Dobozi Eszter
Borszéki vázlatok
Mártának
és Sándornak
Ecsetvonások olajban
Beomlott villák, roskadt
háztetők
mögött visz út a márványhegyekbe fel,
sűrű pelyhekben hull a szürkeség,
törzsektől törzsekig feszíti ki
hálóit az alkonyat,
idebenn,
öreg fenyők között hamvassá lesz:
páfrány, toboz, s halkan bim-bamolnak
egy szál sötétlila harangjai;
amott csúcsokba botlik a
felhő,
egy perc, s gyöngyház színű cseppjeivel
már zúdul alá a legelőkre,
távol lágy szövetén az esőnek
áttetszik: özönöl
fentről a fény.
(A festő monológja
Mint aki belemerülni nem
tud,
nem akar, eltűnni, felszívódni
se pórusaiban, kilök magából
– mint idegen elemet – a város.
Itt nincs ma, és nincsenek
távlatok,
szűnik a múlt is élettelenben,
élőben, s mint kiásott korszakok
fölé, nem jő a restaurátor.
E vásott arcok, tört
homlokzatok
közül el!... a fenyők szintjénél is
magasabbra, a hóhatár fölé –
ha volna még fű, fa, kő, hómező
érintetlenül, s feltündöklene
a zöldeknek, fehérnek ősoka,
teremtményeiben – ki fennvaló –
így ünnepelhetné csak önmagát.)
