Húsz
évünk üde bája
Moldvai-Nagy
Enikő: Gyertyapuszi – Fülöp Lóránt: Nem. Rekline Stúdió és Bethlen
Alapítvány, Gyomaendrőd, 1997.
Az egyetlen közös vonás
a borítón és a grafikákon kívül a hozzáállás. Az ifjonti hév. Meg az, hogy
mindkettőjük fő témája a szerelem, a kiüresedett világ és a
művészsors. Mindez roppant tragikusan felfogva és megörökítve. Igaz, ezt a
tragikumot némileg álcázhatja cinizmus és sztoicizmus, de valahogy mindegyik
mögött ott bújkál egy nagy adag pátosz. A szerzők tragikusan komolyan
veszik saját verseiket, világfájdalmukat, a környező világ úgynevezett
sivárságát és saját magukat. Főleg az utóbbit. Létélmény hernyókkal.
Vegyük sorjában.
Két különböző alkotó, két különböző íróegyéniség és két
különböző korpusz. Közös kötet és érintkező gondolatkör ellenére is
kénytelen vagyok külön tárgyalni őket.
A Gyertyapuszi
Moldvai-Nagy Enikő módra csapda. A „kötetcím“ ugyanis éppúgy
lehetne a külső borítón szereplő Gyertyapuszi, mint
az első oldalon megjelenő Tizenhat senki. Tehát
nem elég, hogy egy könyvön belül két kötet, az egyiknek ráadásul két címe is
van. A jámbor olvasó azonban, aki kétségbeesetten keresi a két cím közötti
kapcsolatot, nem találja. A Tizenhat senki alaptémájaként kinevezhető,
mondjuk, az elmúlás. („Tizenhat karácsony gyertyái égnek... mind
hűtlenebbül búcsúzol az évektől/ bár az idő nem tartós/ és
senkinek sincs sok ideje élni“). Ez kétségkívül alapigazság, még akkor is, ha
automatikusan a tartós elemet konnotáljuk, de amúgy semmi sem motiválja, hogy
kötet vagy akár cikluscímnek kinevezzék. Tényleg, lehetséges, hogy a
kettős címre az lenne a magyarázat, hogy az eredeti cím a Gyertyapuszi, a
Tizenhat senki meg a kötet egészét kitöltő makrociklusnak volna a címe? De
hagyjuk a hajmeresztő kombinációkat. És ne foglalkozzunk az „évektől
mind hűtlenebbül búcsúzás“ mélyenszántó filozófiai gondolatával sem. És
különben is a Gyertyapuszi egzotikusabb hangzású. Különlegesebb, mint a
Tizenhat senki. S nem más, mint a semmibe
csúszás pillanata, a meditáció „ahol az öngyilkosság kizárt / és nem
szabad pofonokat osztogatni“. Ki tudja?
És a versek?
Moldvai-Nagy Enikő verseiről nem mondható el egyértelműen, hogy
rosszak, csak az, hogy nem jók. Még nem. Még nem tudja, hogyan lehet egy
gondolatot vagy egy verssort igazi verssé formázni. És még nem tudja a verseit
egy igazán jó kötetté rendezni. Még nem látja az arányokat, a határokat és a
határtalanságot, és még nem tudja megteremteni a hangulati, gondolati formai
egyensúlyt pár soros verseiben. Pedig szeretné. És még nem tud szabadulni
csattanó- és ellenpontkényszerétől, melyekkel általában lelövi a verset.
Mert ezt: „arca egyszerre csak felderült / mellette állt egy barna szemű
árnyék /őszikabátban / eleinte furcsának tűnt / hogy ajkán különös
mosoly vonaglik /.../ aztán szörnyethal az állomáson / beleszédül a mélybarna
szemekbe“ (Metamorfózis). A mélyről mélyebbre rántás művészete.
Gondolom, a csattanó lenne a lényeg, ahol összesűrűsödik a
mondanivaló (mert itt mindig van valami, amiről beszélni kell, amit fel
kell tárni). De kellemetlen következményei vannak.
A vágyak és
lehetőségek, a szándék és megvalósítás módja közötti ellentét. Mint itt:
„meglátogatta a temetőket / kitette a napra száradni könnyes szemeit /
árverésre bocsátotta a gondolatait / és sírt ásott, belefeküdt, meghalt /...
másnap ágyba vitték neki a reggelit / a diliházba.“
Hát igen.
Kétségkívül tud élni a tördelés lehetőségeivel, s így a diliházban
rejlő dráma feszültségét csak fokozza az a tény, hogy mindez átcsúszik az
utolsó sorba, s mintegy felkiáltójelként lezárja a vers gondolati ívét.
Ív,
mert nála minden vers elindul valahonnan, íródik, íródik, aztán hirtelen
lecsapódik. Becsapódik a bomba. Az olvasó pedig érezze, hogy márpedig itt
alapigazságok mondattak ki. Az életről, létről, egyéni problémákról.
Lásd Korunk: „rágógumimosoly / megolvadt / álarcodra / pukkasztva“. Tragikus.
Akárcsak a dilemma mint olyan: „verset írok ahelyett, hogy fogyókúráznék /
ahelyett, hogy megtanulnék angolul / ahelyett, hogy levelet írnék a kedvesemnek
/ vagy mittudoménmihelyett / nem is fontos / úgy is identitászavarban szenvedek
/ vagy legalábbis ez a rögeszmém / a vesszőparipám / a XX. század
dilemmája.“ Feltevődhet a kérdés, mi a XX. század
dilemmája: az, hogy a hölgyek verset írnak, ahelyett hogy elmosogatnának, vagy
az, hogy identitászavarban szenvednek.
A húszévesek
dilemmái. Annyira komolyan veszik saját magukat, identitászavarukat és a versírást.
A hangnem, a hozzáállás, a világmegváltó és világlehordó igény, mely
akarva-akaratlan ott rejtőzik a tragikus felsorolások mögött, és a világ
rossz-csúf-borzalmas, egyszóval TRAGIKUS A LÉT De ott van a vers.
A hiány versei.
Attól függően, mi hiányzik belőlük, ez egyaránt lehet pozitívum vagy
negatívum. Pozitívum, amikor sikerül megragadnia valamit, anélkül, hogy azt
bőségesen részletezné. Amikor csak sejtet, de nem láttat. Amikor megáll a
kimondás előtt és rákényszerít, hogy mi is keresgéljünk. Így lehet
izgalmas ez a versike, miszerint „a megrekedt tévémagányban / csókra nyújtod /
nyers keserű almaarcod“. Kérdezzünk: Miért, milyen, hogyan? Olyan,
amilyen. Legalább nem szentencia. A hiány hasznos volta.
A hiány azonban
kellemetlen lehet, ha olyasmiről van szó, mint a tapasztalat, a szelekció,
a várakozás képessége stb.
Fülöp Lóránt
költészete és versei mások. Jóllehet bennük is megvan a költői öntudat,
ő is ugyanolyan tragikusan komolyan veszi a versírást, a lét tragikumát és
ürességét. Hogy előszavát idézzem: „Verseimnek lényege a
lét(bizonytalanság). Számomra a pillanat jelenti a létet, a létezés a
pillanatot. De még mindig marad egy kérdés – miért?“
Ez már
ontológiai probléma. Carpe diem. S ha már a pillanatnál tartunk „azok kellenek
nekünk! / Azok az éjszakák, melyek / a régen várt pillanat felé / sodornak
vissza.“ Így kiemelve: Fénytörésben. Ha az olvasó
hülye, akkor csakis a kiemelés révén válik nyilvánvalóvá számára, hogy a lényeg
itt a visszáján van. Azt viszont, hogyan lehet egy régen várt pillanat felé
visszasodródni, már csak fénytörésben lehet megtapasztalni. Vagy
időutazással.
A kötetrészen
érződik a tudatos szerkesztés igénye, verseit egyfajta tematikus rend
szerint csoportosítja ciklusokba. A Fénytörésben tartalmazza
az ún. „gondolati líra“ termékeit, a Hangulatokban létkérdéseket
feszeget (élet, halál stb.), a Nyugalmamnak a
szerelmes verseket, a Nem pedig „naplószerű
gondolatokat egy hétre“, amiről nehezen lehet eldönteni, mik is.
Érdemes
megvizsgálni a címeket. Zárójelben. A cím nem fontos, vagy így sokkal
dekoratívabb? Szóval (gondolat I), (gondolat II) – ritkaságuk miatt,
gondolom, számozni kell őket, (halál), (művészsors),
(valóság), (evolúció), (nem), (élet), (vagyok). Nem rossz címek –
az olvasó legalább tudja, mire számíthat. Komoly dolgokra. Választ keresnének
az eredendő lét(bizonytalanság)ra a komoly problémák feszegetésével?
Identitáskeresés
és helykeresés. És az üresség élménye: „ráfűztem magam a rózsafüzér /
egyetlen szemének fényére / azóta / imádok / de a fény estére meghal
eltűnik / ahogy lefekszem / valahogy nincs álom“ (gondolat).
Fény, sötétség,
álom, álomtalanság, ősz, tenger, tűz, zöld, szivárvány – mint roppant
eredeti metaforák és szimbólumok.
Es egyszerűen
felülmúlhatatlan, amikor a művészsorsot veszi nagyító alá: „felkapaszkodni
a fára / letépni a legfelső levelet / lehozni és egy földi / hernyónak
adni.“ Lássuk csak a legfelső levelet. Apránként. Hernyómódra.
A Fénytörésben létélmény, létigény vagy delirium tremens. „Mély
nyomokat szeretnék
hasítani a fákba / virágokba / beléd.“ Ugyancsak ide tartozik az alagútbeli fénykeresés, az, hogy a „fény este meghal“, vagy
az, hogy „Fölsír a zöld, mert / tűzveszélyből sodródik a tenger
felé“. Nincsen semmi új a nap alatt. Fényről, árnyékról, sötétségről,
álomról lehet, hogy még elmondható valami új, de itt közhelymotívummá
laposodott formájukkal találkozunk. Igaz, az olvasó legalább rögtön tudja, hogy
ha fény, akkor érték, ha az este meghal, akkor pusztulnak az értékek, és ha
valaki szivárványt facsar ki a tenyeréből,
az minden bizonnyal értékteremtés. Ilyen egyszerű. Az újramondás és
a találkozás öröme. Az ismert dolgok kényelmes volta. Unalom.
Íme a művészsors velejárói. Van, amikor közeledik ahhoz, hogy
egyénien ragadja meg
az agyonírt témát, de legtöbbször elakad. Ha jó a verskezdet, ellaposodik a
befejezés, vagy fordítva.
A Hangulatok
ciklus már a Nők Lapja Szomorkák című
rovatára emlékeztet szentenciaszerűen megfogalmazott
magasröptű gondolataival. „A fű sem zöldül/ a vérengző
árnyékban“ (gondolat II). Túl fennkölt cím
eme alapigazság leszögezéséhez. Vagy „gyermekkoromban mindenki nyelvét/ akartam
érteni, ma csak az enyémet értem/ ez lenne a változás?“ (önzés?). Itt
a baj a két kérdőjellel van.
Nem elég, hogy a cím zárójelben van, s így azzal, hogy felhívja rá a
figyelmünket, eleve
kivonja a forgalomból, még meg is kérdőjelezi állítását. Tehát vegyük
rögtön észre, hogy nem, nem önzésről van szó. És az a patetikus „Ez lenne
a változás?“ Hiába álcázzák cinikusnak, sztoikusnak, miegymásnak, ez az, ami.
Ismétlem. Az olvasó nem hülye. Nem kell minden kérdést feltenni helyette, nem
kell a figyelmét minduntalan felhívni különféle írásjelekkel.
Nem. Dackorszak.
Mi nem és mért nem? Hogyan értendő az a bizonyos nem. Ha a kontextus
felől vizsgáljuk, akkor mintha megkérdőjelezné az egész ciklust.
Bárcsak. A naplószerű gondolatok egy hétre ugyanis
nyugodt lélekkel megkérdőjelezendők. Ne keressünk összefüggést! Nem
keresünk. A vers az vers. A fa legfelső levele. „Tavasz van és havazott /
tavaszi havazásból bújt elő a rügy de megunta és / elment.“ Mint a
bizonyos isteni szikra. Hiába, ilyen a zélet. A földi hernyók az efféle
szárnyalást úgysem érthetik. Ezt sem „csend / csend de én üvöltök / ez nem
excentrikusság / hisz ez úgy hangzik / mint az ablakkeretben az / oroszlán bömbölése“,
„ez valami más“. „Földi hernyók méltán érdeklődhetnek, hogy mi. Végre egy nyitott kérdés. Hogy is van ez? Csend és
üvölt. És mi az, ami úgy hangzik, mint az állatkertben az „oroszlán“
bömbölése? Ki az, aki üvölt: a csend, az excentrikusság vagy a lírai én?
Esetleg a dilettantizmus?
És ami a nemet illeti „nem / nem leszek gyerek / nem leszek csemete /
nem leszek makart
csokor / nem leszek álomlepel / leszek cethal / – bekaplak“. Metamorfózis
húsevő módra. Ragadozóideológia. Reszkessetek, hernyók.
Kazinczy jut
eszembe „Tűzre felét...“ egészen az olimposzi karig. Várni kellett volna
még. Válogatni. Hogy tényleg megtalálják önmagukat, a pillanatot és a verset.
Hogy elkerülhessék a földi hernyók csámcsogását a fa levelén, ami ugyan nem a
legmagasabb, de még nőhet, feljebb kerülhet. Várni, hogy ne legyenek
annyira sebezhetők.
A hernyók kíváncsiak a legfelső levelekre. És van
türelmük várni.
BARTHA-BALOG EMESE