DOKUMENTUM
Méliusz József levelesládájából
Önvádlón panaszkodott,
amiért rossz levélíró. Alighanem ez is csak hiperbola volt, a vérmérsékletére,
stílusára oly jellemző. Igaz, mindent kézzel írt, levelet is, így hát az
ő leveleinek java része a címzetteknél rejtezkedik és kutatójára vár, ki
majd levelezését feldolgozza és közli. Kapott leveleiből arra lehet
következtetni, hogy mégiscsak szorgalmas levélíró volt. Azok mintegy
szekérdereknyi halma a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeumban vár ugyanarra a
kutatóra. Az alább közlésre bocsájtott epistolák a bukaresti otthonában maradt
hagyatékból kerültek elő. Rendkívüli értékű a latartóztatásakor és a
börtönből való ideiglenes szabadlábra helyezésekor írt levél. Történelem.
A többi csak irodalom, tervek, barátság, szerelem, életjel a betegágyból...
A Krlezához írt
és Brassaitól kapott levél Méliusz világirodalmi kapcsolatainak, a Kávéház-könyvek
dokumentumai.
A
jegyzetektől eltekintünk, hiszen a szereplők ismertek, az események
itt zajlanak a közvetlen közelmúltban. Olykor a szükséges eligazítást szögletes
zárójelben közöljük. A leveleket időrendbe soroltuk. Köszönet az író
özvegyének, Méliusz Annának segítségéért.
SZÁSZ JÁNOS
BRASSAI MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Kedves Méliusz József,
én is egy halom
megválaszolandó levél közt találtam meg az Ön januári sorait... Ils m’ont profondément
ému. Ami de mon père, vous avez parlé avec une si grande tendresse de lui. Et
ce n’était pas nécessaire que vous me rappeliez votre texte si compréhensif sur
mon „Paris de Nuit” dans Korunk... Je ne l’ai jamais oublié, je l’ai conservé
précieusement et il figure sans doute parmi les dix critiques qui m’ont le plus
touché...
Me voilà aussi a l’âge de
Mathusalem: 70 ans passés le 9.9.1969. Mais je n’ai pas à me plaindre, je suis
dans une condition physique assez bonne et je rentre de Canada où la
Radio-Canada m’a demandé de fairé une émission télévision d’une heure á
Montréal. Et pourtant... je me sens si loin, si loin de tout ce que j’aurais
voulu réalisé dans cette vie... Si je mesure le „succès”, non à ses signes
extérieurs et superficiels, mais au sentiment intime en le comparant à mes reves á l’âge de vingt ans, je dois constater d’en
avoir réalisé une si faible part que cela équivaut presque à un ratage, à un
mésusage de mes talents. Heuresement il me reste encore quelques années, je
l’espère – car j’ai bien surmonté l’alèrte de mon infarctus de 1964 – pour me
ratrapper...
Picasso aura 90 ans
l’année prochaine. Je le vois assez souvent chaque fois que je vais dans le
Midi. Il est encore plein de
vitalité et d’ardeur créative. Quel exemple à vous exalter et à vous
décourager...
Je vous félicite pour le
prix littéraire... Oui, je lis encore l’hongrois, mais je l’écris très mal. Et
je lirais volontiers vos poèmes.
Merci encore! Avec mes pensées
les plus cordiales
Brassai
én is egy halom megválaszolandó
levél közt találtam meg az Ön januári sorait... (Idáig magyarul) Mélyen
megindítottak. Mint édesapám barátja, oly gyengéd szavakkal szól róla.
Fölösleges volt emlékeztetnie a Korunkban megjelent oly értő
szövegéről az „Paris de Nuit”-mről. Nem feledtem el soha, gondosan
megőriztem, ott szerepel a tíz kritika között, amelyek meghatottak...
Íme énmagam is
matuzsélemi kort értem meg, 9.9.1969-ben múltam 70 éves. De nincs miért
panaszkodnom, elég jó erőnlétben vagyok, most tértem haza Kanadából, ahol
a Radio-Canada arra kért, hogy Montreálban egyórás televíziós adást
készítsek... És mégis... oly messze, oly messze vagyok attól, ami megvalósítani
akartam volt ebben az életben... Ha nem a külső és felületes jegyek
szerinti „sikereket” mérem fel, hanem a benső érzelmeimet és egybevetem
őket húszéves korombeli álmaimmal, meg kell állapítanom, oly csekély
részüket váltottam valósággá, hogy az a kudarccal, a tehetségemmel való
visszaéléssel ér föl. Szerencsére maradt még néhány évem, remélem – merthogy az
1964-ben ért infarktust kihevertem –, visszanyerem, amit elvesztettem.
Picasso jövőre lesz
90 éves. Elég gyakran találkozom vele, amikor Délre utazom. Még mindig tele van
életkedvvel és alkotó lázzal. Mily fölemelő és elcsüggesztő példa...
Gratulálok az irodalmi
díjért... Igen, még olvasok magyarul, de már igen rosszul írok. Szívesen
elolvasom verseit.
Még egyszer köszönet. Szívélyes
üdvözlettel
Brassai
MÉLIUSZ JÓZSEF MÉLIUSZ KLÁRIHOZ
1949. október 4.
Klári édes, ne légy
nyugtalan. Bukarestbe utazom és azt közlik itt velem, hogy 2–3 napon belül itt
leszek. Kérlek Rácon keresztül diszponáljon a Párt, hogy a próbákat vezesse
tovább Marosi, Kéki és Imrédi segédletével személyesen.
Pétert és Téged ölel és csókol
Jóska
[Kolozsvárott 1949. október
3-án este 10 órakor a Kert utca 12. sz. alatti lakásunkról két ügynök elvitt az
Állambiztonság épületébe (a Majális utcába). Másnap ezt a cédulát íratták velem
Klárinak] Méliusz József jegyzete, é. n.
MÉLIUSZ JÓZSEF ÉDESANYJÁHOZ
[1954 kora tavaszán
szabadlábra helyezték M. J.-et. Az Ocnele Mare-i börtönből, egy ploieşti-i kaszárnyába
szállították, onnan engedték ki. M. nem tudhatta, hogy a börtönből való
elbocsájtása egy hónapra szól. Ploeştiből Kolozsvárra utazott, ahol hamarosan álláshoz
jutott asztalosként, a Libertate bútorgyárban. Ez alatt a hónap alatt több
baráttal és ismerőssel találkozik. Elsősorban Gaál Gáborral, aki
ekkor már nagyon beteg. Utoljára látják egymást. Írja anyjának az alábbiakban
közölt levelet.]
Drágáim!
Egészséges vagyok,
épségben érkeztem Kolozsvárra! Még nincs lakásom, de minden elrendeződik.
Amíg Bukarestből a Párt központjában döntenek ügyemben, egy gyárban fogok
dolgozni, mint asztalos, mert az utóbbi két évben kitanultam a mesterséget. Ez
persze csak a kezdet és innen majd lassan visszakerülök régi állásaimba.
Péter és Mama addig
Temesváron maradtok és remélem, hogy a nyáron megoldódik majd a lakás és
komolyabb állás kérdése is. Akkor aztán Temesváron mindent likvidálunk és kicsi
családunk Péter, Nagyanyó és én újra együtt leszünk... Mivel Kolozsvárról nem
mehetek el, Ti jöttök majd hozzám 2-3 napra és Schuster néninél fogtok lakni.
Ahogy megvan az állásom, Péter beíratkozhat, úgyhogy 6-ik osztályt – a tavalyit
– ha szorgalmasan elvégzi az idén és az idei osztályt ha majd lehet
jövőre. Egyelőre még 2 évig nehéz lesz az életünk, de aztán nagyon
boldogan és szépen fogunk együtt élni!
Ha jöttök, a következő
dolgokat hozzátok el:...
A csomagot készítsétek
el, hogy amikor táviratozok, vagy telefonálok pár nap múlva azonnal jöjjetek.
Nem írok sokat és nem kérdezek,
merthiszen hamarosan kibeszéljük magunkat.
Paliéknak mutassátok meg
ezt a levelet. [Doctor Corcan Pál, gyermekorvos, M. J. meghitt barátja.]
Csókolom őket, olyan szeretettel, mintha ők volnának a testvéreim, az
egyetlenek, akikhez rajtatok kívül tartozom.
Üdvözlöm Hoffmannékat
[Klári szülei] és velük is találkozom majd a körülmények határain belül.
A legfontosabb, hogy már
kint vagyok és hogy nem történt bajom, nem ítéltek el és az életben, belátható
időn belül mindent visszanyerhetek.
Mama jól gondoljon át
mindent, hogy mi és hol van meg a holmijainkból, mi van Temesváron.
Most már minden jó lesz és
boldogok leszünk.
Jóska
[Harminc nap múlva, a
bútorgyárból a szamosújvári börtönbe viszik, majd onnét más börtönökbe, utoljára
a kolozsvári Securitaténál tartották fogva, ahonnét –véglegesen – szabadlábra
helyezték 1955. június 27-én] Méliusz Anna jegyzetei
MÉLIUSZ JÓZSEF KRLEZÁHOZ
Bukarest. 1973. 7. 10.
Kedves Krleza uram,
Kérem engedje meg, hogy bár
ezúton csatlakozzunk Annával az Önt nyolcvanadik születésnapja alkalmából
üdvözlők sokaságához. Mi messze vagyunk Öntől s minthogy Keleten,
nincs „Fleurop” fiókunk, amellyel katalógus szerint a legszebb és szívünk
szerinti virágot juttathatnánk el Önhöz, marad a szó. Ámbár a virágnak talán
jobban örülne, mint a gyenge, gyatra szavaknak. Olvasgatom én is az illő
szavakat önhöz és meg vagyok ijedve: talán az én soraim sem kedvére valók. De
hogy mulattassam, elmondom, hogy egy bukaresti magyar hetilapban oldalnyi
fordítás jelent meg az Ön naplójából és benne valami ilyesmi: „a fecskék
cirpelnek és a fülemülék dalolnak.” Ide jutott a magyar nyelv: a fecskék
cirpelnek.
Felszólítottak engem is,
írnék „ünnepi cikket” Krlez áról. Már amikor megígértem, tudtam, hogy nem írom
meg. Barbár dolog az ilyesmi. De egyszer rám szakad majd a roham, tudom, a
szükségérzet Önről, két rendkívüli találkozásunkról vallani. Akkor majd
megírom, a most elmaradt virág helyett, elmondom mennyire szeretem – én is Anna
is –, s ha azt mondom szeretem, ez azt jelenti, tisztelem, becsülöm, hálás
vagyok Önnek minden soráért, amit sajnos csak magyarul vagy németül
olvashattam, minthogy édesapám horvát anyanyelve végleg elveszett elődeim
történetében.
Talán említettük: új
lakásba költöztünk. Az utca felé van egy fedett teraszunk. Ennek hosszán,
osztrák-magyar hagyományi hűséggel zöldre festett virágládák állnak
glédában s bennük tűlevelű bokrok, hogy elfedjük magunkat a
járókelők szeme elől. Nemrég, még a születésnapi ünneplések
előtt jóval, valami görögös ihletből minden tűlevelű
bokrocskát felajánlottam valakinek, azok közül, akiket a legjobban szeretek.
Egy–egy bokrot, márványszobor helyett, hiszen szegény vagyok, és szerencsére
sem görög király, sem huszadik századi diktátor. Balról az elsőre ráírtam
piros festékkel a zöld ládára: Dorka – ez az unokánk. A másodikra Krleza – s ez
valóban az Öné, ez az örökzöld bokor. Azután Artur London barátom. Azután Anna
– akit ha nem ismerném és szeretném úgy ahogy, s ha egyáltalán féltékeny
természet lennék, bizony féltékennyé tenne az Ön iránt érzékeny és „gyanús”
rajongásával. Majd egy bölcs intim barátom következik, együtt vészeltük át a
„mozgalmi életet” elejétől máig. És azután G.G. – azaz Gaál Gábor, a
Korunk szerkesztője, mesterem, aki nekem Önről már a harmincas
években mesélt. És aztán: Sinkó Ervin és Fábry Zoltán.
Íme, mint látja: Ön
legbensőségesebb szellemi és szívbéli családunkhoz tartozik, élőkkel,
holtakkal egyetemben. Ekképp üdvözöljük Önt születésnapja alkalmából. Anna épp
ebédet készít. Fél óra múlva kész a tejfeles zöldbab főzelék, a sült
burgonya és vajban sült szeletke hús, amihez egy üveg jó bort bontok. Egy
költő barátom küldte Ady gyermekkori tájáról –, volt már halálra ítélve s
járt a bolondok házában is –; géppel írva ez áll a cimkén: Érmelléki Ringató és
alatta egy Vörösmarty Mihály idézet: „Mit ér az élet kenyéren és vizén,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.”
Ebből iszunk az Ön
egészségére, ezzel koccintunk az Ön tiszteletére.
Annának az Ön irodájában
készült fényképei sajnos nem sikerültek. A fényképész túl izgatott volt. Milyen
kár! Ennek Ön volt az oka – jegyzem meg „féltékenyen”...
Kérem, ne okozzon Önnek
gondot ez a levél. Ne válaszoljon. Hiszen elképzelem, mostanában egyebet sem
tesz – mint válaszol.
Szeretettel
ölelik: Méliuszék
MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ
1973. Bukarest
Drága Gyurim,
még fáratagon, de sietve
írok! Köszönöm érdeklődésedet. Annának ezzel nagy morális segítséget
nyújtottál. Ő a kríziseim után, minden beszélgetésetekről részletesen
beszámolt. Kell-e mondanom, milyen nagyon örülök barátságodnak!!! Most érkezett
volna el az ideje, hogy mi ketten, együtt, valami nagy dolgot csináljunk.
Sajnos lekéstünk.
Befejezem, mert fáradt
vagyok. Kézcsók feleségednek. Ezerszer ölellek és alig várom, hogy
megcsókoljalak.
Méliuszod
(vasárnap Kórház)
P.S. Rapot ölelem, köszönöm a
telefonját. Elsírtam magam, M.
MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ
Carte Postale
Expediteur Méliusz co Louis Nagel
Roquebrunne Cap Martin
Alpes Maritime
France
Kovács György
str. Köteles Sámuel 23
Tirgu Mures ROUMANIE – R.S.
Romania
1974 február 8.
Drága Gyuri, mindezideig
roppantul kimerült voltam. Most kezdek magamhoz térni: Anna nagy fegyelemmel
leplezett traumatizáltsága viszont még mindig nem oldódott fel. Páratlan
körülmények között élünk. Nagelék elképzelhetetlenül generózusak.
Egyszerűen nem akarnak haza engedni. „Szerencsére” lejár a francia
vízumunk hosszabbítása is, de ugyanakkor szomorúan gondolunk arra, hogy a hónap
végén elhagyjuk ezt az Eliziumot. Nagelék még legalább egy hónapot akarnak
Svájcba tartani. Menton és Nice között úgy mászkálunk, mint otthon a
Bulevardon. Tegnap Mandula Jenőékkel futottunk össze Monte-Carloban. Abba
maradtunk, hogy ma felhívnak. Anna azt mondta: nem hívnak fel, mert félnek,
hogy „kölcsön” kérünk. Igaza volt. Milyen jól tettem, hogy nem hívtam meg
őket pazar kis „villánkba”. Hiszen Nagel ünnepélyesen közölte velem, hogy
ez a villa itt a tengerparton – amíg élünk, a miénk is. Honnan, miért ez a
furcsa szerencse, kérdem magamtól. Hogy mik vannak?! Írni nem tudok még.
Rengeteget olvasok. Anna köt. Nepfürdőzünk. Mászkálunk. És micsoda T.V. És
micsoda filmek! És micsoda – diéta!!! A pincében a borokat még meg se néztem.
Téged, Katit ezerzer ölelünk. Gyurim, nagyon szeretlek, becsüllek – Méliuszod.
MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ
Drága Gyurim,
hogyan megköszönni
pipásnak fejedelmi ajándékod, de még inkább ennek személyességét? Más mód nincs
rá, mint leírni: szívből köszönöm. S persze hozzátenni: nem érdemeltem
meg. Vagy ha mégis, úgy irántad való őszinte becsülésem kellő jutalma
már a kölcsönösség is. E pipával a mérleg mégis javadra billent, minthogy a
pipa, tudott dolog, nálam fölér a szerelemmel. Hát így megöregedtünk!... Láttam
fiadat. Semmi jobbat nem tehetett, mint amire vállalkozott. 30 év: a start
legjobb kora. Örülj! (Bár az én fiam lehetne szemetes Pittsburgben és nem
bolond Marosvásárhelyen.)
A lemezről, a
lemezborító szövegéről semmi hírem. Bár kértem: feltétlenül lássam a
korrektúrát. Közben olyan gondolatom is támadt, hogy csináljunk egy új M. J.
hanglemezt. Talán lehetne is. De ki győzi utánajárással? Ha annyira lesz
lemezed, megjelenés előtt – gondolok majd a HÉT-re is. Örömmel, bármikor
várlak! Könyvedet feltétlenül meg kell írnod. Egyszerűen mesélni, mindent
elmondani, épp a legtitkosabb gondolatokat, a cenzúrára nem gondolni. Ha erre
eleve gondolsz, eleve vége a könyvnek. Az effélén majd csak elkészülte után
kell elgondolkozni. Ha kell. És sok minden történhet. Ne színészkönyvet írj.
Egész személyeset, mindenről, bármiről, ami eszedbe jut, figurákról,
kalandjaidról, kudarcaidról, tévedéseidről, kíméletlenül, iróniával
mindent. Ne szépíts, Légy kegyetlen. Humorod ezt úgyis megaranyozza. És ne
színészkönyvet, ismétlem. Tudniillik csak ezt tudod írni. Ha tehát erre még
rárakod a szándékot – színészkönyv, színházkönyv – deformálod az igazit. Csak
magadat. Ez a legnagyobb színházi előadás, a megismételhetetlen És akiket
szerettél: szeresd őket a könyvben is. Ha nők és élnek – adj nekik
más nevet. Mert a nőket meg kell írni. Meztelenül és ahogy hazudnak, és
ahogy ámulatba ejtenek és ahogy semmibe vettük őket, és amilyen csalóka
volt minden és amilyen hazugteljes és mindig felülmúlhatatlan. Tulajdonképpen
regényt írsz. Terjedelem ne kössön. Lehet 300 és 1300 oldal is, egy kötet vagy őt.
Csak írd.
Katit,
Téged, búcsúzóul unokád, Annával együtt ölelünk,
én
Téged külön – Jóskád
Bukarest. 1975 május 7.
MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ
BRIEFEART Nederland
Kovács György artist al poporului
str. Köteles Sámuel 23 Tirgu
Mures
Drága Gyurink! Elutazás
előtt a váratlanságok akadályoztak meg, hogy itthonról hívjunk búcsúzni.
Azóta, immár egy hónapja úgy gördülnek át rajtunk a városok, mintha csak órák
teltek volna el. Nem kevés tündéri ember azt az illúziót keltette eddig, hogy
ilyen szép a világ. De persze nem ilyen. 11 nap múltán Amsterdamban s
félrelépésekkel más városokba, falvakba, igazi és szép filmekbe, templomokba és
múzeumokba. Holnap utazunk Bruxellesbe pár napig, majd Párizsba. Remélem Te
Gyuri és Kati egészségileg jól vagytok. Frankfurtban kerestük Fiatokat és
feleségét, de már nem tartózkodtak ott. Úgy hallottuk, jól vannak és
mesterségük ragyogó jövőt biztosít nekik. Amsterdam egy óriási kozmopolita
karneval – porni show. Megilletődve mentünk végig az Ana Frank emlékházon.
Regensburgban láttuk a „Mein Kampf” című filmet. Hallatlan vádirat. Az
egyetlen mozi, amely zsúfolva volt. De nem: a másik Frankfurtban, Böl Ekaterina
Blumja, a közönség élénk politikai
– manifesztációjával. Remek. Eszerint van vádanyag
nyugaton is. Rájöttem valamire: Az áruház azt a szerepet tölti be, mint a
középkorban a templomok. Az itteni legnagyobban egyórás mexikói zenekar
koncertet hallgattunk. No meg újságok! Semmit sem erőltetünk. 10-kor
kelünk. Délután pihenünk. Szigorú diéta – Anna is tartja velem –, gyógyszer stb.
Könyvekre persze nem telik. Otthon, elutasításomig nem láttam a hanglemezt.
Nagyon izgat a sorsa! Örülnék egy M.J. hanglemeznek is, de ezt én nem tudom
„elintézni”. Mindkettőtöket ezerszer ölelünk
Méliuszék
1975.X.
Feladó: Méliusz József. Hotel
Huis de Moor
Prinzensgracht 115-117 Amsterdam
Nederland Olanda
MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ
Drága Gyurim, végre
hallhattam lemezed egy részét. Persze csak a végét, nagy társasági zúgás közepette.
El nem tudtam volna képzelni – bár a tévében is elhangzott –, hogy ennek a
szövegnek ilyen megrendítő dimenziói vannak. Mindössze erről is kis
esszét írhatnék – Rólad s magamról. No de az író mérsékelje önmagát, ha
önmagától meghatódik. Az meg lehangoló, ha nem tud jobbakat leírni, mint efféle
laposságokat, hogy köszönöm.
És köszönöm a kis
antológiát, amiért a kiadónak hiába könyörögtem nem is tudom mióta, holott van
belőle raktárán. Ehhez tartozik, hogy ma kaptam meg a londoni The Jewish
Quaterly című irodalmi lapot, amelynek ezévi őszi számában
jiddisből angolra fordítva jelent meg a kaddis. Shakespeare nyelvén, de
nem vagyok benne bíztos, hogy a nagy angol nyelv intenzitásával is, holott
abban a századunk Shakespeare-i drámája jár fel-alá. Legalább is Shakespeare-i
téma járkel benne; az ő kezére várt volna ez a monológ, ha lehetne
korunknak Shakespeareja. De hogy neki kedvére való magyar színészünk van, az
számomra bizonyos, Te Shakespeareül mondod azokat a sorokat. S épp ezért egyre
nő bennem az alacsonyrendű hiúság vágya: a közös lemez. Épp a
napokban vágtam ki két lapoldalt. Románul az Electrorecordnál 20 irodalmi lemez
közül mindössze 3 irodalmi, ám az sem egyes írók lemeze, mint a román
nyelvűek, hanem versmondóké: ami viszont a 20 román lemez között nincs.
Úgy tűnik, a versmondás a kisebbségi minőség műfaja, mert maga a
kisebbség is csak arra szolgál, hogy tolmácsoljon. Épp ezért kell olyan
rendkívülit produkáljon, kell meghaladnia a tolmácsolás szintet, mint történik
ez a Te hangodon is.
Miről írjak még, ami
érdekelne: Talán azt, hogy Cap-Martinben ért el a Jerusalem Post és az Újkelet
néhány interjú kérdése azzal a konklúzió kérdéssel, hogy elfogadnám-e a
Jeruzsálem díjat. Hogyan ne fogadnám el Silone, Simone de Beauvoir és lonesco után,
elsőként a szocialista világ írói közül. Ez még a Jeruzsálem díjnak is jól
állna. No de ezek hülyeségek, úgy sem kapom meg, mint ahogyan a Herder díjat
sem, amelyre az idén harmadszor terjesztettek elő. Ehhez én nem írtam meg
Árpád vezér hőstetteit, ilyképp szólván a népek testvériségétől
íróilag, amit a Herder díj jutalmaz. És hát... magyarul írok.
Így hát marad minden a
régiben, s maradunk mi a régiek, a nem formai üdvözlettel ilyenkor: boldog új
esztendőt kívánunk. Mind a ketten, mind a kettőtöknek. Ölel
Méliuszod
P.S. Köszönöm a
lapkivágást. Nem is tudtam, hogy efféle böngészésben rajtam is túlteszel. Ha
még horogra kerülnek efféle mazsolák, kérlek tedd el nekem azokat. Még egyszer
ölelés. M.
MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ
Drága Gyurim, Péter ma
hozott egy lemezjátszót és az előbb Annával könnyeztük végig lemezedet.
Azzal szólaltunk meg először, hogy vajon hogyan hallgatják meg ezt? Mint
egy istentiszteletet. Úgy képzelem: a fiatalok és az öregek. Az emberség egy
manifesztuma. Többet tettél vele, mint nem tudom hány legjobb író. És micsoda
bravúrok – a Zelk Zoltán, a Faludy Zsoldos dala – ó: ha eljutna hozzá! – a
második Jebeleanu. Hallatlan és a Sorescu, meg a Karinthy, meg a Szép
Ernő. És mindegyik más és más: hangodon a tulajdon benső hangján.
Micsoda világokat teremtő művész, istenáldotta művész vagy Te.
És köszönöm még egyszer a záró darabot, a záró szavakat, amik egész
manifesztumodnak kétségbeesett, nagy filozófiai értelme. Érdemes volt ezen a
nyomorult földön, ebben a szörnyűséges életben mindent végig szenvedni...
Mindezt telefonon nem tudtam volna elmondani, bőgtem volna mint a megvert
cseléd és ezt ne hallják mások, akik belehallgatnak a szívembe, a vesémbe, a
csontjaimba. Mert hiszen nem ezért éltem. És Te sem!
Ölellek
Méliuszod
75. 12. 27. (Bukarest)
LOUIS NAGEL MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Vasárnap, 1975. febr. 29.
Kedves Jóskám,
ma csak annyit, hogy
kérlek mondd meg Huszárnak is, hogy a HÉT legutolsó ide érkezett száma a legjobb
szám volt. A Korunk-elemzésed kiegészítve a Szász János egyes mozdulataival és
Gaálra vonatkozó személyes adataival, emlékbeszéd lett. Egyszer, ha együtt
lehetek Veled, Szásszal és Huszárral kiegészítem a sorokat. Ma nincs energiám a
levélíráshoz... Gaál nemcsak egy zseniális szerkesztő volt. Egyszer, vagy
25 évvel ezelőtt Francois Mauriac egy vezércikkben írta: „A Figaro”.
Pierre Boisson, a Monde-Beuve (...). „Amikor Boisson meghalt, a Figaro zuhant
ahol ma van... És a Monde is zuhanni kezdett,... mert utódja azt hitte, hogy
jobban tudja. Beuve – M. visszament a redakcióba és rendbehozta a lapot. De
minden cím az ő kezenyomát viseli... A „térképek” miatt ma is jobban írnak
magyarul Romániában, mint Magyarországon. De G. (Gaál Gábor) ezenkívül egy zseniális
adminisztrátor is volt és – sok minden mást csinálhatott volna, ha nem kellett
volna nyavalyás pénzgondokkal küzdenie... Tehát majd személyesen... Az egész
Hét számot egy Korunk 1930-beli kötetbe tettem. Ha tudnád, hol lehet egy 1931,
1932 stb. számot vásárolni... mondd meg. Meg szeretném venni legalább az
1931-es évfolyamot. És nem csak azért, mert van benne egy „Italia 1931”
című hosszabb cikkem. És hol lehet megrendelni Gaál
levélgyűjteményét. Hívd fel a kiadót, hogy küldjön egy példányt egy számlával
a N. kiadó címére. Vigyázz magadra. Mint minden vasárnap L. (V. Lipatti)
felhívódott. Könyvet írt, XVII-ik századról! Kérdezte, mikor jövök. Ki tudja.
De majd jövök. Cap Martinban ma 18 fokos meleg volt. Az emberek fürödnek. Az
őszibarack virágzik, minden tele van virággal. A Hilda közölte... Miért
mentetek el? A mi korunkban jó levegőn, napon stb. kell élni. Ha tudnád,
hogy irtózom az ázsiai úttól... de... meg kell csinálni... Annyi minden munkám
van... Most már reggel hatkor kelek fel. Tréning kérdése. Szívből utálom.
De 7.30-kor a műhelyben kell lennem, különben nem csinálnak semmit és itt
egy napi bér 125-150 frank. És ezt nem ők keresik meg, hanem én...
Kétszer is elolvastam
interjúd egyes szakaszait. Pontosan igazad van. De ezt senki sem értette akkor
sem, mint ahogy ma sem értik meg. Pedig a magyar történelem és az egész
dunamenti történelem egyik legnagyobb politika - filozófiai alkotása volt... A
Korunk...
Annának kézcsókom, Téged csókol
öreg barátod
Lajos
TÁNCZOS GÁBOR MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Drága Jóska,
remélem elér valahogy ez
a levél (számításom szerint épp jó helyre címeztem). Elér-e január 12-ig?
Ha a tízes számrendszert
nem misztifikáljuk, ez a dátum se különlegesen tér el a többitől, és jól
teszed, ha nem hagyod magad kizökkenteni kerékvágásodból. Mégis alkalom ez
arra, hogy nagyon sokan, a szokottnál szélesebb kör, végiggondolják, mit jelent
M. J. Erdélyben, Romániában, Magyarországon és Európában általában. Mit adott
ez a mű, ez a magatartás (eddig és ezután) kortársaknak és az ifjabb generációnak?
Hadd ne válaszoljam meg ezeket a kérdéseket most ezen a papíron, gondolataimat
és érzéseimet amúgy is ismered.
Ha tetszik, nem tetszik, adódik
néhány praktikus probléma:
1.
Amire Újvidéken telefonon csak mintegy előzetesen célozhattam, az azóta tény.
Innen hivatalosan is megkeresték fővárosotok illetékeseit, bejelentve és
hozzájárulást kérve a már elhatározott gesztushoz és aktushoz. Az aktushoz
persze az is kell, hogy itt legyél majd. A hely lehet Bukarest, de újra
felmerül, hogy mi lenne a véleményed egy magyarországi és méltó meghívásról. Ha
csak némileg is van kedved hozzá, jelezd esetleg nekem, ha ezután megkeresnek,
még mindig dönthetsz kedved szerint.
2. Új Tükörék kértek
(Csanádi, Benjamin, Fekete), hogy január 12-re írjak pár sort nekik. (Az És-ben
a múltkori kolumna után eleve arról volt szó, hogy más írjon). A Tükörbe nagyon
személyeset terveztünk, de írás közben kiderült, hogy egész más olvasó köre (az
És sokszorosa) lévén, elengedhetetlen bizonyos ismeretterjesztő jelleg.
Kérlek ezért ne haragudj, ha ismertebb sorokra bukkansz majd ebben a két
flekkben.
3. Feketével viszont
kisütöttük, hogy éppen ezért szárazon tartjuk a puskaport egy későbbi
alkalomra. Kb. akkor, amikor a magyar sajtóban hírek jelennek meg a kitüntetés
átadásáról, a Tükör közölne egy nagy oldalt színes képekkel mintegy bukaresti
beszélgetések formájában. Képeim vannak. Esetleg néhány Méliusz szöveget
lehetne külön keretbe hozzátenni. Én pedig egy folyamatos beszélgetésfélét
hoznék össze, esetleg egy-két hozzám írt levél-sort is bedolgozva, ha
hozzájárulsz. Mindenesetre néhány helyen 5-6 sorokat ki kellene hagynom és
levélben kérnem hozzá a Te válasz-szövegeidet.
4. Ehhez is és minden máshoz
is kellene tudnom, hogyan tervezed most konkrétan a következő heteket,
hónapokat, mikor hol leszel, mikor térsz vissza Bukarestbe. Lehet-e addig is
olyan pontos, szöveg-cserét lebonyolító levelezést folytatni? E kérésekre
Pomogáts Béla, Száraz György úgyanúgy várják a választ, mint én. Drága Jóska,
ilyen száraz-hivatalossá sikeredett ez az én születésnapi levelem. Pátosz és
ceremónia mindketőnktől távol áll, legalábbis a szokványos pátosz. Ha
néha ilyenekbe bele is kényszerülünk – egymás között mellőzhetjük. Ha
mindazt, amit úgyis tudsz, most nem ismétlem, és csak egyetlen egyszemélyes
mozzanatot, a legfontosabbat számomra, fogalmazok meg, úgy arról is kiderül,
hogy nem is személyes egészen: Az én legfőbb születésnapi érzésem,
kívánságom: Legyen kedved, erőd, módod a közönségnek is átadni mindazt,
ami az utóbbi időkben leginkább foglalkoztatott. Az egész életed kapna
visszamenőleg új, teljesebb színt, értelmet ettől. A műnek, az
életnek az iránya amúgy is ez. Ezt majd egyszer kimutatják a történészek. De
jobb lenne, ha a tudományos vizsgálódásnak nemcsak tárgya, hanem alanya is lennél,
úgy mint eddig.
Ilyen reménytelenül nem
születésnapi hangulatú sorokkal fejezem be egyszerre kívánva nagyon jó új
esztendőt és a 70-iket követő nagyon eredményes életszakaszt a
szokottnál is melegebben ölel, Annát sokszor csókolja
Gábor,
Vera
Bp. 78. dec. 30.
POMOGÁTS BÉLA MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Budapest, 1979. jan. 14.
Kedves Jóska Bátyám
szeretnék születésnapodra
jó egészséget és még hosszú alkotó életet kívánni. Azt a szellemi fiatalságot –
minden irányban nyitott érdeklődést és mindenben való részvétel képességét
– amelyről minden könyved, új könyved is tanúskodik. Azt hiszem nagy
szükség van erre, különösen a romániai magyarság körében, ahol egy nagy
nemzedék távozásával, sajnos minden kevesebb Európára tekintő s európai,
egyetemes felelősséget is vállaló szellem is akad.
Tehát, őrizd Magad,
s őrizzenek barátaid: akár orvosi gondoskodással, akár szeretettel. Az
utóbbiak között tudom magamat is.
Tánczos Gábortól tudom
francia címedet, remélem, ez a levél megtalál – vagy megkeres.
Annának kézcsók, Téged sok szeretettel
ölel
Béla
P.S. februári Alföldben jön Rólad
cikkem!
BAJOR ANDOR MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Kedves Jóska Bátyám!
Mindenek előtt
engedd meg, hogy elkésve („mi mindig, mindenről elkésünk”) jókívánságaimat
fejezzem ki születésnapod és írószövetségi kitüntetésed alkalmából. A közölt
beszéded megindított, különösen az a mozzanat hatott reám, ahogy az elismerést
egész közösségünkre hárítottad. Ezt magától értetődőnek is találtam,
mert Életed és Munkásságod a romániai magyarság közösségi tette, életerőnk
bizonyítéka, egyben annak a reménye, hogy van szellemi múltunk és jövőnk.
Nem provokálnám levéllel
a szerénységedet – bár a jó szó a számodra is bizonyára hiánycikk és késve is
idejében jön –, ha nem lenne mellékesen egy személyes kérésem is.
Bokor Pétertől a Niagara
képével egy nagyon kedves lapot kaptam, amire szeretnék válaszolni, de a címét
nem írta reá. Kérlek, hogy a mellékelt lapon – amennyiben tudod – írd meg a
címét. Nagyon hálás vagyok neki a könyvem kitűnő fordításáért és
egyben fáj, hogy messzire került tőlünk.
Jó egészséget kívánok és
szeretettel ölellek
Bajor
Bandi
Kolozsvár, 1979 sept. 27.
MOLNÁR GUSZTÁV MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Predeal, 1979. II. 24.
Drága Jóska bátyám!
Nagyon elhanyagoltam a
levélírást, de hidd el, mióta elmentetek: naponta társalgok Veled. Egyre jobban
látom, mennyire mániákus vagyok: ha egyszer belefogok valamibe, mondhatni semmi
más nem érdekel, sem szabad órám, sem olvasmányom, minden e körül gravitál. Ez
most közös kötetünk. Tudom, többször is mondtad: ez a te munkád. De vajon írásaid,
mai mondanivalód nélkül érnek-e valamit? A szöveg-dzsungel folyamatossá tétele
iszonyú munka, de minden mást félre téve, sikerült utat törnöm vele, úgy, hogy
Rád már csak egy ráncba szedett szöveg kiegészítése marad.
Passons. Az évfordulói
cikkek tömege vár, rendbe rakva itthon. Fel sem tudom sorolni őket. Csak
néhányra hívom fel előre is a figyelmedet: Csiki Laci Utunk és Vilka
Fellegvári-cikkére, és a Szőcs-Egyed interjúra, amely megjelent az
Echinoxban. Ez utóbbi: páratlan. A Korunk és az Igaz Szó januári számát még nem
láttam, mert mint a képeslap is tanúsítja: Predealon szívom a jó havasi
levegőt. Rám is fér, igazán mondom.
A mr-iak közül a
következők írtak: Vajda Gy. M. a Nagyvilágban, E. Fehér a Tiszatájban,
Szakolczay a Kritikában, Antal a MN-ben, a névtelen hivatalosság a
Népszabadságban és Zöldi az És-ben. Szép elismerések – s ennyi. Igazi
lényedről alig érzékelnek valamit. E. Fehér, Szakolczay és a Népszabadság
azért mégis csak megorrontott valamit, különben nem hangsúlyozták volna oly
egyöntetűen „rendíthetetlen hűségedet” egy olyan modellhez, amit a
hűség nem, de a kritikai józanság annál inkább közelivé tehet.
Hallom, hogy a francia
tv. hetek óta sztrájkol és csak szükség-programmal traktál benneteket, de
remélem, azért Kopácsi interjúját még láthattátok, és a Monde is hál’istennek
megjelenik. A munkásosztály nevében-t feltétlenül szerezd meg!
Nem is tudom, mi jobb;
amikor tudod, hogy semmi sem történik, vagy amikor érzed, hogy
szörnyűséges dolgok történhetnek.
Téged ölellek, Annát
sokszor csókolom, s nagyon várlak újra mindkettőtöket
Guszti
és Ibi
A Hetesekre ugyan
haragszom: a Napnyugati kávéház második része mégiscsak ott jelenik meg! Írd
tovább!
GÁLL ERNŐ MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Kolozsvár - Napoca, 1979. január
22-én
Drága Jóska!
Nagyon megörültem
soraidnak, s köszönöm az újévi jókívánságokat, amelyeket – most, hogy címedet
ismerem – a magam szívből jövő köszöntésével feldúsítva viszonzok. A
sajtóban nálunk és másutt napvilágot látott meleg méltatások után őszintén
szólva zavarban vagyok, mit is írhatnék még Neked születésnapodra. Maradjunk
talán a legközvetlenebb és legtermészetesebb adottságoknál, illetve
képességnél: mindenekelőtt jó egészséget és töretlen munkerőt kívánok
az elkövetkező sok-sok esztendőre. És teszem ezt valaminő
közösségi fogantatású „altruista egoizmus” jegyében, hogy nagyszerű
tehetségeddel, igényes moralitásoddal, s arra a kiérdemelt rendkívüli
tekintélyre és általános tiszteletedre támaszkodva, amelyeket több országban
kivívtál Magadnak, a továbbiakban is segítsd közös törekvéseink megvalósítását.
Tudni szeretném,
jelenlegi címed érvényes-e még február végén, mert akkor – ha érdekel –
elküldeném az 1979. évi 1-2. számunkat, amelyben mi is csatlakozunk a Téged
ünneplőkhöz.
Értesítésedet várva, kellemes pihenést
és sok eszmegerjesztő élményt kívánok.
Meggyőződésem,
hogy Annának külön gratuláció és elismerés jár barátaid részéről azért a
szeretetért és gondoskodásért (mindkettő persze természetes
megnyilvánulása az eszményi élettársnak), amellyel körülvesz, s ezért neki
külön küldöm szeretetteljes kézcsókom és köszöntésem.
Baráti
öleléssel
Ernő
GÁLL ERNŐ MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Kolozsvár - Napoca, 1979. május
15-én
Kedves Jóska!
Elolvastam Tandori
cikkét. Szívből örülök annak és gratulálok ahhoz, hogy ez a legteljesebb
elismerést kifejező méltatás oly rangos helyet jelöl ki életművednek
a magyar irodalom egészében. Vetésed valóban beérett s nem panaszkodhatsz, az
aratás dús hozamú: Téged mint „szent”, de ifjú szívű öregjeink egyikét
tartunk számon.
A „jeles pálya”,
amelyről Tandori is ír, nem volt könnyen befutható. Tengernyi küszködésbe,
vívódásba, áldozatba került, hogy felemelkedhettél a mai magaslatra, ahonnan –
biztos vagyok benne – az alkotás oly csúcsai felé startolhatsz. Egészséged hál
istennek helyreállt, s A Hétben közölt útinapló jelzi, hogy alkotó erőddel
sincs semmi baj. Nem csupán a régi értelemben vett nemesség, de az általad
elért szellemi-erkölcsi nagyság is kötelez. Tandori joggal hangsúlyozza
önkorrekciós készségedet, s én is most erre az erényedre hivatkozom, amikor
arra kérlek, ne merevítsd állandó magatartássá az új Korunknál elszenvedett
régebbi sérelmeidből fakadó megbántottságot, amelynek legutóbbi
beszélgetésünk során is kifejezést adtál. Megmondom őszintén, nem esett
jól ez az újabb kifakadás a József Attiláról és a Komját Aladárról írt
tanulmányaid felidézésével kapcsolatban. Gondolom, mégsem lehet immár
évtizedeken át csak ezekre a negatívumokra emlékeztetni, amikor azóta annyi
minden történt velünk, körülöttünk, sőt még a Korunkkal is. Egyrészt nem
azonosítottam soha magam a lappal, másrészt azokban az években tényleg Edgár és
Kántor szerkesztette az irodalmi részt. Ezt nem mentegetőzésként állapítom
meg, csak tényként szögezem le azzal, hogy végső fokon – nyilván – mindenért
én felelek.
Memóriám nem valami
megbízható, ezért most belenéztem az azóta kötetben megjelent cikkekbe. Mai
szemmel olvasva őket, természetesen nem nehéz a Te ítéleteidben is
bekövetkezett nyitás ismeretében a két írásban még jelenlevő régi
megközelítéseket és intonációkat kimutatni. Ezek tekintetében – sajnos –
valamennyien elmarasztalhatók vagyunk (a magam részéről éppen a napokban
idéztem fel egy Marosi Ildikónak adott interjúban a XX. kongresszus utáni
dogmatizmusomat), de a József Attila-értelmezésedben még így is túl nagy
hangsúly esik a népi írók nem eléggé differenciált megítélésére. Ha nem
tévedek, ez volt a fő oka annak, hogy nem került be a lapba. Ami a
Komját-esszét illeti, a terjedelmen kívül, s az előbbi – mindannyiunkra
vonatkozó – fenntartásoktól eltekintve utólag sem igazolható az írás
elutasítása a szerkesztőség részéről. Visszamenő hatállyal – ha
van ilyen – mélyen sajnálom.
Ezek után tényleg ideje
volna pontot tenni e régi história végére. Köteteidet lapozgatva, rábukkantam
az új Korunkot fogadó lelkes köszöntésedre. Persze, valamennyien rég túlvagyunk
már az újrakezdés lelkesedésén és illúzióin. Tudom, ezt többször nekem is
megírtad, a lapot jónak tartod. Éppen ezért talán nem tűnik
indokolatlannak kérésem, hogy egyszer-egyszer nekünk is írjál. Elfogadom, hogy
különböző okokból A Hét közelebb került hozzád, s már csak a földrajzi
közelség miatt is főként ott publikálsz. Az évek folyamán azonban
számunkra is akadhatott volna valami, s ezt ismét csak Rád hivatkozva hozom
fel, aki szerint a Korunk még mindig a legjobb itteni magyar orgánum. Ha így
van, segíts abban, hogy még jobb legyen, ha pedig jóakaratúlag túloztál volna,
járulj hozzá, hogy utolérjük ezt a hízelgő véleményt. Egyszerűen, Te
már nem engedheted meg Magadnak, hogy orrolj a lapra.
Kell lennie valamilyen
szimmetriának, valamilyen kölcsönösségnek a relációkban, s ezt még avantgárd
álláspontról is el lehet fogadni. Ha már személyi kapcsolatainkról ezt nem
lehet elmondani, hiszen a múltkor „hisztizésnek” minősítetted, hogy
megemlítettem, mennyire fontos és megkerülhetetlen számomra életműved (új
kötetembe is beválogattam a „Kávéház nélkül”-ről írt elemzésemet) és
mennyire nem létezem én a Te gondolatvilágodban, próbáljunk legalább a Korunk
összefüggésében valamilyen egyensúlyt teremteni. El kell ismerned, mi az utóbbi
időben igyekeztünk mindent megtenni, ami műveid értékelését illeti.
Jól tudom, hogy – akárcsak a szerelemben – a barátság vonatkozásában sem lehet
reklamálni vagy követelőzni. Éppen ezért ezek a megjegyzéseim kizárólag
elvi-közéleti természetűek. A személyes nexusokat illetően rezignált
lettem.
A hónap végén mi is
elindultunk nyomaitokon. Június közepén Rómában, a vége felé pedig Újvidéken
leszünk. Mire hazajövök, remélem, hogy a megígért könyv hozzám is eljut.
Tájékoztatásodra (visszavárólag)
mellékelem a pesti kötetemről szóló két recenziót, amelyek
távollétedben jelentek meg.
Annának kézcsók,
Téged barátilag ölel
Ernő
DEÁK TAMÁS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Kolozsvár, 1979. január 31.
Drága Jóskám,
ha születésnapodig megkaptuk
volna nagy örömöt szerző év végi leveled a címetekkel, egy családias
távirattal jelen lehettünk volna; így be kellett érnem avval, hogy a kolozsvári
rádióban köszöntselek, kevésbé családiasán. Az alkalomra megjelent méltatások
özönéből kettőt mellékelek itt, melyek a szűkebb prérit szemmel
tartók figyelmét elkerülhetik. Hanem az én számomra az igazán megindító az az
élő szöveg volt, amit a minap, a marosvásárhelyi Kriterion-rendezvényen,
illetve utána, a vendéglőben, a fiataloktól hallottam rólad: Molnár
Gusztitól meg a többiektől. Mert abban a szövegben nemcsak tisztelet volt
irányodban, de igazi szeretet – ami, ha jól tudom, a Te véleményed szerint is
többet ér. Ezeknek az ifjaknak a melegsége, irányodban, szívemhez szólt és
fölmelegített: lám csak, nem restellik csillogó szemmel szeretni a hetvenévest.
S ahogy odaültek hozzám, hogy hangot adjanak ennek egy képeslap felett – no,
mondom, megindító volt.
Mit is meséljek
magunkról, amit hosszas utazásra induló levélben érdemes? Megjelent a Don Juan
és megjelent az Agglegény román változata, ez utóbbi elképesztően magas
példányszámban; befejeztem, magam sem tudom, hogyan, évek óta készülő
újabb elbeszéléseim kötetét, s leadtam: javítgatom a legutóbbi hat év
terméséből összeállt esszékötet anyagát, a végkiárusítás mélabújával.
Mert, ha evvel a munkával végzek, semmi se indokolhatja a Don Juan második
részének a halogatását, mellyel mindeddig eléggé sterilen vívódom magamban. Meg
aztán eléggé téliesen vagyunk, közérzetünket tekintve. Eléggé nehéz elhatárolni:
némely élményünkben mennyi a betegség, mennyi a valóság. S hogy ezek ketten,
betegség és valóság, miként hatottak egymásra, duzzasztólag.
Én igazán szeretnék
meggyógyulni valamennyire – de mintha nem osztozna minden és mindenki e jámbor
óhajomban, még csak efelől táplálható illúziók szintjéig sem. Hát Istenem.
Átestünk mindketten egy
divatos influenzán, mely álomkórossá tesz, mint a cecelégy. Most álomkór
nélkül, reprízben, köhögetünk, Klári lázasan, mint az ifjúságához és
vérmérsékletéhez illik. Ami az én szívügyemet illeti: rádöbbentem, hogy egy
írónak nem is lehetne jobb betegsége. Ez ugyanis, az időnkénti
fájdalmakkal, a rögtöni meghalás érzetét gerjeszti – ami egy igen tanulságos
dimenzió. Mintha formásabban vagy tágasabban gondolkodnék, amióta megismertem.
Sőt mintha bölcsebb is lennék egy kitapinthatatlan fokkal. Sok minden nem
fontos többé. Szeretném Klárit májusban néhány hétig megjáratni külföldön,
kértem e célból meghívást, dr. Fehrtől. Nem tudom, megkapom-e, s ha igen,
milyen további elbírálásban részesülnek szerény óhajaink. De számomra,
legbelül, valójában már ez se fontos, inkább csak Klári miatt. Ez a
buddhisztikus rezzenetlenség nem lévén alkati részem, hanem a tapasztalat meg a
betegség által belém épült szerkezet, a legnagyobb újdonság – épp lesújtó
idegenszerűségében az, sose hittem volna, hogy fölfedezem majd magamban.
Reméljük, jó ott nektek,
a már elnéptelenedett házban, kötelezettségektől mentesen. Szép ott
ilyenkor a tenger?
Klárival együtt
mindkettőtöket
meleg szeretettel ölelem,
Tamás
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS MÉLIUSZ
JÓZSEFHEZ
Bp., 1979.I. 28.
Drága Jóska Bátyám!
Gondolhatod: nagyon
megörvendeztettél leveleddel; nem kell mondanom, hogy sokat gondolok Rátok.
Mostanában általában is minden okom megvolt arra, hogy előszámláljam:
kiket is szeretek, ahogy ez már a sors tőrvetései alkalmával szokás.
Ugyanis: meghalt Apám, nagyon hirtelenül és nem minden orvosi bűn és hiba
nélkül. Nem lehettem mellette, ugyanis – mint hontalan – csak üggyel-bajjal
kaptam útlevelet, de azért is hiába igyekeztem, mert a román nagykövetség
ilyenkor csak halálesetben ad beutazási vízumot; az is nehezen ment: telex
Bukarestbe stb. stb. Azért sorolom ezeket a tkp. mellékes részleteket, mert
magáról a dologról most nem tudok beszélni. Nagyon megviselt és megvisel. Kb.
másfél hónapja történt, dec. 13-án. Anyám szegény teljesen egyedül maradt
Kolozsvárott, most hosszabb időre följött Pestre, és hosszú távon persze
az a tervem, hogy idehozom végleg, de hol a csudában fogunk lakni?... No
egykutya, majd meglátjuk. Mindenféle bürokratikus huzák & vonák, hercék
& hurcák után végül is érvényre jut a – valódi – miniszteriális jóindulat:
jövő héttől realiter beállok az egyetemre mint ún. tudományos
munkatárs, ami nagyon jó és kellemes, sőt: a lehető legjobb számomra.
Igazán nagyon úriasan viselkedtek velem, rien à dire. Dolgozom is, amennyire
lelkiállapotom engedi. Most, hogy címetek megvan, ha valami érdekes megjelenik
tőlem, küldök.
Ünneplésed
meglehetős. A Tiszatájban E. Fehér hosszú laudatiója, az Ésben Zöldi
Lászlóé, a Magyar Nemzetben A. G. (Albert Gábor), a Népszabadságban névtelen
szerző (szerk.) ír. Az én kis köszöntőm (még?) nem jelent meg. Az
otthoniakat biztos elküldik. Különben: Isten éltessen sokáig. Nézd, a
kettőnk közötti unfair korkülönbség szükségessé teszi, hogy sokáig élj –
legalábbis baráti önzésem ezt diktálja.
Minden jót, élvezzétek a Cte-ot.
Lesz még egyszer ünnep a világon.
Gazsi
SZÁSZ JÁNOS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Buk. 1979. február 23.
Kedves Jóskám,
maradjunk a
postaszolgálatnál: e hó 18-án feladott leveledet tegnap, 22-én megkaptam.
Valami angyalok igyekeznek a jelek szerint jóvátenni egykori mulasztásaikat.
Egyébként velem utóbbi levelem óta a következők történtek: levelemet már
föl se tudtam adni neked (Oli műve volt), máris rohantam Annemoneval
Temesvárra. Február 4-én Édesapám meghalt, 6-án eltemettük. Február 13-án
visszaérkeztem Bukarestbe, Anyámmal együtt, maradjon nálunk, amíg tud és akar.
Apámról gyönyörű cikket írt Erik az Előrében, Bodor Pali A Hétben,
Pongrácz Marika a Magyar Szóban és az Utunkban. A Temesvári Ady Endre irodalmi
kör emlékestet tartott. Tucatjával érkeztek a táviratok, levelek, máig is
csörög a telefon és a huzal másik végén Apám barátai... Ha van valami, ami
Anyámat, ha nem is vigasztalja, de valamiként mégis az élethez köti, az Apám
emléke s az a most megtapasztalt tény, hogy őt milyen sokan s mennyire
szerették. Nekem hirtelen kisebb és szűkebb lett a világ, egy számomra
igen jelentős emberrel kevesebb lett. Apám majdnem élete végéig, mikor már
ő lett a gyermekem, benső barátom volt. Most, hogy őt
elvesztettem, sokkal élesebben és fájdalmasabban érzem, mennyire szükségem van
többi barátaimra, akiket szintén el fogok veszíteni, de addig még ádázabbul
ragaszkodom hozzájuk, mint eddig. Vagyis tíz napja vagyok ismét valamiként a
poszton, mert azért jórészt igyekszem otthon ülni, Anyámat nem egyedül hagyni.
Folytatom tehát barátainkról szóló híradásaimat.
Eriket rosszabbul
találtam, de azóta egy kínos ötnapos katéterezés következtében jelentős
javulás észlelhető. Mi lesz tovább, on verra... Alival és Panekkel tegnap
este beszéltem telefonon (átadtam üzeneteidet és megadtam nekik címedet), Panek
mondja, táviratot küldött születésnapodra Bukarestbe, nem tudta, hogy külföldön
vagy. Ali írt Rólad az Igaz Szó januári számában (Márki Zoltánnal, Oláh
Istvánnal és Szávai Gézával együtt, amihez egy Bogza – és egy
Jebeleanu-szöveget csatoltak), megígérte, hogy levelet is ír majd neked. Ali
édasanyját újból be kellett szállítani az onkológiára, szegény fiú mint mondja,
föladott minden reményt. Most olvastam el a felgyűlt folyóiratokat, és
nagy meglepetésül szolgált Sütő András esszéje az Igaz Szó tavalyi
decemberi számában, amelyben újra közli Szilágyi Andrisról írt egykori cikkeit,
de továbbgondolja őket, határozottan a te Sobri Jóskás szempontodból
(amire hivatkozik is), majd hosszasan elmélkedik a Sors és Jelképről.
Egyébként Andrissal találkoztam tegnapelőtt az Írószövetség
vezetőségi (consiliu) plénumán – s most figyelj! –, ahol kilenc órás
maratoni ülésen megállapíttatott, hogy Eugen Barbu az Incognito c. regényének
harmadik kötetében hosszú részleteket másolt ki Pausztovszkij, Ehrenburg,
Kolcov és Kuprin különféle könyveiből, sőt egy kisebb részt Petru
Dumitriu Cronica de familie c. regényéből. A plénum plágiumért elítélte a
szerzőt, és álláspontjáról másnap reggel tájékoztatta a közvéleményt is
egy kommunikében. A szöveg így szól: „Consiliul a luat in duscuţie (...)
şi a hotărât să desavureze procedeul plagiatorului folosit de
Eugen Barbu în vol. III. al romanului Incognito,
procedeu contrar normelor profesionale şi morale inacceptabil cu principii
eticii şi echităţii socialiste.” Nagy elégtétel ez! Mindnyájan
úgy éreztük, mégis csak van isten, ha végül is elkapták a gazembereket. Különös
emlékek rohamában tüstént rád gondoltam, aki még egészséged kárát is el kellett
szenvedned emiatt a vadállat miatt. A minden megbosszuló igazság és a jogos
káröröm tisztító és felszabadító érzéshullámzását kívánom neked ott a hullámzó
kékség partján.
De lássuk csak tovább:
Huszár visszajött Bécsből, ahová szokásos szorongásaival indult, de úgy
látszik, mégis kibírta, Szőcs Pista kegyesen megcsípkedte az Előrében
Deák Tamás új könyvét; Forró azért csak irigál az Utunkban, persze a regényen
nem dolgozik, de hát ez régi mese; Mózes Attila teleírja lapjainkat novelláival
és kritikáival, mindig akar kitűnni is (írt nekem, úgy fest a dolog, mégis
bekerül Kolozsvárra az Utunkba): Kántor írt a Korunkban amerikai
könyvemről, amit azért mégiscsak egy könyvnek tart; már kerek esztendeje,
hogy Szemlér Feri meghalt, azóta elment Tamás Gazsi is, megsirattam; Bogza
nagyon megöregedett, roskatag lett és téveteg, de a dereka egyenes; Zsebely
Jenő a régi, mondja, kapott tőled néhány sort; Balota írt rólad a
Scânteiaban; Edgár azt írta Lőrinczi Laci születésnapjára (60), hogy
ő a mai Transsylvanus peregrinus; Bodor most megy szabadságra, ebből
azért lesz valami, egyébiránt... Igen, Domokos beszámolója Macovescu hivatalos
pesti útjáról, ha minden igaz, egy marék gálickőre számíthatunk.
Hej, de messze van még az a
május! Addig még írok.
Sokszor ölel Annával együtt
János
TARTOM A ZÁSZLÓT, MERT NAGYON FÚJ
A SZÉL. Anemone
SZILÁGYI ANDRÁS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Kvár. szeptember 24.
Kedves Anna és Jóska!
Előbb hosszú hetekig betegeskedtünk. Aztán gratulálni akartam irodalmi
nagydíjadhoz, és fölhívtalak telefonon, egyszer, kétszer, háromszor, végre
negyedik alkalommal egy román női hang jelentette, hogy Olaszországba
mentetek, ám amikor e levelet megkezdtem, a Népszabadságból értesültem, hogy
egyelőre Pesten vagytok. Szeretném a jókívánságaimat küldeni és azt a
kívánságomat és óhajomat, hogy ez a díj szárnyakat és önbizalmat adjon Neked
újabb munkák nyélbe ütéséhöz, de hát most téged olyan rajongás vesz körül, még
olyanok részéről is, akik régebben gúnyolódtak a hátad megett és rosszakat
is mondtak rólad, hogy azt se tudom, eljut-e hozzád a levelem. Végre
fölfedeztek és ez némi vigaszt és elégtételt nyújt az elszenvedett
viszontagságokért, de hát Klárit nem tudják föltámasztani s a romba dőlt
családi életet se összeragasztani. Én még egyszer elismételem: írd meg a
viszontagságaidat. Esetleg harmadik személyben. Most itt a legjobb alkalom
rája. Az Írószövetségben elmondott beszéded nemcsak szép, költői, de okos
is, valóságos diplomáciai remekmű. Magamról, magunkról csak annyit, hogy
dolgozom, olyan magányosan érzem magam, mint diákkoromban, amikor az Új
Pásztort írtam, de ugyanolyan merész is vagyok és tudom, érzem, hogy új
ösvényeken járok. De Ilonka itt van mellettem. Nagy valcereket vágok ki, persze
nem a táncparketten, hanem a fejér papíron, de ez is elég síkos és el lehet
rajta vágódni a banalitások, az olcsó érzelgősség felé, és erre vigyáznom
kell. Az eddigi megírt 60 oldal tele van képekkel, hasonlatokkal,
prózaversekkel. Óriásnovella vagy költemény prózában lesz belőle. Csak
civilekkel érintkezem, egyetlen íróval sem, de az ismerős íróknak, ha
véletlenül az utcán találkozom velük, előre köszönök.
Ölel, csókol benneteket, jó
munkát, boldogságot, megelégedést kíván
mindkettőtöknek
Szilágyi
András és Szilágyi Ilona
(1979)
SÜTŐ ANDRÁS MÉLIUSZ
JÓZSEFHEZ
79. szept. 15.
Kedves Jóska!
Zetelakán tartózkodván,
későn olvashattam a hírt s A Hét beszámolóját magas díjazásadról.
Gratulálok hozzá s még
inkább gyönyörű válaszbeszédednek. Gyönyörű – mondom, de én a
kifejezésen már régen a tartást, gerincet, a szorongásaink kimondását értem.
Hát ezért becsülöm ott elhangzott minden szavadat.
És nem ünneprontás, ha
még hozzáteszem, s talán épp, azokban az ünnepi percekben futott szét a
határozat: Illyés Gyula összes könyveit (szám szerint 15-17 címet) bevonták az
ország egész területén. Hogy mit teszek – s tehetünk együtt? – Még nem tudom.
Ölel
Sütő András
MÉLIUSZ JÓZSEF BOKOR PÉTERHEZ
Drága Péter fiam! Még
úton voltatok, amikor ezekhez a sorokhoz hozzá akartam kezdeni. Aztán elhalasztottam,
nyugodjak meg, nyugodjon meg Édesanyád is. Vasárnap reggel van, tegnap reggel
érkeztetek – a mi időnk szerint –, de mi az egész utatokon végigkísértünk,
veletek szálltunk. Nem akartam, hogy ezek a sorok érzéseimet egész
pőreségükben feltárják. Írjam meg mégis: nagyon szerettelek és nagyon
szeretlek tovább is, akárha az édesfiam lennél. Szóban még nem tettem meg – van
egyfajta férfiúi szemérem, ez mindkettőnkben közös –, de írásban meg tudom
tenni: megköszönni a hozzám való ragaszkodásodat, érzéseidet, azt a számtalan
kis és nagy gesztusodat, amivel tanújelét adtad irántam való érzéseidnek.
Megköszönni, hogy amikor szükség volt rá, egyedüli és megmentő támasza
voltál a nekem legdrágább lénynek e földön, Édesanyádnak. Hálámat kifejezni
mindazért, amíg tenni lehetett, tettél öcsédért, szerencsétlen fiamért,
Péterért. Azt se tudom szóban elmondani, hogy bizonyára hibáztam is Veled
szemben, vétettem talán – minden igazságra törekvésem ellenére – igazságtalan
is voltam Veled. Nem talán: biztosan. Se én, se te, se Édesanyád nem vagyunk
hibátlanok. Anélkül, hogy részleteznénk – hiszen ehhez regények egész sorát
kellene megírni –, ezt tudva, én inkább magammal keresem a számadást, magamban
az okokat, nem Benned, mert hiszen nekem kellett volna bölcsebbnek lenni. De
annyiról biztosíthatlak, hogy ha hibázásra okokat adó különbözőségek
voltak kettőnk között, mindig respektálni, tisztelni tudtam Tebenned is,
amit minden barátomban és ellenfelemben – az utóbbi tíz, tizenöt évben
különösen, a Veled egykorú vagy fiatal barátaimban –, a személyiséget, a
személyiség struktúráját s épp azt tisztelve, ami a különbség minden ember és a
többiek között. Ezért egyre vigyáztam elejétől fogva Veled kapcsolatban
különösen, nem elnyomni személyiségedet, nem zsarnoknak lenni, nem arra
törekedni primitív ösztönnel, hogy magamból erőszakkal Reád kényszerítsek
valamit is. Voltak tévedéseim, mint Neked is, és ha néha fájdalmas érzéseim
voltak Veled kapcsolatban, azért csupán, mert amikor néha, időnként nem
maradtál hű a tulajdon személyiségedhez, alkatodhoz – ami alapvonásaidban
egyezett az én erkölcsi pozíciómmal – nem „szülői”, hanem baráti, emberi
kapcsolatunkban rövidzárlatok támadtak. De aztán összetartozásunk helyre állt.
A búcsúval, elmondhatom, világossá vált számomra, hogy (az együtt leélt negyed
évszázad, több, mint életem egyharmada, amely Veled, Édesanyád révén, de a
legszemélyesebben is összekötött) közös életünk mérlege pozitív, a hozzád
fűződő viszony életem egyik alaptartalma. Tudnod kell:
gyermekkorod óta nagyon tehetségesnek tartottalak – be is bizonyítottad, hogy
nem voltam ebben sem elfogult irántad! –.jellemes embernek, tisztességes
embernek, erkölcsös embernek ismertelek meg mindinkább, ahogy gyermekből
férfivé nőttél, fejlődtél. És el kell ismernem, hogy ez az alakulásod
nem valamilyen pedagógia eredménye volt, hanem Te alakítottad magadat, Te
építetted ki mindazokat a tulajdonságokat, amiket az előbb tisztelettel
említettem. S persze nem csak Te, a világ is épített Téged, és világból is az,
ami Neked sérelemként jutott ki belőle vagy csalódásként vagy
fájdalomként. Nem kevés fiatalember sorsa, jelleme tört meg azon, hogy
sérelmein nem tudott fölülkerekedni. Te magad is nem kevésszer jártad meg a
krízisek poklát. Ilyenkor következtek be az előbb említett „rövidzárlatok”.
Ilyenkor mindig beszélni szerettem volna Veled, segíteni, tisztázni a
külső körülmények teremtette válságos belső helyzetedet. Nem
segíthettem. Nem mert „makacs” voltál, ahogy régebben fogalmaztam, hanem mert
csak függetlenségedhez ragaszkodtál makacsul és konzekvensen – velem szemben
is, helyesen! –, miközben a krízis oka az volt, hogy az ember nem lehet
független a végzetes külső világtól, amely őt megtörni igyekszik,
kompromisszumnál többre, megalkuvásra kényszeríti. De végül is mindig – és a
magad erejéből – talpra álltál. Ha ehhez jogom van, elárulom Neked,
nemegyszer, amikor győztél, büszke voltam Rád, mint ahogy nyugtalanított,
fájdalmat okozott, amikor vereségeket szenvedtél: felelősnek éreztem magam
azért is, hogy nem segítettem Neked, azért, hogy nem engedtél segíteni. De
hiszen épp ez dicsér Téged. Amennyire némi távlatból figyelhettelek, annak
mindig örültem, hogy barátaidat jól választottad meg. Ez megnyugtatott. Még ha
akadt is az utóbbi években olyan, aki csak karrierje és üzlete számára használt
fel és legnagyobb bukásodba rántott bele. Akkor is gyötört, hogy nem lehetek
segítségedre. Úgy éreztem, Veled együtt buktam meg, s mint Te, én se láttam
sokáig – Téged figyelve szeretettel és háborgással –, hogyan lehet ebből
kilábalni. Egyedül. Okosságoddal, határozottságoddal, függetlenségtudatoddal.
És ismét leírom – ha van ehhez jogom –, büszke vagyok Rád.
Ezek az utolsó hetek
nehezek voltak! Nem mondhatom el, nem tudom kifejezni, mennyire köszönöm,
milyen hálás vagyok Neked, hogy az utolsó napon azt az órát négyszemközt
töltötted Édesanyáddal. Utána azt mondta: nem tudtam Péternek semmit sem
elmondani. Pedig elmondta. Te is elmondtad. Én most ebben a levélben mondtam
el, amit nem tudtam szóban elmondani. Az élet egy olyan pontján, amikor valami
bevégződik és valami elkezdődik. Most mindegyikünk számára valami más
kezdődik, de ebben a másban teljességgel benne van, s marad halálunkig az,
ami bevégződött. Bízom Benned és bízom a jövődben! Péter fiam, nagyon
szerettelek és szeretni foglak az utolsó percemig. Az édes fiam voltál, még ha
nem is lehettem édesapád, csak „apa”. Puszit, a kicsit ölelem, ezerszer
csókollak „apa” 1978. 10. 1. Bukarest
Nem maradt helyem és
külön oldalt nem akarok ezeknek a soroknak nyitni: kérlek, add át üdvözletemet
Édesapádnak és feleségednek – valamint féltestvéreidnek – ... Mondd meg, semmi
okom őt nem üdvözölni, amikor itt járt, szívesen láttam volna, ha
találkozunk. Az élet fantasztikus relációkat produkál, de éppen ezeken kell
fölülemelkednünk. Ez az üdvözlet is ilyesmi. Még egyszer csókollak
mindhármatokat.
MÉLIUSZ JÓZSEF BOKOR PÉTERHEZ
Drága Péterem, édes gyermekeim,
mind a három!
Köszönöm, Péter, a
lapkivágásokat. Nem izgattak fel. Hiszen itt is csak otthon vagyok fél
tudattal. Mégis hallatlan másik állapotban: nem ott, nem a rémületben –
időleges emigrációban, akárha szanatóriumban, egyfajta elvonókúrán:
megnyugodni, elfelejteni. De nem lehet. A magyartanár cikke pontos, úgy van. A
román válasz egyszerű, vagy a securitate embere, aki ezt továbbította,
vagy ugyanolyan nacionalista, mint akiket felületes, felszínes szövegekkel véd.
De épp a felületes, torzító propaganda mód árulja el a securitate, illetve
bizonyos hivatal kezét, gondolkodásmódját: ez a hivatalos álláspont! De akkor
miért szökött meg az az úr? Miért nem otthon védi ellenünk népét és hazáját?
Nyugatnémetországban tucatjával buktak le az utóbbi időben a szocialista
Németországból átdobott kémek. Ez az úr is, ez a büszke kanadai jó helyet
talált, a TV-t, ahol minden hír megfordul. A müncheni Szabad Európa szerkesztőségben
a cseh osztályon évekig dolgozott egy cseh emigráns, cseh szekurista volt és
aztán visszaszökött „leleplezni” a közületet, amelyet kikémlelt. Azt hiszem ez
az úr, ezzel a cikkel leleplezte magát. Kösz. Cultul mozaic cikkéért. Na lám,
na lám, milyen nagy író lesz az emberből, mire már vén hülye. Hallatlanul
örülök egyfelvonásosaidnak! Csak a francia szöveg legyen jó!
Ellenőriztesd francia íróemberrel! Rendezővel! Ezekből a
zsebszínház-darabokból, minthogy franciául megvannak – könyvet lehet majd
csinálni! Párizs is tele zsebszínházakkal. Ez egy új műfaj. És gondolom, a
vígjátékra mész rá!!! És megint: milyen jó magyar író lett volna belőled!
Milyen jól fogalmazod leveleidet magyarul. De ha 5 év alatt elérsz oda, hogy
francia író légy – az jobb!! Isten verje meg az egész dög Kelet–Európát. Bár
ott magyarul írni, még mindig nem a legutolsó hely Európában. Én itt – még
mindig a Horace Cockeryn dolgozom – csak a versek vagy 3000 sor, és a Horace
Cockerey-regény vagy 250 oldal. Ez megy nehezen. Mert már nem vagyok fiatal.
Minden kiborít. Mindig megszakad. De majd csak lesz belőle valami. (Jaj,
szegény Méliusz Péterrel mi van? Jaj Istenem! Jaj Istenem! Jaj Istenem!) Drága
jó Péter fiam, nagyon szeretlek. Csókold meg helyettem a kisfiút, aki már francia
lesz, és csókold meg helyettem Máriát!
Ezerszer ölellek és bizony én is
szeretnélek már megölelni a valóságban.
Apa.
1979. 3. 17.
Péter! Ügyelj az
egyfelvonásosok igényes irodalmiságára! Legyen hiteles, jó irodalom! Mert ha a köz-kultúrszínvonal
alacsony is, Kanadában is van egy érzékeny magas
kultúrájú, tehetséges művész és irodalmár réteg. Oda kell tartozzál!!!
ILLÉS ENDRE MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ
Budapest, 1981. június 3.
Kedves Barátom!
A Szerzői
Jogvédő Hivatal ma fénymásolatban hozzánk juttatta azt a levelet, melyet
1981. május 20-i keltezéssel írtál nekik. Meghökkenve olvastam indulatos
soraidat – mintha kalapáccsal főbe ütöttek volna.
Semmit nem értek.
Amikor legutóbb
Budapesten jártál s felkerestél a Kiadóban: közvetlen baráti beszélgetésben
megegyeztünk regényed (Város a ködben) s válogatott esszéköteted
megjelentetésében, s még abban is, hogy az esszék válogatásával Szakolczay
Lajost bízzuk meg.
A szerződéseket
(mindkettőt) 1980 februárjában a mi Szerzői Jogvédő Irodánk útján
elküldtük, s az ellenjegyzett példányokat a Fondul Literartól 1980 májusában
megkaptuk. Szakolczayt is megbíztuk a válogatással, s ő azt el is végezte,
a kéziratot 1980 októberében megkaptuk.
Szakolczay közvetítésével
januárban kaptam meg decemberben keltezett kártyádat. Én akkor éppen beteg
voltam, a lakásomon feküdtem influenzával, komisz, elhúzódó
középfülgyulladással. Nagyon jó érzés volt kedves soraidat s újévi
jókívánságaidat olvasni.
Azon nyomban feleltem.
Legelőször is az
olvasói (s kiadói) örömet mondtam el: esszéköteted tágasság, történelem,
embersűrű, a múló idő érzékeltetése, lezárt s nyitottan maradt
ügyek szövedéke. Körülbelül ezt írtam. Másolatom nincs a levélről. Otthon
írtam, még betegen, kézzel írtam, mint ezt a levelemet is.
Azt is közöltem: 1981-es
kiadói tervünk 1980 végén már olyan zsúfolt, hogy az esszéket csak 1982-ben
tudjuk megjelentetni, lehetőleg a könyvhétre. A regény így 1983-ban
jelennék meg, amit a magas példányszámú Kriterion-kiadás is indokol. (Ide is
eljut.)
Írótársaim úgy ismernek,
hogy levelekre rögtön válaszolok. Ezt tettem a te leveleddel is. Nem feleltem
azonban január 22-i keltezésű, postán érkezett leveledre – azt gondoltam
ugyanis: csak megismételhetném – azokat szóról szóra – előző
levelemet. Válaszlevélként a „Halandók” két kötetét küldtem el címedre, neked s
feleségednek dedikálva. Kívánságod megint csak meleg jóérzéssel töltött el –
köszönöm most is!
Ezek után nem értem a
Jogvédő Irodánknak írt leveledet. Indulatos leveledet. Mi történhetett
közben?
Bármi történt – kérlek,
tisztázzuk.
Őszinte válaszodat kérem.
De mindenképpen remélem:
esszéköteted s regényed a Szépirodalmi Kiadó szeretett könyve marad. Ezt
közöltem a Jogvédő Irodánkkal is, szóbeli kötésünkre s aláírt,
ellenjegyzett szerződéseinkre hivatkozva, s azt remélve, bármi okozta is a
félreértést, tisztázni fogjuk veled.
Illés
Endre
Nagyon várom válaszodat!
MÉLIUSZ JÓZSEF ILLÉS ENDRÉHEZ
Tisztelt és szeretett pártfogó
barátom, Illés Endre!
Mellékelten idén megjelent
könyvem.
Valamint a műsorra került
Sors és jelkép egy példánya. Melynek a Szépirodalminál való megjelenése az
egyetlen lehetséges válasz arra a nemtelen bukaresti támadásra, mely könyvemet
és vele íróját a soviniszta-nacionalista-szocialista Romániát fenyegető
veszély agitációjának és agitátorának nyilvánította. (Együtt Kádár Jánossal,
Száraz Györggyel és a meg nem nevezett Sütő Andrással.) Bár tiltakozott 35
romániai magyar író és külön 14 fiatal írónk, tőlem megvonták a
szöveghamisítás és a rágalom visszautasításának lehetőségét és jogát.
Amiket azért elevenítek
fel itt, mert kimondhatatlan örömöt szerzett a gondolat elfogadása
részedről, hogy az esszékötetet előzze meg a Sors és jelkép
megjelenése.
A mellékelt példány
szolgáljon csupán tájékoztatásul. Hamarosan megérkezik az elejétől végig
alaposan átjavított példány. A javítások természetesen csupán stilisztikaiak,
helyenként a szöveg jelentését elmélyítők.
Jó is ez így, hiszen az
esszékötettel beállítani az írói mű hiányában talán nem lett volna a
legelőnyösebb. Ilyképp a Város a ködben, a Sors és jelkép, valamint talán
a még közbeiktatott Tranzit kávéház után – a három könyv, mely szinte fél
évszázad ívén, úgy mondják, szervesen összetartozik – kedvezőbb feltételek
között jelenhetnek meg az esszék.
Az általad oly
generózusan felajánlott terv az események – és tépelődéseim – folytán így
alakulhat tehát:
Város a ködben
Sors és jelkép
Tranzit kávéház
Esszék
Költemények
Ami öt kötet és megfelel
ajánlatodnak, hiszen 5-6 kötetet emlegettél.
Bármennyire szorongok a
budapesti megjelenéstől, remélem, nem fogsz velem szégyent vallani.
Jó egészséget, munkakedvet
kívánva szeretettel ölel hálás Méliuszod
B. 82. 10. 10.
P. S. Feleségem, Anna,
találkozásunk tanúja, e levél megírása után kér meg, közvetítsem az ő
háláját és üdvözletét is. M.
MÉLIUSZ JÓZSEF ANNÁHOZ
Annának!
Sopron, Lövér szálloda. 401
szoba, a mellettem lévő ágy.
Édes Szerelmem!
Kimondhatatlanul
szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Mennyire – el sem tudom mondani. Tudod: Te
vagy az életem, Egyetlen Életem. Senki a világon nem volt olyan jó hozzám, mint
voltál mindig és vagy mindig Te. Ezt, mindezt, én hogyan adjam vissza Neked,
hogyan viszonozzam?
Tudom, hogy ez
lehetetlen. Ezerszer többet adsz nekem, mint amennyit én adni képes vagyok. Nem
elég csak annyi, hogy szeretlek. Most is várlak, amíg lent jársz a városban.
Mindig várlak. Akkor is, amikor csak egy percre nem látlak, amíg egy fal
választ el Tőled, egy ajtó, egy ablak.
Hogyan megköszönni,
hogyan meghálálni mindazt, amit értem teszel és tettél? Hogyan megköszönni a
gondviselésnek, hogy Téged nekem ajándékozott?
Nagy szomorúság ver le,
hogy megöregedtem. Melletted boldogan. Amíg Te változatlanul fiatal vagy.
Megöregedtem. Elhalkultam. Szótlanná váltam. És Te vettél át engem. Helyettem
szólsz, beszélsz, cselekszel. Talán nem helytelen, ha azt mondom: Te folytatsz
engem. Szellemeddel. Stílusoddal. Mondataiddal. Egyek vagyunk. Kimondhatatlanul
szeretlek. Még ha megöregedtem is. Várlak, hogy visszaérkezzél a városból.
Várlak. Csókollak. Ölellek.
Egyetlenem. A Te Józsid.
1988. 5. 11. Sopron
Lövér szálloda 401-es
szoba, ahol Európában vagyunk, mint régen, messze Nyugaton, amíg még fiatal
voltam. Ölel Józsid. Várlak. Várlak. Várlak. Várlak. Várlak, pedig itt vagy –
bennem.