenne az eredet-meghatározás), s melynek képe „kitörölhetetlenül világít az időben”.

Helyet kapnak benne tűzhelyek („húzódjon mindenki a maga világához, csillagaihoz” – jelen esetben a mezei csillagokhoz), jelen van jövőinvokáció, kultúraidézés (a könyvek palotája kapcsán), de itt a helyük éppenséggel rimáknak vagy félnótásoknak is: „hát ne maradjanak számon kívül ők se”. Mindenesetre roppant biztonságosnak tűnik az égi építmény („feltámad bűne támadásai ellen”), a béke, igazság, tisztaság hona: „terjed a hír, hogy palotádban él a királylány/ tisztán, mint a Nap és mégis hüledezve mások cédaságán”.

Ilyen alapon Fényi világának domináns elemei a következők: tere az alföld („ez a sík föld az irhám, az ingem”), esetleg az innen felemelkedő égi város, ideje hol a tél, hol a tavasz (de semmiképpen nem a nyár vagy az ősz), az abszolút főszereplő a lírai én.

Az egzisztenciális látóhatár a következő: adva van az indulás fája („apám s anyám kileveledzett/ s kivirágzott karja”), a megtett út és a hozzá tartozó emberiköltői magatartás (ennek legteljesebb rajzát adja a Fejvesztett menekülés az Örök Szépségszobra teréről soraiban), a múlthoz kapcsolódó léthelyzet (a tél, melyet újra és újra felidéz) és esetleg a sokszor invokált jövő, a tavasz a maga rügyeivel.

Tekintve azonban, hogy a versek többségében nem esztétikai, hanem emberi magatartás poétizálásáról van szó, szemmel láthatólag nem a versek költői értékére, hanem az azokban megnyilvánuló erkölcsi jelentésre helyeződik a hangsúly. Éppen ezért a versek esztétikai értéke meglehetősen egyenetlen.

A költemények többsége ugyanis a következő kérdésköröket boncolgatja: Miért vagyok itt, honnan jöttem, mit, hogyan és miért (miért nem) csináltam? A kötet ciklusai is e gondolatkörnek megfelelően tagolódnak: Az ígéret földje és az Égi város, melyek a költészet problémáival foglalkoznak (értsd itt a költő-lét mint emberi magatartás verbalizálását) fogja közre a Honnan jöttél? kérdést felvető Az indulás fája és Apám szekere ciklusokat.

Mindezek között akad ars poetica (valahogy minden versbe belecsempész lét- és költészetösszegezést), transzszilván és össznépi szózatnak szánt fohász (A székelyvarsági templomban), bibliai toposz interpretációja (Szentcsalád, ill. A felesleges alma, amely átmegy lét- és költészetértelmezésbe) nemzedéksiratóval egybekötött létértelmezés (Fejvesztett menekülés az Örök Szépség szobra teréről), anyahimnuszok (Stabat Mater) és természetesen a világteremtő gesztus megverselése (Égi város). Különbséget kell tenni azonban a lehetséges világ mint mentális építmény és annak poétikai megvalósulási-megnyilvánulási formái között. Hiába tárjuk fel ugyanis a lehetséges világ paramétereit, a teremtett világ még nem jelent feltétlenül esztétikai értékű alkotást.

A versek tanúsága szerint inkább a város- (azaz világ)teremtés aktusa, gesztusa számít, az odafordulás, a megidézés, a versekben megnyilvánuló emberiköltői magatartás. Az égi város felé vezető út kiindulópontja, az emberi-költői magatartás értékelődik fel, mint a költészet alapmotivációja. A költő ezt a motivációt illusztrálja, verbalizálja lépten-nyomon, explicit vagy implicit módon. Néhány példa: „az egyetlenegyet a göröngymorzsoló ősök ösztöneit írtam, ápoltam, belefújtam a szidalmakba is”, illetve „göröngymorzsoló ősök ösztöne óvakodik bennem”, s az eredet mint motiváció másképpen: „anyád nélkül ne maradj, szeme dicsősége nélkül ne csörtess a világban”. Szemmel láthatóan ezekhez a gyökerekhez mármint a „göröngymorzsoló ősök”-höz való ragaszkodás motiválhatja a lehetséges világ elemeinek kiválasztását (ég, föld, fű, fa, virág, barázda, születés, tél, tavasz).

A világteremtés és a teremtett világ milyensége jelenthet eltávolodást a realitástól, a jelentől, mely mint a diszharmónia világa jelenik meg, de elszigetelődést is. A lírai én gondosan elhatárolja magát, világát és költészetét, vállalva ezzel a kettős szituációt: az abszolút önfelértékelést és értéktudatot, illetve a külvilág részéről megnyilvánuló, alábecsülést, megvetést. A harmóniátlanság, az egzisztenciális bizonytalanság (tél), hagyománytalanság – a külvilág legalábbis így jelenik meg – kontextusában az értékmegőrző szerepet vállalja a költői én: „kutyába se vettem / hogy valójában a feleslegesek közül való vagyok kutyába se vesznek / bandába mégse verődtem nem paktáltam le vájtfülüekkel”. Az általa értéknek tekintett elemekből építi fel világát, és ebből vétetik költészete. Ez az érték azonban relatív, a külvilág szemszögéből értéktelennek számíthat. Mondhatni, különböző paradigmasorokról, világnézeti modellekről van szó, melynek értelmében fel vagy leértékelődhetnek dolgok. Ezt az oppozíciót jelezheti az értéktudat és kívülállástudat következő megnyilvánulása:

„A maga könyve milyen/ paraszti mese? A fenének se kell a tehénszekér járású vers is minek?? Szajhák-nőstények, hímek – anyjuk ágyát elárulók, / emberségen kívül bicegők / pofozzák a piszkot, pofázzanak, ez igen, / jó lucskos beköpések, vagány vagy, a tüdőmre, haver/ díj lesz ebből, ilyen meg olyan. / Nyugdíjas vén parasztasszonyok, / hadd tartsák csak a Hold ostyáját a hegy tetején, / akad talán kutya, hogy megugassa őket.”

A költő a kettős nézőponttal, bármi legyen is eredeti szándéka, akarva-akaratlan rátapint költészete alapvető interpretációs problémájára. Ő ugyanis egy emberi magatartást fetisizál (melyhez népies elemekből építkező költészet kapcsolódhat, némi avantgárddal fűszerezve). Viszont bármennyire is sötét színekkel festi az égi város határain kívül eső költészetet, a „tehénszekér járású versek” és a hozzá kapcsolódó gondolatkör lírai megvalósulása nem szerez esztétikai élményt. Zavarólag hat az alapmondanivaló állandó hangoztatása, a valós és vélt érdemek kiemelése: ezt csináltam, erkölcsi tartásomnak ez felelt meg!, még akkor is, ha a kötet nyilvánvalóan lét- és költészetösszegezés, emberi és művészi pálya lezárása, tiszteletreméltó emberi magatartás rajza, s az életmű kontextusából nézve a költő legegységesebb hangú és talán legjobb kötete.

Az olvasó mást vár, ha már világot teremtenek és a hagyományra alapoznak, akkor az ne legyen a hagyomány maradéktalan átvétele. Lehet, hogy nincsenek „jó lucskos beköpések”, de a csekély kivételtől eltekintve maradandó alkotások se.

A versek befogadásakor az olvasó nem találkozik kihívásokkal, kivéve azt, hogy az egyes versek, verssorok az esztétikai percepció küszöbértéke alá esnek, s néha primitivizmusba csapnak át. Például: „ha van baj, csak szólni kell az embereknek” (Remény), vagy: „Emberek, de jó, hogy minden lehetnék / megfigyeltétek, a gyönyörű könyvekben a balladákat s a meséket is a repülés-emlék hajtotta oda” (Meditáció); „az indulás fája, ha viselnék rá gondot, biztosan belehalna életébe” (Az indulás fája). Idézhetek egy vers- és rímfaragás-gyanús versszakot: „Világ kezdetétől fogva / rajtunk ez mindig megesett / a hetvenharmadik év tavasza táján/ az anyaföld virágai alá húzódnak emberek” (Nagy István), netán a koraérett gyermek szózatát: „ez lehet a katarzis, gondoltam gyermek eszemmel” (Apám szekere), vagy mi rosszabb, a képzavar „ajkunkon a friss versek daganatával”, esetleg „liheg boncoló szárazságom”.

Az olvasónak nem kell egy világ titkos kódját felfedeznie, rejtjelezett üzeneteket dekódolnia, esetleg egy világot újjáépítenie. Szerepe a költő által kínált attitűd tudomásulvételére, a világ megismerésére korlátozódik. A kommunikációs helyzet meglehetősen egyoldalú. Az átadott jelek ugyan világosak, minden az egyértelműségig kifejtett, a gondolatok túlírtak, a jel és metaforakészlet már az unalomig ismert: A tél természetesen a nagy egzisztenciális pusztaság, „a madártalanság ideje”, mely bizonyos személyek esetén ellentétbe fordul („kiben kileveledzett a makulátlan tél”), a tavasz egyértelműen a megújulás, az újjászületés, a jövő („hagyma növények, a csillagosak kiszabadulnak a levegőre”... „valahol már az emberiség is egybenőtt, emberi létünk a kifakadással”). Lírai meteorológia, mondhatnánk, de annál sokkal kevesebb. Léthelyzetet értelmező szimbólumai nem a legsikerültebbek, szemantikailag-poétikailag régen kimerítettek. A „nyüzsgő világteremtés reggelén” fellépő íráskényszer ugyan létszükségletnek tűnik („koldusbotra jutok ha ezt az ösvényt – gazost –, a világ karimáján tévelygő lényeimet elhallgatom”) –, de ez a tiszteletreméltó emberi-költői attitűd nem motiválja az önismétlést, a képalkotásbeli egyhangúságot, a témák és gondolatok állandó újraverselését, a tautológiát, a kiüresedett szókészletet.

BARTHA BALOG EMESE