Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. április, VIII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
effektusa

Komjáthy Jenő

Magamról

Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.

Szeretni és gyűlölni mélyen
Tudok s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.

Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.

Gyűlölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokba gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakít.

Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság: –
Bűnöm is egy van, hogy vagyok.

Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba’ kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.

De összeég bár, újra-él majd
A szellemüdv s az égi kín
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.

Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.

Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.

S ami hevít, amit imádok.
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.

Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten! nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.

Óh, tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Óh, lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?

Magdaléna

Könnyek tüzétől ittasodva
Lehullott róla a lepel,
S előttem éjhaját kibontva
A legszebb asszony térdepel.

És hogy szemét, a tiszta kéket
A bánatkönnytől csillogót,
Rám fölveté az árva lélek:
Köröttem minden veszve volt.

Ihlet ragadja menten elmém,
Hatalmas, bűvös őrület,
A rég elmúlt életre kelvén,
Eltűnt a perc, a környület.

Szemlélve lázas küszködésit,
Elfog egy névtelen varázs,
És egy csodás álomba szédit:
Hogy én vagyok a Messiás!

Megváltalak. Ne sírd a voltat:
Én vagyok az örök jelen!
Én vagyok az, ki köthet, oldhat,
Hatalmam fönnen érezem!

Te vagy, ismerlek, Magdaléna.
Terólad szól a Szentírás,
Kit szentté avatott a bánat -
És én vagyok a Messiás!

Nem hoztam üdvöt gazdagokra,
Szívök kemény, szívök hideg;
Égő fájdalmak csipkebokra
Te szomorú, beteg szived.

Óh, Magdaléna, tört virágszál!
– Tudom, te vagy és senki más –
Áldásom üdve mind reád száll,
Hisz én vagyok a Messiás!

Velem jössz. Elviszlek magammal
Oda, hol nincs bánat, se bűn;
Hol az erény megvíhatatlan
S legfőbb gyönyör szeretni hűn.

A boldogság, a fény honába,
Atyám házába viszlek el.
Nem hagylak e rideg világba’,
Hol minden lelki vészt lehel.

Nem hagylak itt, hol bűn lehelni,
Hol szúr a nap és fojt a lég,
Hol nem akar életre kelni,
Mi odafenn fogantaték.

Boldog, ki sír, boldog, ki sóhajt,
Boldog, ki hisz, szeret, remél!
És aki üdvözülni óhajt,
Csak bennem hisz, mert bennem él.

Nézd: lát a vak és lejt a béna!
Én tettem azt és senki más!
Az égbe viszlek, Magdaléna,
Mert én vagyok a Messiás!

A kis lelkek

Nézd, milyen ifjú tart felénk!
Szemébe’ rémes, büszke láng,
Baljában a napfáklya ég,
Szétszórva millió sugárt.

Jobbjával egy zászlót emel,
Mely, mint szivárvány, hétszinű,
És csillagkoronát visel,
Szép homlokán fönség s derű.

Hittől, haragtól tündököl
Bősz arca oly félelmesen?
Villámot szór és öldököl
A lobogó, démoni szem.

S ki az mögötte, nézd a nőt!
Tán az örök szépség maga,
Minőt a költők álma szőtt?
Csáb s tisztaság összhangzata.

Oly szűzies, mégis merész,
Vakító szép, szeplőtelen;
Ihlet, gyönyör, lelkesedés
Támad, amerre csak megyen.

De minket mégis árnyba von,
És elpirítja lányaink;
A fény a szeráf-homlokon
Felgyújtja kisded házaink!

S amint a lángifjú rohan,
Aszúvá lesz a zöld vetés.
Mindent megöl e vad roham,
Mit kezünk ápol és becéz.

Bár dics köríti homlokát,
Nyomában vész. és viharok,
Halál kiséri nyomdokát,
Amerre büszkén elrobog.

Csöndhajlokunk, békés tanyánk’
Földúlja még e lázadó!
Ha zsúptetőnkbe kap a láng,
Nem lesz c véghez fogható.

A renyhe csönd drágább nekünk,
Mint dúló eszmék vad heve,
Drágább növényi életünk,
Mint a lángok költészete.

Kereslek

Kereslek tündöklő titokzat,

Az ég fölött, a föld mögött.

Már szüntelen feléd török csak,

Örökké csak feléd, magasság,

Feléd, óh, mélység, szakadatlan!

Átszelem a zengő magast,

Bejárom a süket mélységeket,

Féltékeny messzeségbe rontok,

A porszemek szivébe mélyedek,

Hogy téged megragadjalak.

Szívem az. égő vágyástól repes

Ölelnem, bírnom tégedet! –

Örömmel dobnám én elődbe

Virágzó, ifjú éltemet,

Közönnyel nézném fénynapok kihunytát,

Világok vesztét egykedvűn fogadnám:

Csak tégedet láthassalak!

Kereslek, végtelen világszem,

A porvilágok s napszemek között.

Feléd nézek szüntelenül,

Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel,

S e mozdulatlan, megkövült szem

Megsejti boldog rémülettel

Nemegyszer közellétedet,

De mindenuntalan eltűnsz előlem;

Elég, ha pillám egyet rebben,

Ha megzavar egy nyers, alanti hang.

Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:

Az égi, túlérzékeny összhang

Kisiklik s elmosódik menten.
Nem lakhatom folyvást magasban,
Örvényt se fúrhat mindig elmém,
Fönséges útam megzavarja
Hétköznap gondja, szolgasor –
Pedig ha minden összedől is,
Meg kell találnom tégedet!
Kereslek, mérhetetlen mérték,
Törtek között Te egyedül egész;
Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan
Parányiság, mert hisz elrejtözöl.
Te végtelen szegény, mert végtelen dús:
Nem osztja senki gazdagságodat;
Bőséged ínség, szabadságod örvény,
Mindenható úr s foglya önmagadnak!
Meglátlek-é, óh, láthatatlan?
Meglöglak-é, megfoghatatlan?
Nem nyughatom, míg el nem érlek;
Nem ül pillámon enyhe álom,
Míg arcod fényében nem úszhatom,
Sugárló lelkedet nem ihatom
Istenre szomjazó szivemmel,
S nem lakozol testemben óh, dicső,
Teremtő, lelkező lehellet!
Hogy bennem élj, áthalok én Beléd,
Halálos vággyal rohanok Feléd,
Epedek Érted földöntúli hévvel,
Hogy léged színről színre lássalak!

A semmi

Nem lesz belőlem semmi sem:
Így van megírva könyviben
A végzet átkos istenének.
Hiába száll magasbra mindeneknél
Dalom, e túlvilági ének,

Szokatlan gyarló embereknél,
Mert csupa fény és csupa lélek.

„Nem lesz. belőled semmi sem!”
Ezt olvasám le én, igen,
Ezt láttam írva minden arcon,
Mióta öntudatra ébredék;
Megjóslá mindenik kudarcom –
S én semmi, semmi sem levék,
Nincs árom a világpiacon.

Nem lesz belőlem semmi sem!
Úszom a végtelen vizen
Az örök feledés honába.
Színén a hírnév tengerének
Csillog a hitvány és a kába,
De én velök mégsem cserélek,
Vonz e magányos, büszke pálya.

Nem lelt belőlem semmi sem.
Nincs cél, amelyben megpihen
Ez olthatatlan szomju szellem.
Hol annyi méltatlan ragyog,
Ragyogni szinte szégyenlettem:
Jobb is, hogy semmi sem vagyok,
Ha minden nem lehettem.

Ne legyek inkább semmi sem!
Enyésszen el végképp hirem,
Törüljetek ki a világból,
Semhogy magamat megtagadjam,
S mi bennem oly lobogva lángol,
Elfojtsam s lelkemet eladjam,
Kínálva cenket italából!

Ne legyek inkább semmi sem!
Hisz meg van írva könyviben
Lelkem magasztos istenének,

Hogy bárha ismeretlen, vak homályban,
Ne törjön meg e büszke lélek,
Bontsam ragyogva égi szárnyam,
Mert én vagyok a lény, az élet!

A homályból

Ki lény vagyok, homályban éltem.
Világ elől elrejtezém;
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre,
S imádta őket mind a nép;
Addig szívem nem látta egy se.
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyű, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétomol,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És miilió sugárra foszlik,
Hogy minden szivet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe,
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!

Halj át az életóceánba,
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot,
És sírni milliók szivén;
Beoltani e tiszta lángol
Vágyom milljók szivébe én.

Óh, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!

Szivembe’ hordom én a lángot,
Szivembe’ hordom a napot;
Óh, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék