Jánosházy György
SHAKESPEARE
NYOMÁBAN
Kicsiny nemzetünk olyan fordítás-irodalommal büszkélkedhet, amely – a német
és angol kivételével – túltesz a nagy világnyelvekén is. Jóformán mindent, ami
csak valamelyest is érdekes lehet számunkra a különböző népek régibb és
újabb irodalmából, lefordítottak már magyarra, néha az idők folyamán
többször is; Shakespeare műveit kétszáz esztendeje fordítják újra és újra
az egymást váltogató nemzedékek.
Jól ismerjük magyar költők tollából a 19. század elejének angol
romantikáját is. Byron után, aki egy hajdankori európai divathullám elmúltával
főképpen Ábrányi Emil kitűnő Don Juan-fordítása révén él még a
magyar olvasói köztudatban, a Nyugat-nemzedék fölfedezte számunkra a kor más,
szebb és maradandóbb fényű csillagait, Percy Bysshe Shelleyt és John
Keatst. Tóth Árpád néhány zseniális versfordítását köszönhetjük ennek a
fölfedezésnek, és pompás munkával járult hozzá a két költő megismeréséhez
Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Radnóti, majd Orbán Ottó, Weöres
Sándor... lehetetlen volna mindet felsorolni. Az utóbbi évtizedekben Somlyó
György legterjedelmesebb művének, a romantikus „verses regény”
elindítójának, az Endümiónnak élvezetes átültetésével
tette Keats-képünket... majdnem teljessé.
Majdnem – mondom, mert még mindig hiányzik belőle amúgy sem
sokrétű munkásságának egy különleges oldala: a drámaíró Keats. Az igazat
megvallva, szakmabeliek sem igen tudják, hogy rövid életének utolsó szakaszában,
alig két évvel korai halála előtt, a költő a drámaírásba is
belevágott, mint egyébként Byron és Shelley is. Nem alkalmi próbálkozás volt
ez: messzebb tekintő szándékra vall, hogy a Nagy Ottó (Otho the Great) után
azonnal, még ugyanabban az 1819-es esztendőben újabb darabhoz kezdett; az István király (King Stephen) azonban már
a 4. szín derekán félbemaradt. De a Nagy Ottó mindenképpen figyelemre
méltó alkotás, nemcsak mert kivételes költői tehetség fűti nyelvét,
alakjainak szenvedélyeit, de számunkra már csak magyar vonatkozásai miatt is.
A dráma közvetlenül az I. Ottó császártól elszenvedett lechmezei vereség
után játszódik, amely sorsdöntő fordulatot jelentett magyar nemzetünk
történelmében; egyik fontos figurája Gersa királyfi (!), a magyar sereg fővezére.
Bizonyára Géza fejedelem neve került ilyen elferdült formában az angol
költő tollára, amint Augsburgból is Friedburg lett a kezén, a lázadó
lotaringiai Konrádot, a császár vejét, összetévesztette (?) az azonos nevű
egykori frank herceggel (később német királylyal), és így tovább; nem
sokat törődött a nevek és tények történelmi hűségével, hiszen nem is
történelmi színművet írt. Shakespeare-i fölénnyel, költői
szabadsággal kezelte a tragédiájához ürügyül felhasznált gyér történelmi
elemeket.
Ő volt a mintaképe: a legnagyobb... és legromantikusabb: Shakespeare.
Nemcsak a tragédia nyelve, a reneszánsz blank verse sűrű képeket
görgető áradása tanúskodik erről, de a darab egész koncepciója, az
ellentmondásos, pusztító szenvedélyektől eltorzult és óriásira nőtt
alakok, a borzalmakat halmozó cselekmény majd minden eleme, Senecának az
Erzsébet- és Jakab-kor egész drámairodalmát átszövő öröksége. Mert az
angol tragédia nem görög: senecai mintaképeket követve bontakozott ki, olyan
korban, amelynek zaklatott, véres viszonyai között meleg otthont leltek azok
rémségei. A francia klasszicizmus szelleme sohasem tudott itt igazán
meghonosodni; furcsa módon még a klasszicista irodalmi pápa, Dryden drámáiban
is fel-felkísért Shakespeare emléke. Csoda-e hát, hogy a romantika újra
rátalált, hogy Keats az ő nyomába lépve kezdte el hamar félbeszakadt
drámaírói munkásságát, és – szinte ugyanakkor – Shelley is Shakespeare
bűvöletében írta színpadra a római Cenci-család hátborzongató történetét?
Azzal az idő múlásából adódó különbséggel persze, hogy – az ízlés és a
dramaturgiai eszmények csiszolódásának megfelelően – lemondtak tragikum és
komikum elegyítésének a középkori népszínház hagyományát őrző
gyakorlatáról, amely oly jól megfért annak idején a kor manierista ízlésével. A
romantikus tragédia egyenes vonalú és egyöntetűen komor lett – mint már
Shakespeare Macbethje is.
Nem valószínű, hogy valaha is színpadra kerüljön ez a fordítás. Ebben
a tudatban sem sajnálom a ráfordított (nem kevés) munkát; nagy költő
művét átültetni: gyönyörűség. És hiszem: megérdemli az olvasó
türelmét.