Csanádi Imre

Lajos Király, udvarostul
a Képes Krónika első lapján

Az 1360-as évekből

Urunk Lajos, elülső képen,
országol, ülvén középen,
kőből faragott királyi széken,
melynek méltó mennyezeti,
magasra nővén, megveti
kép kerítését, lágy-kékkel írottat,
arany levéllel sűrűn futtatottat, –
homlokán toronyfiakat fitogtat.

Lajos királyunk koronásan,

regnál leomló hölgymenyét palástban, –

tartván aranypálcát és -almát:

esméri magának-fölötte

uraként csak az Egy-Isten hatalmát.

Öltözeti olasz szabású,
veres és barna sávozású.
Kékellik, keresztbe taszítva,
lábán feszes, olasz harisnya.
Négybojtú párna farának alatta:
ne törje a márványkő padka.

Tekintsünk király orcájára:

nincsen bajusza, sem szakálla, –

követ ebben is olasz módot.

Két ránc, gondmarta, orr tövén vonódott.

Indulat süt tekintetében, –

sandának mondhatnánk más néven.

Mi tagadás? ferde a válla...

Hatalmas úr, de – csak kiüt hibája.

(Jó, hogy Arany János nem látta:
esett volna szomorúságba.
Kit zordul megviselt a bánat,
kellett: Lajost álmodja daliának.)

Király jobbján magyari urak,
pallost vonván, udvarlanak,
páncélos, vértes, sisakos bárók,
térdig zekében, hímesen tarkállók.
Napnyugati főlovagoknak
láttassanak mind: arra igen adnak.

Balján szép renddel a királynak
napkeleti hadnagyok állnak.
Kinek-kinek hosszú kaftánja
virággal gazdagon kihányva.

Ki-ki fegyverét szorongatja:
íj, buzogány az, görbe szablya.
Fejeken söveget viselnek:
ki-ki másfélét mindamellett.
Tiszteljünk és alítsunk bennek
kun, jász, orosz kisfejedelmet. –

S foglaltatik jeles keretbe

– mely készült maga is remekbe,

felcímerezve-csillagozva,

indát, virágot, majmot-mit bogozva

arannyal csipkés ornamentikává –

kép alatt textus; ha-ki látá,

bizonygatni bezzeg nem unta:

király kezébe méltó mestermunka.

Sorakozik a pergamenre
gót betűk békés hadirendje,
komoly-feketén, levelek-hosszat, –
helyet juttatván előbb a pirosnak.
Pálcikáját pírosba mártva
kap scriptorunk a Krónikába.
Felső sarkot gonddal kihagyja,
iniciálénak miatta.

Szép arany A iniciálé, –
hídján alul apró király, királyné,
fohászkodik lenn, térdre hullva,
felhős kék magasba bámulva.

Koszorús fényben, koronásan,
aranyos híd felett ki más van?
Szent Katalin, gyönge leányzó, –
királyt mégis térdre alázó.
S ki parancsol magyarnak, jásznak,
kunnak, orosznak – lám csak:
kisdedként, merő jámborság, alázat.

Bábtáncoltató

Li Szung (1160–1243) selyemre festett képére

Könnyű kendő a fején,
kötve kacér-feketén,
szürke fátylat vállra vet,
ide-oda jár a rém.

Minden ajtó nyitva áll,
jár a házaló halál, –
lakja művelt mandarin:
hajlékába betalál.

Kapja-rántja bábuját,
nyüstön csüngő csontfiát,
otthonosan kuporog,
játékához látva-lát:

Hejja-hajja, hopp te, hó,
ugrándozz, apró bohó,
mozgasd minden porcikád,
most ügyeskedj, most való! –

Félve rábámészkodik,
kontyos hölgy sikoltja: csitt!
fald az emlőt, magzatom,
meg ne fordulj: megvakít!

Bezzeg mindig közelebb
két nagyocska kisgyerek
kúszik-mászik, fut-lohol,
mohó szemük kimered:

Ilyen játék kell nekünk!
ilyenért epekedünk!
ilyent soha nem kapunk!
mit ér így az életünk?!

Kis halált, ni, nagy halál
zsinegrácson ráncigál –
hogy bokázik! hogy forog!
milyen fürgén táncikál!

Jaj, de mókás bábu vagy!
szakasztott akár a nagy:
kerekszemű, csupacsont...
Halál néni, bábut adj! –

Fülig szája fölreped,
halál néni csak nevet, –
két üreg két vak szeme,
csont-ujjával integet:

Jöjj, szép hajcsimbókosom:
husikád lemardosom!
Játsszunk együtt! sejted-e:
mennyivel jobb csupaszon?

*

Megbarnult az ó-selyem –
friss a kép és eleven,
diszkrét elegancia,
tréfás és könyörtelen.

1973

Quo vadis?

A csíksomlyói oltár egykori szárnyképére

Urunk Jézus alászálla,
útfélen egy kőre álla.

Minden testi öltözeti:

egy szál palást, földig omló,

piros palást, zölddel béllett.

Le ne hulljon szent válláról:
arany boglár összefogja.

Ennyi pompa megilleti –
már ha egyszer Fiúisten.

Szent ágyékán fejér berhe –
mezítelen máskülönben.

Gyakott sebek virítanak
kezefején, lábafején.

Szent oldalán hasított seb –
el nem hagyná: öt szent ordó.

Szent orcáján szomorúság –
el s eltekint Róma felé.

El s feltekint zöld hegyekre –
s azt gondolná: csíki hegyek.

Csak látja ám: Róma felöl
jő egy barát, nagy loholva,
úton csattog csupasz talpa.

Jő kámzsásan pilisesen –
s azt gondolná: ferences pap,
nem más helyről: Csíksomlyóról.

Ha tonzúrás, ha szakállas:
sárigbőrű fél-tatár az.

Sóhajt egyet Urunk Jézus:
ihol, ez az én emberem!

Szóval mondja Urunk Jézus:
– Én es székely, tés es székely;
quo vadis, hova mensz, Péter?...

Szent Péter – mert ki más volna? –
csak felkapja csüggedt fejét.

Be megőszült! kő megszánná!
remeg egy szál glóriája.

(Jelesebb, lám, Jézusunké:
gallyas vesszők negyedelik.

Ennyi esmég megilleti –
már ha egyszer Fiúisten.)

Urunk Jézus szól ismétlen:

– Quo vadis, Péter? azt kérdem!

– Grácia árva fejemnek!

jó Mesterem, már megengedj:

el-ki Rómából futok én!
kénok elől nyargalok én!

mert vexálnak, mert üldöznek,
reám mert ott törvényt tesznek:

ingem rútúl veszejtenek,
keresztfára feszejtenek,
fővel-földnek függesztenek!

Szól szelíden Urunk Jézus:

– Térüli, Péter, távozz vissza.

Szemed fordítsd sebemre,
elméd kínszenvedésemre:

meg kell légyen, nincs másképpen,
osztozhassunk dicsőségben. –

Péter, szegény, hajt szép szóra,
mégis mintha lógna orra.

S bátor nem írták szalagra,
fakad szája ily szavakra:

– Ámen, Uram!... S visszáld jóra:
menyünk esmég Csíksomlyóra,

mü kedves laktunk-földünkre,
ott századolván kedvünkre,

ferences fő monostorban,
más szentekvei egy-csokorban,

oltárról kik ékeskednek
búcsújáró székelyeknek.

S majdan reánk ha únnának:
Pesten szállással kénálnak:

még dícsérendőbb templomban,
vaj – mondjam-é? – muzeomban.

Állunk ott es egymás mellett,
új s új népek megüsmernek:

ingem így, barátkámzsában,
téged piros ángliában.

Kezed-lábad keskenyellik,
hosszallani nem restellik,

ki-ki méges igenelli:
jártod-kőltöd fejedelmi.

Mások mind csak reám néznek,
vélném, bizony megigéznek.

Szólongatnak es immáron:
Quo vadis, Tamási Áron?...

1972

Mária és Erzsébet

M. S. mester Selmecbányai oltárának szárnyképére (1506)

Erzsébet asszony láttatik e képen,
repdes a magzat, dagadó méhében,
mikoron hozzá maga-személyében
Mária mégyen.

Mária, szép szűz, virágok virága,
piros köntösbe, vont-arany ruhába,
öltözék, ékes komolyságba,
mennyei mátka.

Zsong még fülében szava Gábrielnek;
benne is, tudja, megfogant a Gyermek.
Közli nénjével, ihol, a Kegyelmet:
csók kezet illet.

Mennyi méltóság, lebegő kecsesség!
Két hölgy köszönthet egymásra szerencsét.
Fehéren burkol fejet patyolatvég,
sőt repes is még.

Körül tavasznak mindenek örülnek,
fű-fa zöld, kéklőn hegyek ünnepelnek, –
kedvre vad kőszál, varasodva, gerjed:
jöjjön a Gyermek!

Gót arany villog sima-boldog égen,
béke víz tükrén, vártornyok kövében,
szerte-kószáló halandók szivében,
mint soha még nem.

Hát a plánták mily vetekedve ontják,
hódolatként, a reneszánszi pompát!
Kék irisz büszkén bodorítja kontyát, –
söprik a szoknyák.

Les rajongón a kegyes asszonyokra
bíbor orcákkal bazsarózsa bokra;

karcsú tő epren szirom-csillagocska –

mind mosolyog ma.

Jaj pedig, mit nem mutogat még tábla!
Gyermekből Férfi – kínba megy, halálba!
Irtózz, keresztyén! – ama szent dámákra

sandítva bárha.

Ujjong, zsolozmáz gazdag Selmec-Bánya,
pór, pap, mészáros a keresztet hányja.
Áll a szép oltár! – a Céhnek sem bánja

bő adománya.

Köss batyut, piktor! Nézz új hazát, házat!
Munkát és márkát – jó az Isten – más ad!
Láthatják: M. S. – majd: 1506...

Virrad a Század.

1972. szeptember 7–8.

Hóolvadás

Szinyei Merse Pál festményére
(1884, majd 1895)

Sem kinn, sem benn, nem kelt el a Majális, –
beleunt lassan a játszmába Pál is.
Minek a kép? Hogy műítész lerántsa?
bérmálja „delirium koloránsra“?
Maradt a birtok, tót falucska, Jernye...
Nap napra gyűlt, mint romra könnyű pernye,
majd hónapokká, évekké dagadva,
sejlik, vagy sem: mi lappang lenn, alatta.
Asszony sóhajtja hamva-bája vesztét,
lila ruháját molyok már kikezdték.
Dinnyeg-dünnyög, pohosodik a gazda,

verődik állán ezüstös borosta.
Jószágot ad-vesz, kalkulál: mi-hogy kel?
bontat-javíttat, szót vált béresekkel.
Vagy kocsikázgat, itt-ott eltarokkoz,
rándul Szinyére, Merse-rokonokhoz.
Ugratják gyakran: Pali vagy! egy frászt Pál!
még pepecselgetsz? jobb volna: vadásznál! –
Pedig ecsetjét rég a sutba dobta,
nem pingál többé... legfeljebb, ha lopva.
Seb, gúnyos emlék: vásznon harsogó zöld...
Eh, gazda ő! Mi fontosabb? A jó föld!
Frivol színekkel ugyan mit akarna?
egy izgatja: a szántásé, a barna.
A télvégi, a porhanyón parázsló,
fehér lárváját csak alig lerázó.
Megbabonázza egy kanyargó árok,
mélyén melynek a hólé elszivárog.
Dús bársony-barnát hó tarkázza gyéren:
néhány szakadt csík, ferdén és fehéren.

Elő az állványt! Föl a horizontot!
Vonal, vízszintes, mégcsak meg sem bontott.
Kevés ég, sok föld, aztán szinte semmi,
hacsak... De azt is bajos észrevenni:
a szurdokban dög foszlik, rajta varjak,
ülnek tavaszi, rusnya lakodalmat. –

No, megvolna... Pál úr csak nézi, nézi:

Mi ez? Kudarcát újabbal tetézi?

A kép is döglött! – Bosszús, félretolja...

Lomb zsendül, lomb hull, jön-megy fecske, gólya,

és évről évre vetés, takarítás,

vármegyén bankett, hasonló egyéb más.

Aztán... Hogy? Mindegy! lobbot vet a kedve:

fest újra! fest!... és előszedegetve

újból a néhány, megtorpant kísérlet...

A „döglött“ szintén... Talán most megéled! –

Igen, az éggel van baj itt, az éggel!
Ide játékos, nyíló, gyenge kék kell!

Felhőcskék rája, borongók-derengők,

szopránt és altot váltakozva zengők.
És fölfelel, harmóniába fonja
mindezt a szántás basszus-baritonja. –

Így kezdtek sorra gyúlni, égni, élni
Szinyei Merse Pál úr Őszikéi.

1972. szeptember 23.