Veress Dániel

FÉRFIBÚ ÉS TÖRTÉNETI GYÁSZ

Műhelyforgácsok az életében és holtában egyaránt kellemetlen Wesselényi Miklósról

1993 kora tavasza

Feleségemmel Németh László hozzám írt leveleit olvasgatjuk. Tulajdonképpen betűzgetjük, ugyanis egy-két esettől eltekintve tintával, tollal írt, silány minőségű papíron, és a múló évekkel, különösen a hatvanas évek második felétől kezdve, betegsége súlyosbodásával betűvetése fokozatosan romlott. És már csak találgatom egyes szavait, Ibolya apróka zökkenőkkel, de folyamatosan olvasta. A gépelést – a mintegy félszáz levelet nyomtatásos közlésre készítettük elő – többször is összevetettük a kézírással. Hála egy derék szerkesztőnek, igen jó kritikusnak, Füzi Lászlónak, a levelek – eligazító bevezetővel – egy csokorban meg is jelentek. (Forrás, 1993/11. 26-65.)

Az emlékezés örömteli és fájdalmas volt. Nem mentes meglepetésektől sem. Laci bácsi – az ötvenes évek végi személyes megismerkedésünktől kezdve mindig így szólítottam – egyik levelében (keltezetlen, a postaboríték Aszófő, 1960. X. 11.) némileg meghökkenve olvastam: „Örülök a leveledben lévő jó híreknek, elsősorban, hogy fizetésedet fölemelték, hogy a három öl fa ott van a kamrában, hogy Skira-albumok is jutnak a házba, hogy a szerkesztők kérnek is, kapnak is anyagot (ha nem is közlik okvetlenül), hogy Wesselényi-regényhez olvasol, hogy Boldizsár bácsi sem aludt el teljesen a memoárja fölött. Ennél többet tulajdonképpen nem is igen lehet kívánnunk, mint hogy legyen otthonunk, enni- és fölvennivalónk, legyen körülöttünk egy-két szerető ember, s munkánkon (értsd robotunkon) felül: tervezgethessünk és dolgozgathassunk, abban a reményben, hogy annak valaha haszna is lesz.“

Idézett passzusban egy-két dolog némi magyarázatot kívánna. Például Boldizsár bácsi memoárja. Nos, az idő tájt egy emlékiratba bújtatott családi krónika megírásának gondja folglalkoztatott. El is készült belőle valamennyi. Akkoriban Roger Martin du Gard naplóinak és leveleinek bűvöletében éltem. Ha valaki veszi a fárad- ságot és elolvassa Egy nemzedék végrendelete című emlékező esszémet (A Hét, 12, 13, 14, 15/1995.), kisejdítheti az irodalmi inspiráló indítékokat. A szellemi hajszálcsövesség törvényei gyakran különösen működnek. Erre a tervezgetésemre vonatkoznak Németh László Sajkódról, 1959. február 26-án datált levelének alábbi sorai: „Érdekes volt a sepsiszentgyörgyi beszámoló is; én szinte elhűltem, mit fejlődhetett, miótanemláttam,azaváros.Atökéletes Isten háta mögött volt akkoriban.“ (Utalás 1935 augusztusában tett romániai útjára, V.D.) Persze egy rövid beszámolóban a reményeinket tápláló „prók“ s a csüggesztő „kontrák“ (melyek az igazi érdeklődés s az ügyért való szorongás jelei) nem férnek el ilyen közel s ilyen sűrűn váltogatva. Ennek a kifejtéséhez legalábbis egy kis regény kellene. Éppen erről a kétoldalú magyar életről, mely egyszerre mutat az emelkedés (Emelkedő nemzet volt kritikus cikkem címe) s a mély hanyatlás felé. Egyik levelében volt egy sor: „Olyan családnak vagyok a tagja, melyben senki sincs rajtam kívül 65 évnél fiatalabb.“ Nem egész. így szólt, jobban – de ahogy olvastam, azt gondoltam: ez első sora lehetne egy regénynek. A vitaindító cikkel perlő cikkében meg azt hallom – megint fejből idézek –, hogy ha nem is társadalmi parancs, lehet írói szükséglet egy pusztuló világ ritka emberpéldányainak a megmentése. Úgy hiszem: e két mondatban (– s Erdélyben mögötte –) egy írói élet programja lehetne bezárva.

De most nem erről van szó. Korább idézett levél szövegéből három szó szökött a szemembe: „ Wesselényi-regényhez olvasol.“

Ezt a regénytervet, mint annyi más írásos tervemet, réges-régen elfeledtem. Az ember vénségében döbben rá, hogy mennyire pontatlan, kihagyásos az emberi emlékezet. Sokáig azt hittem, hogy állandó, egész életemet végigkövető írásos gondjaim elsője Zágoni Mikes Kelemen volt. Tévedtem. 1951 nyarától kezdve az erdélyi magyar emlékirodalom – mostanság kötetté lombosodó – gondja kísértett, majd Wesselényi; zágoni atyámfia csak harmadik volt az időrendi sorban. Miután feladtam – amiről akkortájt nem kevés szó esett a Németh Lászlóval való levélváltásunkban – egy Bolyai-dráma írásának tervét, fordultam a Wesselényi-témához, mely majd négy évtizedemet folyta be.

Hogy mit olvastam rákészülésként, ma már képtelen vagyok felidézni. A tárgyválasztásra ösztönző forrásra vonatkozóan viszont tudok választ adni: Jókai Mór. A serdülőkor nosztalgiái kimoshatatlanok az emlékezetből. Ő volt mindmáig fényét nem vesztett, legősibb olvasmányélményem. Persze, igaza van Móricz Zsigmondnak, hogy más lehetett volna a magyar prózaírás útja, ha az olvasókban fél évszádon át nem Jókai varázspálcája alatt alakul valóságképünk. Jegyzetek a belső fejlődés történetéhez alcímű vallomásában írja: „Jókai többet vétkezett ellenem, mint amennyit szabadott (...) Mikor történelmi regényhez nyúltam, elővettem az Erdély aranykorát, de harminc-negyven oldal után letettem. Nem tudom olvasni. Nem elég, hogy teljesen légből kapott, hogy történelmi gyökerei csak olyanok, mint a pipafüst vékony csíkja, amely odafent bodrokká s felhőkké terebélyesedik, de azért csak dohányfüst marad s nem valóságos felhődzés... Visszamentem azért az ifjúkori hatásokhoz. Ma már nem tudom, ki s mi Jókai: de bennem ott élt a múltban a rám gyakorolt mély benyomásban. S bizonyos, hogy Báthory Gábor szertelenségeiben ott él Jókai. A hegyek vállán dalolva menő legények fényében ott van Jókai. Nem tagadom, nem tehetek róla, ahol fény csillan a papíron, ott van Jókai.“ (Nyugat, r922. dec. 16. sz.) De ugyanebben az írásban, korábban: „Kisújszálláson a tanári könyvtár rendelkezésemre állott, s a fél könyvtár úgyis mindig lent volt nagybátyám polcain. Filozófusokat kezdtem olvasni. Történetírókat. Macaulay-t, Carlyle-t, Taine-t. Leves Goethe életrajzát. Kemény Zsigmondot. (...) Kemény Zsigmond Gyulai Pálját két teljes esztendeig olvastam. Elkezdtem szégyellni Jókait.“ De életre szóló hatását soha meg nem tagadta, későbbi, „érett“ korszakában sem, amikor eljutott „a felsőbb matézis professzorához“, Keményhez, „de az első és mindennél fontosabb leckét bizony Jókai adta.“

Móriczot idézem, magamról – s talán magunkról – beszélek. Jókai „kozmikus tágasságában s teljességében él a magyar globus, kaotikus ködben még, de olyan életre lelkedzetten, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Jókai a magyar levegő“. Engem a Jókai-hősők póza lökött Wesselényihez, a romantikushoz, a vakmerő lovashoz, párbajhőshöz, lányok-asszonyok kedvencéhez, az ellenzéki debatterhez, az üldözötthöz, meghajszolthoz, az árvízi hajóshoz, miközben meg kellett vívnom a magam belső küzdelmét a kettős Jókai-Kemény-hatással. Jókai elringatott meséivel, Kemény – nem utolsó sorban épp Wesselényi vonatkozásában – értelmemet gyötörte kitartóan, drámát, kismonográfiát, egy sor tanulmányt – ilyen címűt is, hogy Kemény és Jókai – öklözvén ki belőlem. Viszont ama valamikori tervezett Wesselényi-regény – hála Istennek – soha nem készült el. Sok ok közrejátszott: kedvezőtlen élet- és munkakörülményeim, más irányú elfoglaltságaim, kevés élettapasztalatom és csak lassan gyarapodó históriai ismereteim. Ma már szégyellenem kellene akkori naivitásomat, az erőmet és képességeimet meghaladó feladatvállalást, és főleg azt, hogy írásommal, teljes bizonyossággal csak az egyoldalú Wesselényi-képet erősítettem volna, ami aligha vált volna az igazi, a teljesebb Wesselényi megismerésének hasznára. De maga a téma bogáncsként belém kapaszkodott, tartós gondommá vált. Miként a Németh László-levelekből is kitűnik, nem került le a napirendről. Trócsányi Zsolt nagymonográfiájának – Sükösd Mihály küldte el, ismervén vonzódásom a tárgyhoz – olvasását jelző utalásomra írta Laci bácsi: „Leveledből látom, hogy írói kedvedet a súlyos közjáték nem törte meg s tele vagy tervvel. Wesselényi csakugyan Neked való téma: az alkati ráhangzás meglesz, csak a szívósság is meglegyen, amivel végigírod az elkezdettet.“ (Pécs, 1967. febr. 24.)

Igen ám, de ekkor már nem egy Wesselényi-regény tervezgetésére történik az utalás, hanem a Wesselényi-tárgyban rejlő drámai anyagra. Mikor és hogyan történt „a váltás“, nem tudom megmondani.

Németh László leveleiben még egyszer felbukkan a zsibói nagyúr neve: „Nagyon örülök, hogy a Mikesnek akkora sikere van; nem csak irodalmi és baráti, de patrióta okokból is.

Énnékem azt üzenték az erdélyiek: írjak Wesselényiről valami szép magyaroknak tetsződrámát, a Bolyaiak, Apáczai, Eklézsia megkövetés afféle Hideg napok, sértik az önérzetet s rossz világításba helyezik az erdélyi nemzetet. A Báthoryra s a műhelytanulmányra kíváncsi vagyok: én is gondoltam rá, hogy a Drámák teljes kiadása számára, az eredeti terv szerint megírom – (1940-ben ezzel utaztam le Firenzébe); de sajnos Szamosközin kívül semmi sincs a kezem ügyében az akkor átböngészett irodalomból.“ (1969. jún. 4-én.)

Németh Báthory-drámája – sajnos – nem készült el. Néhány fejezete, ha végleg nem veszett el, valahol, valakinél kallódik. Viszont első szóra rövid műhelyvallomást írt az én Báthory-drámám, a Véres farsang műsorfüzetébe, azzal zárván, hogy „örülök neki, hogy elhagyott témáim közül ezt az egyet méltó toll viszi közönség elé“.

A Wesselényi-dráma nem tartozott Németh László „elhagyott témái“ közé, noha alakja nem hiányzott történelmi arcképcsarnokából. Wesselényi neve számos ízben felbukkan írásaiban, így pl. Széchenyi-könyvében mintegy húsz alkalommal. Ott ki is mond néhány lényeges dolgot kapcsolatukról. „... ők nagyszerűen kiegészítették egymást. Széchenyi semmit sem értett magyar dolgokhoz, közjoghoz, politikához; viszont nagyszerű mestere volt Wesselényinek az irodalomban. Angolul is ő tanította meg: Byron Manfrédját olvasták s Wesselényi barátja magyarázataiban egyszerre hatolt be az angol nyelv s a nagy romantikus szellemébe. Egy irodalmár és egy politikus közt indult meg tehát itt áldásos ozmózis. Széchenyi a Wesselényi tanítványa lett a politikában; Wesselényi pedig a Széchenyié az irodalomban.“

Az utalások az odafigyelőnek elárulják, hogy Németh Wesselényit elsősorban kettőjük 1821-1822-es útinaplói, valamint Kemény Zsigmond két nagy portrétanulmánya alapján ítélte meg, azonban valóságos politikai gondolkodói és közéleti szerepének egészét, teljes nagyságát és mélységét nem érzékelte: számára a fontos Széchenyi volt, Wesselényi csak az ő árnyékaként.

Wesselényi neve utóbb feltűnik A két Bolyaiban is. Dósa Elek érveiben annak a frissítő európai korszellemnek a képviselője, melyet „nem lehet Erdély határánál megállítani“. Bolyai Farkas szavai is a reformpolitikust dicsérik. Németh azt is jó érzékkel észreveszi, hogy Wesselényi az a politikus, aki elsőként felfigyelt a magyarsággal együtt élő különböző nemzetiségek nacionalista törekvéseire: „Nemzetiség és alkotmány nem maradt a Duna völgyében magyar előjog: a többi ocsúdó nép is megszomjazott rája. Miután a mi nacionalizmusunk kivívta a magyar hivatalos nyelvet, természetes, hogy az övék azt nem akarta elfogadni. A harcban a horvátországi illírek vezetnek; nekik egy kis alkotmányuk is van a tüntetésre. A veszélyt egész nagyságában Wesselényi ismerte föl; ő már írja Szózatát a nemzetiség ügyében, s Kossuthot is biztatja: újra meg újra ismertetni kell a körülöttünk élő nemzetiségek törekvéseit.“

Az Erdély múltját és jelenét kiválóan ismerő Németh Lászlót egész életében foglalkoztatta az erdélyi magyarság sorsa, a román-magyar viszony. A máig eleven történelmi traumát egy regényben, a Horea-felkelés korában játszódó Mélységekben akarta megírni. Ezt részben a történelmi helyzet, részben a II. József irányába módosuló írói gond gátolta meg, illetve terelte más mederbe. Viszont számomra sokat, nagyon sokat jelentett a Wesselényi-kérdéssel való foglalkozásra való biztatása. Egyébként felfogása szerint igen sokat nyerne múlt- és önismeretünk, ha minden erdélyi írástudó odaszegődne kalauzként egy-egy hajdani nagyságunkhoz, életük, munkásságuk megismertetését vállalva. Ez a gondolat része volt sokágú nemzetpedagógiájának. Ebben a dologban igyekeztem hű tanítványa lenni, noha szóban és írásban sokszor óvott a tanítványság vállalásától: „Azt, hogy az emberek »tanítványaimmá« legyenek én sosem tartottam kívánatosnak (...) Én azt szoktam mondani, legyenek Shakespeare és Tolsztoj tanítványai s nagyon örülök, ha az én könyveimben is találnak valami jót.“ (1959. jan. 2.) Igen ám, de a tanítványság nem elhatározás dolga, annál sokkal sorsszerűbb. Végletesebben: végzetszerű.

Főhajtás egy sírhant előtt

A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház társulata által bemutatott öt színművem rendezője, Völgyesi András – a jelenkori tudatból lassacskán kikopó – emlékének, a színdarabírásra noszogató barátnak, a közös szándékú eszmetársnak tartozom azzal, hogy felidézzem a Wesselényi-drámám keletkezéstörténetét megvilágító írását, mely a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben, jó negyedszázaddal ezelőtt – Levél Nagyváradról címmel – megjelent.

„1971. augusztus hava

Legutóbb 1968 őszén, a MIKES – első történeti drámád műsorfüzetében váltottunk a nyilvánosság előtt levelet. Ezekben a kánikulás augusztusi hetekben, szűkebb szülőföldemen, itt, Váradon, harmadik történeti drámád – postán részletekben érkező páldányát – fogalmazom színpadra, és nemcsak egy munkaciklus eredményessége felett érzett elégtétellel, hanem egy kicsit menekvésképpen is. A külső forróság elől búvok Wesselényi Miklós budai lakásának hűs falú szobáiba, húzódom vissza Gräfenberg enyhet adó hegyi levegőjébe s a zsibói öreg diófák tarlott ágai alá. Közben élvezem a „másik“ kánikulát, amit harmadik drámád – vagy drámánk – levegője teremt, egyelőre csak itt, a pedánsan gépelt oldalakon, de remélhetőleg, néhány hónap múlva, otthon is, közös műhelyünkben, a sepsiszentgyörgyi színház színpadán.

Nem tudom, hogy Te hogy vagy ezzel, de én úgy érzem, hogy most, amikor valamilyen mikro-program végére értünk – a Mikes megírását követelő felszólításkor trilógiát ígértél, s íme, be is tartottad ígéretedet –, képtelenség nem visszagondolni a kezdetre, a megtett útra, az egyfelől felénk moccanó vállveregetésekre, nemegyszer akarnokok közönséges irigységére... És másfelől, a Mikes- és Báthory Zsigmond-drámák vitathatatlan közönségsikerére, a pozitív, közeli és távoli hozzáértőktől eredő visszhangokra. És a csak beat-rajongással gyanúsított nyakba nőtt vagy lobogó hajú, vagy éppen traktor kormánykereke mellől leszállt fiatalok szeme lobogására, kérdéseire.

Még «futott» a Mikes, amikor a következőről beszélgetni kezdtünk. Igen jól emlékszem, akkor a Wesselényiről volt szó. Nyakig ültél a forrástanulmányokban, s naponta új felfedezésről számoltál be, s én a formálódó jelenetek mögé-köré skicceltem is szavakból a szcénát. Fellobbantál, s elkedvetlenedtél. – Nincs még megérve, inkább a Báthoryt előbb...

A Báthory-drámánál arra emlékszem élénken, amikor egyik kolléga gondterhelt fensőbbséggel megkérdőjelezte egy vita során, hogy a kis népek történelme egyáltalán érdemes-e arra, hogy drámahősöket galvanizáljunk vele életre?

Mekkora ostobaság már maga a kérdésfelvetés. Mintha a sorsszorongatottság, a torkot fullasztó belső drámaiság, a jellemekből és eseményekből kibomló példa nem virtuálisan minőségi, hanem terjedelmi kérdés lenne, s igazságát lélekszám döntené el! Sajnálom, hogy akkor nem érvelhettem a kathárokkal. Illyés Gyula csak azután írta meg a Tisztákat. Ám érv volt a Báthory. Érv és eleven cáfolata ismerősünk aggályainak.

De fogjam kurtábbra a szót, noha időm ezúttal bőven van. Kezemben a Wesselényi. És hidd el, tulajdonképpen nem arra vagyok kíváncsi, milyen lesz az előadás. A szereposztás, lehetőségeink szerint igényes, s drámád a trilógia legjobb darabja. Nemcsak színpadszerűségében az, de mondandójában is. Sikerült felhevítened egy tudatokban lassan kihűlt vagy csak romantizáltan élő kort. És sikerült a kiemelt életszeletet mai érvényűvé tenned. Talán nem is történeti dráma ez, hanem nagyon is jelenkori, ahol érvelésed súlyát és hatását segíti, hogy megtaláltad a mondanivalót viselő alakot. Vallott mestered, Németh László harminc drámát írt, a történelmieket is beleértve, de vajon ki meri tagadni, hogy azok, sajátosan, nem kora problémáit tükrözik? A Mikes epilógusában marokra fogott hűségformula vajon nem kötelező lelki és tudati alapállása ma is minden becsületes romániai magyar honpolgárnak? Persze fröcsköltek meg bennünket a provincializmus vádjával is. Le sem töröltük a fölvert sarat. Kipróbált igazság, hogy provincializmus úgy ágálni az Olt mentén, mintha legalábbis a Szajna partján lenne vetve ágyunk. Bevallom, ezerszerte rokonszenvesebb az a Sütő András, aki a Szent Márk téren is megtalálta Erdélyt, s itthon pedig igazán nem keres egyebet, mint amit egy nem könnyű ezredév földre simított leltára ígérhet. Hiszen a jelent s a jövőt, végül is, csak erre építhetjük. Ha jól emlékszem, Illyés írja valahol, hogy a provincializmus lényegében annyi, mint nem tudomásul venni a környezetet.

Vállaljuk hát a provincializmust, és a leckeadó, ismeretközlő és nevelő tanár minőségét, amikor harmadik drámád előtt szétcsapódik a függöny... De előérzetem szerint Wesselényidet, Széchenyidet, Stocklassádat, Újfalvidat is csillogó szemek figyelik majd a sötét nézőtérről, s otthon, az ünnepi est után kiegészítenek egy ismert sort. A Rodostón bujdosóból, aki félig törlött emlékként «egyedül hallgatta tenger mormolását» tőről metszett élő «zágoni ember» lett. Báthory Zsigmond II. Richard méretű alakja eszünkbe juttatta, hogy a székely népi élni akarás a legkegyetlenebb zsarnokság sebezhetetlennek hitt burkát is megpattintotta. Wesselényiről is kiderül majd, hogy szelleme, épp ma és épp itt, többet jelent, többet kell jelentsen, mint a – rendkívül szép – Fadrusz-szobor, mely, bármily méltó is az ábrázolthoz és az alkotóhoz, mégis csak jelkép csupán, míg Wesselényi szelleme elevenen hat jelenünkben is. Csak egy kicsit megritkult körülötte a lég. Hadd sűrűsítse az előadás. Ez a feladat. És hogy így legyen, vissza kell térnem, e beszélgetést pótló levéltől, művedhez. A Te munkád nagyjából véget ért, az enyém most kezdődött. Bízom, hogy a kifejezés két szálán futó, de közös törekvés, a bemutatón, Wesselényi születésének 175. évfordulóját ünnepelve, találkozni fog.“

Völgyesi András tapasztalt, az életet ismerő ember volt, tudta, mit beszél. A Mikes- és Báthory-drámákról megjelent mintegy harminc írás egyrészt jelezte a későbbi árként ömlő viták irányát, miként az itt-ott, mi tagadás, főleg Kolozsvárt felcsapó, úgymond irodalmi közhangulatot. Tudta, hogy az irodalmi és színházi élet, mindenkor és mindenütt hasonló és elütő stílus- és módszertani törekvések gubanca és ütközése, személyi rokon- és ellenszenvek lecsapódása, indulatok és játékosság keveredése. A kezdeti fricskákat mihamar megkaptuk, elsősorban az Utunkban. Ezek még kedvesen heccelődő évődések voltak. Például Szilágyi Domokos nemcsak szatirikus stílusparódiát írt (Héja-nász a zavarosban), hanem verses szesszeneteket is: „Már a székely alig győzi,/ Már veszélyben a nagy zászló,/ De fölharsan a kiáltás:/ 'Uram Isten' – és Sepsiszentgyörgy.“ Vagy: „KENT volt, Táncsics Mihály,/ a mi kora lelkünk,/ Dániel ugarján,/ farsangoknak földjén/ szenvedő szerelmünk.“ Király László Farkas Árpádot parodizáló versének utolsó strófája szintén egyértelmű: „Lányok, fiúk és félvérek,/ fenyővízzel, dallal éljetek!/ Dánieló Véress óta/ hazánk székely Európa!“ Ugyancsak a Király tollából pattantak ki a Lojál dalok kétsorosai: „Színdarabra szólít máma/ történelmünk lepkeszárnya!/ Na Rákóczi, na Bercsényi, érdemes volt ezért élni!/ Hogy Mikes-sel Veress Dani/ minket kezdjen tanítani!“

Mindezeken a kollégiális heccelődéseken még jókat derültünk, de nem volt ilyen játékosan derült az égbolt a történelmi drámakísérletek fölött. Utóbb, többfelől, nemcsak gumilövedékkel lőttek, hanem élessel is. Ami a színpadon játéknak indult, a társadalmi életben vérre ment, mert ideologikummá, politikává súlyosbodott.

Történetírás és történeti dráma

1970. március 1-től a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház dramaturgja, az akkori hivatalos besorolás szerint „irodalmi titkára“ voltam, egy vérbeli színésznő és kiváló színházi ember, Dukász Anna igazgatónő mellett. Feladatkörömbe tartozott a plakátok, műsorfüzetek összeállítása, kinyomtatása is. Huszonkét év alatt vagy másfél száz műsorfüzetet terveztem, állítottam össze, kiváló külső munkatársakkal, írókkal és képzőművészekkel együttműködve. Mihamar rájöttem, hogy a műsorfüzet egy nyitott lehetőség: az általános színházi gyakorlat szerint elsődlegesen színházi információkat tartalmazó kiadványba olyan anyagokat is be lehet építeni, gyakran sző szerint csempészni, melyek másutt, a sajtóellenőrzés szűrőjén fennakadtak volna. Ez hol sikerült, hol nem. Pl. A Báthory-dráma műsorfüzetében – Németh László, Sütő András, Farkas Árpád mellett – kisesszét közöltem a londoni emigráns Cs. Szabó Lászlótól. A Pro és kontrái személyes kérésemre írta. „Gyakorlatilag ki vagyunk zárva rendszeres hazai közlésekből (...) Én 1949 óta egyszer jelentem meg sokezres példányban, egy szépen illusztrált színházi műsorfüzet lapjain, testvériesen szomszédolva erdélyi s magyarországi írótársakkal. Erdélyben. Együtt szólt az ötágú sípból három“ – mondotta 1975-ben a Hollandiai Mikes Kelemen Kör driebergeni tanulmányi napjain.

A Mikes-drámát – könyv alakban – Németh Lászlónak ajánlottam; a Wesselényit Illyés Gyulának; a Báthory-drámát Cs. Szabó Lászlónak. Erre írta levélben, Londonból, 1974. május 16-án: „Meglepetés volt a Báthory nyomtatott ajánlása, végtelenül jól esett. Jelentősége nem csak személyi, több annál. Nyomósan tanúsítja a világ előtt, s a jövendőnek, hogy Erdélyben öregebb a tisztesség, nagyobb a bátorság, mint az egykori külhazában. Hogy Te és barátaid nem gyakorolnak fölösleges öncenzúrái, nem vagytok «magánszorgalmú kutyák«. Nincs hát csodálnivaló az érzésemen: a távolból mindinkább csak Erdélyt érzem szeretettel lelki és szellemi hazámnak.“

Azonban nemcsak a BBC vájt fülű munkatársa vette észre, hogy tulajdonképpen miről is van szó: a Báthory-műsorfüzetet valaki feljelentette. Vizsgálat indult: ki engedélyezte, hogyan jelenhetett meg az „imperialista ügynök“ történelmi esszéjével? A lavinát Király Károly, akkor megyei első titkár állította le. Közben több mint ötezer példány már elkelt az. alapkiadás kétszeres újranyomásából.

A hetvenes évek vége felé, majd a nyolcvanas években sokszorozódtak a szűrők, szigorodott, végezetül görcsössé vált az ellenőrzés, de a hetvenes évek elején lehetett egyet és mást csinálni, még ha Sütő András színművének műsorfüzetét – éjjel, titokban – zúzdába is küldték, egy Tamási-műsorfüzetet, ugyancsak egy Sütő-anyag miatt, szintén. De a Wesselényi-dráma műsorfüzete még amolyan kis breviáriumként jelent meg. Tartalma: Wesselényi Miklós élete és műve című összefoglalás; kisesszé A jelentéshordozó drámahősről; szemelvényes válogatás Wesselényi Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című elhallgatott művéből a könyv teljes prológusával, valamint a hozzáfűzött szerzői lábjegyzettel. Verssel és prózai citátumokkal szerepeltek: Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Jókai Mór, Újfalvi Sándor, Ady Endre, Illyés Gyula, Németh László, valamint a Wesselényi-nagymonográfia szerzője, Trócsányi Zsolt. A külső fényezett kartonborítón Fadrusz zilahi szobra, ugyanaz a plakáton is – kinagyítva. A műsorfüzet anyagának egy részét helyi lapunk, a Megyei Tükör is közölte dupla oldalon, az 1971. augusztus 1-jei számban, tehát a politikai gondolkodó „színpadi ébresztésének“ sikerült jókora előszelet kavarnunk.

Trócsányi Zsolttal, Wesselényi élete és műve legalaposabb ismerőjével már a drámám elkészülte után kerültem kapcsolatba. A műsorfüzet képanyagához szükségem lett volna a Pesten, a ferenciek temploma falán található, Holló Barnabás dombormű-fotójára az „árvízi hajős“-ről. Kitől kaphatnám meg, ha nem épp Tőle, képzeltem el naiv módon. Levelemben, hogy az ne csak egy kurtácska kérés legyen, összefoglaltam drámám tartalmát, jelenetenként a színhelyeit, felsoroltam a „játszó személyek“-et nem sejtvén, hogy darázsfészekbe nyúltam. Trócsányi három sokoldalas levélben „kioktatott“ a történelmi hitelességről: „Ha nem elkerülhetetlen, ne ütközzünk össze a történelmi valósággal“ – fogalmazta meg észrevételei summáját, felhíván figyelmem tárgyi tévedéseimre, mint pl. arra, hogy Budán nem volt Wesselényi-palota; az ítélethirdetés előtti írókat Bártfay László írta le pontosan, őt kell követni; Wesselényinek Lux Ninával testi kapcsolata jóval korábbi 1843-nál; Wesselényi 1848 szeptemberében nem lehetett Zsibón, ugyanis Pesten vagy Bécsben járt az országos küldöttséggel stb. A dráma kész volt, a rendező a példányon dolgozott, én ezeket az észrevételeket már nem vehettem figyelembe, de ha akartam volna, sem tudtam volna beilleszteni a színmű játék-koncepciójába. Viszont kialakult Trócsányi és köztem – Wesselényi jóvoltából – egy együttműködési kapcsolat, melynek hasznát később láttam, újabb Wesselényi-könyveim írásakor. Megjegyzem, hogy volt két – általam nem osztott – ítélete. Az egyik Lux Ninára vonatkozott, akit kétségtelenül le nem becsülendő emberi érdemei, elsősorban hűsége ellenére, sem tartott Wesselényihez méltó élettársnak, osztván ebben a Kölcsey Antónia naplójában található megítélést, valamint az erdélyi főnemesség megrovó véleményét. A másik kritikus észrevétele Kemény Zsigmond portrétanulmányára vonatkozott, aki szerinte megírásakor végsőkig elfogult volt Wesselényivel szemben Széchenyi javára, Kossuthon akarván ütni. Ráadásul Kemény – naplója írásakor Zsibón – már a vak, korán megrokkant, idők sodrából kiesett“ Wesselényit ismerte meg. Ifjúkoráról, nagy korszakáról csak mendemondákból értesült, így képe szükségképpen egyoldalú. Nos, ebben jókora igazság volt, noha én Kemény-írását sokkal magasabbra helyezem a Wesselényi-irodalomban, miként egy nagyobb tanulmányban – Szobor, mely eltakarja kit felmutat – meg is írtam, (A Hét, 7,8,9/1995.), ami nem semlegesíti azt, hogy nagyon sokat tanultam Trócsányitól.

Vitáink tengeri kígyónyi leveleinkben lényegében a történelmi tények és az irodalmi fikció különbségének körében mozogtak. Trócsányi szaktudós volt, az írásos anyag tisztelője. Amikor egy baráti látogatáson felvitt munkaszobájába, az Országos Levéltárba Budán, elképedten lapoztam sok ezer Wesselényi-cédulájában. Módszere nagyon távol állt a képzeletével játszadozó, időrendet szuverénül kezelő, számos tényt számba nem vevő, alakokat kedvére formáló, jellemeket szükséglete szerint színező íróember módszerétől és szemléletétől. A kérdéssel egyébként Schiller óta viaskodik az irodalomtörténetírás, a drámaesztétika. A tisztázó szándék késztetett egy-két egymásra feleselő hangra épített párbeszédes esszé megírására. A Történelem, dráma, történelmi dráma végkövetkeztetése részemről az volt, hogy a szó teljes értelmében „történelmi dráma“ nincsen. Amit annak nevezünk, valójában a műfajban rejlő, Goethe által „szükségszerű anakronizmusnak“ nevezett meghatározó kiterjesztése egy lehetséges drámatípusra. A történeti dráma anyaga ugyan a múlt, a múlt történései, jelenségei, alakjai, ám valójában ürügyműfaj: az író akarva-akaratlan saját korának krédéseit bújtatja-öltözteti a kölcsönzött köntösbe, miközben képtelen elszakadni jelenkorának problémáitól, a saját kora által termelt eszméktől, konfliktusoktól, így munkája egy időben szól a múltról és a jelenről. Így rendezte színpadra Wesselényit – utóbb Kemény Zsigmondot – Völgyesi András, ekként „dekódolták“ a nézők is, cinkosságban a szerzővel és színpaddal, ahonnan számos közérdekű dolgot másképpen elmondani a nacionálkommunista diktatúra viszonyai közt nem lehetett, különösképpen a magyar nemzeti múltról nem.

De volt Trócsányi leveleiben egy nagyon meggondolkoztató közlés. 1971. augusztus derekán meglátogatott Tánczos Gábor. Elbeszélgettünk ötvenhatos kálváriájáról, ő vitte magával Trócsányinak a Megyei Tükör Wesselényi-összeállítását. Megdöbbentő volt a visszajelzés: Magyarországon egy ilyen közlés elképzelhetetlen. Egyik Wesselényi-tanulmányát nem közölték, előadását nem engedélyezték, egy vonatkozó publikációja csak jócskán megcsonkítva jelenhetett meg. Ez döbbentett rá, hogy Wesselényi körül „nincs minden rendben“, hogy meg- és elismertetéséhez bizony harcolni kell az anyaországban, de miként utóbb kiderült, szűkebb pátriájában, Erdélyben is. Miután már néhány névre hivatkoztam, hadd jegyezzem meg, hogy további buzgólkodásomat – tényekkel fogom igazolni – csak számos barát, eszmetárs, rokon törekvésű, segíteni kész ember közreműködése tette lehetővé, miközben szándéktalanul két-három, sőt adott esetben négyfrontos küzdelembe sodródtam. Wesselényit, szó szerint értve, vissza kellett emelni az erdélyi és magyarországi magyarság hagyományőrző nemzeti tudatába. Hát nem ment könnyen...

Kortörténeti adalék egy bemutatóhoz

A Mikes-színmű ősbemutatója 1968. november 7-én volt Zágonban. A színházi vezetés elképzelései szerint a Wesselényi-színmű bemutatójára szülőhelyén, Zsibón került volna sor, 1971. december 18-án. Egy nappal később a zilahiak tekinthették volna meg az előadást. A színház, miként ez a plakátokon is olvasható volt, tisztelgésnek szánta Wesselényi születésének 175. évfordulóján.

A Szilágy megyei pártvezetés sem a bemutatót, sem az előadást – valamilyen nevetséges, mondvacsinált kibúvóval – nem engedélyezte. A valódi ok az volt, hogy Wesselényi – a hatalom megítélésében – nem volt sem időszerű, sem népszerűsítendő „nemzeti hős“.

A bemutatóra, gyors ellenintézkedéssel Székelyudvarhelyt került sor, 1971. december 25-én, karácsony első napján. Miért éppen a székely anyaszéken?

Az előadás kezdete előtt egy rövidke, a sajtóban is megjelent előbeszédet olvastam fel: „Öt nap múlva, 1971. december 30-án, ünnepeljük Wesselényi Miklós, a reformkor legnagyobb erdélyi közéleti képviselője, a magyar klasszikus liberalizmus atyja, a kimagasló ellenzéki vezér, szervező és szónok, a nemzetiségi kérdés első elméletírója születése 175. évfordulóját.

Súlyos volt a teher, melyet Wesselényi meggyőződésből vállalt; rendhagyó volt a szerep, melyet diadalra vitt; szívet szorítón tragikus volt az élet, melyet helytállva végigszenvedett. Méltán zengték dicséretét kora legnagyobb költői és írói, méltán írta naplójában 1835. április 22-én a nagyszerű eszmetárs, Bölöni Farkas Sándor: «Wesselényi elfogadtatása meghatároztatott titkos utakon s titkos tanácsokban. Győztél sötétségnek csoportja! s kurjongatsz odvadból, hogy őtet kicégérezhetted. De az ő lelkét leverni nem fogod! Meggyaláztad és nyakára léptél, de ő mégsem fog a kereszthez mászni előtökbe, hogy kegyelmet kolduljon. Hatalmasan érzem ezt lelkemben...»

A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház – a párt művelődési politikájának érvényesítőjeként – már évekkel előbb vállalta együttélő nemzetiségeinket összekapcsoló történelmi hagyományaink ápolását. Mikes és Gábor Áron bemutatása után Wesselényi életre keltése újabb lépés az úton szocialista hazafiságunk, szülőföldszeretetünk szolgálatában, történelmünk hívebb megismerésében.

Wesselényi Miklós 1796 decemberének utolsó előtti napján született Zsibón. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az alakját és tetteit középpontba állító színpadi mű első bemutatóját miért nem bölcsőhelyén tartjuk. Mint a színház igazgatónője nyilatkozataiból ismeretes, az eredeti elképzelés ez volt. A szándékot a társulaton kívülálló okok akadályozták meg: a zsibói kultúrház pillanatnyilag színházi előadás tartására nem alkalmas.

De hogyan és miért esett a választás éppen Székelyudvarhelyre?

Mint köztudomású, Wesselényi az anyai, a Cserei-ágról székely származású volt. Mi több, apai nagyanyjának, Daniel Polyxeniának családja a XVIII. században, hosszú időn át Udvarhely anyaszékben viselt fő tisztségeket.

Mégis közvetlenebb és Wesselényi személyéhez kötöttebb tények is indokolták a választást. Az ugyanis, hogy 1834 májusában, a korszakos jelentőségű erdélyi reformországgyűlésen Wesselényi mint Udvarhelyszék választott hivatalos követe vett részt, szállt szembe a Habsburg-abszolutizmussal, s munkásságával akkorát mozdított egy év alatt e félgyarmati országocska sorsán, mint senki előtte, akár harminc esztendő alatt sem.

Az udvarhelyiek meg lehettek elégedve képviselőjük tevékenységével, a székely tömegek érdekképviseletével, mert újraválasztották másodszor is, önszántukból újra harmadszor is, sőt, amit példa nélkülinek kell tekintenünk, Wesselényit bebörtönzése, száműzetése, megvakulása után (1846. augusztus havában) megválasztották negyedszer is az erdélyi országgyűlésbe, képviselőjükként.

A marosszéki Makfalva telket ajándékozott neki, melyen iskolát állított, s állandó alapítványt létesített; a tűzvész által pusztított Kézdivásárhely nagylelkű adományáért díszpolgársággal, esküdtséggel, házhellyel tisztelte meg. Volt tehát köze, s nem is kevés, a többi székely székekhez is.

Mégis, úgy éreztük helyesnek és ildomosnak, hogy éppen Székelyudvarhely municípium művelődési házának színpadán szólaltassuk meg első ízben színpadra álmodott alakját – mint egykor a Mikesét Zágonban, a Gábor Áronét Kézdivásárhelyen – abban a városban, abban a testvér megyében, melytől Wesselényi élete és tettei elválaszthatatlanok. Mely a zord és tragikus sorsú emberben még java életében felismerte a nagyságot, jellemességet, néphűséget, s melynek lakosai, százvalahány esztendővel ennekelőtte ráadták megtisztelő szavazatukat.“

A színműnek 59 előadása volt, 18 793 jegyet vásárló néző előtt. Sütő András akkori főszerkesztő kezdeményezése – s gondolom, ügyeskedése – jóvoltából a marosvásárhelyi Új Élet képes művelődési lap 1972/3. számának külső első borítóján, a Marx József fotóművész által készített színes kép látható: Péterffy Lajos Wesselényi Miklós, Zsoldos Árpád Széchenyi István valamint Ferenczy Csongor Eduard von Stocklassa színpadi megszemélyesítőiként. A képhez kapcsolódó eseményekre egy első belső oldalas jegyzet hívta fel a figyelmet: „Sepsiszentgyörgyön immár a nagyedik történelmi dráma kapott ősbemutatóként színpadot; mind a négy mű hazai szerző alkotása. A legjobbak – köztük Veress Dániel is – egyre fokozódó művészi igénnyel nyúlnak évadról évadra történelmünk valamenyik korszakához, keresik nagy személyiségeit. Honi színpadjainkon joggal – de egyre sikeresebben – hódít teret a múlt haladó eszméit a mába oltó színpadi mű. A marosvásárhelyi színpad egyik sikere Szabó Lajos Mentség – Misztótfalusi Kis Miklós – című drámája volt. Megállapíthatjuk tehát, hogy színházaink felismerték: a hazai magyar drámairodalom e vonulatának természetes joga van a színpadhoz; közönségsikert is kivívott magának, épp azzal, hogy társadalmi igényt elégít ki. Szerzőinken múlik, hogy a szép kezdet kiteljesedjék, s ezzel a romániai magyar irodalomban e drámai műfaj is a maradandóság szintjére emelkedjék.“

A Wesselényit a sepsiszentgyörgyi társulat 1972. április 19-én, fővárosi vendégjátéka során előadta a Teatrul de Comedie – a régi posta mögötti - színpadán is. Az előadást a bukaresti televízió képszalagra rögzítette. A felvételt a felvevő kocsiban követtem. A jellegében kamaradarab, a közel hozott, kinagyított arcokkal a képernyőn hatásosabbnak tűnt számomra, mint a nézőtérről nézve a színpadon. A felvétel a közvetítés szándékával készült, s gondolom, nem kevés pénzbe is került, azonban a tévénézők ezt a színművet a képernyőn soha nem láthatták. Közvetítésre nem került sor. Miként hallottam – pontosan mi történt, nem tudhatom –, ilyen-olyan bizottságok több alkalommal is megnézték, de közvetítését nem engedélyezték. Meggyőződésem, hogy nem dramaturgiai vagy drámaesztétikai okokból...

Tavaly, Wesselényi születése kétszázadik évfordulójának előestéjén újraolvastam a nyomtatott szöveget. Szomorúan kell leírnom, hogy ma sem változtatnék több mint negyed százada készült írásomban egyetlen replikát sem: „eszmei mondandója“ – sajnos – változatlanul időszerű maradt. A Romániai Magyar Szóban, Üzenet a Román Televízió magyar adása szerkesztőihez címmel, javasoltam, hogy a kétszázadik évforduló tiszteletére, mutatnának be egy részletet a színműből. Felhívásomra mindmáig az égvilágon senki füle botját sem mozdította. Lehet, hogy nem olvassák a lapot, lehet, hogy nem kedvelik a szerzőt, lehet, hogy ma sem kell nékünk Wesselényi, honnan tudhatnám, mi volt a némaság oka? A felvételnek meg kell lennie, mert egy Zsoldos Árpádról készült portréfilmben magam is láttam egy jelenetet belőle.

Wesselényi szélesebb körű honi rehabilitációjára végezetül a múlt évben került sor, december 6-,7-,8-án ezúttal dicséretes magyar-román összefogásként. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a fehérgyarmati Kölcsey Társaság, az EMKE, az EME, a Szilágyi Társaság, a Zilah, Zsibó és Szilágy megyei RMDSZ szervezetek szervezésében, alapítványok, református egyházkerületek s más közületek, szám szerint tíz szponzor támogatásával, Debrecen–Hadad–Zilah–Zsibó színtérrel nagyszabású emlékülésre, valamint emléktábla avatására került sor. Az emléküléseken egy sereg értékelő előadás is elhangzott avatott kutatók és történészek részéről, melyek egyszer talán könyvben is megjelennek. Az ünnepségsorozatra viszont megjelent egy tanulmánykötet a zsibói RMDSZ kiadásában, Dr. Molnár János kolozsvári teológiai professzor szerkesztésében: Torony Erdély kapujában címmel. A szerkesztő dr. Egyed Ákos történettudós javaslatára, ki régi Székely Miklós osztálytársként és barátként oly sokszor volt segítségemre – erről majd később – Wesselényire vonatkozó adatgyűjtéseimben, engem kért fel egy Wesselényiéletrajzvázlat megírására. A jónak magvát mindenképp hinteni kell című írásom több mint ötven nyomtatott oldal a kötetben, sokadszori nekigyűrkőzésem a Wesselényi-témának. Ezzel a publikációval kerültem levelezési kapcsolatba Mátyus Éva mérnöknővel, az említett akció egyik animátorával, aki egy váratlan, megrendítő képes dokumentációval ajándékozott meg, a zilahi Wesselényi-szobor képekre tagolt drámai történetével. A küldött tizenkét képet az ő levele alapján kommentálom. Mátyus Éva forrása a zilahi Terna György; „a fényképeket az ő apósa (aki sajnos már nincs életben) készítette, legtöbbjüket csak most merte előszedni, eddig elrejtve tartotta őket“.

1.      1902. szeptember 18-án a szobor első leleplezési ünnepélye.

2.      A szobor a század elején, a Fadrusz János által ajánlott helyen (a régi artézi kút helyén), Zilah főterén.

3.      Esti felvétel lámpafényben a szoborról. A lampionok ugyancsak Fadrusz rajzai alapján készültek, miként a kovácsoltvas kerítés is. Az alapzat körül kb. 50 centiméteres sétány, mellette fehér folyami kavics, padok, bukszusbokrok. „Bejöttek a románok, rálőnek a szoborra, de egy ideig még a főtéren marad.“ (Az első világháború végén vagyunk. V.D.)

4.   1938. „Egy éjszaka a román katonaság körülveszi a főteret, és ledönti a szobrot. Reggelre a megdöbbent zilahi lakosokat a megrongált talapzat látványa fogadja. Ugyanazon az éjszakán szállítják a szobor két alakját a vármegyeház pincéjébe. Másnapra eltűnik a szép kovácsoltvas kerítés, azóta sem került elő.“

5-6. „Megrendítő közelkép. A megrongált, golyók által átlyukasztott szoboralakok a vármegyeház pincéjében.“

7. 1941-ben szétrobbantják a megrongált alapzatot (ugyanakkor pályázatot hirdetnek az új talapzat megtervezésére). Munkások az eredeti talapzat utolsó maradványa előtt.

8. 1942. A szobor felállítása az új talapzatra.

9-10-11. Felvételek 1942-ből, a felavatási ünnepségről. A levélíró név szerint felsorolja a jelenlévő közismert politikai, művelődési, irodalmi, katonai személyiségeket.

12. „A Wesselényi-szobor az új talapzaton. 1949-50 körül bedeszkázzák a szobrot. Az eset nagy port vert fel. Talán a közfelháborodás miatt nem merték ledönteni újra. Bedeszkázva állott kb. 1960-ig. Azóta áll – mondja Terna úr –, volt még megrongálva, de kibírta.

A szobor megpróbáltatása ezzel nem ért véget. 1995-ben az egységpárti polgármester sugallatára újra veszélybe került, el akarták költöztetni helyéről a főtér átrendezése okán. Szerencsére a helyi tanács tagjai nem szavazták meg a főtér ilyenszerű átrendezési tervét. Egyelőre megmenekült.“

Tízedszer is megnézvén a felvételeket és újraolvasván Mátyus Éva bővebben kommentáló levelét, eszembe jutott, hogy mit írt nékem a megboldogult Trócsányi Zsolt: „Wesselényi azért nem lehet valójában tragikus hős (itt hozzáteszem: legalábbis az ibseni—Németh László-i értelemben nem), mert tíz tragédiát is elhordott, végig a lábán állva és szembenézve. Viszont épp ezért lehet a mi korunk és a mi generációnk hőse: legyőzni nem lehet, csak agyonverni, – amíg él, a talpán áll és csinálja tovább.“ (Bp, 1971. júl. 28.) Lám, üzenem Zsoltnak a túlvilágra, ez nemcsak rá, szobrára is vonatkozik.

De vissza a Wesselényi-előadáshoz: többen is írtak róla. Fábián Ernő a Tiszatájban, Mag Péter a Brassói Lapokban, Nagy Pál A Hétben, Magyari Lajos, miként Bogdán László is a Megyei Tükörben, Bálint András a Hargitában, Szőcs István az Előrében, K. Jakab Antal az Utunkban, Lázár László az Ifjúmunkásban, Mihai Crişan a Teatrul folyóiratban, tehát gazdag sajtóvisszhangja volt. Előszedhetném, újraolvashatnám, idézhetném – de hát miért tenném? Volt bennük dicséret, volt bennük bőséges kifogás is. Életem során magam is írtam jó néhány könyv- és színibírálatot, alighanem sokszor ítélkeztem hibásan, elhamarkodottan is, ismerem immáron mind a dicséretek, mind az elmarasztalások értékét. Volt viszont egy magánlevél, mely elgondolkoztatott, s valamiképpen kalauzommá vált a további – hiszen jócskán van „tovább“ – Wesselényi körüli vizsgálódásaimban. Ebből a levélből, a Cs. Szabó László által Londonból 1974. május 16-án kelt levélből idézek: „A Báthoryt, mivel ismertem kéziratból, csak száguldva olvastam át még egyszer, az ismeretlen Wesselényit figyelmesen elolvastam. Nem rajtad múlt, hogy az első a jobb drámai nyersanyag, már-már túl jó. Viszont a Wesselényi a jobbik írás, legalábbis úgy érzem, hogy biztosabb kézzel, növekvő tapasztalattal szerkesztetted. Érdekelne, melyiknek volt nagyobb sikere Erdély-szerte.

A dráma természetesen arra késztetett, hogy megint, nem tudom, hányadszor, átgondoljam, húzódozva, a fölvetett keserves kérdéseket, amelyekre soha lelkiismeretes vizsgálódó nem szolgálhatott megnyugtató válaszokkal. E mérlegelésre az öregség, idegen környezet és nagy földrajzi távolság csak előny. Wesselényi rendkívül vonzó, nagyszívű, eszeveszetten bátor és nemes ember volt (külön szóban), s gyémánt jellem, de gondolatai következetes keresztülvitele csak Magyarország szétrombolásához vezethetett. Széchenyi útján kívül aligha volt más járható út, s vajon járható volt az is? Mindketten elkéstek, azért kellett fizetniök, mert elődeik, csak az ő elődeik a birodalomban nem fizettek adót. Meggyengült nemzeti létünket a nemesség védelmezte, sőt az mentette meg, de ugyanez a nemesség gátolta katasztrofális sikerrel, hogy az ország együtt modernizálódjék a Habsburg-birtokokkal. A sok-sok nemzetiség, a rohamosan ébredő nacionalizmusuk nem rejtegetett akkor még halálos veszélyt a következetesen nemzet fölötti birodalomra, annál inkább a nemzetiségekkel együtt hevesen nacionalizálódó Natio Hungaricára, hasonlóképpen a parasztság sem, mert a birodalom nyugati és északi részeiben már törvény volt a közteherviselés, amiből egyenesen folyt az iparosodás és polgárosodás. Wesselényi lebecsülte Bécs, «az elaggott birodalom» erejét, s túlbecsülte a magunkét. Más kérdés, hogy Bécsben nem volt semmi szeretnivaló. Vedd Batsányi jellemző s elszomorító esetét. Ahhoz, hogy legalább személyében keresztülvigye a magyarok felszabadítását, az egyszemélyes nemzeti függetlenséget, nyakló nélkül be kellett állnia egy másik pajzs mögé bonapartistának. Kérdezz meg egy franciát: a napóleoni zsarnokság titkosrendőrsége felülmúlta a bécsi zsarnokság kontárabb és kedélyesebb rendőrségét. Ebben gubát cserélt. Csak hát az egyik üldözte, a másik védte, tehát a védelmező felé szemet hunyt.

Wesselényi írásaiból kiderül, hogy helyén volt a szíve, de nem volt arányérzéke. Melyik magyarnak van? Az a baj, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Nagy Lajos királyunk és Mátyásunk (hála félig a románoknak), s aztán nem volt többé senki. Emlékük még mindig fészkelődik a tudat alján.“

Számomra sokat jelentett Cs. Szabó László véleménye, főleg meggondolkoztattak töprengései, hiszen ő már jóval korábban, 1940-ben megjelent nagy erdélyi útiesszéjében írt Wesselényiről, tehát illetékesnek éreztem a kérdésben: „Mikor Széchenyi fölfedezte a hitelt, Eötvös a mintabörtönöket, Kossuth a népies diktatúrát, Wesselényi fölfedezte a nemzetiségi kérdést. Nem Erdélyben s nem pályája delelőjén. Az országgyűlési fény és saját hangja sokáig eltakarta az örvényt. A vak előtt s idegen földön nyílt ki e félelmes világ. Gräfenbergben kezeltette magát, itt találkozott a nagyszláv és dákóromán eszme munkásaival. Akkor még csak a szabadelvűség vértanúja volt, nem titkolóztak előtte. A vak ember megrettenve tért haza, látomások kínozták, és «rettegve tekint Magyarországra, azon térre, hol képzete szerint előbb-utóbb a civilizáció sorsa fog nagy világcsaták és népmozgalmak közt eldöntetni.» Ebből a látomásból született a prófétai Szózat.“ A Wesselényi-drámámnak, alcíme szerint a Gräfenbergi éjszakáknak pontosan ez a Wesselényi a hőse, nyugtáztam magamban elégtétellel, nem sejtvén, hogy 1974 decemberében miként fog rám roggyanni az ég...

(Folytatjuk)