Tadeusz Borowski

A megvetés kora

Összevont szemöldök alól fájón néz az emberi szem:
a menny húrja megfeszül s az utak íjként hevernek
a széllökésektõl remegve. Az ösvények felcsavarodnak
a por zászlajában a szél lépcsõire lépve
és szárazon lángol a nap, s a föld mögött vonulnak a felhõk.
Ott lenn lobognak a zászlók, árnyuk sivítva jajgat,
dobok zajgása, zörgés vonul a harci szekerekkel.
A barbárok vasizû lépte lángba borítja a termést,
s a tûz pecsétjét üti a vendégszeretõ városokra.
Vassal kerített homlok alól fáradtan tüzel a szem,
s a barbár torkok dalt követelnek, dalt.

Összevont szemöldök alól fájón néz az emberi szem:
ím itt a városi utcák, kõvel szépen kikövezve.
Ütemes, vasas léptek és jóllakott torkok kacagása
metsz el nõi sikolyt, és görcsöt és szerelmi jajgást.
Elszorul a tápláló mell, combok fonódnak verõdve,
és tüdõt fojt az izzadság, a nõi vér szaga.
Szederjes ablakok égnek, a zene a vakító termekben,
mik medúzák vagy madarak nevét viselik, vad dalba csap most,
az étket az asztalra hányják, a bort a hasukra öntik,
s mikor a részeg pupillák a mélybe homályosodnak,
a vodkától égõ torkok dalt követelnek, dalt.

Összevont szemöldök alól fájón néz az emberi szem:
rabok tömege zúdul az erdei ösvényen ûzve,
fejszével döntik a fát, a törzset kikaparva a földbõl,
kézzel a gyökeret vájják, kézzel húznak ekét,
s a fekete sziklák mélyébe vágott folyosókban
követ törnek alant és piramist emelnek belõle
sápadtan, éhségtõl zabáltan, a felügyelõk lábához esnek,
és kenyérhajat könyörögve sivító korbácstól halnak.
Mellükbõl vér szökik, hol pocsolyákba rothad,
de mielõtt ajkukat betapasztják, a mellükbe taposnak,
s a haldokló torkok dalt követelnek, dalt.

Összevont szemöldök alól fájón néz az emberi szem:
elhalnak a vasas léptek, a zászlókat füst nyeli el,
elhalkul a nõi sikoly, a megvertek jajgatása,
emlékmûveink, fegyvereink, pajzsaink szemétre kerülnek,
s minden nyomot elfúj a szél. Unokánk, asszony szülte õt is,
a gyõztes meg a fogoly nevét feledi örökre.

Összevont szemöldök alól fájón néz az emberi szem
és hallgat a dal, a költõ haragtól csikorgó fogának mögötte.


Dal

Felettünk éj. A csillagok
a harci zajtól süketek.
Tudják-e, kik voltunk rabok,
a jövõbéli gyõztesek?

Pusztát, sztyeppet, tengert tapos
lábunk, a puskák felropognak,
gyõzõ rikolt, helóta-mars,
éhes tömeg a cirkuszokban.

Jajongás, ének, vakhitek,
a szélben gyûlölt jel lobog,
szabott talár, rõf, mérlegek,
jól kiszámított tébolyok.

Joggal tapod lábunk követ,
joggal cipelünk pajzsot, fegyvert,
büszkén lépünk, izomköteg
karunk csatától vérveres lett.

Keblünkbõl vérünk joggal csurran,
megalvadt arcok, az ajkak fehérek,
jajongás ismét, pária-dallam,
s a kupec árut méricskélget.

Felettünk éj. Égõ csillaghad,
fojtó és halott lila ég.
Utánunk vasroncsok maradnak
és kiröhög pár nemzedék.


Emlékmû

Homály. Lámpások. Némaság.
Tér. Köd terül szét. Néhány utca.
Kõlovas alatt kõló ráng
s gyeplõjét fújtatva kiszakítja.

Üres a tér. Szent mécs tüzel,
veres a lángja. Fal remeg.
Patáját magasra rúgja fel,
a csönd, a rossz csönd szétreped.

Kövek zihálnak, ló zihál.
Dobbant s a talapzat fölött
a csenden által ugrik, száll,
földet és eget összeköt.


Láger-bölcsõdal

Gyermeket szült a Szûzanya, megszülte nagy kínban,
Betlehemben fektette le õ egy istállóban.
Ellátta a kisdedet és álomba ringatta,
s énekelte a Szûzanya: csicsijja-babujja.

És jöttek a pásztorok mind, odajöttek együtt,
hoztak ajándékba mindent, szamarat és ökröt.
És mondák a pásztorok: "Ó, Szent Gyermek, aludj csak,
áldd meg minden szerszámunkat, minden állatunkat,
áldd meg a mi kunyhóinkat, szûkösek, szegények,
áldd meg a mi munkánkat és áldd meg kenyerünket,
áldd meg a mi földjeinket és terményeinket",
s kérték még a pásztorok: "Adj békét nekünk, Isten."

Ringatta a kisdedet a Szûz álomba szépen,
mosolygott a pásztorokra, ott álltak szerényen,
mosolygott a Szûzanya, a mosolya szelíd volt,
s ringatta a kisdedet és dúdolta: csicsijja.

És eljött az istállóba ama Betlehemben
három király, uralkodók, bölcsek nagy sietve,
s hoztak drága ajándékot: aranyat meg tömjént,
meg szövetet, oly színeset, mint a szárny a lepkén,
és mondá a Három Király: "Ó, te tiszta Gyermek,
eme kincsek irigyektõl téged védjenek meg,
csitítsák a bûntévõket és gyûlölködõket,
tisztuljanak a szemek és ne lássanak könnyet,
fürödjön a föld és minden teremtménye fényben",
és kérte a Három Király: "Légy királyunk, Isten."

Ringatta a Szûzanya és ringatta gyötörten,
és suttogta igen halkan: "Fiam, egyszülöttem",
ezt suttogta nagyon halkan, ringatta, suttogta,
s ringatta a kisdedet és dúdolta: csicsijja.

És abba az istállóba pár vándor is eljött,
hét folyón, hét hegyen túli messzi idegenbõl,
s mondották a jövevények: "Ó te szent, te Gyermek,
ajándékot nem hozunk mi, szeretnénk, de nem megy,
nincsen nékünk se hazánk, se földünk nincsen nékünk,
azt se tudjuk, holnap hová, milyen útra lépünk,
minket Anya keze immár nem ringat, nem ér el,
szívünk teli fájdalommal, bánattal, kétséggel.

Így hát nem is hoztunk semmit, aludj, égi Gyermek,
fájdalom, kétségbeesés ne gyötörje lelked
nem is kérünk semmit se mi, s már mennünk kelletik,
mi csak azért jöttünk: lássuk, hogy Isten születik."
Így szóltak a jövevények egyszerû szavakkal
s mentek vissza messzi földre, idegen honukba.

Felsóhajtott a Szûzanya, ejtett is egy könnyet,
és felsírt álmában a kicsiny Isten-Gyermek...


Gonosz bölcsõdal

Ne dajkáld, Szûz, fiacskádat,
inkább deszkát tégy alája,
kemény legyen a deszkapad,
angyalok se daloljanak.

Mert ha felnõ majd a Fiad,
gyilkolni fog, rombolni fog,
fejébe sisak lesz vágva,
lövészárok lesz az ágya.

Mert a Fiad vért hullatva
érted verekszik majd, Anya,
míg világba kivettetvén
házát, anyját elfelejti.

Ne szoptasd, Szûz, fiacskádat,
ne lakjék jól anyatejjel,
sírjon inkább üres hassal,
ne szoptasd a fiacskádat.

Mert patyolat kisdedednek
nem lesz vize, sem kenyere,
de mit is adhatnál többet,
mint két kezet, erõs kezet?

Mert kezével a te Fiad
hatalmas köveket tör majd,
szántani fog a kezével,
a termés meg másoké lesz.

Ne szeresd, Szûz, a Fiadat,
jobb, ha Fiad sírva fakad,
fájdalomtól sírjon inkább,
ne szeresd, Szûz, ne is dajkáld.

Mert a te Fiad, ha majd nagy lesz,
szeretetet hirdetni kezd,
beteget, rokkantat gyógyít
s az áldoktort mind legyûri.

De Fiadat kiadják a betegek
és tömlöcbe bedugják a doktorok,
és a Fiad úgy végzi, mint gonosztevõ.
Ne dajkáld, Szûz, ne tápláld és ne szeresd õt.


Auschwitz napfénye

Emlékszel az auschwitzi napfényre,
s a messzi mezõk zöldjére, mit felhõkbe
madarak reptetnek könnyedén,
de nem zöld ott már, fent a felhõk
ezüstfehérek. Álltunk együtt
a messzeségbe nézve, úgy érezvén,
hogy a messzi mezõk zöldje és a felhõk
ezüstfehére mibelénk került,
mintha a távoli mezõknek színe
a vérünk színe volna, s az lüktetne
testünkben, s mintha a világ
csak általunk létezne, s el se múlna,
amíg mi megvagyunk. A mosolyodra
emlékszem, csaknem észrevehetetlen

volt az, mint a szél színe, mely levélként billeg
a fény s a homály határán örökre
elmúlik s ittmarad. Ez vagy nekem ma:
az ég ezüstjén sejlesz át nekem,
a zöldön át, a szélen át, amely
levélként ingadoz. Te vagy

a vérem, a lüktetésem. Érezlek téged
minden árnyékban, minden mozdulatban,
s a nagyvilággal úgy ölelsz körül,
mintha karoddal, úgy érzékelem
a testedet, mint a világot, az egész világgal
nézel ma engem s hívsz magadhoz...


A demokrácia adományai

A demokrácia Gestapo-mundért juttatott,
az SS-kaszárnyában lett helyem,
ifjonti költõi hevem ruhát kapott
nyomorult, csontos, csíkos testemen.

A demokrácia júniusra ellátott nemezzel,
inggel már nem. Az ember boldogan megistenülhet,
ha nincsen rajta ing (Andersen). Persze
felette örvend poloskának, bolhának, tetûnek.

A demokrácia UNRÁ-t adott, sõt sört is nyomban,
meg hatod kenyeret (harminc dekát naponta).
Éljen a demokrácia! Túléltük, jól van,
nyomot kell hagynunk jövendõ századoknak.

A demokrácia megadott mindent, õ maga semmit se kér,
mondá Churchill: "Az ideák fontosak, nem a font."
Adnék a demokráciának valamit én is - nem számít sem idõ,
se tér:
adnék a demokráciának egy pofont!


Az ember újjászületése

Felszabadítottak és SS-mundérba dugtak.
Emberré lett az ember! Van mivel dicsekednem!
Szabadság és élet! Mint kutya, németül kiáltom,
szándékom ellenére kezem kinyújtva: Heil!
Táborokból táborokba. Sok száz peron,
transzportok - mint Brzezinkában egykor,
semmi se változott, még minden úgy van!
Levest mérek, kölykökre üvöltök, olvasmányom a Mein Kampf
és arról álmodozom, hogy emberek égnek a krematóriumban.


Halott költõk

Elesett, elégett, fõbe lõtt költõk,
múltam barátai, csak nektek írok.
Áram rengeti fölöttetek a földet,
zúg - ott növények nõnek.

Némaság, dermedt, rideg üresség,
örvénylõ talaj félholt nyugalma.
Hol az a gyász, mely halott ajkat még
szóra bírhatna?

A hegyen a tönkök fölött a magas ég,
a viharló, tõletek hangos,
ajkammal, melyet föld fed és mész,
szót válogatni minek most - -

Késõ már, késõ béklyózott kezet
tördelni éjjel, nem-nyugvó viharban.
Hiába, hogy élõt hívtok ezeret,
kétségben, tébolyultan.

Hiába, minden hiába. Vihar buzog, sötét lett,
csábít gyepfödte mélység, illatoz alant a rét,
tovább, a föld alá, mélyebbre, vár a mély,
míg titeket el nem érlek.


Emlékkönyvbe

... talán jobb is ha gyõz a jövõ
s guruljunk le mint hegyrõl a kõ
s úgy nézzünk körül mint a szobor
amelynek halott kõszeme van

* * *
nem vers ez, nem is próza,
csak kötél megcsomózva,
csak nedves föld, beissza,
ím ez az út vezet vissza.

nem kenyér, nem is vodka,
harag csak, düh, rövidke,
csak túl sok lett a sírhant -
ifjúság, szerelem elmúlt.

nem álom, sem ébrenlét,
se nevetés, se játék,
de éjjel a sírás elfog -
ím itt a papír, kés, madzag...

SPIRÓ GYÖRGY fordításai