Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. július, VIII. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE

Egy pohár vigyor

Mózes Attila: Egy pohár vigyor. Elbeszélések Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996.

Mózes Attila novelláinak olvastán (és egyáltalán: ha az ember Mózes Attilát olvas), akkor az első benyomás vagy ítélet, ami megfogalmazódik benne, az, hogy ez az író rendkívül pontos. „Aki három jelzőből kettőt nem tud kihúzni, az egyéb gazemberségekre is képes” – talán Kosztolányi mondta, ha így mondta. Mózes Attila nem képes egyéb gazemberségekre, mert félelmetes szigorúsággal használja a szavakat, miközben történeteket mond. S ez a második benyomás, hogy ti. „történeteket mond”, megint csak nagyon fontos. Mert ebben a prózában tényleg alig van helye lírai monológoknak, leírásoknak pusztán a szép beszéd kedvéért, ilyen vagy olyan kitérőknek. Illetve minden, a szereplő(k) önmarcangolásától a tájképeken keresztül a párbeszédekig a történet elmondását szolgálja, s ez a történet lassú, nyugodt, de határozott ütemben tör előre, elsodorva a személyeket.

„E szereplők igen ritkán cselekszenek, inkább «történnek», mintegy helyzetbezártak. Végig egyenletes fény hull rájuk, minden irányból.” Ezt az egyenletes fényt érezzük talán pontosságnak. Amikor elkezdünk olvasni egy novellát, már az első pillanatban érezzük, hogy ez az író nagyon tudja, mit akar, s hogy semmilyen magát esetlenül illegető derűnek nem fog engedni. Ebben a világban a derű, boldogság, megelégedettség, szerelem és a többi leginkább a Szerelem című írás süketnémájához hasonlítanak, aki csípőficamos, ferde vállú testét himbálva közeledik a vendéghez, mutatóujjával szinte átszúrja, és azt mondja: avavavav-hööö! Nem azt mondom, hogy nem enged a történésnek, és mindenáron keresztül akarja vinni az akaratát, s úgy akarja leírni a novellát, ahogy kigondolta azt, hiszen nagyon jó íróról van szó; ám a történés csakis a bánatba, kudarcba és pesszimizmusba fulladhat, legjobb esetben is annak fölismerésébe, hogy „ezt elszabtuk”, ráadásul ez az „elszabtuk” is ponttal értendő, semmiképp sem felkiáltójellel – nem lázadás ez a mondat: beletörődés.

A nyomottság egyik fő forrása az, hogy mindegyik írás kis közösségbe vezeti az olvasót, olyan közösségbe, ahol csak kétféle ember lehetséges: az, aki otthon van, meg az idegen. Mindenki mindenkit ismer, s bár ez korántsem jelent megbecsülést vagy pláne szeretetet, a kívülről jövőt mégsem állhatják. Aki baráti szándékkal közeledik a cigánytáborhoz (Napnyugati vándorlás), azt a cigányok egyszerűen képtelenek megérteni. De a falusiak sem hajlandók befogadni a tanárt (Történet falkányi kutyával), s a Fény, árnyék átdereng melósai sem a pénzszűke miatt közéjük keveredő magyar-francia szakos egyetemistát.

Itt senki nem szeret senkit. A szeretkezések inkább durva kefélések, melyeket még csak nem is a vágy, hanem a legsötétebb ösztön követel meg. A szerelem múlófélben van, vagy már el is múlt, vagy kezdettől fogva világos volt, hogy nem az, illetve csupán az egyik részről az, a másik a kezdet kezdetétől tisztában volt vele, hogy ennek semmi esélye nincs. Sem Cuca nem képes elszökni a cigánytáborból, sem Jadwiga Komorowska a cirkuszból – igaz, a férfiakat sem olyan fából faragták, hogy megszokott környezetét hagyná ott értük az ember.

Aztán ott vannak az állatok, többnyire kutyák, akik emberi értelemmel rendelkeznek, félelmetes egyéniségük van, és gonoszak. Nappal megalázkodó alattvalók, éjjel viszont teljesen megváltoznak, falkába tömörülnek, és emberekre vadásznak (Történet falkányi kutyával). A Fény, árnyék átderengben gonosz, okos korcs kíséri a melósok főnökét, s az embereknek az az érzése, hogy az állat mindent lát – ezért aztán az öreg Józsi bácsi iszonyatos bosszút áll rajta. Szultán, a hatalmas hímoroszlán az idomárnő feltétlen ura. Érte kell lemosni az éjszaka illatát, érte nem lehet belefeledkezni a szerelembe.

A fentebb említett kis közösségek leginkább egy jól meghatározott kisvároshoz hasonlítanak, M-hez, ahol a Vári Attila meg a Sebestyén Mihály novellái is játszódnak, s mintha még a mondatok meg az alakok is ugyanazok lennének, pedig, nyilván, nem ugyanazok. Mégis van egy folyó, van Don José, a kiérdemesült színész, vagy Kálmánka, aki Karádyt is kísérte, van Mészárosrét. Akkor is ezt a várost halljuk, ha éppenséggel nem benne járunk, mert annyira megfogta a beszélő kezét, hogy nem lehet lefejteni az ujjait.

Mózes Attila írásai pontosságuknál fogva jók, és pontosságuk miatt kegyetlenek. Az idő egykedvűen hömpölyög, és mindent elmos, a szereplőket meg a helyszíneket is, végül ő maga is eltűnik. Sajnos, még abban sem lehetünk biztosak, hogy a Teremtő megmenekül.

DEMÉNY PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék