Sulyok Vince

Három földön

Három földön vagyok hát végül
honos ugyan - és mégis idegen.
Magam elõtt is be kell ezt ismernem
józanul, hidegen.

Akik kiüldöztek gyerekkoromból:
nincsenek már; a hatalom
elhagyta õket s el az élet is,
s ha élnének, se hallják a dalom.

S nem hallja más sem. Kik helyükbe
kerültek, jobbára csak idegent
látnak bennem. Tanúskodásom,
sorsom nekik mit sem jelent.

Gondjaik közt irigylendõ csak
az én távoli "luxus" gondom
s közömbös hallgatás a válaszuk,
ha mégis mondom.

Ilyképp vagyok három országban is
mindinkább idegen.
Három föld bánata rakott
fészket a szívemen.
Oslo, 1999. aug. 18.


Aranylángú pillanatunk

Nézed: madár
veti bele magát
a felhõktõl habzó tavaszi égbe.

Igen! Ilyen tökéletes,
ilyen teljes
odaadással és gyönyörûséggel
kellene mindig
nekünk is élnünk
életünk kurtára szabott
aranylángú pillanatát!
Oslo, 1999. ápr. 8.


A csendet itt tanultam már

Tulajdonképpen egyetlen fa se
volt számomra itt idegen
s ráismertem a legtöbb
madárra is, amikor mintegy újraszült,
kékségeiben tisztára fürösztött,
mielõtt sziklás partfokokra kisodort
sirálysikolyok közt a nyári tenger.

De velem jöttek emlékeim is
és tízezer szó és másik tízezer.
De a csendet itt tanultam már hozzájuk
az örök hótól szikrázó hegyektõl,
az õszök monoton esõitõl,
a sítalpak sziszegésétõl
vakítón fénylõ hómezõk fölött.

Élek egy domboldalban, napsütötte
házban - mióta már, nem is tudom.

Az évek úgy vonulnak el tova fölöttünk,
hangtalanabbul szinte, mint a felhõk.
Ablakaimból minden égtájra kilátok.
Ablakaimból minden évszakra kinézek -
egyszerre magamra hagyottan,
eltelve furcsa bánatokkal
s egyszerre mégis valami titokzatos
boldogságban, amiért élnem adatik,
még folyton egyre élnem adatik
és itt adatik élnem!
Oslo, 1999. okt. 11.


Mindjobban belefeketedve

Zizegni ezüst hangokon,
akár a fakósárga õszi nád,
mikor fölkél a szél a késõ délutánban.
Zizegni - lassan ennyi is elég -
versenyt a lábát tóban mosogató náddal,
versenyt a gyorsan elfutó idõvel.
Együtt zizegni legalább a náddal,
mikor és ha, alternatívaként
a teljes csendhez, némasághoz,
ennyi marad csak - ennyi még marad!
S elnézni a fekete fenyvesekkel
borzongón telet váró hegyeket,
körben ezt az északi tájat,
hol évtizedek sora óta élek.
A teleholdat nézni fölkelõben:
rézvörös fénye szinte
lángolni kezd a sötét vizeken,
hogy már-már tûzre kap tõle a nád
s nem zizeg már: pattog az egész nádas,
mintha valóban égne,
ha füstje nincs is ennek az égésnek
s bele a náderdõk nem feketednek.

Kiégett torzs: egyedül maradok a parton,
mikor a felhõk kioltják a fényt.
Én itt maradok még egy kis ideig
a tavas tájba magam is
mindjobban belefeketedve.
Oslo, 1999. okt. 23.


Ennél messzebbre

Ennél messzebbre nem jutok már.
Az élet inkább már mögöttem
s az álmok elfogyóban.
Az álomtalan idõ közeleg:
arctalan évszázadokkal, évezredekkel,
emberek nélkül s történelem nélkül.
A múlt akár ez az alkonyati
pára-köd, mely a rétek
s lapályok fölött tekereg:
egyre kevesebbet mutat magából,
s legélesebben éppen azt,
mit meg se tettem
s mit ki se mondtam.
S én mégis ezekre figyelek
egyre inkább, egyre gyakrabban. Bogozom
tegnapjaim reves csomóit
s elõre is szinte háttal megyek,
amíg még tehetem.
Amíg még tart a kegyelmi idõ.
Oslo, 1999. márc. 16.


A Sziámi-öböl Buddhája

Nézi Buddha az örök tengert,
százévek szállnak, nézi Buddha
- mozdulatlan maga - a partra szaladó
hullámok örök sodrát-rohanását,
ahogy mérik a mérhetetlent,
a kezdet és vég nélküli idõt,
az ismétlõdésben is változatlant,
a változásban is örökkön ugyanazt.
Nézi Buddha s a mosolya
aranyba fagyva, mosolya
beledermed valami túlvilágba,
valami érzékelhetetlen léttelenbe,
szoborlétébe zárva maga, az aranyba,
az arany oltárból áradó ragyogásba,
és arca fölfoghatatlan derû
és arca fölfoghatatlan közöny:
nem érti örömünk és szenvedésünk,
nem érinti örömünk-szenvedésünk,
kis féreg-létünk tülekvõ nyüzsgése,
ahogy sarutlanul ellépdelünk
elõtte a hûs márványlapokon,
az arany Buddha elõtt, akihez
nem ér, nem érhet ima szava se,
mert ima sincs miért,
mert az, amitõl félnénk, futnánk:
végül is elkerülhetetlen,
végül is elkerülhetetlenül
elér egyszer mindannyiunkat
s magunkra öltjük mi is (röpke pillanatra bár)
megmerevedett mosolyát -
mielõtt arcunk, testünk porrá omlana,
míg a pálmák közt tovább zúg a szél,
míg a partokon tovább zúg a tenger,
mint akkor is, mikor még nem volt ember,
mint akkor is, mikor már nem lesz ember.
Thaiföld, Csa-Am, 1997. április 7.



Minthogyha

Minthogyha lenne választásra mód,
minthogyha másutt s másképp
is élhetnék, kívánnom kellene
s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb
és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék
egy másik kertben, más égtáj alatt,
másfajta virágok és fák között;
minthogyha én választhattam volna ezt is
itt, mintha nem egy messzi
Nagy Akarat tologatna az élet
sakktábláján, apró kis figurát;
minthogyha sejtjeinkbe beépülve
(s beépülve mindenbe) nem létezne
valami Törvény, megmásíthatatlan
s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés
rövidke perceiben sejthetek,
villanásnyi idõre csak: amíg
fejem - kínban - fölemelem a porból
s rácsodálkozom vizekre-egekre -
fényvillanásnyi pillanatra csak,
mielõtt porrá omlok vissza újból.

Torrevieja, La Mata, 1997. augusztus 28.