Kirepülnek-e a lepkék a szekrényből?
Jánosházy György:
Lepkék szekrényben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.
„Kihúzva jól a lenge szárnyak
majd egyszer csak magasba szállnak –
gondolta tán egy ostoba.
Hát várnak tűvel szúrva átal,
a repülés szép gesztusával –
s nem szállnak fel soha.”
Jánosházy György szonettgyűjteménye az alkotói hivatáson túl a kritikusi
státusszal járó felelősségre döbbentett rá. Napjaink irodalmi életében
ugyanis egyszerre megszámlálhatatlan költő, író lépett az irodalom
porondjára, s ráadásul még egy egységes korstílus, stílusirányzat sem könnyíti
meg, tájolja be a kritikus munkáját.
Kirepülnek-e a lepkék a szekrényből? – szegeztem a kérdést a kötetnek
és magamnak egyaránt. Legyen kritikám felelet a kérdésre.
Körülbelül a kötet negyedénél tartva, mindjárt két ellentétes pólus feszült
egymásnak bennem, és úgy éreztem, a lázadás irányába tartó méltatlankodás
hangja, a szinte orvosolhatatlan frusztráció bennrekedt a petrarcai szonett
klasszikusan cizellált formájában. S minél több szonettet tudtam a hátam
mögött, korai észrevételem általános véleménnyé erősödött.
Témafelvetését véve alapul, három részre bontottam szét a kötetet – ily
módon próbáltam a szonettsokaság közelébe férkőzni.
Az általam elhatárolt első rész (a Dudás-nótájától a Dante című versig) az
értelmiségi sors, tovább szűkítve a kört, az ezzel járó jellegzetesen
transzszilván jelenség, az egzisztenciális frusztráltság tematikájába
sorolhatóak. Míg a második (Dante – Barangolás hispán kísértetek
közt) és a harmadik tömb az öregkori számadás, illetve az
interkulturalitás tematikáját verseli meg.
Krisztusi predesztináció, lázadás, a hiány konstans jelenléte („A földön,
égen: semmi, semmi, semmi, / Nincs hol maradni, és nincs merre menni. / Egy
ócska hantra állj, hogy nyelvet ölts.” – Üres az ég; illetve lásd még Itt korhad
minden; Európa; Nincs béke; Torzók című verseket) azok a
vezérmotívumok, amelyek az első rész szonettjeinek alapstruktúráját adják.
Az önmagát elkesergő erdélyi értelmiségi sors – valljuk be – lerágott
csont. Mindezek ellenére a témaválasztás a költő kizárólagos és
elidegeníthetetlen joga, melybe a kritikusnak vajmi kevés beleszólása van. Ám
akkor, amikor a központi tematika népies-kurucos kurjongatásban („Két fülembe
villik ültek, / a hátamon hegedültek, / sírva kellett megtanulni, / hogyan kell
a dudát fújni.” – Dudás-nóta; kakofóniába hajló
méltatlankodás és ostorozás visszatérő motívumával „karöltve”
kiviteleződik („lotyók, stricik fejik a bukszád.” – Bajazzók; „köpj egy nagyot, s
üvölts, üvölts, üvölts.” – Üres az ég; Szonett a semmiről;
Kiáltás váteszért), s mindez még petrarcai szonettbe erőszakolva jelenik
meg, úgy érzem, a kritikus már hegyezheti is pennáját. Szülessenek a
Jánosházy-szonettek az eklekticizmus vagy alternativitás jegyében is,
összeegyeztethetetlenséget érzek a versek témája, tartalma és műfajuk
között. A szonettekből kisütő frusztráció) és elszabadult indulat
pernyéig perzseli Petrarca jambusait (mint műfaji követelmény), mely saját
meglátásom szerint összeegyeztetheletlenségre valló szituáció, már csak azért
is, mert a petrarcai szonett klasszikus eleganciája óhatatlanul elvárásokat támaszt
téma és hangnem tekintetében még a kevésbé rutinos olvasóban is: „A Napból is
kihunyt a láng, / halotti pernye hull reánk, / senyvesztő, forró, fekete /
atommáglyák lehelete.” – Atomkor; Kecskefejő című versei példának
okáért. Az, eredmény? Természeti katasztrófa sújtotta terület látványa –
lírában.
Mindezek ellenére Jánosházy lelkiismeretes költő, valóságos
szonettmíves, aki a „verscsinálás” szakköri oskolájában becsületesen
elsajátította a szonett minden létező csínját-bínját (tézis-antitézis az oktávában,
szintézis az utolsó tercinában). Sőt mesterszonettjében Jánosházy
olyannyira a műfaj bűvöletébe kerül, hogy ezáltal maga tűzi oda
szonett-lepkéjét a preparáló párna bársonyához, a téma kidolgozása
tekintetében. Akkor, amikor az indulat dinamizmusa mérséklődik, Jánosházy
kikristályosodott szonettjei művészi értékek tekintetében fölülmúlják (enyhén szürrealista kép: „gyomrodban sikolt
a szója” Negatív táj; kozmikus kép: „vak istenek labdáznak életünkkel” –
Shakespeare Stratfordban; metaforái: „madárnép” az élet „fülledt rémdráma”) az
indulat és dühfeleslegben kitermelődött Bosch-szörnyeket, („szőrös
pókok nyálaznak össze” – Szabadság rabja leltem) a teljes emberhiányról
tanúskodó negatív tájakat, a „Teremtésből nem jutott több, csak ennyi”
egzisztenciális fájdalmát.
A rút és az undor szonettekbe való bevonulásának lehetünk tanúi, amelyeknek
struktúrája a következő versépítkezési algoritmust követi: in medias res
kezdéssel az első strófa a kimondja az üzenetet, azaz eleve „lelövi a
poént”. De ez még önmagában nem is volna baj, ha ezt nem követné újra a téma
variálása. Ez a magyarázata annak, hogy az utolsó tercina a variációk
mélypontjává válik, melyet félő, hogy az oly háládatos epigrammatikus
csattanók sem tudnak már feloldani.
A második és harmadik rész szonettjei lényeges változásokon mennek át. A
szonett hűvös eleganciájához való kétségbeesett ragaszkodás megmarad,
viszont a szerencsésebb témaváltás valamelyest feloldja az irritáló és fület
sértő sistergést. A frusztráció érzése esztétikailag eléri az egészséges
küszöbértéket (például Öreg eperfa, Lepkék szekrényben, Öregség,
Sok már az ősz című versei). A versépítkezésből adódó
hiányosságok a régiek, ám bevonul a versekbe a nyitott, fájó psziché, és
valahol emberközelibbek lesznek szonettjei. Az aktuális kor káoszhangulatával
való küzdelmeinek lírizálása maga Arany János Őszikéinek is becsületére
válhatna. Verscímei olyannyira szelídek, hogy az olvasó lassan-lassan
késztetést érez a címek szonettekké való alakításához.
Ha Jánosházy az első szonettcsoportban a reálistól jut el az
irreálisig, addig a másodikban az irreális csapongásból nyugszik bele a
realitás adta lehetőségekbe, a hantjával eltakaró édes erdélyi föld
szeretetéhez.
A korábbi káoszhangulat nyomait magán viselő képek rendszerint illatos
természeti képekké lényegülnek át („és halványszőke tearózsák / ringatják
keblükön a méhet, / nektáros illatok hajósát”).
A lírai én mintha-mintha jelen lenne a versekben, de mégsem. Azaz nem
képezi meditáció tárgyát, inkább elméláz valamin. Valahol Jánosházy lírai
magatartása Babits Jónásáéhoz hasonlatos, amikor ez hivatástudatának
betöltetlenségében még egyszer és utolszor visszapillant Ninivére.
Jánosházy gazdag fordítói munkásságának tudható be a szonettcsokrot záró Barangolás hispán
kísértelek közt. (Fehér kövön fekete kő címen 1965-ben mai katalán
költőket mutatott be magyarul, fordításaival szerepel számos antológiában,
így az ibériai világ költészetét bemutató Heszperidák
kertje című gyűjteményben.)
Idegen kultúra vonzáskörében lírája területén még érintetlen forrásból
merít, sőt Granadai éjszakák című verse a
vegytiszta líra jelzőjét viselhetné magán. A bonyolult költői
eljárások helyett a tényszerű felsorolásig redukálódott költői
megoldásokhoz, folyamodik: „Életre kelt az okker és a mangán, / a kőkori
festmény a kőfalon, / toporzékol és bőg tompa bikahangján, / mint
hogyha dúlni, ölni volna kedve- / de tűzszeméből ősi fájdalom /
s egy halhatatlan művész néz szemedbe.” A korábbi erőltetettségükben
és variációk sorozatában kimerített témái helyett a spanyol kultúra
évszázadokra visszanyúló hagyománya valamelyest kiegyenlíti a téma-műfaj
igencsak kibillent mérlegét.
Kereszt- és párosrímjeit, jambusait megfékezi egy-egy gondolatjellel
függőben hagyott gondolat. Soráthajlásai pedig a korábban hangulati mélypontnak
bizonyuló tercinát is bevonják a szonett hangulategészébe (például Toledói noktürn
görög festővel).Jánosházy György első verseskötetét (Az őrült
nagyúr jármában, 1947) követő szonettfüzérének (1994)
záróakkordjaként azt mondhatnám, hogy a szárnyalás gesztusa benne van a
szonettjeiben, de a kritikában kiemelt hiányosságok sajnos igencsak rázárják a
szekrényajtót Jánosházy szonett-lepkéire.
Kirepülhetnek-e imigyen a lepkék a
szekrényből?
JOIKITS MELINDA