DISPUTA
A kiáltó kövek
Fazakas László: Kő kövön. A Protest Alapítvány kiadása, Budapest, 1996.*
A könyvcím
mindig összegző bemutatkozás, s itt és most különösen az. A margittai
református lelkész első megjelent verseskötetéről lévén szó (a
tervezett elsőt 1981-ben elutasították), igen fontos a kötődések
megjelölése, amely három irányban határozható meg, amint azt a címlapon
szereplő versszak is összefoglalja:
... Lehet
kő kövön nem marad
de lelki kövekből összenő
Isten szava s a nemzet
Ige s
igekötő...
Az első
lényeges kapcsolat a bibliai szöveg hagyományához való viszony, a második a
magyar költészet nagy elődeinek tudatos vállalása és követése, a harmadik
az anyanyelv lehetőségeinek felfedező öröme és megtartó erejének
hirdetése az erdélyi kisebbség sorsában, helyzetében és világlátásában.
A kő
konnotációs mezeje hatalmas a Bibliában. Kő volt a szikla, az oszlop, a szobor, a tábla, az oltár, a fal, a veder, a sír
anyaga. Szikla volt a vízfakasztás helye, kő Dávid fegyvere, s
kő zárta a sírt. A kőszikla, kőszál, kővár Isten
szinonimája a Biblia nyelvében, Péter pedig, tudjuk, kősziklát jelent. A
kő a keménységet, a nehézséget, a beszélyt, a némaságot asszociálja; a
megkövezés a halálbüntetés egyik formája volt. Az építők által megvetett
kő szegeletkővé válik, a falba épített kő kiáltani is tud, a
kőszikla erős alapja a háznak. A Prédikátor könyve szerint „Ideje van
a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének“ (Préd 3:5); Jézus
azt jósolja, hogy „jőnek napok, amelyekben kő kövön nem marad, mely
le nem romboltatnék“ (Luk 21:6); Péter apostolnak pedig az a kívánsága, hogy
„Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá“ (1 Pét 2:5). Az
idézett versszak a három utolsó szövegrészen alapul, és ennek tanulságait
aktualizálja.
A „kő kövön“ egyszerre
idézet és cím: nemcsak a kötet, hanem az első ciklus címe is, s egyben visszatérő, kötetszervező
motívuma Fazakas László verseinek, amelyek egyik
legfontosabb darabja, a Diaszpóra-sors, a „kő
kövön nem maradt“ sorral kezdődik és a címlapon szereplő versszak
módosított változatával fejeződik be. A Későbbi sirató című,
József Attilához szóló (egyik legjobb) vers indító helyzetében „már örökre
némák e kövek“; az 1989 karácsony hetében, tehát történelmi időszakban,
külföldön írt Adventi farsang pedig a „Lapis Christus missus est“ felidézésével zárul. A Siralmas krónika szerint
„orvoslás nem jöhet/faragjunk hát követ“; a menni vagy maradni kérdését
elemző Válaszúton képsorában a „kő kövön
emlékek temetők“ is megjelennek; a Krisztust idézve második
részében pedig ez áll:
meglátjátok nem lesz csak kő kövön
vagy kő kövön se
velünk változik a táj a volt haza
a hontalan otthon
az idő sürget nógat
áldjátok meg az elmenőket
s az idehaza maradókat
darabjaira hullt a múlt
minden
kő kövön
elvitt s megmaradt darabokban
gyönyörködöm
bár fáj akár kimondani
megváltozik a táj te is én is
mindent belep a nefelejcs
a
Kárpát gerincéig
A
Rogériusz siralmában „az ártatlan vért
már nem mutogatja a föld / magukon hordják ideig még a kövek“; a Jótám
meséjében versszervező sor az „egy kövön öltek le hetven
férfit ki tudja mi vár ma“; a Fosszátok ki Egyiptomot a
bibliai eseményt aktualizálja: „kőszikla masszánál meribánál / s nem ad
vizet kurgán tetején“; az Éden egyszerre
visszhangozza Jeruzsálem rombolását és a Himnuszt: „kővár / ami volt /
kőhalom / ami van“.
Az idézetek nemcsak
a kötet tudatos szerkesztését és a jelentések gazdagságát mutatják, hanem
jelzik a továbbalakítás fő irányait is, s bevezetik az olvasót Fazakas
László költészetébe. Megőrzés és megmaradás, épülés és építés
felelőssége áll a középpontban, egyéni, történeti és történetfeletti
otthon és utazás, teremtés és szenvedés nagy összefüggéseinek feszültségében.
A Bibliához való
viszony jellege összetett: a kötet kulcsszavainak jelentős része innen
származik. Emellett számos bibliai történet, helyzet jelkép, metafora, célzás
vagy nyelvi fordulat jelenik meg Fazakas László verseiben – főként a
harmadik, Az Úr temploma ajtófélfájára című
ciklusban –, amelyeket külön típusokba lehet sorolni aszerint, hogy a
költői és a bibliai szöveg hogyan viszonyul egymáshoz: az első
mennyiben verses mása, illetőleg átértelmezése a másodiknak. A Messiási
próféciák két darabjában a Károli-biblia szövege ismert református egyházi
énekek dallama szerint alakul át, új énekként. Egy másik csoportban a biblikus
háttérre való utalás megelégszik a felismerés bizonyosságához szükséges
minimummal, s azt alakítja tovább. A költő itt a már ismert szöveg
kulcselemeit variálja, elegendő alappal a félre nem értékeléshez és
elegendő szabadsággal az újrafogalmazáshoz, poétikailag kétségkívül érdekesebb
verstípust teremtve (ilyen például a Lány
Hastingsből, Diaszpóra-sors, a Pogány énekek (II.) vagy a Szeplőtelen.
A
két megjelölt típus között számos további csoport különíthető el. Az
imádságok (ezeken belül is az ironikus: Hangos imádság, a
középkori személyhez kötött: Celanoi
Tamás imája, a személyes: Olajfák illatával, Évvégi
imádság, Hazatalálás, Családi imádság), az egyes bibliai könyvekhez
fűződőek (az elvontabb: Dániel
könyve margójára, a –
Dsida nyomán – zsoltárszerű: Psalmus Transilvanicus, a
zsoltárfordítókat és Adyt követő Ének. Dávid zsoltára.
Bújdosó, az exodus-élmény fölötti Fosszátok ki
Egyiptomot, a szintetikus Malakiás könyve). A
sor kiegészül az egyes konkrét textusrészek inspirálta versekkel, amelyek
előtt mottóként a bibliai idézet helye szerepel (ilyen a Statisztika,
a Jólám meséje, az Éden), az
egyes ünnepek alkalmával írottakkal (Halottak napján, Maran atha,
Golgota), és az olyan verstípussal, amely egy bibliai jelenetet
ábrázol egy kiválasztott személy nézőpontjából (Tábor-hegyi
panasz).
Ezt a
csoportosítást a költői jelentéstannak olyan változatai kombinálják,
amelyek különböző fokú, de általában igen erős egyéni és kollektív
aktualizálással járnak, másrészt a hazai költészet hagyományaihoz való
kapcsolódás árnyalja a versek stílusát, korántsem kegyeskedő hangon:
ellenkezőleg, inkább annak kritikájaként. A kegyes szóözön, mint az
álszentség ironikus bírálata jelenik meg (Hangos imádság), a
hitet, vallást és egyházat elkülöníteni tudó és merő felismerés
vállalásában:
az egyház üzlet non stop
virágzó papiipar
privatizált
egyeseknek kettőskönyvelésű mennyei földi
valutás
kérjétek és adatik néktek
ne ezt –
valami mást
(Privatizált
egyház)
A kötet nagy
témái, amelyeket megalapoznak és át- meg átszőnek a bibliai párhuzamok és a
magyar költészet és történelem analógiái: a „Hol az Otthon“, a haza; a „maradni
menni hova“ (Psalmus Transilvanicus); az „Itt vagy
ott – ?“ (Távolból); a „Bárhonnan jöttél, hoztad a
hazád“ (Sereggyűjtő ének); az
„anyátlanországbeli közös sorsunk“ (Az világhoz szabott ének); a
„hitet hazát eszményt nem adnak mások“ tudata (Utóhang); az
„én mindenkit feloldozok / menjen akinek van hova“ megbocsátása; az „5
temetésre 3 születés“ (Statisztika); a „sok vallásos
kevés a hívő“ igazsága (Süket magyaroknak); az
„álmodra a félelem vigyáz“ lelkiállapota (Szeplőtelen).
Szükségszerű,
hogy az utazó – aki, mint az Adventi farsangból megtudjuk,
öt évig várt arra, hogy kiengedjék – ezúttal is összehasonlítson, s más számára
is meghatározva önmagát, felháborodjék azon az értetlenségen és azokon a kegyes
hazugságokon, amelyekkel egyesek a szabadnak nevezett világban fogadják. A
kettős szorítóban: a külső és a belső szabadság láttán
születő gondolatok formája az irónia,
amely szervesen összefügg a nyelvvel való kísérletezéssel. Az első ciklusban
összegyűjtött versek jelentős része ennek a tapasztalásnak és ennek a
kifejezésmódnak az eredménye.
A második
részben, amely az Ezerszáz éve... címet viseli, a
történelmi múltban történő időbeli utazás emlékeit találjuk. A
csodaszarvas korától a jövőbeli perspektívákig terjedő nagyívű
kapcsolatkeresések a stiláris regiszter számos áthangolódásával járnak: ez a
rész a táltosénektől és a Halotti Beszédtől kezdve Anonymuson,
Rogeriuson és a XVI. századi költészeten át Szenci Molnár Albertig,
Vörösmartyig, Adyig, Dsidáig (az előző ciklusban pedig József
Attiláig és Ratkó Józsefig) jut el, s a Posztmodern kontinuitás eszközeivel
is kísérletezik. Kiemelkedik közülük Rogerius, akinek hangját a Siralmas
krónika és a Rogériusz siralma című
vers is követi, Szenci Molnár Albert, akiről
külön költemény szól, Ady, akiről a kötet több helyen is
megemlékezik, akár név szerint, akár rá jellemző fordulatokkal, akár az Üzenet egykori iskoládba analógiájával,
és Dsida, a harmadik ciklusban szereplő Psalmus
Transilvanicusszal. Kétségkívül
hatalmas igényű kitekintés ez, amely leginkább erőteljes
stílusváltozataiban valósul meg: ilyen a Magyar családnevek kezdete,
az Önmaga nevére versfői, Az
világhoz szabott ének Ady-reminiszcenciái és a Nápolyi
gálya falára Balassi-strófái:
ágaskodó völgyön
porló anyaföldön
öltözhetnék kámzsába
mégsem
öltözködöm
inkább költözködöm
reánk
váró gályába
vizek utcahosszán
ennél jobb az ozmán
nemes népet szállítunk
szülőföldtől távol
éjszakában számolj
nappal pedig
álmodunk
Fazakas László
költői nyelvének forrásai a Bibliából és a magyar irodalomból ismert
stílusok gazdagságától új, eddig rejtett jelentések felismeréséig terjednek. Az
egyházi és világi latinság emlékein túl a görög is szerepet kap: „minden ember
kriptokeresztyén“ – olvassuk a Golgota című
versben. A Maran atha idézése által az arameus
nyelvig jutunk el, a nyelv csodájáig, mondhatnánk, hiszen ezt a szókapcsolatot
(a Die Religion in Geschichte und Gegenwart című
vallástörténeti lexikon segítségével) négyféleképpen fordíthatnák: „Urunk,
jövel“; „Megjött az Úr“; „Az Úr itt van“; „Az Úr szüntelenül jön“. Az évenként
visszatérő Karácsonyról lévén szó, a logosz csodája önmagánál többről
szól.
A Magyar
családnevek című vers azt mutatja be, hogy „neveinkben egy
szép országot hordunk / határok nélküli nemzetet el nem múló hazát“, s a
Székely, Szász, Oláh, Lengyel, Tóth, Horvát, Németh, Török, Tatár, Orosz, Rácz
és a Somogyi, Jászi, Ungvári, Zárai, Zombori, Trencsényi, Temesvári, Budai,
Pesti nevek illusztrálják ezt. A lélek gyógyításához „egyetlen szer az
anyanyelv“ – hirdeti az Átfogalmazás:
fehér üröm kálvinista tapló
borongóvirág pásztortáska
véráztatófű büdös bürök
hideglelésfű puskaporfa
köménymag
német török
Olyan új vagy megváltozott
jelentésű szavakra talál a versolvasó, mint „segélybeöltözött“ (16.)
„rézkarclik“, „álpótlék“ (18.), „vendégizületes“ (28.), „igekötő“ (29.); a
nyelv olyan lehetőségeire, mint „papiipar“ és „sírás(ás)ra“ (16.). A
„magvetés / és / megvetés“ (32.), a „megtérés / és / megértés / vagy /
fordítva“ (33.) egész verset tesz ki: az első Apostolság, a
második Tolerancia címet kapott. Ehhez hasonló a
„gyalázat“ és „alázat“, az „igazság“ és „gazság“ egymáshozrendelése (47.), a
„csinos“ és „csintalan“ (12.), a „jöttek nyájak és nyájasok“ (78.), a
„pallérok“ és „pillérek“, a „tallérok“ és „fillérek“ versformáló szójátéka
(81.), a „trójai faló“ és a „magyar-faló“ reklámszövege (75.).
A
szóösszetételek különleges alkalmat nyújtanak a jelentésteremtésre: „kiszszentháromság“
(20.), „bűntudathasadásos“ (43.), „hegykoszorútlan“ (56.),
„anyátlanországbeli“ (57.), „vésztörvénytervezet“ (58.), „manökenország“ (62.),
„sper-MAMA-gyar“ (108.), „szentlelketlenség“ (110.), „közműjegyzékszám“
(126.), „Nabukodozország“ (134.). A hasonlat ritka, de sokatmondó: „zizeg a
fű dunadeltanádként“ (26.).
Arany János
segítségével foglalhatjuk össze a kötetről alkotott véleményünket, aki a
következőket írta: „A vallási költészet, mely a földi ember legszentebb,
legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a szépnek
birodalmából, sőt a legfönségesebb, mi után a költő törekedhetik.
[...] De szükség, hogy e faja a költészetnek megtartsa saját jellemét.“ – Úgy
látjuk, Fazakas László legjobb verseiben megtalálta azt a hangnemet, amely
egyedi és felismerhető módon tesz eleget a követelménynek. A Kő
kövön szerzője szavait bizonyítja: „pap és költő megfér
együtt“, s az előszóíró Komlós Attilát és a Protest Alapítványt
dicséri, hogy a versek kiadását lehetővé tették.
KOROMPAY H. JÁNOS
*Az itt
elemzett kötetről 1997 februári számunkban Orbán János Dénes tollából
közöltünk kritikát.