Kali Kinga

PERSIÁN, DÁVID, AGOPIÁN

Egy örmény asszony visszaemlékezései

Agopian Anna nénit 1999 februárjában ismertem meg, Marosvásárhelyen, egy antropológiai interjú ürügyén. Az antropológiai interjú egyik alapelve a nem befolyásolás: én is próbáltam kevéssé erõszakosan mederbe terelni a mondanivalót. A kérdezõ szerepe itt mindössze az emlékeztetés, nagyon óvatosan, nagyon érintõlegesen - és az emlékezés, ami már a sajátja, ezért sohasem eshet egybe az interjúalany emlékeivel. Azaz: értelmezés. A másik alapelv az elhangzott válaszok eredeti formájának megõrzése: magából a megfogalmazásból bontakozik ki olykor a világkép némely eleme - ezért ebben a szövegben is benne van a beszélgetéskor elhangzott összes válasz, teljes épségben.
Akkor elõször elkezdett bennem lázadozni valami az interjú mûfaja ellen. A legönzõbb mûfaj, gondoltam, és magam is vagyok annyira önzõ, hogy kellõképpen mellõzve éreztem magam a kérdezés folyamatában. Megpróbáltam nem kívülállónak maradni, nem csupán értelmezni, megosztani a figyelmemet az õ története és az én történetem között. És belül kerültem. Az õ történetének az önmagamra képzett vetületét alkottam meg. Anna néni akkori valójából lassan-lassan elõjöttek az ifjúkori mozdulatok, akkori gesztusaiból, a megmutogatott fényképekbõl, hangjából, sóhajtásaiból felépítettem az egykori Dávid Annát, a fiatal lányt, aki még mit sem sejthetett sorsa alakulásáról. Így jöttem rá, hogy - bármennyire is kegyetlennek tetszik - az. interjúalany valójában eszköz: az igazán lényeges az érzéseknek a sora, melyeket az életútja a kérdezõbõl csal elõ. Vagy a kreativitás tagadhatatlanul divinizáló volta? Ez a metainterjú, amolyan kiútkeresõ mûfaj: úgy önzõ, hogy a te pártodon áll. A metainterjú valaki más emlékeinek, életének a rajtad való átszüremlése.

(A család honnan jött?)
Bukarestbe jutottam tizenegy éves koromban, ott tanultam. Duducz Károlyné volt a nagynéném, azõ férje innen Vásárhelyrõl volt, a Duducz családból. Õ hozott el Kászonból, ötéves koromban. Én Kászonban születtem. Régenben jártam iskolába két évig, és két évig itten Marosvásárhelyen, a régi templom ahol volt. Tulajdonképpen ... cum sã zic1 ... örmény alapítvány volt ez is régebben, ahogy olvastam a revistákban2 , mert kapom a revistákat is Bukarestbõl, s állandóan használtam a revistákat... adicã... az Ararátot. Még most is van Ararátom, itt van valahol. Megvan az Arménia is, az nagyon érdekel, nagyon szeretem Örményországot. Gyönyörû. Ha valaki akar valami nagyon-nagyon szépet látni, és boldog akar lenni, az menjen Örményországba.

(Hogy sikerült oda eljutni elõször?)
Hát úgy sikerült, hogy hozzám jöttek valami örmény családok. A szomszédomban lakott egy örmény család, Bukarestben, s akkor õk bemutattak. S akkor történt egy kirándulás, egyhónapos kirándulás Örményországba. Elmentem arra a kirándulásra - nagyon szép, nagyon kellemes volt, egy egész hónapig minden kolostort, minden régi-régi dolgot kutattunk és megnéztünk. Kellemes volt, nagyon szép volt, nagyon megható volt, és fölkerestük az ismerõsöket, akiket megismertünk, hogy jöttek Bukarestbe, s ilyenképpen aztán olyan testvéri barátságban maradtunk. De voltak közben ismerõseim, akik Bukarestben ott laktak, s onnan mentek vissza Örményországba. Azokat is megkaptam. Örvendettek, hogy találkoztunk - ahányszor mentem Örményországba, mindig felkerestem õket.

(Ez az elsõ kirándulás hányban volt?)
Éppen azt kerestem a füzetekben, azt hiszem, hogy nyolcvankettõben. Azután aztán többször voltam, amikor hallottam, hogy lehet menni, vagy az ismerõseim hívtak, hogy gyere. Akkor mindig mentem egy hónapra.

(A régi családról tud valamit, hogy honnan jöttek, úgy pontosabban?)
A mi családunk... azok 1750-tõl jöttek ki onnan. Ez a családfa ki volt állítva 1988-ban, összeállította dr. Dávid László. Szóval 1750-ben, és telepedtek le, egy része letelepedett Moldovában, másik Erdélyben. Akik itt letelepedtek Erdélyben, nagyon hálásak maradtak a székelyeknek, hogy kedvesen fogadták, behívták õket. Az. én ószüleimet... õk voltak Erzsébetvárosban meg Baróton meg Kézdivásárhelyt, aztán átszûrõdtek Szentgyörgyre, és ott elterjedtek, aztán ide Marosvásárhelyre, nagyon sokan voltak és kihaltak, mert gyerekük nem volt. Sok rokonság. Az én nagyszüleim meglátogatták Kászont, és Kászonban nem volt kereskedelem akkor. Nagyon megtetszett nekik a helység is ottan, s akkor megvásároltak házakat, meg építettek házakat, és úgy telepedtek le. Szávay Katalin nevezetû volt a nagyanyám, csak rokonságban volt a Dávidokkal, és sok gyereke volt. A lányok férjhez mentek, Brassóban, Kézdivásárhelyen, Erzsébeten, elszéledtek mindnyájan. Az édesapám maradt ottan Kászonban. Neki volt postája, mert régebben a posták... personalok voltak..., magánosok voltak, magántulajdonok voltak, így mondják magyarul. Szóval neki volt postája, aztán a nagyapáméknak - õt Dávid Antal Sántának hívták, mert gyermekkorában megütötte a térdét, és sántán maradt, õ meghalt aztán idõs korában Kézdivásárhelyen, nagyanyám pedig megmaradt Kászonban, és üzletet nyitott ottan, a gyerekeit fölnevelte. Megvannak a pernefolium levelek is, úgy mondják... foaie de zestrã3. Itt írja, hogy mivel állította ki õket, kinek mit adott. Innen is ki lehet nézni, hogy mik voltak abban az idõben. Aztán rengeteg fényképek is vannak itten az összes rokonságról, meg fogom mutatni azokat is, elmagyarázom, ezeket oda szeretném adni az öcsémnek, Dávid Péternek, hogy õ tartsa az örökségben.

Valami azt súgta nekem, hogy nem látom már többet: a képeslapjaim elolvasatlanul hevernek. Anna néni júliusban váratlanul meghalt. Annak az egy találkozásnak az alkalmával annyira közel kerültem hozzá, hogy szenvedése - amelynek nem voltam tanúja egyetlen másodpercig sem - elevenen élt az agyamban: az öregasszony, aki az agyvérzés utáni megalázó földi állapottal küszködik, akit elviselhetetlen fájdalom kínoz. Halála után pár hónappal meglátogattam rokonait, akik utolsó heteiben vele voltak. Pár napba beletelt, míg átkutattam Anna néni hagyatékát, a pernefoliumokért, a fényképekért, amit nekem annak idején megmutatott. Az. ilyen dokumentumok hitelesebbé teszik a közlést. Sem a hozományleveleknek, sem a fényképeknek nem leltem nyomára. Ottlétem alatt végig munkált bennem a félelem, hogy abban az ágyban alszom, amelyben Anna nénit elhagyta a lelke. Nem mertem rákérdezni, de álmaim mintha kiteljesítették volna azt a képet, ami a halállal való küzdelmérõl bennem élt. Tele volt az ágy fájdalommal.

*

(Megkérhetném Anna nénit, hogy emlékezzen vissza egy kicsit a bukaresti örmény életre, milyen volt?)
Hát nagyon meg volt szervezve, nagyon figyelmesen összetartottak az örmények, valóságos testvéri összetartás volt közöttük. Én jártam az örmény templomba, mert voltam az iskolában is ottan két évet, és figyelmesek voltak és nagyon segítették egymást, amíg jött ez az orosz világ, akkor deportáltak mindenkit, akkor szenvedett mindenki, mint mi. Nagyon csúnyán megszenvedtünk Kászonban is, meg Bukarestben is. A férjem a szüleivel és a testvéreivel nagyon megszenvedtek, mindenünket elvették, elkobozták, bezártak. Ez volt az orosz ajándék. Anyám pediglen meg volt becsmérelve három Sztálin-fiúval. A férje, mert másodszor volt férjhez menve, puskával volt a kerítéshez hozzátámasztva, nem szabadott mozduljon, és végig kellett nézze, amíg anyám három Sztálin-kölyöktõl meg volt becsmé relve. Ennek a történetnek... cum sã zic4 ... Din cauza acestei fapte neruºinate5 ... kapott tensiunea prea mare6, és meghalt. Lett az áldozata ennek a dolognak. Örömmel nem gondolunk rájuk, a néppel nincsen semmi bajom, de mondhatom, hogy lelkembõl gyûlölöm azt a Sztálin-históriát. És Kászonban aztán így történt, még volt egy másik család, Szálasi Miklós bácsi, az. is rokonságban volt velünk, még voltak Szász Jánosék, azok is rokonok voltak, mert mind el voltak magyarosodva a nevük, és egyiket sem hívták úgy, de abban az idõben, amikor el lehetett magyarosítani a nevüket, mindegyik fizetett Mária Teréziának ezért egy...

(Tehát õk örmények voltak, és magyarokká akartak lenni, mondhatjuk így?)
Igen, igen, azért, mert megtelepültek ott Kászonban, be akartak olvadni, és székely nevet vettek fel õk is.

(Azért tartották még az örmény szokásokat, valamire tetszik visszaemlékezni?)
Igen, igen, nálunk is, amíg az anyám meghalt, az ételekben is meg volt tartva a szokás, mind örmény ételeket ettünk, de amikor férjhez ment, akkor a férje csendõrtiszt volt, és õ követelte azokat a székely ételeket. De azért megcsináltuk az örmény ételeket is, tésztákat különösen... in vremea de sãrbãtori... ünnepek alkalmával, akkor mindig az örmény tészták voltak elõkészítve.

(Valamilyen ételnevekre tetszik emlékezni?)
Voltak azok a kellemes levesek, de már nem jut eszembe a nevük...
(Ángádzsábur?)
Az, az, nagyon kellemes leves volt, aztán volt az a, magyarul úgy mondották, madárfül, colþonaº triunghi7 , azok voltak aztán, csináltunk laskából ilyen pici-pici csónakokat, összeraktuk, s csont volt kifõzve, s azt a levet fokhagymásan rátöltve nagyon finom volt. És nagyon sokféle levesek, amit én máma is csinálok, de a nevezetük már elmúlott, mert inkább románosan vagyunk szokva.

(Ezeket az ételeket ünnepek alkalmával készítették, vagy nemcsak ünnepekkor, hétköznap is?)
Nem, rendesen most is csinálunk ilyen dolgokat, nemcsak ünnepeken, ez meg- maradt nekünk általában.

(Milyen vallású tetszik lenni?)
Római katolikus vagyok. A szüleim azok voltak, és valahol van egy bizonyíték, hogy örmény származásúak vagyunk, és nem magyar származásúak. Mert akkor voltak szintén a magyarokkal kellemetlenségek, és azt küldte az egyik nagybátyám, hogy...

(Ezt be kellett bizonyítani, hogy örmények?)
Igen, hogy örmények vagyunk, azzal tudtam magam állandóan biztosítani, hogy mutattam, a buletinembe8 is bele volt írva: de origine etnicã armeanã9. És nem magyar vagyok.

(Tehát népszámláláskor azt mondja, hogy örmény? Soha nem mondta, hogy magyar?)
Igen, azt mondom: örmény. Soha nem mondom: magyar.

*

Vajon mi dönti el, hogy ki meddig tartozik egyik etnikumhoz és mikortól kezdve egy másikhoz? Anna néni sorsa úgy hozta, hogy olyan örmény családba született, amely magyarabb volt a magyarnál is, akárcsak a többi erdélyi örmény családok. Az asszimiláció a magyarsághoz azért mehetett olyan gyorsan végbe, mert önként

történt: kezdetben egybeesõ érdekekbõl és hálából, amiért örményként Erdélyben lehetnek. Késõbb már a politikai helyzet változásával értelmetlenség lett volna megkettõzni a kisebbségi státust: elég volt magyarnak lenni. Anna néni késõbb a bukaresti közegbe kerülve, magyar örménybõl román örménnyé lett úgy, hogy az anyanyelve mindvégig a magyar volt, de önmagát kizárólagosan örménynek vallotta, és leginkább a román nyelvet használta. Magyarságának megtagadása lenne ez? Vagy csupán túlélési stratégia?

*

(Bukarestben az iskolában tanultak örményül?)
Igen, de az ezelõtt hetvenvalahány évvel vagy nyolcvan évvel volt, most már nem tudok. Két évet csináltam ottan, ugye, most már elfelejtettem, de valamennyire aztán, mikor kezdtem Örményországba járni, egyes dolgok eszembe jutottak, most már megint, hogy volt ez az agyvérzésem, sok mindent elfelejtettem. Így magamban lévén eszembe jut hol ez, hol az, amik már az agyból ki voltak törülve, most vissza kezdenek térni.

(Például a gyergyószentmiklósi templomba el tetszett járni?)
Jártam ottan, egy unokatestvérem van pap ottan.

(A mostani pap? Fogolyán?)
Igen, Fogolyán atya, unokatestvérek vagyunk.

(Hát akkor mi is rokonok vagyunk, mert nagyanyámnak is unokatestvére.)
Nahát! Kicsi a világ. Úgy hallottam, hogy elment most vissza Velencébe. Beteg, ugye? Amikor idejöttem, Marosra10, kezdeti hozzám járni, de amióta nagy beteg, amióta megmûtötték, nem jött errefelé. Nem volt õ azonkívül is egy nagyon kommunikatív ember. De azért nagyon szerettük egymást, napokat töltöttünk együtt, többször meghívtam ebédre.
A nõvérem is meghalt, aztán utána... nagyon szomorú vagyok. Nagyon hiányzik... borzasztóan hiányzik... A nõvérem... mondhatom, az egész családom a karjaimban halt meg, de olyan rettenetes nem volt, mint ez a nõvérem halála. Lehetséges azért is, hogy utolsó volt és most már teljesen egyedül maradtam. Ilyen az embernek az öregsége: ha fiatalabb lenne, nem volna annyira nehéz. Így nem panaszkodhatok sorsomról, megvan mindenem, nem hiányzik semmim, lakásom ez van, Andrásék (az unokaöcs) nagyon kedvesek, ellátnak sok minden élelemmel, pénzzel is, amikor szükségem van, kisegítenek.

(Valahova el tetszik járni mostanában, szóval vannak itt mondjuk olyanok, akik szintén örmény gyökerekkel rendelkeznek, és azokkal... ?)
Itt nem tudtam összeköttetést csinálni az. örményekkel, Bukarestben nagyon össze voltunk kötve, úgyhogy ha nem is jártunk egymáshoz, a templomban találkoztunk, vagy az utcán találkoztunk. Sokan összejártunk, mert a férjem zenetanár volt és... dirijor, na, karmester, és azáltal nagyon erõs összeköttetéseink voltak. De õ is meghalt, akkor már a nõvéremmel a sok földrengés és azok a nagy robbanások után, amik voltak ottan Bukarestben, akarta, hogy mindenképpen eljöjjünk onnan, és ilyenképpen aztán fölszedtük magunkat, és Andrásék azt mondották, hogy a lakásuk itt a Braºovuluiban kiürült, mert Ildi kiköltözött Etédre hozzá, s akkor megvolt a szép nagy lakás. De amikor a nõvérem meghalt, akkor már túl nagy volt nekem a lakás, s így jöttem át, és megvettem ezt a lakást. És mivelhogy sok rokonság van itt, de nem vagyunk... kezdetben felvettem a kapcsolatot nagyon sokkal közülük, de mindenkinek megvan a saját gondja-baja, betegsége, öregsége, nem lehet senkire támaszkodni. Itt van Dávid Pista, itt vannak Andrásék, nagyon sokan vannak... De én amúgy is egy magányos ember vagyok, nagyon szeretem a magányt, szeretek csendben lenni, mert nagyon zajos életem volt. A férjem is mivel zenetanár volt, mindig voltak tanítványai odahaza, mindig el voltunk foglalva; aztán én voltam asistentã medicalã11 ... az egész blokk az enyém volt, éjjel-nappal csengettek, hogy menjek a segítségükre. Mindig zavarva voltunk. Aztán megtörténtek '89-ben ezek a Ceauºescu elleni kitörések... mi a Colentinán laktunk, és öt gyár volt körülöttünk; a nõvérem mindig sírt, hogy nagyon fél, nagyon fél... Aztán megtörténtek a földrengések, a blokk - mi nagy tízemeletes blokkban laktunk - és mindig félt, hogy ha majd jön még egy földrengés, akkor nem fog tartani a blokk, össze fog romlani, kétszer annyira megsérült. Aztán gondolkoztunk, hogy hova menjünk. Elõször akartunk költözni Szentgyörgyre, a másik öcsémhez, de a nõvérem jobb szerette itten, és õ nagyon szerette Andrást, mert õt nagyon sokat dédelgettük mi, Kászonban is, meg én Bukarestben. S ilyenképpen aztán András felé húztunk.

(Bukarestben csak románul beszéli Anna néni?)
Igen. Aztán négy elemit csináltam magyar iskolát. Aztán az anyámmal meg a nõvéremmel magyarul beszéltünk. De a férjem nem tudott magyarul. Egypár vicces szavakat tudott, de így nem; nem volt neki ideje, hogy foglalkozzon azzal. Mert hogyha egy magyar zenét hallott, azt mindjárt lekottázta és lezongorázta. Így szerette õket, mert mondotta mindig, hogy rendes emberek, és a magyarok nagyon tiszták - õ szeszélyes tiszta volt. De nem volt probléma, sosem civakodtunk azért, hogy én tulajdonképpen a magyarok közül vagyok származva. Tudta, hogy örmény vagyok, mert az irataim megvoltak, hogy örmény vagyok, nem volt probléma.


*

Anna néni sorsa, úgy látszik, az állandó számûzetés volt. Õseinek a török mészárlások elõl kellett menekülnie a Kaukázusból, az erõszakos asszimiláció elõl Moldvából. Õt meg hol a családi, hol a politikai viharok késztették állandó zarándoklásra. Bár õ nem említette, rokonai késõbb elmesélték, hogy mostohaapja távolíttatta el otthonról, talán azért vette õt a nagynénje pártfogásába, azért kellett hol Régenben, hol Marosvásárhelyen, hol Bukarestben tanulnia. Nem szerette a nevelõapját, de errõl tiszteletteljesen hallgat. Minden alkalmat megragad, hogy a szenvedéseirõl beszéljen, de a halottak emlékét nem bántja. Ahogy a megélt háborúkról beszél, az a keserû ránc a szája szegletében egyre élesedik. Mégsem letört, hanem büszke és dacos: mint aki tudja, hogy szenvedése kiválasztottságot jelent.

*

Tudna még néhány szót mondani az egykori bukaresti örmény közösségrõl?)
Én nagyon keveset tudtam mûködni és menni közéjük, csak amikor a bibliotecában, dupã slujbã... mise után mentünk át a bibliotecába, és ott adtak elõadásokat és elbeszélgetések... þinea conferinþã, discuta despre diferite scriitori12 ... úgyhogy tényleg más volt, mint itt. Sokszor csináltak kirándulásokat, mentünk velük, akkor a Hagigadarnál is voltunk, le is vagyunk fényképezve. La sãrbãtori luam parte13...

(A Hagigadar /hácskádár/micsoda?)
Az Moldovában egy örmény templom, nagyon sokat írnak róla.

(Zarándokhely?)
Igen, oda szoktak zarándokolni, egy hegycsúcson van, és akkor az örmények... parochia... vágat juhokat, és azt ottan megkészítik, mert az örmények csinálnak piláfot, rizseskását annak a levével, és ottan kiosztják. Serveste o masã pentru toatã populaþia care a luat parte la aceastã serbare14. És nagyon szép szertartásokat tartanak ottan, ez évente egyszer szokott megtörténni. Nagy zarándoklások vannak, mert ez egy kegytemplom, ahol a hegyre kell fölmenni - most már nem annyira hegy, egy dombnak néz ki - és nagyon sokan mennek térden állta. Fölcsúsznak térden állva, hogy megnyerjék azt a kegyelmet, amiért õk könyörögnek, és ismerünk is nagyon sok esetet, amelyikek meggyógyultak, vagy megszabadultak. Mert ide olyan föltétellel megy oda az ember, hogy ezt a kegyet kérem én a Szûzanya Máriától. S aztán oda kimásznak, és végighallgatjuk a gyönyörû szertartást, mer nagyon szép, örmény nyelven tartják, de azért beszélnek - mert sokan vagyunk örmények, amelyikek nem tudunk örményül, - és aztán így lefordítják románra is, és az ember tud részt venni ebbõl. És akkor tizenkét órakor, van egy hosszú sala... terem, és vannak ott asztalok és câte 50 de persoane15 behívnak, leülnek, serveºte masa16. Adják a szervétet. Nagyon finoman elõ van minden készítve, egy egész copios17 ebédet kap az ember ottan. Amikor kijövünk, az udvarban nagyon szép, nagyon kellemes... se împrãºtie oamenii18, s ottan elbeszélgetnek, amíg a másik rend bemegy. Dar mii de persoane merg acolo19, nemcsak, mondjuk, egy csoport. Mindenfelõlrõl mennek...

(És ide csak örmények mennek, tehát, akikben van valamennyi örmény vér, vagy mások is?)
Nagyon kevesen mások, akik nagyon tartanak az örményekhez, és tudják, hogy ez egy kegytemplom, és ottan most fog lenni egy nagy esemény. Külföldrõl is jönnek haza, minden országból, ahol vannak román örmények, vagy ha nem is, csak hallottak róluk, akkor jönnek haza és jönnek oda a kegytemplomhoz. Nagyon-nagyon érdekes és kellemes, ezt ajánlom is minden örménynek, hogy felkeresse.

(Ez pontosan hol van Moldovában ?)
Nem jut eszembe... Romanon mentünk keresztül, mert Romanban is nagyon sok örmény volt, és az örmény temetõ ottan tele van azokkal a gyönyörû márvány emlékkövekkel, síremlékekkel adicã, aztán ottan mennek a Hagigadarhoz.

(Mikor van ez az ünnep? Egyszer egy évben, mikor?)
Nyáron van...

(Ezen az ünnepen van bárányáldozat is? Tehát ott folyatják ki a vérét a báránynak?)
Hát igen! Ott vágják le a juhokat, és... áldozatként, aztán megkészítik. Nem úgy, mint Örményországban láttam, fönt a kegytemplomnál, és ott van vágóhíd, direkt, ahol egy olyan þarc20 van, és beléje eresztik a juhot, s az ember ott a másik oldalon, és azonnal föláldozza. Itt másképpen van, itt nem lehet úgy beállítani, mint Örményországban, mert hát ott az óországban az volt a procedura de totdeauna21, és most is úgy csinálják. És a kereszteléseken is részt vettem Örményországban, nagyon érdekesek. Aztán ottan a kegytemplom, az Ecsmiadzin, valami kimondhatatlan, egy teljes kincsestár. És a bibliotéka, hát arról beszélni sem lehet! Olyan nagy könyvek vannak, mint ez az asztal, olyan nagyok a lapjai neki. És le van írva ottan Örményországnak az egész történelme. Hát nagyon nehéz kutatni Örményországnak a történelmét, mert szegénynek nagyon sok háborúja, vesztesége, szenvedése volt. Voltam a cele patruzeci de zile ale Musa Daghului22, ott is voltunk, a Szeván-tónál, ott is halat ettünk. Szállodában laktunk mindenütt, nagyon kellemes volt, nagyon popular23 népek ottan az emberek. Például akartunk menni este, hogy vizitáljuk a várost. Késõ volt, fölültünk a trolibuszra, ott kopenkjéket kellett fizetni - mikor volt, mikor nem volt, de annyira kedvesek voltak, hogy Tu romanski?, akkor nem kellett fizetni. És akkor ingyen utazók voltunk: körbevitt minket egyik végállomástól a másikig, és aztán visszahozott a szállodáig, ahol laktunk. Nagyon kedvesek voltak. Mentünk a piacra, és néztük a gyönyörû piacot, gazdag piacot, különleges gyümölcsök voltak. Néztük, de nem volt amivel megvenni. Akkor azok a... þãranii24... a kiárusítók mindjárt adtak nekünk - ilyen szõlõk voltak, az. a gyönyörû sárgadinnye meg zölddinnye... Jaj, azt mondottam Andráséknak is, ne csináljanak semmit életükben, ne a gazdagság után, vagy hogy legyen tudomisén mi nekik, menjenek, s utazzanak, mert én nagyon sokat utaztam, mindenfele. Lássanak világot. Az érdemes az embernek az életében. Hiába dolgozok én itt, de ha nem láttam, nem tudok; az én lelkemet nem táplálja az, hogy én itt gazdag legyek és buta, ne lássak senkit és semmit. Mert az. ember hány országba megy, annyiféle emberré változik át. Az a legkellemesebb, például én most öreg vagyok, betöltöttem a nyolcvanhét évet, egyedül vagyok, napokon keresztül senki az ajtómat nem nyitja be. De azért nem érzem magamat egyedül, mert megvannak az emlékeim. Megfogom azt a tárgyat, és eszembe jut, jaj, Istenem, én azt ebben s ebben az országban vettem, milyen kellemes is volt, gondoljak csak vissza, s már nem vagyok egyedül! Azon kívül is vallásos vagyok, és mindig gondolom, bármi történik, hogy a Jóisten velem van. Sose vagyok egyedül, õ mindig velem van. Mert hányszor voltam súlyos beteg, hogy az orvosok fölmondották a reményt, hogy most már lehetetlen megmenteni. Kétszer volt infarktusom, most két éve. A tavaly májusban meg csináltam az agyvérzést. És mindig megsegített a Jóisten, ilyen idõs koromban, hogy túléltem ezeket. Annyi accidentom25 volt nekem Bukarestben is, s azokon is átmentem, pedig az orvosok azt mondták, hogy lehetetlen. De a Jóisten akarta, hogy lehetséges legyen. S így megmentõdtem mindig. Nem érzem magamat egyedül. Sokszor nagyon is jól érzem magam, mikor elõveszek ilyesmit, s akkor eszembe jut, hát várjál, mert én itt jártam. Milyen is volt, hogy is volt? Mit is csináltunk akkor, mit is láttunk akkor? S akkor visszaképzelem magamban, hogy hol jártam, mit csináltam, jó volt, nem volt, kellemes volt, nem volt? De azért mindig mindenütt, bármilyen nehéz is legyen, kellemes, mert láttál, mert tanultál.

*

Van-e génemlékezés? Emlékezhetek-e Örményország hegyeire anélkül, hogy ott jártam volna, csupán örmény õseim vérén keresztül? Megint átfut rajtam egy borzongásnyi irigység: csak Grúzia hegyeit tudom magam elé képzelni, vagy a Hargitát. Próbálok összeötvözni a látottakból bár egy villanásnyi örmény tájat, de mi van akkor, ha tévedek?

*

(Ezeket a kirándulásokat, ezeket az alkalmakat, hogy lehetõség nyílt kiutazni Örményországba, ezt a bukaresti örmény közösség szervezte mindig?)
Nem, nem, nem. Be voltam iratkozva a nyugdíjasokhoz, és velük utaztunk nagyon sokat. S voltam magánutazó is. úgy, hogy nem csoporttal voltam, csak egyedül. Persze nem egyedül mentem, mert voltak rokonaim is, s akkor hosszú idõre mentem lakni, és velük voltam, és velük mentem mindenfelé vizitálni.

(Azt szeretném kideríteni, hogy ez csak azért volt, mert Anna néninek ez volt az érdeklõdése, vagy volt egy csomó ilyen kirándulás, a mit a közösség szervezett?)
Nem, nem, engem nagyon-nagyon érdekelt, én mindig, gyermekkorom óta akartam látni és tudni Örményországot. Valamiképpen nagyon megható volt... Amíg édesapám élt, neki megvoltak ezek az örményországi corespondenþák26, és könyvek és revisták. És én mikor kezdtem böngészni, olvasni, akkor már engem nagyon érdekelt, és valahogy olyan meghatódva olvastam Örményországról. Aztán amikor megtörtént az a nagy mãcel27 Örményországban, akkor annyira meghatott az engemet, hogy azt mondottam, nem akarok meghalni, bármi is történjen, hogyha a legszegényebb maradok is a világon, akkor is akarom Örményországot meglátni. És megsegített a Jóisten, hogy igazán nemcsak Jerevánt, hanem az egész Örményországot megláttam. Mert ez a nagy kirándulásunk, ami volt szervezve akkor, arra volt célozva, hogy történelmileg mindent megismerjünk. Szeretném a füzeteket megkapni, hogy az élményeimet leírtam... Bukarestbõl elindultunk repülõvel Moszkváig, s Moszkvától pedig Jerevánig. Aztán Jerevántól széledtünk széjjel, és adtak autóbuszt la dispoziþia noastrã28, és vittek minden nap más és más és máshova. Megtörtént, hogy vittük az élelmet magunkkal, hogy tudjunk menni egész nap. Este hazaérkeztünk fáradtan, de akkor mindig copios asztal várt a vendéglõben - elõkelõ vendéglõkben volt részünk, és a legelõkelõbb szállodákban, és vittek akkor operába, színházba, minden popular29 elõadásokra, nagyon kellemes volt. Igazán, annyira hálás maradtam akkor az örményeknek, hogy rendezték ezt a kirándulást..., és mit láttam és mit éreztem! Amikor megérkeztünk és beléptünk Örményországba, ott van egy nagy szobor, úgy hívják, Mama Armenie, hatalmas, nagy-nagy szobor. Úgy néz ki, mintha Szûzanya Mária volna, de ott egy föláldozott örmény lány van. Hát nem tudtam... n-am mai putut sã mã potolesc din impresia care mi-a fãcut30. Muszáj volt letérdeljek, és megcsókoljam a szobrot, annyira meghatott. És úgy örvendettem mindennek, végig örvendettem, hogy végre megláthatom az ükapám országát. Hogy miért mentek el, masacre31 volt akkor is, és a nagy földrengés, amikor elmentek az ükapámék onnan.

(Errõl tetszik tudni többet, hogy milyen mészárlás volt?)
Csak annyit din moºi în strãmoºi32, ahogy a szülõk beszélgetik, hogy nagyon gazdagon jöttek ki Örményországból, nagy zsák arannyal mentek el onnan, és gazdagon jöttek be. Ugye, a nagyanyámék is, amikor Kászonba mentek letelepedni, mit meg nem vásároltak ottan, mit meg nem alapítottak, ottan vannak borvízforrások, az egyik a fehérkõi, azt föllendítették, kiépítették, ott van répáti borvíz, azt szintén. Szenkovics unokatestvérem pedig a Salutaris, úgy hívják Jakabfalván, a Salutaris helység, azt õ hogy kiépítette! De hogy tönkretették, még a kõ kõn se maradt, mindenütt tönkrement ott.

(Ez a Szenkovics-ág hol van?)
Azok elmentek Magyarországra. Õk ott voltak Kászonban, Jakabfalvában, Salutaris fürdõnek hívták azt. Gyönyörûen kiépítették. Nyaralókat csináltak, jöttek Bécsbõl, Magyarországról, és onnan Kászonból is mindenki ment a gyógyfürdõre, mert egy nagyon erõs hatású gyógyfürdõ volt ott. De úgy tönkre volt ott minden téve, hogy egy épület sincs meg belõlük. Hogy milyen nagy épületek voltak ottan! Szálloda volt, fürdõhelyiség volt, kádak voltak, akkora nyaralók voltak, hogy a család kiinchiriált33 egy nyaralót ottan: két szoba, konyha, és mentek aztán le a fürdõbe. Semmi sincsen, mindent tönkretettek! Akkor hol mondjuk, hogy van a civilizáció? Ha az ember szétnéz, akkor lát civilizációt? Lát valamit, amit nem tettek tönkre? Máma mit csinálnak? Mutassák fel máma, hogy mit csinálnak? Jönnek a minérek34, hogy agyonüssenek? Hát amit szenvedtünk akkor a minérekkel, mert mi fõúton laktunk, és mentek elõttünk keresztül, hogy éjjel-nappal nem tudtunk aludni. A Ceauºescu idejében, amikor a Ceauºescut leverték, mit csináltak? És mit értek vele? Én soha ki nem állhattam õket, de azért ellene vagyok annak, a mãcelnak, amit csináltak. Mert minden embernek joga van, hogy legyen judecalva.35 Kezdetben, amikor õt föltették, én nagyon fiatal voltam, de azért láttam, hogy mennyi jót csináltak. Amíg a felesége nem jött... n-a intrat in politicã36, addig minden nagyon jól ment és nagyon jó volt. S neki megvolt a Napóleon-szisztémája: rontsál, bontsál, építsél, de az embereknek kenyeret adjál és bort is, hogy õk is... ca sã se-nveseleascã37. S most Ceauºescunak hátra maradtak azok a sok épületek, - ezek mit csináltak, megjavítottak, befejeztek egyet? Mindent elloptak, mindent tönkretettek! Hol van az igazság akkor?

(...) A második háború... akkor kivittek a frontra, mert hát keresztes nõvér voltam, kellett menni segítségre. Kellett a fronton dolgozni. Akkor a férjemet lágerbe tették, mert amerikai honpolgár volt az elsõ férjem. Akkor, hogy magyar neve volt, megvolt a nagy magyarüldözés. Hát csak szenvedés volt. Lebombázták a két házamat, a harmadikat pedig elvették a kommunisták - hogy nincsen jogom hozzá, mert burzsuj vagyok, mibõl van nekem ez? Nem azt nézték, hogy dolgoztam, és lehetséges, hogy egy kiflivel és egy jaurttal38 éltem egy nap, azért, hogy csinálhassak valamit magamnak. Nem loptam, nem becsaptam senkit sem! Nem örököltem senkitõl, hanem a saját keserves munkánkon dolgoztunk! A férjem pediglen skizofréniát csinált a bombázásért, és úgy kellett meghaljon? Az óvóhelyre becsapódott a bomba, és a férjem attól kezdve beteg lett...
(...) A második férjem után vagyok Agopian, õ román örmény volt. Bukarestben nem volt magyarokkal semmi összeköttetésünk.

(Akkor ezek szerint a bukaresti örmények egyáltalán nem tartották az erdélyi örményekkel sem a kapcsolatot?)
Nem, akik jártak így szanaszét Erdélyben, azok ismerték az erdélyi... obiceiuri... szokásokat, és ugye Erdélybõl nagyon sok örmény volt Bukarestben, és azok is ismerték. De mi általában, mert a férjem ott volt dirijor a templomban, úgyhogy mi csak az örmény templomba jártunk. És nem volt összeköttetésünk másokkal...

(Tehát a közösség... ca comunitate39... nem tartotta az erdélyi magyar-örmény közösséggel a kapcsolatot, szervezetileg?)
Nem, nem - az archimandrit akarta csinálni ezt a közösséget, de neki sem sikerült. Az archimandrit éppen mondotta, hogy nem tudta, hogy én unokatestvér vagyok Fogolyánnal. Mondom, igen, az vagyok, és nemcsak õ van, hanem van Kolozsvárt a Laci bácsi is, és vannak... nem tudták, hogy milyen családból vagyok és ki vagyok. Aztán behívott az archimandrit, és egyes dolgokat mondtam neki, hogy ez-az-amaz. Te ismerted Lalát? Magyarországon egy kövér pap volt, jaj, de drága jó ember volt, Istenem, de drága jó ember volt! Minden évben hazajött még kétszer is, és csinált agapa... agápét... a család összegyûjtését. Akkor összegyûltünk a Dávid családból mindnyájan, mindig minden évben más és másnál volt, és õ fedezte a költséget, és csináltak nagy asztalokat, gyönyörû volt! És összegyûltünk...

(Ezek örmény alkalmak voltak?)
Igen, igen! Csakis az örmények voltak, a mi családunk, a Dávid család, és természetesen a hozzátartozók, mert a Dávidok aztán összeházasodtak a magyarokkal, a székelyekkel, úgyhogy elvegyültünk.

*

Azon morfondíroztam, hogy Anna néni minek alapján választotta ki ebbõl a multikulturális kavalkádból az õ kizárólagos hovatartozását. Mert inkább született magyarnak, mint örménynek: ez utóbbi kultúrát kezdetben csupán apjának a nosztalgia által élénkre színezett elbeszéléseibõl ismerte. Azt hiszem, az identitás kérdése gyerekkorban dõl el. Örménysége volt a kapcsolódási pont a másik közeggel, amivel Bukarestben találkozott. Római katolikus volt, de az örmény keleti rítusnak hódolt, mint örmény. Magyarként kiközösítették volna. Az elsõ férje magyar volt, a második már román örmény. Vajon céltudatosan választott magának örmény élettársat, ezáltal erõsítve önnön örménységét? Saját magának kellett inkább bebizonyítania, hogy ennek a népnek a sarja, vagy a kívülállók számára, akik magyarsága miatt támadták? Hány maghasonlást kellett elszenvednie ahhoz, hogy a bukaresti román örmény közösségbe be tudjon illeszkedni?

*
(Anna néni, ha például Magyarországra vagy külföldre megy, hogyan definiálja a saját nemzetiségi hovatartozását?)
Én csak örménynek, én bárhova megyek, az nem létezik - lehet az hottentotta, engemet nem érdekel, én mindenkinek megmondom azonnal, hogy én örmény vagyok. Én nem vagyok se román, se magyar: én örmény vagyok. Én nagyon tartok ehhez. S a férjem is egy valóságos makacs örmény volt. Hogyha valahol valami volt, valami szóváltás, õ mindig azt mondotta: én örmény vagyok, ºi judec ca un armean40 (...)

Elmegyek az Ecsmiadzinba. Bemész, minden márványból van, minden a legfinomabb márványból van csinálva. És akkor itt van az oltár, a bal felõli, akkor aranyból van csinálva egy sekrestye, és jobb felõl ezüstbõl. Ott van a fõpapunk... Itt az archimandrit. Ottan pediglen három-négy pap misézik. A római katolikusoknál van az a kis csengettyû, a miseszolgálaton csengetnek vele. Ezeknek pedig egy hosszú ezüst boton, ezüstbõl, mint a napfény, és rubinokkal kirakva, azt ahogy így-ahogy mozgatják, adja a csengetéseket, és nagyon hasonlít a katolikus valláshoz...

(Ez a kávázán, amivel csengetnek...)
Nagyon szép. És hogy jön a nép is oda, milyen áhítatosan! Azt szerettem bennük, hogy nagyon áhítatosak az örmény népek. Nagyon hiszik a vallásukat. És mindenkinek van rózsafûzére. Itten még azoknak a katolikusoknak, akik azt tartják, hogy katolikusok, és a templomba mennek, ha odateszed, hogy egy imát elmondjon, nem képes. Egy rózsafüzér a kezében nincsen, és nem is tudja azt a rózsafüzért elimádkozni.

(...) Annyira el van nyomva, õ annyira be van fogva - Oroszország hatalma még mindig leng fölöttünk, még mindig nem tudták lepucolni. Visszanyerték a Karabaghot, annak nagyon örvendek. Akkor, amikor volt az a nagy földrengés... nem földrengés volt az, hanem atomkipróbálás. A precedentek41 tanúsítják, mert azon az oldalon végigvert ötvenhat falut, ezen az oldalon meg semmi sem volt. Úgyhogy, unde a trecut partea tectonicã42, ottan mindent összetört. Voltam vizitálni, a barátnõmnek a keresztlánya ott lakott náluk. Mert érte õket a földrengés. Kilencéves kislánya zongorázva halt meg, de hogy: a blokk besüllyedt egészen, tízemeletes blokknak csak a három emelete maradt ki, a többi besüllyedt egészen. És természetesen azok összeomoltak, összenyomódtak. Hát, amikor kiszedték onnan, meg volt halva. Rengeteg halott volt akkor, rengeteg. De hát ezt titokban tartják.

(A romániai örménységnek a jövõjét hogyan látja: lehet-e Romániában továbbra is örménynek lenni?)
Lehetnek azok, akik nagy küzdelemmel megtartják, de nagyon nagy, keserves küzdelemben vannak azok. Az archimandrit kért mindig, hogy menjünk a templomba, hogy legyünk ötven személy... la numãr43 mert el akarták venni, ahogy a görög katolikusoktól elvették a templomokat, úgy ezt is el akarták mindenképpen venni. Úgyhogy minden vasárnap ott volt egy besúgó, aki megszámolta, hogy mennyien vagyunk a templomban, hogyha ötven létszámon alul vagyunk, akkor megmondják, hogy na, nincs miért tartani, mert a létszám nagyon kevés. Ilyenképpen mindent elkövettünk, hogy ötvenen fölül mindig ott legyünk. Annyira veszélyben volt az a templom. Azon kívül az örmény temetõ: milyen gyalázatos dolgot csináltak felõle! Kiásták a halottakat, lerombolták a kriptákat - mert itten a bulevárd részére elvettek tizennyolc méter szélességet, lebontották a kerítést, és bementek egészen olyan mélyen... Azokat a halottakat mind ki kellett onnan szedni. Körül blokkokat építettek: ott is szintén. Még csak felére sem hagyták a temetõt. Ez ott az Obortól44 kezdve fölfele van...
Nagyon szép helyen fekszik, az egész környék szép ottan, de mondom, nagyon tönkretették a temetõt. Nekem is van ott egy nagy kriptám, de átadtam az örmény társulatnak...

(Hogy hívják Bukarestben a fõ örmény szervezetet?)
Hát nem tudom... Most már nem voltam ott régen. A régi blokkban már csak egy barátnõm van, de az is idõs néni, és nagyon beteges, a többiek mind elköltöztek.

(Bukarestben mit kell megnézni?
Elõször is a templomot, m-a trimis tanti Agopian, soþia lui profesorul Agopian45, rögtön fogja tudni, és üzenetet, kívánok nekik egészséget, és majd eljövök én is a nyáron Bukarestbe. Hogy kikkel lehet beszélgetni, nem tudom, mert úgy elmentek! Úgy elmentek, hogy Los Angeles tele van velük, Kisörményország. Úgy elmentek Bukarestbõl az örmények, hogy nem tudom mostan, ha háromezerre lehet õket felszámítani. Mostan, hogy megtörtént ez az átváltozás, most már megint kezdték magukat örménynek vallani. De addig mindenki úgy hallgatott azzal, hogy örmény. A templom tele volt azért...

(Mit tetszik gondolni, miért?)
Hát a terrorizálás végett. Annyira terrorban voltunk ottan, hogy az kimondhatatlan. Köszönhetjük ebben a tekintetben az orosz hatalomnak, hogy nem vették el a templomunkat és a temetõt, mert más temetõket elvettek.

(Hány örmény templom van Bukarestben?)
Egy örmény keleti és a Pantelimonon46 volt egy örmény katolikus kápolna, de nem tudom, mert az a pap, aki ott volt, Bodurjan, az volt Szamosújvárt a templomban pap, és Bukarestben a katolikus templomban találkoztunk. Õ el volt vive, és ottan a fogságban halt meg.

(Visszatérve az Anna néni családjára, ki beszélt még örményül?)
Hát akkor mi már nem tudtunk, csak apám és anyám.

(Es õk örményül beszélgettek egymás között?)
Nem, magyarul, mert ugye, ott voltak, s-au schimbat deja47, átvették a nyelvet. (Mutogatja a családi fényképeket.)

(...) A háború... csak néztük a repülõket fönt. S akkor ránk esett a bomba, ajtó, ablak, háztetõt elvitt, minket a romok között hagyott... fölkeltem, fölemeltem a férjemet, húztam a fal mellé, fölemeltem a díványt, hogy dugjam be a fal mellé, s akkor rám jött a kényszerszülés. Õt vitték a nagykórházba, engemet meg vittek a szülészetre. A. férjem attól kezdve, ahogy elhasadt a ház, skizofréniát kapott. Milyen a nagy Isten hatalma: amikor én jöttem ki, semmi sem volt nálam, csak ahogy fölszedtek. A másik szomszédból a szomszédok jöttek, és összeszedték a holminkat és betakarták, ahogy lehet, nála nincs pénz, nálam nincs pénz, úgy vittek be. Én jöttem ki a kórház kapuján, ment el éppen a villanyos, õ pedig lejött a Centrala kórházból, a villanyoson ült, valaki megfizette neki a jegyet, akkor huszonöt bani volt egy jegy. S ahogy jöttem ki, s õ még a villanyossal ment el, meglátott engemet, hogy jövök ki a kórházból, leugrott a futó villanyosról, rohant felém. Amikor megláttam, rohantam felé, és gyalog kelletett hazáig menni azt a nagy utat, mert nem volt egy vasunk se nálunk, nem volt semmink sem, ahogy fölszedtek, úgy vittek. Mikor hazaérkeztünk, nagyon kedvesek voltak a szomszédok, hoztak nekünk mindjárt enni, és mutatták, hogy itt vannak az iratok, itt vannak a pénzek, itt van mindenféle, vigyáztak mindenünkre, szerre tapodtak a romok között, hogy nehogy jöjjenek s ellopjanak valamit. Gyönyörû házunk volt, nagy udvarral, diófákkal. Az utcán maradtunk. Aztán vettünk egy másik lakást amibõl késõbb a cigányok egy szál kabátban ûztek ki.
(...) Milyen nyelven beszélgettünk egymást között, hát a nõvéremmel görögül, mert régebben nagyon jól tudtunk, de most egy szót sem tudok... na, jó, ha figyelmes vagyok, még fölszedek valamit.

(A görög nyelvet hol tanulták?)
Az örmény iskolában tanultuk. Az udvarban lakott egy görög család, és azokkal folytattam beszélgetést. Elég jól tudtunk görögül, a nõvérem is, én is. Õ nagyon szépen zongorázott, hegedült. Jaj, Istenem... A másik nõvéremmel magyarul beszéltünk, és az anyámmal, amíg meghalt. De amikor nálunk volt a nõvérem, és a férjem élt, akkor csak románul beszéltünk a háznál, azért, hogy értse õ is, nem sérthettük meg, hogy mi beszélünk, magyarul, hát azért... vorbiþi, mama, vorbiþ când nu sunt prezent, dar dacã sunt ºi eu, vreau sã înþeleg ºi eu ce vorbiþi48. Unta magát nagyon. Õ nagyon aktív volt, állandóan dolgozott a zenével, komponált, mert nagyon sokat komponált õ.

(Tudott örményül?)
Törökül tudott csak, mert az õ szülei Törökországból menekültek, és csak törökül tudtak. Az õ családja csak törökül tudott, azért, mert az õ nagyanyja nem tudott csak törökül. És annyira respektálták abban az idõben az öregeket, hogy ezért senki sem tanult és beszélt örményül, mint ahogy nálunk magyarul beszélnek... De miután olyan mãcelt csináltak a törökök, akkor már nem beszélték a nyelvüket, akkor már csak románul beszélt a család.

*

Látom a Kaukázust, látom az Ecsmiadzint márványcsipke falaival, látom Anna nénit a ravatalon, aztán ismét látom körben a hegyeket, az ég csupán karnyújtásnyira. Csupán pár másodpercig tart, de mintha valós volna. Aztán, gyors egymásutánban látom Anna néni arcát aggódó keresztes nõvérként az egészségügyi kocsiban a fronton, a segélykérõ, riadt tekintetét a bombatalálatkor, fájdalomtól eltorzult arcát elvetélésekor, dacosan felszegett fejét a betegségekor. Sok apró részlet egy élet agápéjáról.

JEGYZETEK

1. hogy is mondjam
2. folyóiratokban
3. hozománylevél (helyesen: foaie de zestre)
4. lásd 1.
5. e gyalázatos tett miatt
6. felment a vérnyomása
7. madárfül
8. személyi igazolványomba
9. örmény származású
10. Marosvásárhely
11. ápolónõ
12. elõadásokat tartottak, különbözõ írókról beszéltek
13. ünnepeken részt vettünk
14. ételt szolgálnak fel mindenkinek, aki az ünnepségen részt vett
15. 50 személyenként behívnak
16. tálalják az ételt
17. bõséges, gazdag
18. szétszélednek az emberek
19. de ezrével mennek oda az emberek
20. karám
21. mindenkori gyakorlat
22. Musza Dagh negyven napjánál
23. kedves, barátságos
24. parasztok
25. balesetem
26. levelezõtársak
27. mészárlás
28. rendelkezésünkre
29. népi
30. nem tudtam magamhoz térni a benyomástól
31. Vérfürdõk
32. hagyomány szerint
33. kibérelt
34. bányászok
35. elítélve
36. nem lépett be a politikába
37. hogy felviduljanak
38. joghurt
39. mint közösség
40. úgy gondolkozom, mint egy örmény
41. az elõzmények
42. ahol a tektonikus oldal végigment
43. számra
44. bukaresti városnegyed
45. Agopian néni küldött, Agopian tanár felesége
46. bukaresti városnegyed
47. megváltoztak már
48. beszéljetek, anya, beszéljetek, amikor nem vagyok jelen, de ha itt vagyok, érteni akarom én is, amit beszéltek