Kabdebó Tamás

Tátai Simon egy öreg, kifényezett Rolls Royce-szal érkezett Templomoshetyé re, és megszállt a Kőszáli Sashoz címzett fogadóban. Hetye környékén nem volthegy, csak lankák, sast sem igen láttak a háború óta, amikor a réti sasok odavesztek,de a néhai Belindek, az öreg fogadós, sasorrú, holdas saskörmű, fekete szakállúember volt, csárdának beillő szállóját önmaga tükörképéről, hajdani becenevérőlnevezte el.

Tátai már-már súrolta a hatvanötöt, mint amikor a növekvő gyerek a mérőlécalá állva hajával már érinti azt, de mivel egy perccel sem nézett ki ötvennél több nek, nyugodt lelkiismerettel csökkentette éveinek leírt számát tizenöttel.

Lecsüngő, deres bajszának két végét a beszéd szüneteiben nyelvével, hol jobb ról, hol balról, bekanyarította, kivillantva tökéletes felső fogsorát, amiről csakgyakorlott fogorvos tudta volna megmondani, hogy remek koronákból áll.

Belindekné öt esztendeje vesztette el hites urát, azóta fölnevelte tizenéves fiát,aki éppen katona volt Kaposváron. Éva asszony hol tartott szeretőt, hol nem, s bára Kőszáli Sasban gyakran volt szállóvendég, alapjában véve igen egyedül éreztemagát. Szép barna nő volt, beszédes csillogó szemek ragyogtak magas járomcsontúarca közepében, hosszú haját nappal figurás kontyba kötve hordta, de esténként,a tükör előtt leeresztette. Gyorsan kalapáló madárszíve ilyenkor lecsendesedett:az izmos farát verdeső busa sörénybe még egyetlen ezüstszál sem vegyült. Ilyenkoregy javakorabeli, tehetős úriemberre gondolt, aki már nem fiatal, de még nem isöreg, akinek nincs kedve már megcsipkedni Ilka, a fiatal mindeneslány fenekét,mert szép, jó, hűséges felesége tejben-vajban, édes szerelemben füröszti, aki szeretlovagolni, és épp ezért ellátja a két korosodó hátaslovat, amelyek Belindek Lóránthalála óta túlszarusodott patákkal, le nem csutakolt csűdökkel csak a szérűskertmögötti réten legeltek.

Este volt, amikor Tatai Simon belépett a fogadóba; az ivóban három atyafiszopta a savanykás bort, a fogadósné a pult mögött főzte a kávét. Az, hogy a belépőidegen és a tulajdonosnő szeme találkozzék, természetes volt, ám hogy a kétpillantás nézéssé hosszasodjon, majd kölcsönös bámulássá táguljon, már-már túl ment az illem határain.

„Mivel szolgálhatok, uram?” – kérdezte enyhén rekedtes hangján Éva, és leál lította a kávéköpködő-gép sercegését.

Felelet helyett Tátai Simon nagyot sohajtott. Akkorát, hogy az iddogáló polgá rok közül egy megfordult székében ülve. Tatai beszopta bajuszának bal, majd jobbcsüngőjét, s e művelet közben felpattintotta ezüst cigarettatárcáját. Közelebblépett a pulthoz, és az asszony felé nyújtotta az illatos Old Gold cigarettákkaltöltött szelencét. Éva finom orrlikán behatolt a nemes cigaretta aromája, élesszemével pedig kibetűzte a tárca fedelének belső falára karcolt jókívánságot: „Mégszáz évig.” Elmosolyodott.

„Köszönöm, de nem élek vele” – mondta puhán.

Dizőzhang, gondolta a férfi, eldugott talentum Templomoshetyén. Elképzelte azasszonyt, amint a sarokba tolt kopott zongorához ül, és a megboldogult KarádyKatalin vagy a jobblétre szenderült Várady Hédi slágereit intonálja enyhén kopotthangszálakkal, billentyűkkel.

„Tudja mit szeretnék?” – szólalt meg végül csendes basszus hangon, érc nélkül,mint ahogy a hangjukat kimélő még éneklő, még nem élemedő énekesek beszél nek.

„Mit?” – kérdezte vissza Éva, findzsakerekre tágítva bepárásodó szemét. Iste nem, röppent át agyán a gondolat, mint a füstifecske, ha azt mondaná, hogy engemszeretne feleségül, tenne–e erőm még mórikálni vele?

„Egy lasszót szeretnék”, vágta ki a férfi, előrehajoltából hátralendült, kihúztamagát. Izmos, csontos ember volt, hat láb magas.

„Lovakhoz?” – kérdezte az asszony, magasan, a csodálkozástól elvékonyodotthangon.

„Az sem volna baj” – villant a férfi fogsora.

„Jóllehet most italra gondoltam.”

A nő kifelé fordította két dolgos tenyerét, teljes tudatlanságát jelezvén.

Simon belelendült: „A lasszó a kanadai magyarok kedvenc itala. Egy részwhisky, egy rész pezsgő, egy rész gyümölcslé.” Körülnéztében már megpillantottaa bárpult eme alkalmatosságait. Az ital nevét és összetételét azóta találta ki,amióta az asszonyt nézte.

„Hát az lehet” – mondta az asszony, és a poharakra mutatott. „Melyikben?”

„A duplás pohár megteszi.”

Mialatt Éva az üvegekkel foglalatoskodott, Simon a bárpultra hajolt, és jólmeggusztálta őt. Erős végtagok, de így szeretem, mondta önmagának, és elég hall hatóan cuppantott. Az italköltemény kész lett, átvette, nyelvével csettintett. „Ezigen!”

„Ez a magyar pezsgő biztos nem olyan jó, mint a maguké ott..., honnan is jön?”

„Ottawából. Az Kanada fővárosa. Vettem egy kis birtokot, hazajöttem.”

„Nyugdíjas?” – kérdezte Éva. Szeme megpihent a férfi bőrzakóján, zefir ingga lérján.

„Ahogy vesszük” – felelte Simon.

„Fizikát tanítottam egy ottawai középiskolában húsz évig. Mikor idén, az évelején elértem az ötvenet (a lódításnak két formája van: az öregítés és a fiatalítás),úgy gondoltam, körülnézek idehaza, ha minden jól megy, letelepszem.”

„És ha nem?”

„Akkor eladom a birtokot és visszamegyek.”

„Családja nincs?”

„Van egy lányom. Az is tanárnő. Kanadai feleségemtől elváltam, nem akartvelem jönni, mert torkig volt a magyarokkal.”

Néha én is torkig vagyok, gondolta Éva, mondani nem merte. Aztán egy merészötlete támadt, és az italra mutatott: „Megkóstolhatom?”

A férfi szó nélkül az asszony szájához emelte a poharat, úgy fordítván rajta, hogya nedves karimarész érje a nő ajkát, ahonnan ő már ivott. Olyan ez, mint az elsőcsók – gondolta a nő, aki minden érzékével figyelt.

Összemelegedtek, noha a fizikai távolságot egy időre növelni kellett. Zajosöttagú társaság jött, italt rendeltek, a legfiatalabb – legjobb esetben tizennyolc évesgyerek – megjegyezte, hogy valaki elfelejtette kikapcsolni odakint a Rolls-Royceparkolólámpáját.

Tátai Simon kiment, Éva az ajtóig kísérte, hogy meglesse az autócsodát. Temp lomoshetyén nem járt még ilyen királyi angol kocsi, noha egy nővadász kósza olaszmegállt egyszer itt egy Bugattival. A társaság a pultszékekre telepedett, Tátai alegtávolabbi sarok üres asztalánál húzta meg magát.

Nem telt bele tíz perc, és elébe penderült az asszony. „Vacsorával megkínálha tom?” A férfi bólintott, ő pedig nem tette hozzá, hogy ez a fogadó és nem vendéglő,és fokhagymás rántottánál, valamint kocsonyánál többet még föl nem szolgált, ámmivel a férfi bólintott, a nő gyorsan hátraszaladt, felmelegíttette a lánnyal a kette jüknek főzött borjúpörköltet, galuskával.

„Majd mi kolbászt eszünk” – vetette oda a mindeneslánynak. Kivett két gyö nyörű kovászos uborkát az üvegből, három ecetes paprikát, félmaroknyi savanyúkáposztát.

Mire kihozta az ételt, még többen lettek az átfutó vendégek. Simon megszagoltaa gőzölgő borjúpaprikást: „Mennyei” – mondta kurtán, és nekilátott. Komótosanevett, félúton kenyeret kért és „valami jó vörösbort.”

„Szereti a félédeset?” – kérdezte Éva.

„És maga?” – vetette fel szürke szemét a férfi.

„Nekem a kékfrankos a kedvencem” – vallott Éva.

„Ne késlekedjék vele” –villant mosolyra az enyhén duzzadt férfiszáj. „Ha leszideje, megosztjuk majd.”

Úgy rendezték, hogy legyen. Záráskor elbandukoltak, elautóztak a futó kun csaftok (aki vezetett, az csak narancslét ivott), Simon a sarokban, fél üveg borralvárt a sorára. Azt már félszavakkal, sebtiben megbeszélték, hogy itt tölti az éjsza kát, a lány kivette bőröndjét a kocsiból, és elhelyezte az emeleti ötös szobában.

A két fehérnép a földszinten lakott, az asszony háromszobás lakásában, a lányfürdőszobával ellátott szobájához a konyhán keresztül volt a bejárat. Ferinek, akissé részeges vízvezetékszerelőnek is volt a konyhához kulcsa, ő volt a helybeliezermester az alkalmi kertész, a virágok és Ilka locsolgatója. Évának már hónapokóta nem volt senkije. Lefekvéskor enyhe bizsergést érzett a hasa alatt.

Tátai Simon valóban vett egy kis földet, húsz holdnyit, harminc kilométerrelodébb, melynek egyik sarkában lakható házikó és néhány düledező gazdaságiépület állott. A tanya tőszomszédságában, Péterpál-pusztán állatorvos volt azöccse és agronómus az unokaöccse. Így hát megvolt az esélye, hogy itthon otthonratalál. Apja, az öreg Tátai, egy grófi birtok intézője volt a háború végéig, és ezutánis ugyanott kasznár. Bár Tátai Simonból fizikus lett odakint (hisz már idehazavégzett), szívében megült, újracsírázott a föld, az állatok szeretete.

Jóllehet másnap elautózott „birtokára”, késő estére, ahogy ígérte, visszajött.

Éva hitte is, meg nem is. Amikor meghallotta az autó fenséges perregését,kiszaladt, kitárta az ajtót, előrenyújtotta két kezét. Tátai Simon megfogta, meg csókolta mindkettőt. Nem ment tovább, nem akart hanyatt-homlok rohanni aházba.

„Vacsorázott, Simon?” Az asszony készült is a viszontlátásra, meg nem is: ismétnekiadta volna saját vacsoráját.

„Igen” – felelte a férfi. Aztán: „Van magának egyáltalán kimenője?”

„Régóta nem hívott senki” – felelte Éva őszintén. „De szabaddá tudom tennimagam. Az anyám a szomszéd utcában lakik. Fiatalos, talpraesett asszony. Kisegít.Tartja a kormányt.”

„Akkor holnap vacsorázzon velem.”

A rákövetkező napon tehát Éva beült a húszesztendős Rolls-Royce-ba, meg csodálta az ébenfa műszertáblát, a párnás üléseket és a frissítőkkel töltöttminibárt, amit már Simon szerelt be a koros kocsiba. „W.C. nincsen?” Éva búgva,turbékolva nevetett.

A vacsora csupa hidegekből állott. – „Az evés igen, a főzés nem erősségem” –szólt a férfi; volt füstölt lazac és kaviár is. „Édesanyja” – kockáztatta meg a férfi.„Hazavár” – mondta az asszony –, „de nem kérte, hogy siessek.” Simon elértette.Ittak. Szépen, komótosan magához vonta az asszony kerek, telt idomokkal ellátottkényelmes testét, megcsókolta lazac- és konyakillatú száját, és gombolni kezdte anyakán a fehér blúzt.

Éva megfogta a motoszkáló izmos, csontos kezet. „Kérem ne... ne.” Mindezt azenyhe mámor után kijózanodó számításból. Mert maga bújt volna már ki a szok nyából is. Megtette ezt férje halála után nemegyszer. Futó vendégnek is. Mostazonban úgy érezte, ezt a férfit, aki lám, gazdag, impozáns, korban hozzávaló, megakarja szerezni magának. Mindigre. Tehát ne siessünk, ne adjuk oda gyorsan,olcsón magunkat – Simonkám, hátrább az agarakkal.

Tatai a bajusza bal végét rágta, aztán a jobbat is, a szimmetria kedvéért. Ültébenfelegyenesedett, két tenyerébe helyezte Éva jobb kezét. „Akár el se engedném ezta szép, formás, dolgos kezet.”

„Mit mond?” – buggyant ki a nőből, mert nem várt ilyen gyors sikert.

„Azt” – lehelte a férfi olyan halkan, hogy a kint ciripelő tücsök, a fában percegőszú, az enyhe szellő lebegtette falevélsusogás hangosabb volt nála, „azt, hogylegyen a feleségem.”

Nem játszotta meg magát, mert hosszú ostromot várt, Éva valóban levegőértkapkodott.

Simon még mindig, de egy kicsit hangosabban, tagoltabban suttogott. „Szere tem magát, azt kívánom, velem éljen.”

„Itt a tanyán?” Hozzátette volna azt is: a semmi közepén?

„Hoz-visz bennünket az autó. Kellő időben húsz perc az egész.”

Éva a csodakocsira gondolt. Nem tudta, hogy Simon egy a roncstelepről vett,karambolozott kocsi karosszériáját hat héten át nagy gonddal állította helyre. Nemvolt mérlege, fogódzója, sőt segéd fogalma sem ahhoz, hogy kalibrálja a férfinyugdíját, és Simon hazamentett tőkéjét az ő kis félretett millió forintjával mikéntintegrálja, és nem is találgathatta még, hogyan differenciáljon egy hazaavanzsálóúriember igényei és a saját anyagi biztonságérzetéből kiinduló, már-már szárnyrakapó vágyai között. Mármint ha egybekelnének. Örült és egyben elbizonytalano dott. „Mire a si... a siet... a sietség?” – dadogta.

A férfi bátrabb hangon felelt: „Egy percet sem akarok többé egyedül maradni,miután megtaláltam azt a nőt, aki boldoggá tehetne.”

Éva szeme gyanúsan csillogott, de erőt vett magán. „Tudja-e, milyen makrancos,erőszakos, milyen kiállhatatlan, milyen szeszélyes, milyen veszekvő tudok lenni?”

„Gyakran?”

Éva lenyelte őszinteségi rohamának utóvédjét. „Nem gyakran. Ritkán.”

„Éva” – a két férfikéz felváltva simogatta az asszony kezét, arcát, felhúzottlábfejét – „ritka rosszkedvét féllábon kibírom. Amíg elszívok egy cigarettát. Rá gyújthatok, nem zavarja a füst?”

„Ellenkezőleg. Szeretem a maga dohányát. Rágyújtatlanul még jobban.”

A férfi elővette zsebkését, óvatosan felvágott egy Old Gold cigarettát, és azasszony tenyerébe szórta az illatos dohányt.

„Nézze, Simon. Vonzódásunk kölcsönös, de igazából alig ismerjük egymást.Nem lehet két külön életet így ripsz-ropsz összekötni. Maga majdnem a szomszé dom, és az idő... Tudja, mi két dimenzióban élünk.” Ábrázolásképpen Simonfölemelte a papírt, és hirtelen fölvillanyozva előszedte fizikatanári tudását: „Nézzecsak, Éva! Hány oldala van ennek a papírnak?”

A nő követte szemével a férfi nikotinos mutatóujját: – „Egy-kettő.”

„Igen. Ez a két dimenzió. A mi két külön életünk. Most csavarok rajta egyet.Nos, a kisujjával – az elfér – finoman tapogassa végig a felületét... így ni... Lám,csak egy van. Egyetlenegy! A kettőből így teremthetünk egy, két külön élet dimen ziójából egyetlenegy dimenziót!”

„És még azt mondják, a magas fizika érthetetlen. Bár a dimenziók egyesítésétnem tanították az én gimnáziumomban.”

„Nem tudtak a Möbius-Stripről.”

„A megcsavart papírt így hívják?”

„A teret is aminek a modellje a papír, az élet.”

Egy hónapon belül összeházasodtak. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A negyvenéves nőnek méhrákja volt. Áttételes. Másfél év alatt elköltözött egyúj dimenzióba. Hatvanhat éves férje követte. „Megszakadt a szíve” – mondta azöccse.

Moldvai csángó asszony