TÉKA
Szex tószttal és totállal
Csehy Zoltán: Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000.

Hatalmas tehetségével és filoszoknak fittyet hányó szemtelenségével Faludy György jószerével egyedül teremtette meg a magyar fordításirodalomnak azt a hagyományát, amely nem törődik a korhűséggel. A Faludy elveit valló fordítók (zárójelben jegyezzük meg: sajnos, nincsenek túl sokan, gondoljunk bár a tehetségre vagy a szemtelenségre) nem törődnek azzal, használták-e ezt vagy azt a kifejezést abban a korban, melyben a szerző élt és alkotott. Egyetlenegy dolog fontos számukra: leírta volna a költő vagy író a megfelelő szót, ha magyar lett volna, s ha ismeri a kifejezést? Megfelel-e ez a szó a költemény hangulatának; idegenül hat-e a mű testében, vagy sem? Ha tagadó válaszra jutottak, akkor minden további aggálytól eltekintenek, s azt írják oda, amit írniuk kell.
Így járt el a Hárman az ágyban című, görög és latin verseket tartalmazó antológia szerzője, Csehy Zoltán is. Nem véletlenül használom a „szerző” kifejezést: Csehy maga jegyzi meg az utószóban, hogy „minden verset sajátomnak tekintek”.
És tényleg, néhány antik és középkori szerző művében olyan fordulatokat találunk, amelyek nekik maguknak semmiképpen sem juthattak eszükbe. Például Enea Silvio Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) Éjjel-nappal című versében: „... engem az éjjeli szex lázba se hoz, hisz a nő / bájaiból éjjel semmit sem láthat a férfi...” Nyilvánvaló, hogy a Piccolominivel kortárs Janus Pannoniusnak akkor sem jut eszébe a ‘szex’ szó, ha történetesen magyarul ír. Mint ahogy eszébe sem juthatott volna a ‘totál’ kifejezés sem, melyet azonban mégiscsak az ő Ursula pinájáról című versének végén olvashatunk: „Szűkítsék a pinádat az istenek össze, vagy éppen / adjanak akkora faszt, hogy teletömje totál.” Sem egyik, sem másik nem volt divatban akkoriban; a versekben mégis úgy hatnak, mintha egyéb nem is állhatna (sic!) ott.
Vagy itt van Anakreón Az igazi pohárköszöntője: „Add puha combod,/kölyök, s ennyi tószt elég is!”
Pedig sem a szexnek, sem a totálnak, sem a tósztnak nincsen hagyománya nálunk. Az Aphrodité sokszögei című utószóból megtudhatjuk, „a filológusiskola elveinek számos követője akadt, akik saját bevallásuk szerint izzadtak, fáradságos munkával keresték a megfelelő szavakat, szenvedtek, archaizáltak (mintha csak Vörösmarty tudott volna hexametereket írni)...”
A kötet másik, az előbbivel szorosan összefüggő sajátossága: szabadszájúsága. Talán furcsának tűnhet, hogy szabadszájúságot emlegetek egy olyan könyv kapcsán, amely a Hárman az ágyban címet viseli. Ám az utószóból azt is megtudhatjuk, milyen szégyenletes „eredményeket” mondhat magáénak a magyar fordításirodalom az erotikus költeményeket illetően. „A fordításból már-már tudománnyá átkozmetikázó iskola képviselői olyankor érdekes módon nem hivatkoznak a hűség mindent elsöprő követelményére, amikor sikamlóssá válik a terep. A farokból «enbot», a buziból «parázna» vagy «fajtalan» lesz stb., és ez még a jobbik eset. A legtöbbször még ez is elsikkad.”
Itt semmi sem sikkad el. Ha fasz, fasz, ha pina, pina, ha szopás, szopás, és a baszás is mehet. Csehy semmivel sem kevésbé szókimondó, mint az ókori görögök és rómaiak, vagy a középkori szerzők. „Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel: / hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat. / Szentül igéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak, / dákóm még az sem győzi meg, és lekonyul...” Ezt viszont Janus Pannonius írta, és mint látható, ő sem fogta vissza magát.
Ellenben ez a ‘dákóm’ éppenséggel az ‘enbot’-ra emlékeztet. A ritmustól ‘farkam’ is lehetett volna nyugodtan. Azt kellett volna odaírni: így olyan mesterkélten és kellemkedőn hat, valósággal kilóg a versből. Iohannes Iovianus Pontanus Hermione cicijében pedig a ‘cici’ bántó. Úgy érzem, a ‘duda’ odaillőbb lett volna. Quintus Horatius Flaccus A házasságtörők ellen című művében Cuppiennius „csak a férjes puncit imádja.” Miért nem a férjes pinát? Ha már néhány sorral fennebb „bakszagu bordélyban lel csak szeretőre” az egyik férfi? Itt egy jó, érzéki, kemény alliteráció, amott meg a szenteskedő szemérem.
A ‘méz-mázzal’ fordulat is kimódoltan hat. „Szexszel, méz-mázzal szeretőt hitegetni, becsapni / egy gyilkossággal ér föl, oly nagy e bűn” – olvashatjuk Sextus Propertius (Kr. e. 50–16) A szerelmes sorsa című versében. Lydiájában pedig ezt: „Egyre ritkább lett a szerelmi méz-máz.” Itt a folytatás jobb: „Éjre éj mászik, a halálba kergetsz, / Lydia, alszol?’ (Kiemelés az eredetiben).
Nem hiszem el, hogy Baudelaire „épp olyan kiválóan írt latinul, mint franciául”, ha a Franciskában ilyen szakaszokat kell olvasnom: „Ami ócska, elégetted, / Ami domb volt, síkká tetted, / Ami gyönge, izmossá lett. (...) Add, s erőmhöz erő támad, / Édes fürdője a bájnak, / Körbevesz balzsamos párlat.” A legfájdalmasabb az „édes fürdője a bájnak”, de egyik sor sem igazán sikerült.
Ezek a „tollhibák” annál is bosszantóbbak, mert maga a kötet valóban remek. A nyitóvers, Anakreón A szűzlánya annyira sikerült, hogy végig idézem: „Mért szaladsz el, thrák csikócska, mért szaladsz el, kis vadóc? Mért / ferde szemmel méregetsz? Pocsék lovasnak vélsz talán? // Könnyedén megüllek, hidd el, körbefutjuk majd a pályát, / szopd a zablát, vár a kantár, vár a súlyos bőrnyereg. // Hancúrozgatsz még a réten, táncolsz és füvet legelsz, mert / nem nyergelt meg egy valódi, rámenős lovászfiú.” Itt minden a helyén van: a fordító olyan nagyszerűen indázik játékosság és fenyegetés között, ahogy csak a „valódi” udvarlók képesek. És Csehy többször hozza ezt a szintet: hogy csak néhány példát említsek, Níkarkhosz Onészimoszhoz című versének fordításában, Sztratón Háromfajtájában, Decimus Magnus Ausonius Castorában és Pontanus A meghívásában feltétlenül.
Ε recenzió zárásaként ismét Janus Pannoniust idézem, azzal a megszorítással, hogy Libera című disztichonja semmiképpen sem utalhat a kötet és az olvasó közötti alkudozásra: „Kívánlak? Nem akarsz. Kívánsz? Nem akarlak. Ezért hát / egyezzünk meg, hogy ki s mikor élvezi majd.”

DEMÉNY PÉTER