Segesváry Viktor
Hazatérés

[Emlékeztetőül: Édesapám 1918-ban mint Kolozsvár sz. kir. város tanácsnoka, nem tette le a hűségesküt a román államra. Ezért pár hónapra bezárták a Fellegvárba, majd 1919-től 1926-ig kertészkedésből élt. A hatóságiak zaklatásai miatt 1926-ban átmenekült Magyarországra. Én így Miskolcon születtem, s csak négy évet éltem Kolozsváron (1940–1944), amikor Édesapámat visszarendelte oda a belügyminiszter. 1944 nyarán menekültünk el, amikor a harcok már egészen a közelben folytak.]
1999 februárjában Miamiban ünnepeltük 70. születésnapomat, s ekkor javasolta feleségem, Monika, hogy látogassuk meg Erdélyt születésnapi ajándékként – egy utazás, amiről már régen álmodtam. A nagy kérdés azonban az volt, hogyan lehet ezt az utat úgy megszervezni, hogy annyit láthassunk Erdélyből, amennyit csak lehet, mert feleségem csak hét hét szabadságot tudott kivenni, s ebből Budapesten töltöttünk három-három napot erdélyi utunk előtt és után.
Útiterveinkkel kapcsolatban azzal kell kezdenem, hogy elmondjam, miként találtunk egymásra Zoltán Csabával 55 év után. 1997 őszén kaptunk egy nagyon udvarias levelet (Dear Dr. Segesváry...) Csabától, aki a magyar kisebbségi kérdésekkel kapcsolatos kutatásai során talált rá egy munkámra (tanulmányom a kisebbségi csoportjogokkal kapcsolatban, mely egy nemzetközi folyóiratban jelent meg). Az Interneten keresztül találta meg a címemet, s az irányban tudakolódott, hogy nem az a Segesváry Viktor vagyok-e, aki szüleivel 1944 nyarát a Kolozsvár melletti Szucságon töltötte, mint ő is saját családjával. Nagy meglepetést és egyben örömet okozott ez a levél, bár a névre már egyáltalán nem emlékeztem, de bizony én szüleimmel együtt 1944 nyarán Szucságon voltam Kolozsvár egyre erősödő bombázásai miatt, ahonnan Édesapám be tudott járni hivatalába. A levél kézhezvételének napján azonnal telefonáltam Csabának, mondván, hogy bizony ugyanarról a Segesváry Viktorról van szó. Ez az 55 év utáni összetalálkozás valóban jelzi, hogy a jó Isten útjai kiismerhetetlenek. Kapcsolatban maradtunk, Csaba képeket küldött négy szép gyermekéről, s meghívott bennünket, töltsük náluk 1998 húsvétját Marylandban, hogy személyesen is „újra” megismerhessük egymást. Nagypéntek reggel leutaztunk Baltimore-ba, ahol ő, feleségével együtt, az állomáson várt. Így kezdődött ennek a csodaszép, felejthetetlen, „erdélyi” hétvégének a története.
Először megpróbáltam erdélyi utunkat egy budapesti baráton keresztül megszervezni, de nem sikerült; aztán próbáltam még egy New York-i magyar utazási ügynökséghez is fordulni, eredmény nélkül. Utolsó lehetőségként írtam Nemes Ár/pád magyarrégeni lelkésznek, akinek a fiával egyszer találkoztam New Yorkban, amikor itt dolgozott, s aki itteni barátainkat, Zoltáni Csabáékat vitte erdélyi útjukra 1998-ban. Árpád rögtön válaszolt, beleegyezését adva ahhoz, hogy szeptember első két hetében bennünket körbevigyen autóján és kalauzoljon Erdélyben. Én megírtam neki, hogy melyek azok a helyek, amelyeket feltétlenül látni szeretnék, mert szüleimmel együtt jártam ott, s még levélben megegyeztünk a végleges útitervben. Ugyancsak adott gyakorlati tanácsokat utunkkal kapcsolatban.
Itt a helye tehát, hogy Árpádról és családjáról írjak. Annak ellenére, hogy csak rövid két hétig voltunk együtt (bár ez állandó együttlétet jelentett), annyira „összenőttünk” – Árpád ízes magyar kifejezésével –, hogy amikor elváltunk Kolozsvár pályaudvarán, mindketten úgy éreztük, hogy mély barátság, a hit és meggyőződés közössége köt össze bennünket. Árpád régi erdélyi lelkészi családból származik; apja Gernyeszegen, a Teleki család birtokán volt lelkész. 1945-ben sok szenvedésen mentek át, s Árpád édesapja hamarosan meghalt. Így édesanyja négy gyermekével igen nehezen tudta csak a családot fenntartani. Két évig a gernyeszegi kastély lakói voltak, ahol Teleki gróf rendelkezésükre bocsátott két szobát. Gernyeszegen járva Árpád sokat mesélt gyermekkoráról, nehéz életükről – hiszen még amikor fiatal lelkész lett, s első gyülekezetébe ment bemutatkozni, akkor is csak arra volt pénze, hogy egy rendes ruhát, inget és egy pár cipőt vásároljon. A nehéz egyéni és nemzeti sors miatt Árpádnak hallatlanul jól kifejlett gyakorlati érzéke lett.
Ez a gyakorlati érzék jó humorral párosul, és ez a legfontosabb, hazájának – Erdélynek – szerelmével, melyet úgy ismer, mint kevesen; minden utat, minden fát, minden folyót, minden várost és falut (mint diák, majd teológus, barátaival gyalog bejárták a vidékeket a havasoktól kezdve a völgyekig és síkságokig). Minden hellyel, tisztással, tóval, forrással kapcsolatban ismer legendákat, történelmi emlékeket, kis történeteket állatokra (különösképpen medvékre) s madarakra vonatkozóan; és, természetesen, mindenütt el tudta mesélni a legújabb kor oda vonatkozó szomorú eseményeinek részleteit. A legtöbb városban, ahová mentünk, megszervezte, hogy a helybeli református lelkész vagy gyülekezeti gondnok vezetett körül bennünket, s ismertetett meg a jelenlegi helyzettel. Külön meg kell említenem, hogy nemcsak Árpádék, de mindazok, akiknek otthonában voltunk, annak ellenére, hogy nem ismertek, kimondhatatlan vendégszeretettel fogadtak. Az asszonyok az általuk készített különlegességeket szolgálták fel, kedvünket keresve. És kevés olyan dolog van, ami hatásosabban fel tudja idézni a múlt emlékeit, mint a gyermekkorból ismert illatok és ízek, mint ahogy ez például Gyerőmonostoron történt, ahol a fiatal lelkész felesége rumos kuglival kínált meg, édesanyám egyik kedvenc édességével, melyet már több mint fél évszázada nem ettem.
Árpád egy háromszéki lelkész lányát vette feleségül, Editet. Két fia van. A fiatal Árpád, aki a baltimore-i egyetemen végzett, ma Budapesten egy nagy amerikai vállalatnál dolgozik, kitűnő fizetéssel; másik fiúk, Laci, Erdélyben járt egyetemre, építészeti meg városrendezési diplomája van, de mivel állást találni nehéz, Szászrégenben nyitott építőanyagokat termelő vállalkozást. Amit külön kell megemlíteni, mert oly kedves emléket jelent számunkra, Árpádékkal él apósa, Feri bácsi, aki már 90. évét járja. Aranyos ember, szellemileg még teljesen friss, most adta magát a román nyelv megtanulására. Vele is úgy „összenőttünk”, hogy búcsúzásunkkor elsírta magát, úgy érezte, hogy családtagoktól válik meg.
Igen fontos volt nekem, hogy német eredetű, svájci feleségem nagyon megszerette Erdélyt, a természetet és az embereket, annak ellenére, hogy csak ritkán tudott beszélni valakivel, mert nyugati nyelveket kevesen beszélnek. Így én fordítottam neki állandóan mindazt, amiről magyarul beszéltünk. Erdélyhez, az erdélyiekhez, és különösképpen Árpádékhoz való kapcsolódására csak egy példát szeretnék megemlíteni. Emlékezve arra a kínai közmondásra, mely szerint egy férfiember életének teljességéhez három dolog szükséges: először az, hogy legyen egy fia; másodszor az, hogy írjon egy könyvet, és harmadszor az, hogy egy fát ültessen kertjébe, Monika egy vasárnap reggel eltűnt Árpád fiával, Lacival, s mikor visszajöttek, hoztak magukkal két fenyőcsemetét. Feleségem arra kért bennünket, Árpádot és engem, hogy ültessük el a két kis fenyőt annak a háznak az udvarába (a paplak utcájának másik oldalán), melyet Árpádék megvettek, hogy nyugdíjba menése után oda költözhessenek. Ez meg is történt, fényképeink vannak az eseményről. Így mindketten megfelelünk már a kínai életszemlélet követelményeinek.
Mielőtt még belekezdenénk utunk leírásába, egy megrázó élményt akarok elmondani. Zoltáni Csabának, aki alapítványt állított fel, melynek révén erdélyi gyermekek taníttatásának költségeit fedezi, Sáromberkén volt a nagyapja lelkész. Így e parókiához tartozó gyermekeket is támogat. Mivel üzenetet kellett számára hoznunk az ottani lelkésztől, szászrégeni tartózkodásunk egyik első szombatján elmentünk Árpád feleségével és Laci fiával Sáromberkére. A parókia teljes csöndben volt a késő délutáni napsütésben, kopogtatásunkra senki nem válaszolt, de mivel az ajtók nyitva voltak, benyitottunk az előszobán keresztül a fogadóba, s onnan láttuk, hogy egy hölgy, a lelkész felesége a televíziót nézi. Aztán felriadt, kedvesen fogadott, s mondta, hogy rögtön hívja férjét, aki a kertben lehetett. Pár pillanat múlva belép egy magas, ősz férfi, felénk jön, s mikor kezemet nyújtva mondom, ki vagyok, rám néz, s mintegy nehéz sóhajtással azt mondja: „Viktor, ez nem igaz, hogy te vagy. Nagy Géza vagyok. (Ekkor már én is ráismertem.) Emlékszel, hogy a kolozsvári református kollégiumban egy osztályba jártunk 1944-ig? S együtt szánkáztunk a Görögtemplom utcában, ahol laktatok?” Így 55 év után újra találkoztam Gézával, akinek édesapja, Dr. Nagy András, teológiai professzor volt, s akivel fiatalkorunkban igen jóban voltunk. Ő azt mondja, hogy 1956 őszén még láttuk egyszer egymást pár pillanatra a budapesti Teológiai Akadémián, ahová akkor érkezett mint fiatal lelkész, tapasztalatcserére – de erre én nem emlékszem. Géza élete a háború után nagyon nehéz volt, évekig börtönben ült, mert elhurcolt református lelkészek és világiak családjainak megsegítésében vett részt, s ezért összeesküvéssel vádolták. Pár évig egy másik gyülekezetben segédlelkészkedett, majd Sáromberkén megválasztották lelkésznek negyven évvel ezelőtt. A nyolcvanas évek elején, a kolozsmonostori gyülekezet is megválasztotta, de a Ceauşescu rendszer nem engedte meg, hogy közelebb kerüljön Kolozsvárhoz. Ő is hetvenéves volt tavaly, s az idén fog nyugdíjba menni Sáromberkéről.
Erdélyi látogatásunkra szeptember 2-án, csütörtök reggel indultunk Budapestről, az Ady Endre expresszvonattal, Aradon keresztül Kolozsvárra. Délután négy óra után érkeztünk meg, ahol Nemes Árpád várt a pályaudvaron. Elvitt bennünket a református egyház diakonissza otthonába, ahol elszállásoltak bennünket (egyébként sok látogató odamegy lakni, mert tiszta és olcsóbb, mint a szállodák). Még aznap este egy kedves estét töltöttünk Kántor Lajoséknál, a Korunk főszerkesztőjénél, akinek Pomogáts Béla barátom jelentette be Budapestről érkezésünket. Lajos és felesége nemcsak megmutatták múzeumi gyűjteményüket erdélyi művészek munkáiból, de vendégszeretetükre jellemző, hogy egy különlegesen jó bort nyitottak fel tiszteletünkre.
Ekkor Kolozsváron csak egy napig maradtunk, mert péntek délután indulni kellett Szászrégenbe, jó két és fél óra autóval, mert Árpádnak mindkét hétvégén otthon kellett lenni egyházi feladatainak elvégzésére. De már ebben az egy napban is sokat láttunk. Persze, először körüljártuk a város Főterét, a Szent Mihály-templomot, megcsodálva Mátyás királyunk gyönyörű szobrát; bementünk a városházára, ahol Édesapám dolgozott a negyvenes években; megcsodáltuk a Bánffy-palotát, mely a Főtér legszebb épülete.
Azután elmentünk a híres Farkas utcai templomba, a kolozsvári reformátusság központjába, ahonnan egy régi emlék maradt meg bennem: 1943 februárjában, amikor az Apafi-fejedelmek hamvait oda visszahozták eltemetni, én mint a református cserkészcsapat tagja, díszőrséget álltam a szószékkel szemben, vagy 4-5 óra hosszat, mert a szónokok oly hosszan beszéltek. Szüleim, majdnem azt lehetne mondani, „félholtan” vittek be egy cukrászdába, hogy életet öntsenek belém, annyira át voltam fázva. A Farkas utcai templom után meglátogattuk a kollégiumot is, ahol diák voltam.
A híres házsongárdi temetőben is hosszú látogatást tettünk egy kitűnő vezetővel, dr. Sipos Gáborral, aki az egyház levéltárosa és a Babeş-Bolyai egyetemen tanít könyvtártudományt. Persze, első dolgunk volt elmenni Ecsedi Kovács Gyula bátyánk sírjához. Gyula bácsi anyai nagyapám testvére volt, a múlt század végén Erdély talán leghíresebb színésze, akinek legnagyobb sikerei Shakespeare darabjaiban voltak. Segesváron 1899-ben, a segesvári csata 50. évfordulójának és Petőfi halálának emlékezetére tartott ünnepségen ő szavalta a nagy költő verseit, s napszúrás következtében ott helyben összeesett és meghalt. (Gyula bácsi az Áprily Lajos fia, Jékely Zoltán író által írott egyik regénynek a hőse.) A sírban már nemcsak Gyula bácsi és lányai feküsznek, hanem egy másik nagy kolozsvári színész földi maradványai is. Ezekután sétálva a temető ösvényein, Sipos Gábor megmutatta a híresebb sírokat, az Apáczai Csere Jánosét, a Kós Károlyét, s mesélte a temető történetét. Egy megragadó részlet a majdnem jelenből: a második világháború után, sok magyar, aki oda temetkezett, ezt íratta sírkövére: „Született ekkor és ekkor, meghalt ekkor és ekkor, élt 1940 és 1944 között.”
Megint egy kis személyes részlet. Házsongárdi látogatásunk végén felajánlottam Sipos Gábornak, mivel könyvtártudományt tanít, hogy elküldöm neki Budapestről a Ráday Könyvtár történetéről szóló munkámat. Erre azt felelte: „Nem tudtam, hogy te ugyanaz a Segesváry Viktor vagy, aki ezt a könyvet írta. Megvan a könyved, rendszeresen használom tanításom folyamán, mint kézikönyvet. De nagyon hálás lennék, ha küldenél nekem egy dedikált példányt.”
Mielőtt elindultunk volna Szászrégenbe, meglátogattuk Tordát, királyok és fejedelmek ősi városát, ahol a 400 éves paplakban fiatal lelkész fogadott. Meglátogattuk a régi templomot, ahol 1568-ban (elsőnek a világ történetében) a rendek deklarálták a vallásszabadság elvét, láttuk kívülről a fejedelmi palotát, melyet nem lehetett meglátogatni, s indultunk Szászrégenbe.
Szászrégenben Árpád családja fogadott nagyon kedvesen. Két hétvégét töltöttünk ott, mivel Árpád szombatonként a fiatalokkal foglalkozott, vasárnaponként pedig prédikált. Az első vasárnap bemutatott bennünket gyülekezetének, s az istentisztelet végén tíz percig beszéltem családunkról, magamról és életemről. Találkoztam a magyarrégeni cserkészcsapattal és parancsnokával is (hiszen én is voltam cserkész), s megpróbáltam őket kapcsolatba hozni a Nyugaton működő magyar cserkészcsapatokkal.
Az első hétvégén Edittel és Lacival Marosvásárhelyen voltunk, bejárva a város erődjét a vártemplommal, a szép kultúrközpontot, s elmentünk a híres Teleki Tékába, ahol egy igen kedves történész tanár vezetett körül. Ez a gyönyörű könyvtár, bár régibb a budapesti Ráday Könyvtárnál, de ugyanolyan jellegű, ott is még a 18. századi könyvespolcokon vannak a könyvek, s megmaradt a régi festmények és egyéb műtárgyak legnagyobb része is. A könyvtár megnézése után alkalmunk volt egy közeli kávézóban találkozni Gálfalvi Gyurkával, a Látó című irodalmi folyóirat szerkesztőjével, akivel elbeszélgettünk sok közös témánkról. Bár először és rövid időre találkoztunk, mindjárt megértettük egymást. Ε napnak másik nagy eseménye volt, hogy elmentünk Szovátára, ahol én szüleimmel több nyarat töltöttem. Sétáltunk a kis sóstó körül, fényképezkedtünk a szép villa előtt, ahol annakidején laktunk (akkoriban hotel lehetett), s mindez nekem azt jelentette, hogy több mint fél évszázad múltán újra átélhettem a régmúlt nyarakat, amelyekről még van pár fényképem.
Vasárnap délelőtt a báró Kemény család marosvécsi kastélyát látogattuk meg Árpáddal. Ez szép 17. századbeli kastély a Maros zúgó vizei fölött emelkedő, erdővel borított dombon. Most elmebetegek gyógyintézete. A legcsodálatosabb a kastély parkja százéves tölgyfákkal, melyek az alkonyati napsütésben mintha a régi időket idézték volna fel. Ebben a parkban nyugszik a Kemény család mellett, a nemrég Floridában elhunyt magyar író, gróf Wass Albert is. Hazatértünkben még meglátogattuk, Marosvécs és Szászrégen között, Marosfelfalu majdnem ezeréves templomának romjait, melyek a paplak kertjében találhatók. A lelkipásztor, Vayda Domokos, tudós ember, történész, sok magyarázattal szolgált. Összebarátkoztunk vele és családjával, s jól elbeszélgettünk egy kávé mellett. Ugyanaznap este pedig kitűnő vacsorára voltunk híva Fekete Zoltánékhoz, akik Árpádék barátai, a paplakkal szemben laknak, s akikkel szintén jó barátságot kötöttünk.
Az első hétfői napon Árpáddal és feleségével, kérésem szerint, Segesvárt látogattuk meg. Itt is a helyi lelkész volt a vezetőnk. Még soha nem voltam Segesváron (1940 és 1944 között Romániához tartozott), s így számomra nagyon nagy élmény volt látni azt a várost, melynek nevét viselem. A vár körüli óváros igen szép, az UNESCO által készített, az „egész emberiség örökségét képviselő műemlékek” listáján is szerepel. A vár egyik tornyából gyönyörű kilátás nyílik, de mindenütt nagy restaurálási munkálatok voltak. Segesvár szász település volt a legrégebbi idők óta, s szász templomában, érdekes módon, az első világháborúban elesett hősök emlékét megörökítő márványtáblán megtaláltuk Segesvári Frigyes nevét is. A szász templom előtt feleségem németül beszélgetett az ottlévő szász asszonyokkal, s igen meglepődött, hogy milyen kitűnően beszélik a nyelvet, pedig soha nem volt alkalmuk Németországban tanulni (ez is jó példája annak, hogy egy erős akaratú etnikai népcsoport meg tudja őrizni nyelvét és kultúráját évszázadok viharain keresztül). A várdomb oldalában álló megyeháza melletti kertben volt az az ünnepség, ahol Gyula bácsink az 1899-es ünnepség folyamán meghalt. Bebarangoltuk a várost, s utána jártunk a fehéregyházai síkon is – a segesvári csata tulajdonképpen ott folyt le –, s tisztelegtünk a Petőfiemlékmű előtt.
Másnap indultunk egy háromnapos körútra a Székelyföldre. Megint Szovátán keresztül, átmentünk Korondon, mely fazekasságáról híres, majd Farkaslakán Tamási Áron sírját láttuk, s így érkeztünk meg Székelyudvarhelyre. Itt Geréb Attila lelkész, költő, drámaíró (aki Jeremiás prófétáról írt egy színdarabot) fogadott* megmutatva a nagyhírű kollégiumot. Attila, mint az összes többi református lelkész, akikkel találkoztunk, Árpádot beleértve, éveket töltött vagy börtönben, vagy a Duna-deltabeli munkatáborokban (melyek talán rosszabbak voltak, mint egy börtön). Életének központi élménye volt, hogy faluját, ahol apja lelkészkedett, és ahol ő született, elsők között pusztították el Ceauşescu idejében. Mikor erről értesült, azonnal odament, s csak a vízzel teljesen elöntött falut találta – azt hiszem, ilyen megrázó, drámai tapasztalata kevés embernek van.
Itt kel kitérnem arra, hogy Árpád, látván mennyire szeretjük a jó forrásvizeket, mindenütt megállt, ahol emlékezett ilyen forrásokra. Így Székelyudvarhely után megkóstoltuk Homoródfürdő, majd Hargitafürdő vizeit. Hargitafürdőn, mint Erdély sok más helyén is, kénsavas vizek voltak, melyek gőzöket árasztanak, s a reumás stb. betegek rendszeresen járnak oda kezelni magukat. Mi is beálltunk a hargitafürdői kénsavas gödör fölé, az ottlévő vagy húsz székely nagy ámulatára, de nem maradtunk sokáig. Este Csíkszeredába érkeztünk, ahol két napra megszálltunk a római katolikus egyház „Jakab Antal” tanulmányi központjában.
Másnap egész Sepsiszentgyörgyig jutottunk, ahol hosszasan időztünk meglátogatva a Székely Múzeumot, a vártemplomot s a nagynevű Mikó Kollégiumot, ahová – s ez megint egy személyes élmény – Édesanyám járt. Innen Kovászna felé mentünk, ahol úgyszintén egy „fortyogó” kénsavas forrást láttunk. Kovászna után Csomakőrösön jártunk, megnéztük a Kőrösi Csorna Sándor Múzeumot, s elbeszélgettünk a lelkésszel, aki szervezi a nagy tudósunkkal kapcsolatos ünnepségeket. Majd Zágonban a Mikes-kúriát látogattuk meg. Kézdivásárhelyt egy pillantást vetettünk a főtérből szétága
zó régi kis utcákra, melyek a századok folyamán mind egy-egy céhhez tartoztak, s arról nevezték is el őket. Innen Gelencére mentünk a már jól beal-konyodott, esős, szürke hangulatban, egy Árpád-korabeli, ezeréves katolikus templomot megnézni, 13-14. századi freskóival, melyek Szent László királyunk legendáit (például egy szép lány megmentését a lovas kun rablótól) mesélik el. Igen megfogó hangulatot teremtett az, hogy a templom félhomályában vagy 10-15 öregebb asszony, akik bár nehéz mezei munkából jöttek (ez a krumpliszedés ideje volt), de tisztességesen voltak öltözve, egyikük vezetésével, kérdés és felelet formájában, vecsernyére zsolozsmáztak.
A következő nap reggelén kedves élményben volt részünk, mert a csíksomlyói Ferenc-rendi kolostor rendfőnöke fogadott, akivel hosszan elbeszélgettünk a múlt és jelen nehézségeiről és a jövő kilátásairól. Albert atya, 73 éves kora ellenére, szinte elképzelhetetlen energiával rendelkezik, tisztán látja a dolgokat, s ma is jó humorérzékkel nézi ezt a felborult világot. Ο mutatta meg nekünk a nagy templomot, s beszélt az évi eseményekről, hiszen Csíksomlyó az erdélyi katolikusság egyik legfontosabb zarándoklati helye.
Utána kocsink kapaszkodott fel a havasokba, valódi őszi nap volt, s az úton a felhők csodálatos játékának lehettünk tanúi. Mintegy ki- és bementünk a felhőrétegekbe, az út egyik oldala még felhős volt, a másikon már a nap sütött. Így értünk fel a Szent Anna-tóhoz, ahova kirándultam szüleimmel Szovátáról. A tó a magas havasokban, erdőkkel körülvett gyöngyszem, s mikor felértünk oda, láttuk ráereszkedni a felhőket lassan beburkolva a víz selymes felületét a környező erdőkkel együtt a maguk titokzatos leplébe. Sokaknak kirándulóhelye a Szent Anna-tó, s azt mondják, hogy éjszaka a medvék rendszeresen lejönnek a tó köré és keresnek ennivaló maradékokat a szemétkosarakban. Az erdők között van egy nagy hotelszanatórium, s ott ebédeltünk. Az étlapon túrós puliszka is volt, ezt rendeltünk előételként, s nem csalódtunk választásunkban. Megint régi emlékek öntöttek el, mert szegény, jó apám nemcsak szerette a puliszkát, hanem Miskolcon is, Kolozsváron is, saját maga készítette el születésnapi vendégeinek kedvenc ételét, tejjel, túróval, szalonnával. Mindig nagy sikere volt.
Ebéd után Csíkszépvízen keresztül meglátogattuk az ott működő árvaházat, melyet már évek óta átvett egy németországi karitatív intézmény. Röviden beszéltünk a német igazgatónővel, aki elmondta ottani jelenlétük történetét és miértjét. A napot azzal végeztük be, hogy élveztük a gyimesi hágóról való jó kitekintést a csángóföldre.
Következő napunk megint tele volt számomra kedves-szomorú emlékekkel. Gyergyószentmiklóson át a Békás-szoros és Gyilkos-tó felé vettük utunkat, ahol szintén jártam 9-10 éves fejjel. A Békás-szoroson végigmenve a moldovai határig jutottunk, megcsodálva közben a vidéket uraló nagy csúcsot, az Oltárkőt, majd a Gyilkos-tót jártuk körbe kocsival, ahol még ma is kiállnak a fatönkök maradékai a vízből, ugyanúgy, mint ahogy én még emlékeztem rá. A magaslatokról leszállva a Maros forrásához mentünk. Árpádot nagyon meglepte, hogy míg az előző években minden nehézség nélkül meg lehetett közelíteni a forrást, ma csak nehezen lehet már hozzáférni. A környék teljesen beépült, s ezt a természeti szépségű helyet már tönkretették az új, modern házak, a tulajdonosok mindegyike kerítésekkel határolta el területét. A rosszul felfogott modernizáció pusztító hatása már egy olyan vidéken is érezteti hatását, mint Erdély, ahol, azt lehetne hinni, hogy a teremtett világ tisztaságát semmi sem zavarja. Egyébként itt említem meg, mennyire élveztük mindketten, hogy az utakat nem csúfították még el a Nyugaton szokásos reklámhirdetésekkel, s még közel érezhette magát az ember a természethez.
A hegyekből levezető utat követve egy kisebb faluban álltunk meg, mert Árpád tudta, hogy ott van egy régi (ma már nem használt) örmény templom. Megtaláltuk a templom őrét, aki kinyitotta és megmutatta nekünk a templomot. Innen Szárhegyre vezetett tovább utunk, ahol Kájoni János temploma után a Lázár grófok – akik a környező határvidék parancsnokai voltak – kastélyát néztük meg. Ez a kastély egy nagyon különös és szép építészeti emlék, részben restaurálva, s azt tudjuk, például, hogy Bethlen Gábor mint árva gyermek, itt töltötte ifjúságának egy részét. Mivel már péntek volt, alkonyatkor visszatértünk Árpádékhoz Szászrégenbe.
Szombaton Edittel és Lacival Parajdra mentünk a híres parajdi sóbánya meglátogatására. Ez a sóbánya évszázadokon át komoly jövedelemmel szolgált királyoknak és fejedelmeknek, s ma a föld gyomrában rejlő óriási termei nemcsak turisztikai kuriózumot jelentenek, hanem egészségügyi célokat is szolgálnak. Úgy vannak berendezve, hogy van bennük kis vendéglő, játékterek gyermekeknek, asztalok, padok és székek azoknak, akik piknikezni akarnak; sok felnőtt és gyermek egész napra ott maradnak, mert a sós levegő gyógyító hatású asztmásoknak és egyéb betegeknek. Vasárnap délután újra meglátogattuk Sáromberkén gyermekkori barátomat, Nagy Gézát, feleleveníteni a régi emlékeket, és este hamuba sütött pecsenyét ettünk Árpádéknál a Fekete házaspárral együtt.
A következő hétfőn Árpáddal és feleségével Besztercére mentünk, ahol a 85 éves Sárkány Feri bácsi, a dési református egyházmegye főgondnoka kalauzolt. Van ott egy szép ház, ma a művészeti iskola épülete, melyben Mátyás király is megszállt fél évezreddel ezelőtt. Nyomon követtük a régi bástyák vonalán még meglévő romokat, s végül megnéztük a szászok impozáns lutheránus templomát a város főterén. Itt megint egy meglepő családi adatra akadtam. A templom történetét felvázoló kis könyvecskében azt lehet olvasni, hogy a templom első nagy harangját „Segesvári János mester öntötte 1430-ban.” Megkértem Feri bátyámat, nézzen utána, lehet-e erre az adatra még valami részletet találni. Végül Czirmai Csaba lelkésznél ittunk meg egy kávét, akivel szintén felfedeztük, hogy egy időben jártunk a kolozsvári kollégiumba, de ő 2–3 évvel fiatalabb lévén, egy másik évjáratú osztályba járt.
Másnap, búcsút mondva Árpád családjának és Szászrégennek, a Mezőségen át Kolozsvárra utaztunk. Ott alig volt időnk ruhát cserélni, s már fogadott bennünket Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Magyar Református Egyház püspöke. Csiha Kálmánnal, aki maga is nyolc évet ült börtönben, egy félórát töltöttünk. Elsősorban arról beszélgettünk, hogy mi mit tehetnénk az erdélyi református egyházért. Csiha püspök három dologról beszélt: először arról, hogy mennyire szükséges lenne a nyugati sajtóban cikkeket közzétenni arról, hogy a meglévő törvények ellenére a román hatóságok mennyire halogatják a magyar kisebbségi egyházak tulajdonainak visszaadását: másodszor, a Marosvásárhelyen felépítendő, a kolozsvárihoz hasonló diakonisszaotthon még részben hiányzó költségeinek fedezésére indított akciót említette; harmadszor pedig, a gyermek-taníttatási programokról szólt, melyek az amerikai, svájci és más egyházak támogatásával, valamint magánemberek kezdeményezésével folynak. Ezekkel a témákkal kapcsolatban sajnos nem sok eredményre vezetett a beszélgetésünk. Én hangsúlyoztam, hogy a külföldi cikkek megjelentetése nemcsak a jó kapcsolatokon, hanem elsősorban a megfelelő, tényszerű anyagnak az érdekeltekhez való eljuttatásán múlik. Megígértem, hogy mindent megteszek ebben a vonatkozásban, ha megkapom a kért anyagot (pontos felmérést a protestáns és katolikus egyházak elvett tulajdonairól; a vonatkozó jogszabályok szövegét; a nehézségek részletes, objektív leírását stb., stb.). Sajnos, sem akkor, sem azóta, az ígéretek ellenére, semmiféle érdemes történelmi és híranyagot nem kaptam a püspökségtől. Az egyetlen érdekes, a tárgyra vonatkozó híranyagot Jenei Tamást adta, aki a Katechétikai Intézet igazgatója s az erdélyi református lelkészek egyesületének elnöke. Tamás fénymásolta számomra, még ottlétünk alatt, a romániai magyar sajtóban megjelent cikkeket, melyek már egy reális, de nem eléggé részletes és rendszeres képet adnak a helyzetről, ami a református egyházat illeti, a többi magyar egyházakról azonban nincs bennük szó.
Itt akarom jelezni, hogy én teljesen másik irányban próbálok valamit tenni. Az amerikai szokásoknak megfelelően ma mindenki gyermekeken akar segíteni, de senki nem gondol azokra az erdélyi református lelkipásztorokra, akik sok szenvedés közben, hűen szolgálták egyházukat és népüket. Így megpróbálok egy alapítványt összehozni a nyugdíjba menő lelkészek, lelkészözvegyek és lelkészárvák érdekében, amerikai két magyar református egyház segítségével és keretében. A nyugdíjak, főleg azoknak, akik régebben mentek nyugdíjba, elenyészőek, ugyanúgy az özvegyi nyugdíj vagy az árváknak való juttatások. Javaslatomhoz minden szükséges adatot megkaptam Jenei Tamástól és az erdélyi református egyház nyugdíjintézetének igazgatóságától. Az Egyesült Államok keleti partján élő magyar református lelkészek egyesületét kértem arra, hogy ők hozzák létre ezt az alapítványt, mert náluk erre megfelelőbb intézményt erre találni nem lehet (ők automatikusan megkapják az adakozók számára az adómentességi jogot). Persze, arra nem is gondoltam, hogy az itteni magyar lelkészek egy jó részének nincs nyugdíja, s maguknak kell gondoskodni öregségükről. Így előterjesztésemet az itteni lelkészek a vártnál kevesebb lelkesedéssel fogadták, s ezért az össz-amerikai magyar lelkészek évi konferenciája elé fog kerülni jövő szeptemberben.
Kolozsváron sok időt töltöttünk el azzal, hogy meg akartuk találni azt a villát (melyről még vannak fényképfelvételeim), ahol a szüleimmel laktam. Sajnos, ez a törekvés semmi sikerrel nem járt, bár Nagy Géza tanácsát is követtük, aki szerint a Görögtemplom utcában laktunk. Kimentünk egy Kolozsvárhoz közeli faluba is, Szucságra, ahová édesapám 1944 nyarán menekített ki bennünket a bombázások elől, s ahonnan ismerjük egymást Zoltáni Csabáékkal. Sok keresés után találtunk egy fatornácos házat, egy kicsit a falun kívül, mely talán az volt, ahol azokban a nehéz időkben laktunk. A gazdával, akié most a ház, elbeszélgettünk egy keveset, s néztük, ahogy rakodták a szekereket a szénával, míg az idegenek láttára felbőszült kutyák gazdájuk füttyentésére egyszerre elhallgattak. Feleségemet, aki már ismeri a magyar lovagiasságot, nagyon meghatotta, hogy búcsúzásunkkor a szucsági magyar gazda lehajolt és megcsókolta a kezét.
Elutazásunk előtti még hátralévő két napon elmentünk Nagyenyedre, amelynek csodálatos vártemploma máig is áll, a falon belül van a lelkészlak. Bementünk a híres Bethlen Kollégiumba is. A lelkésszel, Pásztori Istvánnal hosszan felidéztük a múlt hallatlanul nehéz korszakát, sok mindent elmondott a háború utáni eseményekről, s éppen ezért igen nagyra értékelem humanitárius kezdeményezését. Létrehozott egy magánalapítványt, s ennek támogatásával a vártemplom falának egyik bástyaszerű épületében megnyitott egy kis klinikát, ahol orvos felesége mindennap fogad és gyógyít betegeket, ad ki orvosságot, minden nemzetiségi és felekezeti megkülönböztetés nélkül. Nem egy megragadó példája ez a keresztyéni szeretetnek és szolgálatnak? Enyedről Gyulafehérvárra mentünk. Itt semmi más látnivaló nincs, mint a régi katedrális, a város maga teljesen modern várossá lett, minden történelmi emlék eltűnt. Az impozáns katedrálisban Lestyán Ferenc 85 éves kanonok vezetett körbe, megmutatva egy pár híres ember ottani sírját is. Sokat beszélt az erdélyi katolikus egyház életéről, szenvedéseiről és nehéz jövőjéről.
Erről az útról Torockón keresztül tértünk vissza Kolozsvár felé. Ez a híres falu ma szinte kihalt. Torockó után azonban még volt egy élményünk, a Tordai-hasadék. Ez egy csodálatos szoros, melyben csak gyalog lehet felmászni, a hasadék másik végéig; néha nehéz és veszélyes ösvények vezetnek magasan a folyó felett. Árpád megint sok történetet mesélt az itt lezajlott eseményekről, például 1848-ból.
Erdélyi utunk utolsó napján Kalotaszegen jártunk, ahol Árpád barátom megajándékozta Monikát egy gyönyörű helyi kézimunkával. Többek között megnéztük a régi, de igen jó állapotban lévő gyerőmonostori templomot, ahol fiatal lelkész fogadott a vadonatúj, nagy paplakban. Elmondta, s ez a történet is mutatja, hogy mennyire a pap egyéni rátermettségétől függ még egy kis gyülekezet (180 lélek) sorsa is, hogy a templom renoválását s az új paplak építését mind abból fizették, hogy kapcsolatba került egy német filmrendezővel, aki egy dokumentációs filmje számára pontosan egy ilyen kis községet és gyülekezetet keresett régi templommal. Megegyeztek az árban, s létrejött egy mindenki számára előnyös üzlet. A filmrendezőnek még felébe sem került az ottani jelenetek felvétele, mert a színészeket és más személyzetet a lakosoknál szállásolták el (akik így maguk is jól kerestek), s a gyülekezetnek fizetett összegből fedezték a templom renoválását és a paplak építését – amelyhez persze a gyülekezet tagjai még saját munkájukkal is hozzájárultak. Ez a történet nagy port vert fel az erdélyi reformátusságban, sok irigységet okozott, s Árpád (aki az egyház igazgató- és felügyelőszervének tagja) maga is szerette volna látni az eredményeket.
Bánffyhunyadon a lelkész felesége mutatta meg az ősi templomot, a város maga már teljesen elvesztette magyar jellegét, a lakosság fele cigány. Innen egy kis eldugott helységbe, Zsobokra vezetett utunk, ahol egy meglepő intézményt látogattunk meg: az árvaházat és iskolát. Ezt egy kolozsvári teológiai tanár és szintén lelkész felesége teremtették meg, akik kapcsolataik révén sok nyugati, elsősorban svájci és holland segítséget kaptak. Az egész intézmény igen modern, önellátó – alig kell valamit a piacról venniük mert mindent maguk termelnek, teheneik és egyéb állatiak vannak –, s az árvaház mellett egy bentlakásos iskola is működik. Mindezt lelkészi és más református családok árváinak és serdülőben lévő fiataljai számára. Az igazgatónő mindenütt körbevitt bennünket, feleségemnek két szép kézimunkát ajándékozott, s másnap telefonált a kolozsvári püspökségre, kérve, hogy adják át nekünk bocsánatkérését, mert elvelejtett nagy izgalmában egy kávéra meghívni. Mi a legnagyobb hála érzésével hagytuk el Zsobokot, hogy még vannak olyan magyarok Erdélyben, akik képesek ilyen alapvetően fontos intézményeket megteremteni.
Utolsó napunkat Árpáddal a kolozsvári Fellegvárban fejeztük be, ahol a Panoráma nevű vendéglőben vacsoráztunk. Szemünk előtt terült el a város fényeivel és homályban árnyékot vető tornyaival, s átéreztük, hogy milyen mély barátság köt ezentúl bennünket össze.
Elutazásunk napjának reggelén Árpád el volt foglalva, mert Csiha püspök 70. születésnapját ünnepelte az egyház, s ott kellett lennie a fogadáson. De hamar otthagyta a ceremóniákat, s még együtt tudtunk ebédelni a város főterén egy igen jó vendéglőben, mely a gyönyörű Bánffy-palotában van, s onnan vitt ki bennünket az állomásra, ahol könnyesen mondtunk búcsút egymásnak.
Azt hiszem, ez a hosszú beszámoló is tanúskodik arról, hogy mit jelentett számomra ez az erdélyi út, valakinek, aki a földteke legnagyobb részét bejárta, és bizony már majdnem egy fél évszázada a messzeségek távolában él, de mindig hazavágyott. Visszatértem oda, ahonnan jöttem – lelkileg és szellemileg –, visszataláltam létem „gyökereihez”, az erdélyi patakok és folyók zúgásához, az erdők fáinak susogásához, gyermekkori felejthetetlen emlékeimhez. Életutam végre visszavezetett azok közé az emberek közé, akikhez tartozom.
New York, az Úr születése kétezredik esztendejének tavaszán.

*Attila magyarázta meg, hogy a régi székely társadalomban mi különbség volt egy lófő és egy geréb között, mind a kettő katonai méltóság lévén. A lófő tíz lovasnak volt a vezetője, míg a geréb tíz lófő, tehát száz lovas parancsnoka volt.