A múlt vonzásában

Tóth István: Phoebus forrása.

Nagyvárad, 1996.

Tóth István immár harmadjára jelentet meg olyan antológiát, melynek anyaga humanista költők verseiből áll össze. Ha vannak is átfedések a három kötet anyagában (Alkinoosz kertje – humanista költők, 1970; Múzsák fellegvára – a kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája, 1977; Phoebus forrása, 1996), az antológiák nagy klasszika-filológusi képzettségről tanúskodnak. A magyar nyelvterület literálorainak latin nyelvű versterméséről annyi életrajzi és filológiai adattal rendelkezik Tóth István, hogy az olvasó már-már nem képes befogadni ezt az adathalmazt. Tóth István klasszika-filológusi tudása, fordítói munkássága annál is értékesebb, mert az utóbbi fél évszázadban nem jelentkeztek azok a fiatalok, akik rendelkeznének az ilyen munka elvégzéséhez szüksége latin nyelvismerettel és vonzódnának a múlt értékeihez. Ez önmagában nem teszi még becsessé Tóth István teljesítményét, a múlt tudós-eszménye utáni nosztalgia helyett azt kell vizsgálnunk, hogy sikerül-e értékesítenie fordítói munkájában filológiai ismereteit.

Az utószó szerint a kötet irodalmi tudatunk fehér foltját igyekszik eltüntetni. A magyar irodalomtörténet – Janus Pannonius életművétől eltekintve – nem érezte feladatának a magyar literátorok nem magyar nyelvű verstermésének figyelemmel való követését. Tóth István ezekkel az antológiákkal illusztrálja a latin nyelvű magyar költészet történetét, mely párhuzamos az eddigi magyar irodalomtörténettel, hisz mindkettő anyagát ugyanazok a szellemi- és stílusirányzatok alakították, és gyakran a szerzők is ugyanazok.

A kötet alcíme (A váradi latin nyelvű humanista költészet antológiája) definiálja a hozott anyagot. Egy városhoz, szellemi központhoz kapcsolódó latin verstermés összegyűjtése a közel húszéves ötletet ismétli meg – Kolozsvár után most Várad az a hely, melynek a szerkesztő kötetszervező funkciót tulajdonít. Ez néha korlát, és érezni az erőfeszítést, mellyel Tóth István megindokolni igyekszik egy-egy szerző vagy mű váradiságát. Ugyanakkor szükséges válogatási szempont, amely a latin nyelvű költészetből képes kiválasztani egy kötetre való versanyagot.

Hogy az alcímet tovább elemezzük: Tóth Istvánnál a „latin nyelvű” és a „humanista” majdnem szinonim fogalmak. Mert Tóth István a humanista költészetet nagyon tágan értelmezi, belefér minden latin nyelvű verses szöveg, amely antik műveltségelemekkel tarkított, vagy akár csak antik versmértékre íródott. Janus Pannoniustól Csokonaiig mindenkinek jut hely az antológiában, aki Váradon latin versírással próbálkozott. A humanista költészetről alkotott szűkebb fogalmunk a XV század második felére korlátozná a váradi humanista költészetet – ebben a korban közel ötven évig valóban Várad volt a szellemi centrum, a korszerű szellemi irányzat pedig a humanizmus. Ennek alapján megkésettnek minősíthető-e a későbbi korok humanista szellemű verstermése? Tóth István szerint nem, mert a humanizmus később összefonódott a reformációval, kálvinizmussal, pietizmussal, felvilágosodással, így biztosítva szellemi aktualitását. Ha nincs is vezető szerepe a későbbi évszázadokban, a humanista műveltség alternatív kultúraként tovább él. Vizsgálata ínyencségnek számít irodalomtörténeti hagyományunkban, mely csak az egyes korszakok legerőteljesebb irányzatát szokta tárgyalni, és nem követi nyomon egy-egy irányzat továbbgyűrűzését. Ilyen értelemben Tóth István antológiája érdekes kísérlet.

Mi teszi a szerkesztő által végigkövetett költészeti vonalat „humanistává”? A latinnyelvűség nem lenne elég, ha nem éreznénk a Janus Pannoniusszal és a XV. századi humanistákkal való szellemi közösséget. A Janus-kultusz éltetésén kívül az antik versmérték- és műfajhasználat bizonyítja a versek „humanista” voltát.

Tóth István költői csoportok szerint rendezi a versanyagot, egy-egy reneszánsz egyéniség kultuszteremtő erejét bizonyítja a körülöttük kialakult munkaközösségekbemutatásával. A költői csoportok verstermésének közzététele előtt a szerkesztő mindig igyekszik ismertetni a szerzőket és a képviselt irányvonalat – sajnos inkább a szerzők életrajzi adataira esik a hangsúly, pedig hasznosabb lett volna a címekben megfogalmazott sajátosságok kifejtése, megmagyarázása. A túl sok adat terheli az olvasót, aki becsapottan veszi tudomásul, hogy a bevezető szöveg nem azt tartalmazza, amit címében ígért (pl. a „Laskai Matkó János, az újsztoicizmus megalapozója” fejezetcím után egy olyan szöveg következik, ami nem szól sem az újsztoicizmusról, sem arról, hogy a Laskai Matkó János költészete milyen stílusjegyek vagy gondolati elemek alapján minősül újsztoikusnak, hanem csak életrajzi adatokat szolgáltat). Olvasmányosabb – mert az olvasót közös munkára hívó – lenne a kötet, ha Tóth István rávezetne azokra a tartalmi és stílusjegyekre, amelyek alapján minősítette, egy-egy irányzathoz vagy csoporthoz, tartozónak ítélte a verseket.

Számunkra ez az antológia nem verseskötet. A szövegek nem elég líraiak ahhoz, hogy mai költészet-fogalmunkkal egyezzenek. Ma már elvárjuk, hogy a vers élményeinkről szóljon, ezek a versek pedig inkább arra hivatottak, hogy szerzőjük humanista műveltségét bizonyítsák. A versek megélésében zavar a bonyolult mondatszerkesztés is. Biztosan nehéz az antik versmértékhez való igazodás, és a latin költészet szónokias jellegét is éreztetnie kell a fordítónak, ámde ha ez nehezen érthetővé teszi a verset, akkor annak sajnos nem lesz olvasója. A szerzők többsége humanista literátor, de nem vérbeli költő, a költészet művelése csupán egy szükséges eleme annak a humanista életvitelnek, melyet gyakorolnak. Ezért felmerül a kérdés, hogy be lehet-e egyáltalán mutatni a humanizmust csupán a költészeten keresztül, illetve megértjük-e ezt a költészetet szellemi kontextusából kiszakítva?

A Phoebus forrását nem olvassuk tehát verseskötetként, inkább verses történetként, melyből kiderül, milyen funkcióváltozásokon ment át a vers. Leginkább az epigrammák esnek távol mai vers-fogalmunktól, mert az ilyen szövegek, mint:

 „Bárcsak minden grácia egyként futna e helyre:

Ehhez a kőhöz fektették ama Báthory Istvánt”

csak azáltal versek, hogy egy versműfajba kívánnak beilleszkedni, és követik annak versmértékbeli szabályait. Egy olyan korban járunk, melyben maga az írás – illetve a mértékre írás – is értékelendő mint a műveltség jele. Miközben megpróbáljuk megérezni egy régi kor szellemét, és a múlt kulturális értékeiről lefújjuk a port, érezzük, hogy mai írásközpontú kultúránk legkezdeteihez nyúlunk vissza.

NAGY ZSÓFIA