Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. november, VIII. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA

A kiáltó kövek

Fazakas László: Kő kövön. A Protest Alapítvány kiadása, Budapest, 1996.*

A könyvcím mindig összegző bemutatkozás, s itt és most különösen az. A margittai református lelkész első megjelent verseskötetéről lévén szó (a tervezett elsőt 1981-ben elutasították), igen fontos a kötődések megjelölése, amely három irányban határozható meg, amint azt a címlapon szereplő versszak is összefoglalja:

... Lehet

kő kövön nem marad

de lelki kövekből összenő

Isten szava s a nemzet

Ige s igekötő...

Az első lényeges kapcsolat a bibliai szöveg hagyományához való viszony, a második a magyar költészet nagy elődeinek tudatos vállalása és követése, a harmadik az anyanyelv lehetőségeinek felfedező öröme és megtartó erejének hirdetése az erdélyi kisebbség sorsában, helyzetében és világlátásában.

A kő konnotációs mezeje hatalmas a Bibliában. Kő volt a szikla, az oszlop, a szobor, a tábla, az oltár, a fal, a veder, a sír anyaga. Szikla volt a vízfakasztás helye, kő Dávid fegyvere, s kő zárta a sírt. A kőszikla, kőszál, kővár Isten szinonimája a Biblia nyelvében, Péter pedig, tudjuk, kősziklát jelent. A kő a keménységet, a nehézséget, a beszélyt, a némaságot asszociálja; a megkövezés a halálbüntetés egyik formája volt. Az építők által megvetett kő szegeletkővé válik, a falba épített kő kiáltani is tud, a kőszikla erős alapja a háznak. A Prédikátor könyve szerint „Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének“ (Préd 3:5); Jézus azt jósolja, hogy „jőnek napok, amelyekben kő kövön nem marad, mely le nem romboltatnék“ (Luk 21:6); Péter apostolnak pedig az a kívánsága, hogy „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá“ (1 Pét 2:5). Az idézett versszak a három utolsó szövegrészen alapul, és ennek tanulságait aktualizálja.

A „kő kövön“ egyszerre idézet és cím: nemcsak a kötet, hanem az első ciklus címe is, s egyben visszatérő, kötetszervező motívuma Fazakas László verseinek, amelyek egyik legfontosabb darabja, a Diaszpóra-sors, a „kő kövön nem maradt“ sorral kezdődik és a címlapon szereplő versszak módosított változatával fejeződik be. A Későbbi sirató című, József Attilához szóló (egyik legjobb) vers indító helyzetében „már örökre némák e kövek“; az 1989 karácsony hetében, tehát történelmi időszakban, külföldön írt Adventi farsang pedig a „Lapis Christus missus est“ felidézésével zárul. A Siralmas krónika szerint „orvoslás nem jöhet/faragjunk hát követ“; a menni vagy maradni kérdését elemző Válaszúton képsorában a „kő kövön emlékek temetők“ is megjelennek; a Krisztust idézve második részében pedig ez áll:

meglátjátok nem lesz csak kő kövön

vagy kő kövön se

velünk változik a táj a volt haza

a hontalan otthon

az idő sürget nógat

áldjátok meg az elmenőket

s az idehaza maradókat

darabjaira hullt a múlt

minden

kő kövön

elvitt s megmaradt darabokban

gyönyörködöm

bár fáj akár kimondani

megváltozik a táj te is én is

mindent belep a nefelejcs

a Kárpát gerincéig

A Rogériusz siralmában „az ártatlan vért már nem mutogatja a föld / magukon hordják ideig még a kövek“; a Jótám meséjében versszervező sor az „egy kövön öltek le hetven férfit ki tudja mi vár ma“; a Fosszátok ki Egyiptomot a bibliai eseményt aktualizálja: „kőszikla masszánál meribánál / s nem ad vizet kurgán tetején“; az Éden egyszerre visszhangozza Jeruzsálem rombolását és a Himnuszt: „kővár / ami volt / kőhalom / ami van“.

Az idézetek nemcsak a kötet tudatos szerkesztését és a jelentések gazdagságát mutatják, hanem jelzik a továbbalakítás fő irányait is, s bevezetik az olvasót Fazakas László költészetébe. Megőrzés és megmaradás, épülés és építés felelőssége áll a középpontban, egyéni, történeti és történetfeletti otthon és utazás, teremtés és szenvedés nagy összefüggéseinek feszültségében.

A Bibliához való viszony jellege összetett: a kötet kulcsszavainak jelentős része innen származik. Emellett számos bibliai történet, helyzet jelkép, metafora, célzás vagy nyelvi fordulat jelenik meg Fazakas László verseiben – főként a harmadik, Az Úr temploma ajtófélfájára című ciklusban –, amelyeket külön típusokba lehet sorolni aszerint, hogy a költői és a bibliai szöveg hogyan viszonyul egymáshoz: az első mennyiben verses mása, illetőleg átértelmezése a másodiknak. A Messiási próféciák két darabjában a Károli-biblia szövege ismert református egyházi énekek dallama szerint alakul át, új énekként. Egy másik csoportban a biblikus háttérre való utalás megelégszik a felismerés bizonyosságához szükséges minimummal, s azt alakítja tovább. A költő itt a már ismert szöveg kulcselemeit variálja, elegendő alappal a félre nem értékeléshez és elegendő szabadsággal az újrafogalmazáshoz, poétikailag kétségkívül érdekesebb verstípust teremtve (ilyen például a Lány Hastingsből, Diaszpóra-sors, a Pogány énekek (II.) vagy a Szeplőtelen. A két megjelölt típus között számos további csoport különíthető el. Az imádságok (ezeken belül is az ironikus: Hangos imádság, a középkori személyhez kötött: Celanoi Tamás imája, a személyes: Olajfák illatával, Évvégi imádság, Hazatalálás, Családi imádság), az egyes bibliai könyvekhez fűződőek (az elvontabb: Dániel könyve margójára, a – Dsida nyomán – zsoltárszerű: Psalmus Transilvanicus, a zsoltárfordítókat és Adyt követő Ének. Dávid zsoltára. Bújdosó, az exodus-élmény fölötti Fosszátok ki Egyiptomot, a szintetikus Malakiás könyve). A sor kiegészül az egyes konkrét textusrészek inspirálta versekkel, amelyek előtt mottóként a bibliai idézet helye szerepel (ilyen a Statisztika, a Jólám meséje, az Éden), az egyes ünnepek alkalmával írottakkal (Halottak napján, Maran atha, Golgota), és az olyan verstípussal, amely egy bibliai jelenetet ábrázol egy kiválasztott személy nézőpontjából (Tábor-hegyi panasz).

Ezt a csoportosítást a költői jelentéstannak olyan változatai kombinálják, amelyek különböző fokú, de általában igen erős egyéni és kollektív aktualizálással járnak, másrészt a hazai költészet hagyományaihoz való kapcsolódás árnyalja a versek stílusát, korántsem kegyeskedő hangon: ellenkezőleg, inkább annak kritikájaként. A kegyes szóözön, mint az álszentség ironikus bírálata jelenik meg (Hangos imádság), a hitet, vallást és egyházat elkülöníteni tudó és merő felismerés vállalásában:

az egyház üzlet non stop virágzó papiipar

privatizált

egyeseknek kettőskönyvelésű mennyei földi valutás

kérjétek és adatik néktek

ne ezt

valami mást

(Privatizált egyház)

A kötet nagy témái, amelyeket megalapoznak és át- meg átszőnek a bibliai párhuzamok és a magyar költészet és történelem analógiái: a „Hol az Otthon“, a haza; a „maradni menni hova“ (Psalmus Transilvanicus); az „Itt vagy ott – ?“ (Távolból); a „Bárhonnan jöttél, hoztad a hazád“ (Sereggyűjtő ének); az „anyátlanországbeli közös sorsunk“ (Az világhoz szabott ének); a „hitet hazát eszményt nem adnak mások“ tudata (Utóhang); az „én mindenkit feloldozok / menjen akinek van hova“ megbocsátása; az „5 temetésre 3 születés“ (Statisztika); a „sok vallásos kevés a hívő“ igazsága (Süket magyaroknak); az „álmodra a félelem vigyáz“ lelkiállapota (Szeplőtelen).

Szükségszerű, hogy az utazó – aki, mint az Adventi farsangból megtudjuk, öt évig várt arra, hogy kiengedjék – ezúttal is összehasonlítson, s más számára is meghatározva önmagát, felháborodjék azon az értetlenségen és azokon a kegyes hazugságokon, amelyekkel egyesek a szabadnak nevezett világban fogadják. A kettős szorítóban: a külső és a belső szabadság láttán születő gondolatok formája az irónia, amely szervesen összefügg a nyelvvel való kísérletezéssel. Az első ciklusban összegyűjtött versek jelentős része ennek a tapasztalásnak és ennek a kifejezésmódnak az eredménye.

A második részben, amely az Ezerszáz éve... címet viseli, a történelmi múltban történő időbeli utazás emlékeit találjuk. A csodaszarvas korától a jövőbeli perspektívákig terjedő nagyívű kapcsolatkeresések a stiláris regiszter számos áthangolódásával járnak: ez a rész a táltosénektől és a Halotti Beszédtől kezdve Anonymuson, Rogeriuson és a XVI. századi költészeten át Szenci Molnár Albertig, Vörösmartyig, Adyig, Dsidáig (az előző ciklusban pedig József Attiláig és Ratkó Józsefig) jut el, s a Posztmodern kontinuitás eszközeivel is kísérletezik. Kiemelkedik közülük Rogerius, akinek hangját a Siralmas krónika és a Rogériusz siralma című vers is követi, Szenci Molnár Albert, akiről külön költemény szól, Ady, akiről a kötet több helyen is megemlékezik, akár név szerint, akár rá jellemző fordulatokkal, akár az Üzenet egykori iskoládba analógiájával, és Dsida, a harmadik ciklusban szereplő Psalmus Transilvanicusszal. Kétségkívül hatalmas igényű kitekintés ez, amely leginkább erőteljes stílusváltozataiban valósul meg: ilyen a Magyar családnevek kezdete, az Önmaga nevére versfői, Az világhoz szabott ének Ady-reminiszcenciái és a Nápolyi gálya falára Balassi-strófái:

ágaskodó völgyön

porló anyaföldön

öltözhetnék kámzsába

mégsem öltözködöm

inkább költözködöm

reánk váró gályába

vizek utcahosszán

ennél jobb az ozmán

nemes népet szállítunk

szülőföldtől távol

éjszakában számolj

nappal pedig álmodunk

Fazakas László költői nyelvének forrásai a Bibliából és a magyar irodalomból ismert stílusok gazdagságától új, eddig rejtett jelentések felismeréséig terjednek. Az egyházi és világi latinság emlékein túl a görög is szerepet kap: „minden ember kriptokeresztyén“ – olvassuk a Golgota című versben. A Maran atha idézése által az arameus nyelvig jutunk el, a nyelv csodájáig, mondhatnánk, hiszen ezt a szókapcsolatot (a Die Religion in Geschichte und Gegenwart című vallástörténeti lexikon segítségével) négyféleképpen fordíthatnák: „Urunk, jövel“; „Megjött az Úr“; „Az Úr itt van“; „Az Úr szüntelenül jön“. Az évenként visszatérő Karácsonyról lévén szó, a logosz csodája önmagánál többről szól.

A Magyar családnevek című vers azt mutatja be, hogy „neveinkben egy szép országot hordunk / határok nélküli nemzetet el nem múló hazát“, s a Székely, Szász, Oláh, Lengyel, Tóth, Horvát, Németh, Török, Tatár, Orosz, Rácz és a Somogyi, Jászi, Ungvári, Zárai, Zombori, Trencsényi, Temesvári, Budai, Pesti nevek illusztrálják ezt. A lélek gyógyításához „egyetlen szer az anyanyelv“ – hirdeti az Átfogalmazás:

fehér üröm kálvinista tapló

borongóvirág pásztortáska

véráztatófű büdös bürök

hideglelésfű puskaporfa

köménymag német török

Olyan új vagy megváltozott jelentésű szavakra talál a versolvasó, mint „segélybeöltözött“ (16.) „rézkarclik“, „álpótlék“ (18.), „vendégizületes“ (28.), „igekötő“ (29.); a nyelv olyan lehetőségeire, mint „papiipar“ és „sírás(ás)ra“ (16.). A „magvetés / és / megvetés“ (32.), a „megtérés / és / megértés / vagy / fordítva“ (33.) egész verset tesz ki: az első Apostolság, a második Tolerancia címet kapott. Ehhez hasonló a „gyalázat“ és „alázat“, az „igazság“ és „gazság“ egymáshozrendelése (47.), a „csinos“ és „csintalan“ (12.), a „jöttek nyájak és nyájasok“ (78.), a „pallérok“ és „pillérek“, a „tallérok“ és „fillérek“ versformáló szójátéka (81.), a „trójai faló“ és a „magyar-faló“ reklámszövege (75.).

A szóösszetételek különleges alkalmat nyújtanak a jelentésteremtésre: „kiszszentháromság“ (20.), „bűntudathasadásos“ (43.), „hegykoszorútlan“ (56.), „anyátlanországbeli“ (57.), „vésztörvénytervezet“ (58.), „manökenország“ (62.), „sper-MAMA-gyar“ (108.), „szentlelketlenség“ (110.), „közműjegyzékszám“ (126.), „Nabukodozország“ (134.). A hasonlat ritka, de sokatmondó: „zizeg a fű dunadeltanádként“ (26.).

Arany János segítségével foglalhatjuk össze a kötetről alkotott véleményünket, aki a következőket írta: „A vallási költészet, mely a földi ember legszentebb, legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a szépnek birodalmából, sőt a legfönségesebb, mi után a költő törekedhetik. [...] De szükség, hogy e faja a költészetnek megtartsa saját jellemét.“ – Úgy látjuk, Fazakas László legjobb verseiben megtalálta azt a hangnemet, amely egyedi és felismerhető módon tesz eleget a követelménynek. A Kő kövön szerzője szavait bizonyítja: „pap és költő megfér együtt“, s az előszóíró Komlós Attilát és a Protest Alapítványt dicséri, hogy a versek kiadását lehetővé tették.

KOROMPAY H. JÁNOS

*Az itt elemzett kötetről 1997 februári számunkban Orbán János Dénes tollából közöltünk kritikát.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék