Veress Dániel

Folytatás előző számunkból.

Műhelyforgácsok az életében és holtában egyaránt kellemetlen Wesselényi Miklósról

Csíkszentweimari kőtáblák

1974-ben, A Hét december 13. számában, „karácsonyi ajándékként“ szokatlanul durva kritikai megvesszőzésben részesültem. Váratlanul ért. A fővárosi hetilappal – Horváth Andorral tartott biztató kapcsolattartás eredményeként –, külső munkatársiviszonyom zavartalan és kiegyensúlyozott volt. A hetvenes évek első felében, ablaknyitás szándékával, világirodalmi tárgyú esszéket és portrétanulmányokat közöltem, ellenhatásként a szellemi égalj elkomorulására, de személyes dacból is, cáfolatként a székely regionalizmus – irodalomtörténetben is rám olvasott – vádjára. Témáim: Proust, Hemingway, Goethe, Stendhal, Joyce (1971–1974) híven jelzik a klasszikus és kortárs szellemi vonulatot és skálát. Gáll Ernő, többszörös főszerkesztőm, professzorom, ősrégi atyai barátom és vitatársam, ezeket a vállalkozásokat – a Franz Kafka-tanulmányomtól számítva (1963!) –, utólagos írásos számvetésében mindmáig pozitív vállalkozásként, s a szűk honiság kiegyensúlyozójaként értékeli. Jelzett írásoknak, keletkezésük idején, feltétlenül „volt értelmük“: réstörést jelentettek az ideológiai „berlini falon“.

Említett kritika címe után szerény szándékú írásműnek tűnt: Jegyzet a történelmi drámáról és kötelességéről. Szerzője: Szávai Géza.

Határozottan és egyértelműen pontosítva le kell szögeznem, hogy nékem a bírálóval, akivel emlékezetem szerint életemben egyetlenegyszer egy csíkdánfalvi íróolvasó találkozón futottam össze, mindössze néhány szót ha váltva, soha, semmilyen osztanivalóm nem volt. Életrajzi adatait ma is az irodalmi lexikonból olvasom ki. Két munkáját, egy Méliusz Józsefről szóló kismonográfiát (Helyzettudat és irodalom, 1980.) és „napi kritikákat“ begyűjtő összeállítását (Szinopszis, 1981.) a kötelezőnek tekintett szakmai érdeklődéssel lapozgattam, hol elfogadva, hol elutasítva vélekedéseit, hiszen minden „madár úgy énekel, ahogy a csőre áll“, s a kritika műfajában is érvényes a pluralizmus. A kritikusról utólag olvastam, hogy családi-személyes okokból Magyarországon telepedett le, sikeres szépíró és eredményes könyvkiadó. Hogy sikerült megkapaszkodnia s pályája dicséretesen, sikeresen és hasznosan alakult – ennek örülnünk kell..

Viszont 1974 kora telén, Romániában, bírálata megjelenésének egyáltalán nem örültem. Kaptam én pályám során bírálatot eleget, magam is írtam nem keveset, sebeket osztva, sebeket kapva, de itt valami másról volt szó, ami inkább elszomorított mint felháborított. A jelek szerint nem keveseket. Kiváltképpen Sütő Andrást, aki szokatlanul kemény és gunyoros vitacikkben replikázott, ha úgy tetszik, vett védelmébe.

Sütő András írása, a Csíkszentweimari kőtáblák ugyancsak A Hétben jelent meg 1975 legelején. Miután Szávai Géza a maga írását valamint Sütő vitacikkére adott válaszát besorolta hat esztendővel később megjelent kritikakötetébe, ezzel vállalván a korábban írottakat helyesbítések nélkül, teljes terjedelmében közölnöm kell Sütő írását. Egyrészt mert nem elhanyagolandó kordokumentum, másrészt mert tükre szerzője korán felébredt nemzetiségi-közügyi érzékenységének és politikai tisztánlátásának.

Birtokomban van a kézirat – a szerző által nékem ajándékozott – másolata, melyből a lapszerkesztő néhány indulatosan személyesnek vélt mondatot kihúzott, azonban nem hiszem, hogy erkölcsös dolog lenne ezt a teljes variánsot közölni, és eltérni a lapban megjelent nyomtatott szövegtől, melyből a vita tárgya, tartalma, célvétele, irálya, valamint Szávai verdiktje egyaránt kiolvasható. Saját akkori reflexióimat a Sütő-szöveg után fogom összefoglalni.

„Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességéről“ olvasom A Hétben Szávai Géza ígéretes elmélkedéseit Veress Dániel legújabb drámakötetéről. Harcos nekifutamodás. Mivel is kezdené – ítészként – pályáját az ember, ha nem azzal, hogy ő majd rendet teremt az irodalmi grundon, eltanácsolván az oda nem valókat. És mivel viszi véghez mindezt, ha már oly kedvezőek a lehetőségek, hogy véghez is viheti? Nyilván jegyzeteléssel – cikkelyes lábjegyzetrúgással. Különösebb munka nem szükségeltetik hozzá; a negyedszázados irodalmi munkásságban vétkes áldozatnak még csak a nevét sem kell tisztességesen megfigyelnie. Négy önálló kötet és tucatnyi előszavazott szövegválogatás jelzi ugyan, hogy a szóban forgó Dánielt Veressnek hívják, nem pedig Veresnek – következetesen –, mint a megboldogult Péter bácsit, de hát ez potomság. Fő a gyors és látványos akció, az ifjonti frissesség a tíz-parancsolatilag öt cikkelyben sűrített azonnali vélekedéssel, vagyis kerek négy esztendő után, hogy a Báthory-drámát 1970 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön bemutatták, és kerek egy évre rá, hogy a bírálat alá vonszolt kötet megjelent. Mi lehet az oka e kései fölocsúdásnak, e hosszadalmas mózesi tárgyalásnak fönt a hegyen az Esztétika Istenével, a kőtáblák elkészültéig? Okát kutatni most nem érdemes, a fontos ugyanis a bálványimádók szétugrasztása, valamint az aranyborjú feldöntése és összetörése – nyilván egy igazabb hitvallás nevében. Az efféle vállalkozás ellen kifogást emelni nem lehet. Hogy Szávai miként ítéli meg esztétikai érték dolgában Veress drámáit: egyéni joga, bár sommás indulatait nézve: nem biztos, hogy egyelőre kötelessége is. Ebbe most nem kívánok beleszólni. Ellenvélekedésre csupán Szávainak bizonyos „dilemmája“ késztet s a mód, ahogyan határozottan idillikus demagógiával – és tényhamisítással – e dilemmáját végül elcsitítja.

Mert: ha már oly rettentő kényes az ízlése, ha esztétikai csápjai oly kifinomultak, ha irodalomféltésében oly kétségbeesetten radikális, hogy Veress „történelmi leckéinek“ sok tízezres nézőseregét inkább a pokolba küldené, mintsem a sepsiszentgyörgyi színházba – ó, művészetellenes, pedagógiával fertőző Thália! mily rettentő, ha pedagógus lázad föl a pedagógia ellen! –, akkor éteri esztétikumában miért hagyja magát vészes dilemmákba sodortatni? Íme az elcsábított kritikus panasza: „Veres Dániel drámái például felszaggatják gondolataim, érzéseim zsilipjeit, mint az igazán nagy művek, pedig tudom, hogy nem azok: téma és művészet közti választás dilemmájába kerülök, mert a kettő itt szétvált.“ Az ember ezt sajnálattal veszi tudomásul, mint oly sok más esetben, amikor joggal sóhajtunk föl: micsoda drámai lehetőség egy Gábor Áron, vagy Mihai Viteazul, egy Kis Miklós, vagy Petru Rares! Mindahányan felszaggatták már a színpadon is gondolataink és érzéseink zsilipjeit, csak épp írói megformálásuknak százados maradandóságát nem igazolták. Őkelméék bizony sokan vannak, és ha együttesen vesszük számba őket, megállapítjuk, miszerint: a műfaj dolgában – úgy általában is – messze vagyunk még a virágkortól, de bizonyos, hogy Arany Jánossal szólva: a mai kisebbek a holnapi zseni fáklyája számára tartják ébren a tüzeket. Az esztétika szoknyáján folt nem esik, ha ezt tudomásul veszi. Nagy dilemmájában Szávai – mint kiderül – már-már megértette, hogy a mindenkori Kezdet – ha nem is ajnározásra – bátorításra szorul, de megijedvén azután önnön nagyszívűségétől, dilemmájából kikászálódva gyorsan leparancsolta Veress Dánielt a világot jelentő deszkákról. Eszébe sem jutott, hogy a már említett több tízezres főnyi nézősereg ugyancsak felszaggatott érzésekkel fogadta e színdarabokat, s mi valamennyien annak örültünk – sok évvel ezelőtt –, hogy egy RÉGEN VÁRT drámai műfaj hazai jelentkezésének lehetünk tanúi: olyan vállalkozásnak, amely történelmi önismeretünk dolgában társadalmi-nemzetiségi nyereségünk volt, s ez nem lehet közömbös a legfinnyásabb ítész számára sem. Nyugodtan beszélhetünk nyereségről, a jövőt szolgáló szellemi gyarapodásról, mert akik Veress „történelmi leckéit“ meghallgatták, az áhított katarzis nélkül is fölkészültebben járulnak majd eljövendő eszményi történelmi drámáink mondandója elé. Bizonyos, hogy sem a Mikes, sem az utána következő „illusztrációk“ kárt nem okoztak bennük, elfogulatlanság nélkül ezt senki sem állíthatja, hacsak – pillanatnyi dilemmájáért – el nem kapja a flagelláns indulat, mikor is önnön hátát összetévesztvén a Veressévei, ilyenformán vet véget a bizonytalankodásának: „S e jegyzet fel szeretné hívni a figyelmet: a művészetben miről bizton tudjuk, hogy nincs jövője, annak jelene sem szabadna, hogy legyen.“ Kiáltja el magát Szávai állítólagos tizenegyedikes falusi diákjának segedelmével nem nagyon igényes stílusban – „szabadna, hogy legyen“ – és azon a hangon, amelyet a normatív türelmetlenséggel együtt már-már elfelejtettünk. Még jó, hogy van ki figyelmeztessen a jelenlétére. S épp onnan, ahol a kizárólagosságot, a mars-ki-szellemet évekkel előbb ifjú tehetségeink – joggal! – a leginkább kárhoztatták. Ha volt idő – az ötvenes években –, amikor azt kellett kifogásolnunk, hogy a nemzetiségi irodalmak betegségi tüneteként a kritika boldog-boldogtalant hajlamos a klasszikusok megüresedett székébe ültetni, akkor most a másik véglet ellen kell szót emelnünk: ne faragjon senki sem Kocsisból, sem másból bunkót olyan szerző ellen, aki nem alkotott ugyan remekműveket, de – színpadi műveit alapos tanulmányokkal és monográfiákkal is kiegészítve – történelmi múltunk tömegeket érintő föltárásában úttörő munkát végzett és végez. Aki javító szándékkal és adott helyzetünk ismeretében ragad tollat az örök művészet védelmében, annak tudnia kellene, hogy a Wesselényi-lecke mai hallgatói és az „örök művészet“ holnapi hívei valamiképpen összetartoznak; s a maiakat pedig egy tál esztétikai lencséért nem fogjuk eladni a tájékozatlanságnak, bár Szávai úgy véli, hogy Mikóújfalu és Pürkerec népe nyakig lubickol a „történelmi újjáértékelés“ megváltó folyamatában. Nem tudhatjuk: honnan szedi az értesüléseit. Azt tanácsolnám: fogja vallatóra bármely unokahúgát vagy nagybácsiját, s menten elpárolog az idillikus megnyugovása. És talán azt is megérti majd, hogy mifajta szellemi szomjúság táplálja a „történelmi leckék“ iránti tömegérdeklődést. A nézők ostobasága tán? Avagy – ítészünk fogalmazásának szintjén szólva – az a tény, hogy a „témára való fogékonyság mellett“ nem maradtak hűek „művészetre való“ fogékonyságukhoz? Bizony, hűségesek maradtak, csakhogy ebben a történelmi témakörben a gondolataik és érzelmeik zsilipjét „felszaggató“ leckéket Sepsiszentgyörgyön és környékén – tisztességes fogalmak ezek, hiába gúnyolódik rajtuk némelykor az idült sznobéria – éppenséggel Veress Dánieltől kapták – a színházban. Láttam őket, munkások, parasztok és diákok voltak, nem érdemlik meg Szávai részéről a csíkszentweimari lefumigálást. (Ő ugyan a marosvásárhelyi nézőközönség hátán köszörüli a nyelvét, de ez a kérdés lényegét tekintve egyre megy.) A színészek sem üvöltöztek a provincia megszállottságában, s a magas esztétikában és hagyománymegvetésben még járatlan nézők sem fulladtak „hejehujahaj“-ba, még csak nem is „csűrdöngölőztek“ a nemzeti búbánat bódulatában, hanem azt mondták a figyelmükkel: íme, az újabb megszólalása egy hosszú ideig elnémult műfajnak. „Évfordulós csodálat-csikarás“ – elménckedik folytatólag Szávai, nyilván az elmúlt évek történelmi évfordulójára célozva, hiszen ha saját családi évfordulóiról lenne szó, azt jelezte volna. Kénytelenek vagyunk tehát tudomásul venni, hogy az AdyPetőfi-Bălcescu és megannyi évforduló nem egyéb „csodálat-csikarásnál“. Ám legyen, ha így tetszik az esztétikai dilemmákban szenvedő lelkeknek. Azt is átvészeljük, hogy ezek az alkalmak valóban nem hozták el számunkra az új Bánk bánt és Fáklyalángot, vagyis, hogy ünneplésünk Szávai bánata szerint, az irodalom kárára történt. Engedelemmel szólva: némi közöm van már az irodalomhoz, s éppen ezért nyugodt lélekkel megvallhatom, hogy Szávaival ellentétben, sem költészetünket, sem drámairodalmunkat nem féltem az évfordulók Szávai-látta „mellveregető“ kártevéseitől. Sokkal jobban féltem évfordulóinkat attól, ha netén elfeledkeznénk róluk. Múlt és jelen – példa, tanulság és kollektív önismeret – közös fedél alatt lakoznak, s formálják holnapi arculatunkat. Ezt Szávai sem tagadja, de a múltidézés kezdeti szakaszát befejezettnek nyilvánítva, a történelmi tudatformálásnak minden gondját – valóságos akadályait is egyben – képes a szélbe hajítani, csak megkaphassa cserébe a Veress Dániel fejét. A tényhamisítás árán is. Mert azt mondja: az illusztráló történelmi dráma – („az illusztráció (s) történelmi dráma“?) – ez idáig valamelyes elnézésre késztette őt, s ennek okairól félszájúlag vélekedve egyebek között azt állítja, miszerint a történelmet hajlamosak voltunk „letakarni“ (sic!), betakarni, szem elől téveszteni stb. Így tehát „arra a következtetésre jutunk, hogy a művészietlenséget a művészetben elnézni nagyon-nagyon ritkán – akkor sem eléggé! – indokolt!“ Előadattak tehát Veress drámái, mivel a föntebb említett okoknál fogva „nagyon-nagyon ritka“ helyzetben találtuk magunkat. De most már vége legyen a ritka helyzetnek! – parancsol Szávai a lábunk alá és a fejünk fölé új valóságot –, mert a nem eléggé indokolt elnézés valóságos okai megszűntek, Veress témái pedig bevonultak a „megfelelő“ tankönyvekbe, amelyek ilyenformán fölmentik őt az „illusztráló kötelessége“ alól. Az ember azt gondolná, hogy pedagógus-kritikusaink időnként a tankönyvekbe is belelapoznak. Veress Dániel témái nem vonultak – nem vonulhattak – be a tankönyvekbe, lévén, hogy azoknak egészen más a feladatuk. De ezen már nincs mit vitatkozni. Hanem csak annyit kell még hozzátennünk Szávai stílusában: az állításnak, miről bizton tudjuk, hogy nem igaz, annak megjelenni sem szabadna, hogy megengedtessék.“

Szávai Géza írása, bennem, számos – távolról sem személyemet érintő – kérdést vetett fel:

– Hol, melyik országban, milyen társadalmi-politikai közegben, szellemi világban él szerzője, hogy ennyire tájékozatlan mind a szellemi közállapotokat, mind a színházak munkáját illetően?

– Kortársunk és honfitársunk ő, hogy ennyire vak és süket a mélyülő politikai elvárások érzékelésében, tendenciáinak felismerésében? Nem tudja, hogy nemzeti múltunk elhallgatása, meghamisítása folyik, s így mindazt, ami az iskolai tantervekből hiányzik, kényszerű módon, lehetséges, hogy felemásan, a nagy közönséghatású színháznak „kell felvállalnia“ művészeten inneni vagy túli „házi feladatként“?

– Csakugyan annyira felesleges és haszontalan művelet akár párbeszédekbe szedni és színpadról kikiáltani saját történelmünket?

– Ekkora lenne a távolság az úgymond művészi érték és a nézők kritikai receptivitása között? A befogadó, a színpadi leckemondás és a játék-élményanyagcseréjében valóban ennyire igénytelen lenne?

A kérdés kuszaságának jelzéseként hadd utaljak egyetlen előzményre. 1972. március 6-án, Sepsiszentgyörgyön, az akkor játszott két színmű, a Wesselényi és a Csalóka szivárvány előadásait követően kerekasztal-beszélgetés zajlott le, melyen részt vett: Banner Zoltán, Dukász Anna, Ferenczy Csongor, K. Jakab Antal, Kiss Attila, Láng Gusztáv, Péterffy Lajos, Tompa Miklós, Veress Dániel és Völgyesi András. A sokfelé szétágazó felelősségteljes elemzésekben, mely Hagyomány-hagyományosság-jelenkor címmel az Utunk 1972/13. számában is megjelent, a Szávaiénál sokkal részletesebb, sokoldalúbb, pontosabb, eredményfelmérésében pozitívabb kép alakult ki a színházak munkájáról, lehetőségeiről, az előadások erényeiről és hibáiról, magáról a hagyományápolásról, s nem utolsósorban a közönségelvárásokról. A Szávainál jobb helyzetismerő kritikusok és színháziak – távolról sem egyértelműen pozitív! – vélekedését illendő lett volna figyelembe vennie, hiszen itt pragmatikus dologról volt – és sajnos van ma is! – szó. Ha vélünk itt naponta tapasztalná, tudná. Elméleteket gyártani ma is könnyebb, mint a mindennapokat élni. Negyven év tapasztalatai után újabb hét esztendővel vagyunk „gazdagabbak“.

Végezetül őszintén csodálkoztam azon, hogy a kritikus, a színmű, a Wesselényi-dráma felől közelítve, egy-két lényeges dolgot egyáltalán nem vett észre, hiszen ezt írja: „A Wesselényi első felvonása a maga egészében múlt századi társalgó modorban rekonstruálja az ítélethozás előtti perceket, majd azt, ahogyan az a főhős és környezete tudomására jut. A második: Gräfenbergbe érkezik Wesselényi barátja (Újfalvy) és szerelme (Marie). Hosszadalmas párbeszédben közlik, hogy a főhős megtörten és büntetve bár, de itt is dolgozott. Megtudja, hogy Marie is elhagyja. Végül megtalálja Ninában élettársát. Harmadik felvonás: Zsibó – családi környezet: Széchenyi, Stocklassa, negyvennyolcas forradalom – a «másik környezet», mely a megvakult emberben a soha nem szunnyadt tenniakarást felfokozza. Függöny.“

Ennyit, csakugyan csak ennyit látott meg a szövegben, kollízióban felmerült kérdések lényegét illetően? Újraolvasva, másolva ma is megdöbbent, s gyorsan előkeresek egy másik írást, Vekerdi László elemző tanulmányát. (Tiszatáj, 7/1974.) Mintha „ugyanazt“ írná – és mégis...

„A Wesselényi-drámát, első pillanatra legalábbis, könnyebben teszi le az ember (mint a Báthory-drámát, V.D.) a «kész» érzésével. Igaz, a jól ismert történelmi táj, a Széchenyi–Wesselényi barátság gyakran megírt konvergenciái és divergenciái, a reformkor egész klasszicista egyszerűségű (vagy klasszicistává egyszerűsített?) társadalmi képe kész bennünk, hogy úgyszólván minden sorra rezonáljon. Hiszen ez a kor a magyar történelem egyetlen igazán közismert fázisa; szinte a magyar történelem köztudati paradigmája: az a jellegzetesnek tartott része, amit annyiszor helyettesítünk – még tudományos vizsgálatokban is – könnyelműen az egész helyébe. Épp ez a közismertség nehezíti meg azonban – majdnem a lehetetlenségig – a drámaíró munkáját, ha olyan igénnyel nyúl a történelemhez, mint Veress Dániel. Itt aztán nincs vérbő reneszánsz sztori, ami az egyébre kevéssé fogékony nézőt is elszórakoztathatja: itt a történet ismert és – legalábbis a közhit szerint – egysíkú, s óhatatlanul az interpretáció kerül előtérbe. Épp az interpretáció azonban az esszéíró természetes közege. A Wesselényi-drámában ez az újság. Nem is annyira a főhős alakjában; e tekintetben Veress Dániel – jó érzékkel koncentrálva – követi Trócsányi Zsolt «Wesselényi-perújrafölvételét». Teremt ellenben Veress a Wesselényit letartóztató, majd őrző császári katonatiszt, Stocklassa alakjában egy olyan szerepet, ami hirtelen új szempontból mutatja be a kort. Stocklassa a hatalom hű és tisztességes szolgája, kiben Wesselényi eszmevilága gyújtja föl a szolgált ügy iránti kételyt, amit azután az események negyvennyolcas rohanása megoldhatatlan konfliktussá fokoz. És nem csupán Stocklassa személyi konfliktusává. Mert az ő sorsából az derül ki, hogy a haladástól remegő s hanyatlásában brutális erőszakkal próbálkozó Birodalmat épp azok a hívei hagyják szükségképpen el, akik tisztességükkel és tehetségükkel tán egyedül segíthetnének rajta. Veress Wesselényije nemcsak Stocklassát, a nézőt is elgondolkoztatja «egy hevenyészett leckében azon, hogy a történelmi sors, az utak, a véletlen és a következmények gyakran mennyire nem találkoznak». A néző – mert még az olvasó is önkéntelenül «színre lépteti», gondolatban színészekre «osztja ki» a szerepet – a Stocklassa-sors tükrében pillantja meg hirtelen Wesselényi igazát.“

Szívesen idéznék még Vekerdi László okos, bölcs, lényegre tapintó tanulmányából, annyi megszívlelendő gondolat van benne. Észreveszi, hogy a színműszerző az esszéíróval találkozik a közösségi „felelősségvállalás állandójában“, s izgalommal követi a műfaji küzdelmet a történelmi realitás és a ráció felől. Számomra Vekerdi–ésmásokkérdésérzékenymegjegyzéseiösztönzőekvoltak:nemmondtam le a színpadi „leckefelmondásról“, hanem megírtam a Kemény Zsigmond-drámát (Örvényben, 1978.), amelynek eszmei mondanivalóját Kántor Lajos – aki korábban alaposan megkaristolt a Mikes-színműért – egy széles sodrú, politikaivá éleződött dramaturgiai (?) vitában a tárgyilagos történelemábrázolás példájaként idézett a történelemhamisítókkal szemben. (Függőhíd, 1993.)

Az erdélyi fél- és közelmúltban, de jelen körülményei között is, veszélyesen kétéltűekké váltak az esztétikai és a didaktikus szándékot mereven szétválasztó, művészetegyoldalúsító törekvések. Hogy miként folyt a cinkelt játék a Hatalom nyomása alatt, megírtam a Bocskay drámám megfojtásáról szóló visszaemlékezésben (A hatalom hónaljmelege avagy egy Bocskay-dráma viszontagságai, Forrás, 1996/4.). Szávai Gézát, teljesen szándéktalanul, olyan irányba sodorta a történelem szeleibe egyoldalúsított esztétikai szemlélete – melytől nyilván kezdettől fogva távol állt. És természetesen joga volt olyan véleményt alkotni és megfogalmazni a Wesselényi-színműről, amilyent akart, mélységesen elítélőt is. Kritikustársai sem simogattak. K Jakab Antal nagyívű elemző tanulmányban (Az írott szobor. Utunk, 1972/17.), Szőcs István jegyzetben (Összkép, teljesítmény, közönség. Előre, 1972/7612.), Fábián Ernő elméleti kötésű értekezésben (Gräfenbergi éjszakák. Tiszatáj, 1972/1.) mondotta el véleményét. De sem ők, sem még néhányan, akik az előadásról írtak, nem parancsoltak le, nem tiltottak ki – szükségképpen hőseimmel együtt – a színpadról. A magyar pályatársak közül ez, akármennyire keserves is tanulságként, Szávai Géza érdeme marad. Hogy pusztán irodalomtörténeti-e, megítélés kérdése. De az alaptényen sem a Sütő András vitacikkére írt válasza, sem A Hét szerkesztőségének – Utóirat egy vitához címet viselő ötpontos – kompromisszumot mutató – jegyzete nem változtat. Kiebrudaltattam s nem a valóságos, az igazi, az azóta is következetes – miként kitűnik a továbbiakból – ellenség által. Ismétlem: Wesselényiért nagyon meg kellett küzdeni, szekértáborunkon kívül, de – sajnos – belül is.

„Parádés szövegek kellenek“

Az Igaz Szó 1971. évi decemberi számában, születése 175. évfordulójára, portrét közöltem Wesselényiről A drámahős címmel. Írásomban a hatalmas, nagyjában-egészében ismeretlennek tekinthető, csak kis részt nyomtatott, nagyobb részt kéziratos kiadatlan hagyatékának közkinccsé tételére is igyekeztem felhívni a figyelmet: „Van feladat bőven, és hogy a buzdítás ne csak témajelzés legyen, íme egy megvalósítható javaslat: szemelvényes válogatás Wesselényi műveinek legjavából a Téka-sorozatban.“

Az írás végére pöttyintett mondat személyes hátsó gondolat nélküli ügypártoló rögtönzés volt. Szívügyem volt a szerző, rokonszenveztem a sorozattal.

A visszajelzés teljesen váratlanul ért: „Kedves Veress Dani! Olvastam egyik cikked végén, hogy hajlandó volnál Wesselényi Miklósról egy TÉKA kötetet összeállítani. Beszéltem Csehi Gyulával, neki is tetszik a gondolat. Nekem régi kedvenc témám Wesselényi. Két tanulmányom is jelent meg róla a Hitelben. (Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi politikája, 1943., és Wesselényi Szózata, 1944.) Ismerem tehát a kérdés nehézségeit. (Kiemelések tőlem, V.D.) A Téka jobban szeret kis terjedelmű, de teljes műveket megjelentetni. Ebben az esetben viszont le kell mondanunk két fő munkáról. A Balítéletről nem megy amiatt, hogy a jobbágyfelszabadítást magyarosítással kötötte össze, a Szózat pedig félreérthető, bár alapjában véve nem oroszellenes. Viszont mind a kettőben találni lehet nagyon haladó részeket. Azonkívül ott van még Wesselényi naplója, amiből Kelemen Lajos közölt a húszas években részeket. Neked magyarázzam, hogy mi az, ami Wesselényiből időtálló?“

A levél – melyből idéztem – kelte 1972. február 15., köldője Mikó Imre. A „hajlandó volnál“ nyilván félrehallás: álmomban sem jutott eszembe, hogy bármilyen Wesselényi-kötetet szerkesszek, de könnyű Katót táncba vinni, ha már eleve rájár a lába, ráadásul fel is kérik.

Mikó Imrével való kapcsolatom korábbi. Mint a Megyei Tükör félnormás szerkesztője, többször írtam neki hivatalosan. Kéziratokat kértem és kaptam, ugyanis egy hagyományébresztő művelődéstörténeti arckép-sorozatot igyekeztünk állandósítani, melyben Bartos Endre Gábor Áronról, Holló Ernő Bod Péterről, Kovács Sándor Benkő Józsefről, alulírott Mikes Kelemenről, Orbán Balázsról, Apor Péterről írtunk. Mikó Imre kérésemre Bölöni Farkas Sándorról és Kriza Jánosról készített kisesszét.

A Dávid Gyulával konzultáló Domokos Gézával egyik bukaresti utamon, majd itthon jártában, Sepsiszentgyörgyön forgattuk meg a kötetke dolgát. Első szóra felkarolta a vállalkozást, s lévén a cselekvés híve, már március 22-én ezt írta nekem: „Megkaptam a Mikó Imrének küldött Wesselényi-szinopszis vázlatát. Várom Mikótól a szerződéskötési javaslatot és nyomban törvényesítjük múltkori megállapodásunkat. Fogjon hozzá, Veress uram, a kegyelmedtől megszokott szorgalommal és pontossággal.“

A felgyorsult, szaporodó levelezés alapján a kiadó már októberre szerkesztésre kész kéziratot várt. A kötetet 1973-ban szerette volna megjelentetni. Én időközben szaporán megírtam a tervet Trócsányi Zsoltnak. Két bő levélben– miközben patakzott belőle a Wesselényi magyarországi „elhallgatása“ feletti indulat –, jegyzetelte a javaslatokhoz fűződő észrevételeit, kifogásait, kiegészítéseit. Sűrű sorú, barokkos kézírású episztoláiból ömlött a jó tanács és biztatás. Ő, az általam breviáriumnak nevezett válogatásba nagyon keveset emelt volna ki a levelekből, a naplókból egyetlen sort sem: „Ide azonban most parádés szövegek kellenek – s kevésbé gondolatok, eszmék kialakulásának filologikus nyomonkövetése“ – írta Wesselényi rehabilitálásának konok szándékával. (1972. febr. 21.) Szempontjait, nagymonongráfiája ismeretében, pontosan megértettem. (Most, emlékezés közben, szándéktalanul az jutott eszembe, hogy századunk két igen rangos folyóiratában, a Nyugatban és a Magyar Csillagban Wesselényinek még a nevét sem írták le, de ha igen, írás tőle vagy róla soha meg nem jelent. A tűnődésre hajlamos töprenghet az okokon. A müncheni Új Látóhatár négy évtizedes anyagában is hiába keresem...)

Hogy a breviárium-tervet a félreértés, a véletlen vagy a jó szerencse változtatta meg – nem tudom megválaszolni. Domokos Géza egy telefonbeszélgetésünk során említette, hogy megjelent valamilyen Avram Iancuról szóló könyv, amely meghamisítja hősét. Ez a kiadvány felpaprikázta Gézát, s a breviáriumterv újragondolására késztette. Még a gondolatát is elutasította annak, hogy gondosan kiszemezett, csupa pozitív szöveget közöljünk, ilyetén időszerűsítve a zsibói bárót. Ne kövessük a történelemhamisításban mások gyalázatos példáját, ne hangoljuk rá a múltat a ma igazolására, mondotta. Wesselényit be kell mutatni, művét, példáját közkinccsé kell tenni, de hamis aktualizálások nélkül, a történelmileg maradandót emelve előtérbe, de ahol szükséges kritikailag. Lényegében a történelmi tárgyilagosságot követelte, amit egy breviáriumban nagyon nehéz, talán képtelenség is lett volna kialakítani, hiszen maga a műforma mást diktált: ódai összeállítást, parádés szövegeket.

Úgy emlékszem, hogy igazat adtam Gézának, egyébként is az ő kezében volt a kenyér is, a kés is. Hirtelen rögtönzésként dobtam be az ötletet: adjunk ki egy válogatást a Balítéletekből. Nyilván eszembe jutott Mikó Imre aggodalma, de a teljes könyvről – ráadásul megfelelő kritikai apparátussal – sző sem lehetett: az addigi első és egyetlen 1833-ban megjelent kiadás háromszázhuszonhárom oldal; szétfeszítette volna a Téka-szabvány terjedelmi kereteit. Jó, mondotta Géza, vegyünk hát ki szép nagy és önálló gondolati tömböket, a legfontosabbakat, a kihagyásokat majd jegyzetekben megmagyarázzuk, lássak neki a munkának.

A változásról rögvest értesítettem Mikó Imrét és Trócsányi Zsoltot. A kérdésről, kettőjükkel, legalább két tucatnyi levelet váltottam, hiszen az ilyesféle munkában nékem semmi korábbi tapasztalatom nem volt. Ráadásul, sajátosságait megőrizve, nyelvileg le kellett tisztítani a szöveget. Ebben a maiasításban heteken át fő segítőm feleségem volt: összeolvastuk az alapszöveget a nyelvileg, helyesírásilag nagyon érzékenyen, árnyaltan maiasított új változattal, melynek szabályait, a Wesselényi-szövegek vonatkozásában, semmilyen akadémiai előírás nem szabályozta, tehát analógiákra kellett támaszkodni.

Hadd jegyezzem meg, hogy nékem lektoraimmal, Dávid Gyulával, Varró Jánossal, András Jánossal, Kacsó Judittal, Bánlaki Viktorral, Petre Judittal, változó kiadóknál itthon és külhonban, nagy szerencsém volt. Egynémely lapszerkesztőkre ma is émelygő gyomorral gondolok, kiadói szerkesztőim közül egyetlenegyre sem. Munkatársak voltak és nem cenzorok, makacs és okoskodó mindentudók. Köztük is kiemelten kell megemlítenem Mikó Imrét, aki együttműködésünk zálogaként nagy művével, Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika című munkájával is megajándékozott. Meghatott, amikor a Balítéletekről ősszövegét szóról szóra összevetette az általam készített változattal, s megoldásaimat mind részben, mind egészben elfogadta. Ezúttal, legalábbis tudtommal, a cenzúrával sem akadt bajunk: egyetlen bővített magyarázó mondatot írattak bele a bő bevezető tanulmányba. Ez eszembe juttatja Schmidt György urat. Anno, mielőtt a hatóságok észbe kaptak volna, nyomásra átengedte a Balítéletekről kéziratát. Mikor a könyv megjelent, azonnal leváltották. A mi esetünkben ilyesféle nem történt, de mégis megesett egy és más.

Hangok és visszhangok

A Balítéletekről 1974 őszén jelent meg hatezerötszáz példányban. Rákövetkező évben kétezerötszázas utánnyomásban is: „sikerkönyv“ lett. Nyilvánvalóan nem a példányszám okán. Budapesti regényesített Mikes- és Wesselényi-életrajzaim harmincezren felüli példányai más olvasóréteg, elsősorban az ifjúság igényeire feleltek. A Balítéletekről egyálalán nem „olvasmányos“ mű, hanem magát nehezen olvastató társadalom- és politikatörténeti fejtegetés, keveseknek szóló „rétegolvasmány“.

A kiadványt a szakértők –Trócsányi (néhány apróka kifogással) – elfogadták. Imreh István írásának már címe is elárulja a vállalkozást minősítő tartalmat: Az igazabb Wesselényi. T. Erdélyi Ilona a pesti Helikon – Világirodalmi Figyelőben tételesen összegezett: „Veress Dániel egy szoborrá merevedett nagy embert szólaltatott meg, példát mutatva, miként lehet egy történeti-irodalomtörténeti adattá zsugorodott művet megfelelő válogatással és tálalással-körítéssel úgy kézbe adni, hogy az napjainkban elgondolkoztató és élvezhető olvasmánnyá váljon.“ (1978/3.)

Engem különösen két, a könyvről, illetve hőséről szóló írás mozgatott meg. Az egyik igencsak elgondolkodtatott, a másik is, de fel is háborított, s ismételten rádöbbentett, hogy milyen aknamező a Wesselényi-kérdés – múltban és jelenben egyaránt.

Bretter György az Utunkban – megfontolandó gondolatokat megpendítő –, a szokványos recenzióknál többszörösen bővebb fejtegetést szentelt a kiadványnak. A Cselekvés és magatartás című írása (1975/12.) új megközelítési szempontokat és következtetéseket villantott meg Wesselényivel kapcsolatban, az általam ismert jókora Wesselényi-irodalomban nóvumként jelentkezőket. „Wesselényi Miklós, akinek a lótenyésztésről írt munkácskája még csupán pedagógiai vénájáról tanúskodott, a Balítéletekről szóló értekezésében ritkán látható fordulatot hajtott végre: a helyzet kritikáján túl feltalálja az ideológia-kritika műfaját. (Kiemelések mind tőlem, V.D.) A helyzet kritikája volt ugyanis napirenden, de ebben a kritikában csak az urak beszéltek, s ha nevezetesen haladó urak voltak, akik átérezték a nép és a nemzet valódi problémáját, akkor beszédjük tele volt ugyan a változtatás kifejezéseivel, de ez a változtatás csak az emberibbre vonatkozott és nem az emberire. Az emberit azonosították a polgári társadalom viszonyaival, és szívvel-lélekkel, rendkívüli személyes bátorsággal harcoltak ezért a társadalomért.

Noha többnyire arisztokraták voltak: Wesselényi az volt, osztályukat heves, önmagukkal folytatott belső küzdelemben tagadták meg, és ideológiai érvük a nemzet felemelkedése volt. Távol állt tőlük Petőfi plebejus kételye, és távol állt tőlük minden kétely saját eszményeiket illetően is. Telített nemzedék, amely hisz a társadalmi cselekvés lehetőségében, és nem látva saját eszméit a valóságban, még nincs oka a kiábrándulásra. Nemzedék, amelynek nincs hatalma, de van fóruma: ők teremtik meg a nyilvánosságot, és ők a első szereplők is ezen a fórumon. (...) Wesselényit is az teszi nyílttá, hogy nincsenek hátsó gondolatai: pontosan azt mondja, amit mondani akar, nem taktikázik, nem rejt semmit a mondatok mögé, személyisége pontosan az, ami mondatainak szerkezete. Ha türelmetlen, vulkanikus, s még inkább, amikor dühöng, akkor mindig az ellenfélre gondol, ám türelmes és megértő, ha elvének társairól beszél, még akkor is, ha nézeteltérései vannak velük. (...) Wesselényi Miklós egyike volt azoknak, akik körül létrejött a kor haladó elméinek gyarkorlati és eszmei védőfala, hiszen ő volt a nagy reménység, aki mások helyett is el tudott mondani – kevesekkel együtt – minden lényegest. (...) A tulajdont nem tartja valamiféle „természeti“ adottságnak, hanem magatartásnak, amelyről lemondani, illetve amelyet a régi módon megőrizni pusztán belátás kérdése. Persze a feudálisok maguk is ideológiai érvekkel, történelmi érdemekre történő hivatkozással birtokolnak, és ez jó meggyőződésük. Amikor Wesselényi az ideológiát ideológiával, a magatartásformákat magatartásformákkal állítja szembe, akkor kritikája ideológiai gyakorlat, s noha látszat szerint a misztifikálódott tudattal szemben egy illuzórikus tudatot állít, már maga a szembeállítás is rombolja a feudális ideológiát.

Ha úgy tetszik, hát megtisztítja a terepet az átalakító gyakorlat számára, azok számára, akik a gazdasági-politikai életben végbeviszik a lehetőségek konkrét formájában adott átalakítást. És éppen ezért óvták tisztaságát a gyakorlat emberei: Wesselényi és mások eszményei tudatosították bennük, hogy milyen lehetne az új világ, ha nem a régiből jönne létre, s azt is, hogy milyen az a világ, amelyben élnek.

Kötelesség: ez a gyönyörű kantiánus parancs, a tapasztalat mint a tudás talaja – az angolok nagy vívmánya, az ésszerűség – a kartéziánus malom, az avitt dogmák őrlője, végül a célszerűség, a polgárember mindennapi életének rugója – ezek a kulcsszavak, amelyek körül kialakul a Wesselényi-féle mondat. (...) Vénája a felvilágosítóé – a szemeket kívánja tehát felnyitni. (...) A józan észre való hivatkozás ezért oly gyakori munkájában, s úgy tűnik, meg van győződve arról, ami Descartes-nak valamikor olyan természetesnek látszott; hogy a józan észből minden ember egyenlően részesedhet, tehát – most már Wesselényi szerint – a belítéletek eloszlanak, ha a józan észre apellálunk, felhívjuk a figyelmet egyes ítéletek – és magatartások – helytelen voltára. (...) Wesselényi nem az arany középút moralista prédikátora, hiszen bevallottan is értékek nevében beszél, s amit mond, az azért tanulságos, mert ezek az értékek mindmáig orientálják, irányítják cselekvésünket és magatartásunkat.

A kiadvány gondozója, Veress Dániel tehát fontos kulturális tettet hajtott végre, amikor a szöveget előásta a körülötte mélyülő homályból, s terjedelmes előszava alaposan ismerteti a művet, illetve azt a kort, amely ilyen művek írására késztette legjobbjait.“

Bretter György, s ezt nagyon könnyű írásából kimutatni, nyilvánvalóan aktualizál. Úgy ír a történelemről, hogy a jelenkoron a szeme, s általános érvényű – tehát időszerű – következtetéseket fogalmaz meg, de minden félrekacsintgató áthistorizálás, hamisítgatás nélkül, ami egy másik, engem némileg megdöbbentő írásról nem mondható el.

A vidéki elzártságnak, akkori információhiányos magánynak – számos hátránya mellett – voltak jó oldalai is. Én, 1990 végéig, Wesselényi-könyvem politikai ledorongolásáról szerencsére mit sem tudtam, magukat az alapszövegeket – Mátyus Évának köszönhetően – csak az idén ismertem meg. Ha megírásuk-megjelenésük idején tudok a dologról, számos álmatlan éjszakám lett volna, hiszen néhány korábbi ideológiai eretnekség vétkében elmarasztaltan, három ízben is hosszas közlési letiltással kellett „elhajlásaimért“ fizetnem. De térjünk a tárgyra.

1984 őszén, egy Valentin Dărăban nevű elvtárs, a zilahi Történelmi és Művészeti Múzeum évenkénti „tudományos ülésszakán“ egy értekezést olvasott fel Wesselényi Miklós – intre democraţie şi naţionalism címmel. Előadása nyomtatásban is megjelent az Acta Musei Porolissensis IX/1985. kiadványban. Fejtegetéseiben – ha azokat szakmailag túlértékelve így nevezhetjük? – alaposan elveri a port a „nacionalista, ál-liberális“ Wesselényin. Miután a nyulat bokrostól lövik, nem maradtak ki a golyószórásból jelenkori hazai értékelői, név szerint Csetri Elek, Hajós József és kiváltképpen alulírott sem, ugyanazokat a vádakat vonván fejükre. Dărăban huszonhárom könyvészeti hivatkozású lábjegyzetében egyetlen magyar forrásműre sem hivatkozik, sőt kimutathatóan a Balítéletekrőlt sem olvasta, de volt a könyvről s elemzőiről „véleménye“, mintegy a néhány évvel utóbbi Erdély története körüli „vita“ módszertanát előlegezve. Átnapipolitizált írása említést sem érdemelne, ha a szerző a Graiul Sălajului 1990. évi áprilisi számában (43-48.), előjegyzettel megfejelve, nem látta volna indokoltnak újraközölni, ezúttal „a történelem az élet tanítómestere“ valamint az „együtt kell élnünk barátságban“ szlogenek jegyében. Hát némileg furcsa formája ez a manapság „történelmi megbékélés“ címkézete alatt megbúvó „tudományos történelemszemléletnek“... Pedig egyáltalán nem megoldhatatlan feladat az erdélyi magyar reformkori nemesi liberalizmus eszmerendszerét – akár a nyelvi nacionalizmus vonatkozásában, ami Dărăban urat kiváltképpen zavarja –, a francia forradalomtól kezdve, európai összefüggésbe helyezve – levezetni. Igen ám, de akkor el kellene választani a jelenkori politikai aktualizálástól, holmi sanda taktikai megfontolásoktól. Szerzőnk az újraközlésben nem ezt az utat járta, hanem a múlt – mármint az „aranykorszak“ – eszmeiségét ébresztgette.

Kísérlete ezúttal nem maradt megválaszolatlanul. Hajós József a Graiul Sălajului 1990. július 13. számában, Scurt răspuns la un studiu despre Wesselényi Miklós címet viselő hatpontos kritikai glosszájában teszi helyére a dolgot, számomra megtisztelő nyomatékkal „megvédvén“ tanulmányaim megállapításainak történelmi hitelességét, tulajdonképpen az 1830-as évek legelején keletkezett Balítéletekrőlt, Wesselényit. Viszont egyre kevésbé hihetem, hogy a Wesselényi Miklós szellemi öröksége körüli utóvédharcok végleg elcsitultak, noha az európai és a magyar liberálisok gondolatrendszere, társadalmi programja – két évszázadra visszamenően, a maga változásaival! –, értékvilága, szellemi horizontja a szakirodalom által már alaposan tisztáztatott, de úgy tűnik, nem Dărăban úr és eszmetársai ismereteinek szintjén, előítéleteiknek béklyójában leledzvén mindahányan.

„Célunk tökéletesedésünk“

A Balítéletekről visszhangja, Trócsányitól Bretterig, Imreh Istvántól Vita Zsigmondig és Fábián Ernőig, engem a Wesselényivel való továbbfoglalkozásra serkentett. 1984. január 3-án egy javaslatot nyújtottam be a Kriterionnak, egy újabb Téka-kötet tervét, egy válogatásét Wesselényi naplóiból Január 9-én egy Javaslat-függeléket küldtem Domokos Gézának, az alapterv pontosítása és kiegészítéseként. Február 26-án egy baráti levélben görgettem tovább a tervezgetést: Célunk tökéletesedésünk pontos tartalmi összeállítása volt a javasolt kötetnek. A hat vaskos Wesselényi-iratgyűjtőmben lapozgatva, csak most látom, hogy milyen elképesztő méretű levelezés bonyolódott le köztem valamint azok között, akiktől filológiai, szakmai segítséget reméltem munkámhoz. A Wesselényi-naplóhagyaték számbavételéhez három – törekvéseimet felkaroló, könyvészettel támogató – barátomat illendő megemlítenem: Egyed Ákost Kolozsvárról, Jankovics Józsefet Budapestről, valamint Ilia Mihályt Szegedről. Segítségük – könyvek, fény- és fotómásolatok tömege – nélkül egyetlen lépést sem tudtam volna tenni Olt-melléki elszigeteltségemben. Annál kevésbé, hiszen az írások csempészáruként érkeztek külhonból, bonyolult, kanyargós utakon, s mélyen rádöbbentettek, hogy a „barátság“ fogalomnak milyen gazdag tartalma van: tulajdonképpen egy így-úgy megszállott ember rögeszméit szolgálták. A nyolcvanas évek második felében a Wesselényi-naplókkal keltem és feküdtem, illetve üldögéltem dideregve álmatlan, gyertyafényes éjszakákon, nem a stílszerűség, hanem az akkori villanyáramkorlátozás okán, s olvasgattam Miklós báró szép, kalligrafikus írásait, gondolati és esztétikai gyönyörrel. A pokoljárás évadán „jó társaságban“ voltam, erőt adóban, s nem akárkikkel: ezek az éjszakák tették elviselhetővé a nappalokat.

Wesselényi naplóinak olvasása az oszthatatlanság érzését keltette fel bennem. A kettősség, a többszörösség egységét: nincs egyfelől a Balítéletekről és a Szózat, megannyi újságcikk és politikai beszéd írója, másfelől a naplók, levelek szerzője. Mindet egy személy, ugyanaz a mentalitás képviselője, Wesselényi írta. Az ugyanúgy gondolkodó, szenvedő és érző: az elválasztás – közéleti személyiség és magánember – csak módszertani lehet, nem eszmei. Együtt rajzolják ki a teljes emberi arcot, a szellemi habitust, a különbség csak az anyagban van. A naplók személyesebbek, magára az emberre jellemzőbbek,, viszont a mű és a személyiség végsősoron szétválaszthatatlan. Nemcsak feltételezik, hanem erősítik és magyarázzák is egymást. Az önmagában önmagával összezárt ember írásaiban is önazonos. Láng Zsolt kiválóan rátapintott erre a belső kohézióra a tavalyi Látó-esszédíj nékem ítélését kísérő úgymond „laudációban“, melyet én Wesselényi jellemrajzaként (is) olvastam. Köszönet érte.

A naplórészletek kiadására vonatkozó tervemmel Domokos Géza Benkő Samuhoz utasított. Egykori egyetemi társam a szakember tárgyilagosságával, példaszerű pontosságával reagált a vidéki esszéíró jó szándékú, de nyilván sok naivitást tanúsító javaslatára. Gondolom, nem követek el illetlenséget, ha levelét teljes egészében közlöm, hiszen „hivatalos“ jellegű, ekként Kiadó-történeti dokumentum, példaszerű:

„Kedves Dani!

Amikor a múlt évben elkészítettük a Téka öt évre szóló tervét, Wesselényi-kötettel nem számoltunk. És azt hiszem, jól tettük.

Ha a Kriterion igazgatósága időszerűnek tartja Wesselényi naplóinak a kiadását, akkor ezt nem a Téka, hanem az ún. Fehér-sorozatban kell megjelentetni. A terjedelem és a megkívánható kritikai apparátus egyaránt ebbe utalja.

Amint írod, Wesselényi egyetlen naplójának sincs megbízható szövegkiadása. Tehát a textológiai munkával kell elkezdeni az ügyködést. A naplókat a Wesselényi család levéltára őrzi, ez a fond pedig ma a Kolozsvári Állami Levéltár állagához tartozik. Ott kell kutatási engedélyt kérni.

Persze azzal számolnod kell, hogy engedélyezés esetén ez a munka több hetes kolozsvári tartózkodást tesz szükségessé.

Ha terjedelmi és filológiai aggályaim nem volnának, akkor sem pártolnám a Téka-sorozatban való (szemelvényes) megjelenését a kötetnek, azért mert már van egy (csonka) Wesselényi-kötetünk, és még legalább ötven kötetet kell kiadnunk az erdélyi régiségből ahhoz, hogy ismét sort keríthessünk egy újabbra.

Hangsúlyozni szeretném, hogy Wesselényi naplóinak a korszerű igényeket kielégítő sajtó alá rendezését fontos tudományos feladatnak tartom. Ha Te ezt elvégzed – függetlenül attól, hogy pillanatnyilag milyenek a kiadási feltételek –, bizonyára megszerzed a hálás utókor elismerését.

Levelem másolatát elküldöm a Kriterion igazgatóságának is, hiszen végül is ők illetékesek a döntésre.

Szívélyesen üdvözöl,

Benkő Samu

Kolozsvár, 1984. március 14-én.“

A látók látnak, hallók hallanak: Benkő Samunak igaza volt. Persze bennem nem szűnt meg a napló iránti „láz“. Több ízben írtam esszét egyik-másik naplórészletről, nem szűnő gondom ma is. A levél írója viszont jól tudta, hogy a kolozsvári Levéltárnak még a közelébe sem engedtek volna; hogy a körülmények nem kedveztek semmilyen erdélyi magyar hagyományébresztésnek, hiszen az idő tájt tiltottak le több tucat, részben már kiadásra kész, megszerkesztett – erdélyi magyar történelmi tárgyú – könyvet a Kriterionnál, mint egy későbbi interjúban Domokos Géza ezeket cím szerint is felsorolta. De nékem is volt már egy személyes tapasztalatom. Amikor a Dacia Könykiadónak, a Mikes- és a Kemény Zsigmond- kismonográfiák után egy Wesselényi-kismonográfia megírására ajánlkoztam, „szó sem lehet róla“ – volt a válasz. Szerkesztőm, Varró János barátom, négyszemközt megbocsájtó kedvességgel ezt kérdezte: „Danikám, ti a fellegekben éltek, hogy épp most, nálunk Wesselényire gondoltál?“ Ezek a dolgok Magyarországon sem mentek könnyebben, s hogy Trocsányi ismétlődő panaszai mennyire igazak voltak, erről is komisz élményeim vannak.

(Folytatjuk)