IRODALOM ÉS ISKOLA

„Játsszuk, ami nincs, de lehetne”*

Végtelennel játszó véges

(Adalékok Szilágyi Domokos portréjához)

Mozart

Ó, vidámnak, mert fiatalnak

lenni s maradni, szomorún is

és megvénült-fiatalul!

kacagni, míg a kacagás

titokban zokogni tanul!

játszani – s a játék titokban

holt-súlyossá komolyodik:

megrendeltként szabadnak lenni

a legutolsó hangjegyig!

– Nehéz volt? – bekopogtatok,

gondterhelt élő, víg halottnál.

– Azt akartam: a világ

észre se vegye, hogy fáj.

Mérvadó körökben már a 70-es évek végén nyilvánvaló volt, de Cs. Gyímesi Éva 1990-ben megjelent kiváló monográfiája (Álom és értelem) óta már végképp nem lehet kétségünk afelől, hogy Szilágyi Domokos századunk egyik legnagyobb formátumú, sok tekintetben csak József Attila-i és Weöres Sándor-i mércével mérhető költője. Költőt írok, de bízvást írhatnék költőfenomént is, hiszen Szilágyi Domokos torzó mivoltában is teljes értékű életműve az egyetemes magyar irodalom egyik legmaradandóbb teljesítményeként, s a 20. századi létérzékelés egyik legteljesebb foglalataként tarthat számot sokak érdeklődésére.

A fausti módon nyughatatlan, szüntelen lázban égő romániai magyar lírikus most már mindörökre az a tüneményes, messze fényekig ellátó költője irodalmunknak, aki 38 éves korára végképp kinőtte a világot. A belső dráma folyamatszerű, intenzív jelenléte, s ennek intellektuális hozadéka leginkább a Bartók Amerikában című poémában érzékelhető. Ebben életreszóló hitvallásként fogalmazódik meg az a felismerés, ami akár az egész életmű mottója lehetne: „Csak az igaz, ami végtelen. Minden véges: megalkuvás.” Utóbb már tisztán látjuk, hogy számára a versben csak a mindenség volt szűk, a valóságban viszont minden. Szilágyinak nem a végtelen, hanem a véges volt felfoghatatlan; ezért próbált állandóan és nagyon tudatosan kibeszélni a KÉP-ből, ezért hajszolta a teljességet, ezért célozta meg újra és újra a sokdimenziós szellemi szabadságot. Éppen ezért válhatott egész életműve aleatorikus módon lebegővé, s ezért létezik valami módon meghatározhatatlanul az anyag és eszme közt félúton. Nagyon indokoltnak látszik, hogy föltegyük a kérdést: ez az alapvetően reneszánsz kedélyű, játékos derűre orientált ember mitől szenvedett, miért volt otthontalan, vajon miért nem talált nyugalmat és vigaszt; végső soron mi volt a vágya, mi volt az álma, mi volt a fixa ideája? A kérdésre a Ballada éjjel című verse kínálja a választ, s ezt akár költői végrendeletként is olvashatjuk: „Álmodd már álmom, ne csak aludd, / csecsemő bolygó! – Merre sodor / az idő? eljutok oda, ahol / az anyag létformája a mosoly?”

Szilágyi Domokos 1976. október 27-én, 38 évesen hagyott itt bennünket. Még a pályáját jól ismerők számára is talány, hogy miféle kényszerek és hiányérzetek bírhatták rá, hogy önként válassza a halált. Fájdalom, de ott fenn a Kányafőn (Kolozsvár fölött) már semmi sem történt véletlenül. Az öngyilkosság napján írott búcsúlevelében ez áll: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom.” Ez egyébként ha nem is direkt módon, de legalábbis a létfilozófia szintjén – tökéletesen rímel a Bartók-vers üzenetével: „Halál elől meghalásba menekül, aki él.” Lászlóffy Aladárnak a temetésen elhangzott szavai szerint Szilágyi Domokos „nagyon nagy költő volt és lesz, mindnyájunk között a legnagyobb, mert még életében meg tudott halni”. Maga a költő is biztosan tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, mert a halál árnyékában dolgozik. A Kis, szerelmes himnuszok ilyen szempontból összegezésként és előrevetítésként egyformán olvasható: „Üres lettem: megteltem fájdalommal, / vadul birkóznom kell a nyugalommal; / kit vállalok? – Már nem tudom: – ki vállal? / Kiért szálljak pörbe a halállal? / Ki száll érettem pörbe a halállal?”

A fentiek alapján már egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy Szilágyi Domokos pályáján mindvégig meghatározóak a világ illúziótlan, szkeptikus szemléletének megfelelő művészi minőségek: az abszurd, a groteszk, az irónia és a tragikum. A nyugtalanságok egyensúlya, avagy a „láz” költészete sajátosan kevert értékszerkezetet eredményez, hiszen a felsoroltak mellett még komolyan számolnunk kell a humorba, öniróniába-önleleplezésbe rejtett depoetizáló-deheroizáló törekvésekkel, illetve a távolságtartó-súlytalanító játékosság megannyi formájával. Mindez együttesen meglehetősen disszonáns, nyugtalanító, sőt drámai jelleget kölcsönöz költészetének, olyannyira, hogy teljesen természetes a bartóki líramodellel történő tipizálása. (Lásd pl. Kis, szerelmes himnuszok, Magasan, Óda, Emeletek avagy a láz enciklopédiája, Haláltánc-szvit, A próféta, Kényszerleszállás, Test a testtel, Ami kell, Sajtóértekezlet, Öregek könyve, Bartók Amerikában stb.) A Szilágyi-féle kettősségekre épülő értéktudat és magatartás egyebek mellett azért is modellértékű, mert – a modern és posztmodern határán állva – hitelesen és érvényesen közvetíti az egyetemes emberi távlatoknak és célképzeteknek azt a hiányát, amit az előbbi már nem, az utóbbi még nem tud betölteni. Bizonyosnak látszik az is, hogy Szilágyi Domokos – tragikus iróniára és egyetemes lírai részvétre fölépített költészete – poétikai és világképi vonatkozásban olyan radikális változásokat hozott, ami az egységes alanyú, hagyományos lírához szokott olvasót egy jóval összetettebb, szenzibilisebb befogadói magatartásra készteti. (Itt kellene szólni a pályáján változó intenzitással mindvégig jelenlévő stilisztikai-poétikai kételyről, ami a nyelvre mint uralhatatlan jelrendszerre való ráutaltság korszakos paradoxonából fakad. Ez a jelenség az ő esetében is elég egyértelműen mutatja a legtágabban értelmezett irodalmi kommunikáció problematikus jellegét.)

Feltétlenül beszélnünk kell még arról, hogy a különféle imitációkban, szerepés stílusutánzatokban való tobzódás, a műfajokban-hangnemekben való bőség Csokonai és Weöres mellett leginkább Szilágyi Domokosnál érhető tetten. Ő valóban olyan, mint a színejátszó selyem: hirtelen és észrevétlenül váltja árnyalatait. (Sokszor lehet olyasféle benyomásunk, mintha Szilágyi lenne Csokonai 20. századi reinkarnációja.) A szüntelen áttűnésekben, átváltozásokban létező próteuszi magatartáson túl a fenti költők mindegyikére jellemző az erős metafizikai beállítódás. Eltérő filozófia és különböző indíttatás alapján, más-más hangsúlyokkal ugyan, de végső soron mindhárman a létköltészethez állnak közel. Nem kevésbé fontos hasonlóság a játék és a játékosság, ami Szilágyi Domokosnál az alkati adottságon túl legalább annyira létbeli kényszerűség is. Éppen ezért viszonylag ritka az önfeledt gyermeki játékosság. Sokkal inkább a Kosztolányira emlékeztető szomorúság játékossága, illetve a játékosság szomorúsága fejezi ki a magatartás lényegét. Az olvasóhoz szóló figyelmeztetés is erről árulkodik: „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.” Mert ahogy Mozart című versében írja: „a játék titokban holt-súlyossá komolyodik”.

A nemzedéktárs Lászlóffy Aladárral szólva egy rövid élet leghosszabb nekrológja: a mű, a gyöngy, melyet kagylótürelemmel kihordott. A feladatunk nem több és nem kevesebb, mint hogy felnőjünk hozzá, és méltóvá váljunk az általa kínált gyöngyök birtoklására.

KÖDÖBÖCZ GÁBOR

* Játékok II. (Tengerparti lakodalom)