Komjáthy Jenő
Magamról
Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.
Szeretni és gyűlölni mélyen
Tudok s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.
Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.
Gyűlölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokba gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakít.
Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság: –
Bűnöm is egy van, hogy vagyok.
Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba’ kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.
De összeég bár, újra-él majd
A szellemüdv s az égi kín
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.
Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.
Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.
S ami hevít, amit imádok.
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.
Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten! nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.
Óh, tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Óh, lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?
Magdaléna
Könnyek tüzétől ittasodva
Lehullott róla a lepel,
S előttem éjhaját kibontva
A legszebb asszony térdepel.
És hogy szemét, a tiszta kéket
A bánatkönnytől csillogót,
Rám fölveté az árva lélek:
Köröttem minden veszve volt.
Ihlet ragadja menten elmém,
Hatalmas, bűvös őrület,
A rég elmúlt életre kelvén,
Eltűnt a perc, a környület.
Szemlélve lázas küszködésit,
Elfog egy névtelen varázs,
És egy csodás álomba szédit:
Hogy én vagyok a Messiás!
Megváltalak. Ne sírd a voltat:
Én vagyok az örök jelen!
Én vagyok az, ki köthet, oldhat,
Hatalmam fönnen érezem!
Te vagy, ismerlek, Magdaléna.
Terólad szól a Szentírás,
Kit szentté avatott a bánat -
És én vagyok a Messiás!
Nem hoztam üdvöt gazdagokra,
Szívök kemény, szívök hideg;
Égő fájdalmak csipkebokra
Te szomorú, beteg szived.
Óh, Magdaléna, tört virágszál!
– Tudom, te vagy és senki más –
Áldásom üdve mind reád száll,
Hisz én vagyok a Messiás!
Velem jössz. Elviszlek magammal
Oda, hol nincs bánat, se bűn;
Hol az erény megvíhatatlan
S legfőbb gyönyör szeretni hűn.
A boldogság, a fény honába,
Atyám házába viszlek el.
Nem hagylak e rideg világba’,
Hol minden lelki vészt lehel.
Nem hagylak itt, hol bűn lehelni,
Hol szúr a nap és fojt a lég,
Hol nem akar életre kelni,
Mi odafenn fogantaték.
Boldog, ki sír, boldog, ki sóhajt,
Boldog, ki hisz, szeret, remél!
És aki üdvözülni óhajt,
Csak bennem hisz, mert bennem él.
Nézd: lát a vak és lejt a béna!
Én tettem azt és senki más!
Az égbe viszlek, Magdaléna,
Mert én vagyok a Messiás!
A kis lelkek
Nézd, milyen ifjú tart felénk!
Szemébe’ rémes, büszke láng,
Baljában a napfáklya ég,
Szétszórva millió sugárt.
Jobbjával egy zászlót emel,
Mely, mint szivárvány, hétszinű,
És csillagkoronát visel,
Szép homlokán fönség s derű.
Hittől, haragtól tündököl
Bősz arca oly félelmesen?
Villámot szór és öldököl
A lobogó, démoni szem.
S ki az mögötte, nézd a nőt!
Tán az örök szépség maga,
Minőt a költők álma szőtt?
Csáb s tisztaság összhangzata.
Oly szűzies, mégis merész,
Vakító szép, szeplőtelen;
Ihlet, gyönyör, lelkesedés
Támad, amerre csak megyen.
De minket mégis árnyba von,
És elpirítja lányaink;
A fény a szeráf-homlokon
Felgyújtja kisded házaink!
S amint a lángifjú rohan,
Aszúvá lesz a zöld vetés.
Mindent megöl e vad roham,
Mit kezünk ápol és becéz.
Bár dics köríti homlokát,
Nyomában vész. és viharok,
Halál kiséri nyomdokát,
Amerre büszkén elrobog.
Csöndhajlokunk, békés tanyánk’
Földúlja még e lázadó!
Ha zsúptetőnkbe kap a láng,
Nem lesz c véghez fogható.
A renyhe csönd drágább
nekünk,
Mint dúló eszmék vad heve,
Drágább növényi életünk,
Mint a lángok költészete.
Kereslek
Kereslek tündöklő titokzat,
Az ég fölött, a föld mögött.
Már szüntelen feléd török csak,
Örökké csak feléd, magasság,
Feléd, óh, mélység, szakadatlan!
Átszelem a zengő magast,
Bejárom a süket mélységeket,
Féltékeny messzeségbe rontok,
A porszemek szivébe mélyedek,
Hogy téged megragadjalak.
Szívem az. égő vágyástól repes
Ölelnem, bírnom tégedet! –
Örömmel dobnám én elődbe
Virágzó, ifjú éltemet,
Közönnyel nézném fénynapok kihunytát,
Világok vesztét egykedvűn fogadnám:
Csak tégedet láthassalak!
Kereslek, végtelen világszem,
A porvilágok s napszemek között.
Feléd nézek szüntelenül,
Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel,
S e mozdulatlan, megkövült szem
Megsejti boldog rémülettel
Nemegyszer közellétedet,
De mindenuntalan eltűnsz előlem;
Elég, ha pillám egyet rebben,
Ha megzavar egy nyers, alanti hang.
Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:
Az égi, túlérzékeny összhang
Kisiklik s elmosódik menten.
Nem lakhatom folyvást magasban,
Örvényt se fúrhat mindig elmém,
Fönséges útam megzavarja
Hétköznap gondja, szolgasor –
Pedig ha minden összedől is,
Meg kell találnom tégedet!
Kereslek, mérhetetlen mérték,
Törtek között Te egyedül egész;
Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan
Parányiság, mert hisz elrejtözöl.
Te végtelen szegény, mert végtelen dús:
Nem osztja senki gazdagságodat;
Bőséged ínség, szabadságod örvény,
Mindenható úr s foglya önmagadnak!
Meglátlek-é, óh, láthatatlan?
Meglöglak-é, megfoghatatlan?
Nem nyughatom, míg el nem érlek;
Nem ül pillámon enyhe álom,
Míg arcod fényében nem úszhatom,
Sugárló lelkedet nem ihatom
Istenre szomjazó szivemmel,
S nem lakozol testemben óh, dicső,
Teremtő, lelkező lehellet!
Hogy bennem élj, áthalok én Beléd,
Halálos vággyal rohanok Feléd,
Epedek Érted földöntúli hévvel,
Hogy léged színről színre lássalak!
A semmi
Nem lesz belőlem
semmi sem:
Így van megírva könyviben
A végzet átkos istenének.
Hiába száll magasbra mindeneknél
Dalom, e túlvilági ének,
Szokatlan gyarló embereknél,
Mert csupa fény és csupa lélek.
„Nem lesz. belőled semmi sem!”
Ezt olvasám le én, igen,
Ezt láttam írva minden arcon,
Mióta öntudatra ébredék;
Megjóslá mindenik kudarcom –
S én semmi, semmi sem levék,
Nincs árom a világpiacon.
Nem lesz belőlem semmi sem!
Úszom a végtelen vizen
Az örök feledés honába.
Színén a hírnév tengerének
Csillog a hitvány és a kába,
De én velök mégsem cserélek,
Vonz e magányos, büszke pálya.
Nem lelt belőlem semmi sem.
Nincs cél, amelyben megpihen
Ez olthatatlan szomju szellem.
Hol annyi méltatlan ragyog,
Ragyogni szinte szégyenlettem:
Jobb is, hogy semmi sem vagyok,
Ha minden nem lehettem.
Ne legyek inkább semmi sem!
Enyésszen el végképp hirem,
Törüljetek ki a világból,
Semhogy magamat megtagadjam,
S mi bennem oly lobogva lángol,
Elfojtsam s lelkemet eladjam,
Kínálva cenket italából!
Ne legyek inkább semmi sem!
Hisz meg van írva könyviben
Lelkem magasztos istenének,
Hogy bárha ismeretlen, vak
homályban,
Ne törjön meg e büszke lélek,
Bontsam ragyogva égi szárnyam,
Mert én vagyok a lény, az élet!
A homályból
Ki lény vagyok, homályban
éltem.
Világ elől elrejtezém;
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.
Míg más napok ragyogtak
egyre,
S imádta őket mind a nép;
Addig szívem nem látta egy se.
Nem érzé tiszta, nagy hevét.
Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyű, tiszta lég.
Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.
De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétomol,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.
Melege,
fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És miilió sugárra
foszlik,
Hogy minden szivet járjon át.
Rohanj a lelkek tengerébe,
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!
Halj át az életóceánba,
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!
Ölelni vágyom a világot,
És sírni milliók szivén;
Beoltani e tiszta lángol
Vágyom milljók szivébe én.
Óh, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!
Szivembe’ hordom én a lángot,
Szivembe’ hordom a napot;
Óh, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!